Balogh Péter, azaz Petya sorozatot indított a Forbes.hu-n. A Cápák között befektetője minden hétvégén személyes élményeivel együtt kommentálja a hét fontos üzleti híreit. Ezen a héten személyes élményivel készült: miért szereti a Cyberpunkot, mit tenne egy űrutazás alatt és hogy egyszer miért vonult el duzzogva két hétre.
Egész életemben vállalkozó voltam, sohasem klasszikus alkalmazott. Így aztán a legtöbb embertől eltérő viszonyom van a hétfővel és péntekkel. Ifjú titánként kifejezetten furcsálltam, hogy nem hagynak dolgozni embereket a hétvégén. Cégvezetőként frusztrált, hogy nem mindenki imádja, amit csinál és valami misztikus okból néha elmennek az irodából a kollégák. Amikor Finnországban alvállalkozóként dolgoztunk a Nokiának, konkrét balhé lett belőle, hogy mi, a magyar csapat, nem heti 40 órát dolgozunk, hanem 80-at. Végül odáig fajult a dolog, hogy letiltották a belépőkártyánkat hétvégére és írásbeli felszólítást kaptunk, hogy napi 8 óránál többet nem húzhatjuk az igát. Ilyet magyar cégvezetőtől még nem láttam.
De ahogy öregszem, egyre jobban tudom értékelni a péntek délutánokat. Egy-egy hajtós hét után jól esik kicsit letenni a lantot. A szombat reggel a lassú ébredezésről és a Forbes-cikkem megírásáról szól.
Hétfőn a világ leggazdagabb könyvárusa, Jeff Bezos jelentette be, hogy megy egy kört a Föld körül. Az jutott eszembe, hogy valahol kicsit szomorú lehet, ha a bakancslistán már minden ki van pipálva. Ha már minden létező toplista élén jártunk. Főleg, ha közben éppen nyugdíjba is vonulunk. Az űrturizmus érkezik, jön, a szupergazdagok legkörnyezetszennyezőbb és talán legértelmetlenebb új trófeája lesz.
Én valószínűleg bizniszklassz jegyet vennék, lehúznám a rolót, egész úton notebookoznék és zsörtölődve szállnék le, hogy megint késtünk.
Ez már nem a késztermékek kora
Lehet, hogy képzeletbeli utamon pont a Cyberpunk 2077-tel játszanék. Ritkán játszom ma már, sokkal érdekesebb az életem jelenleg ennél. De minden öt-tíz évben jön egy játék, ami egy-két hétre kiránt az életemből és elvarázsol. A 2011-ben megjelent Skyrim óta egyetlen videójáték sem ragadott magával ennyire. Bár a hírek a hibáktól voltak hangosak, nekem valahogy gond nélkül ment minden. A karácsonyi szünetemet – családom mérsékelt örömére – a közeljövő fura álomvilágában töltöttem. Persze érthető a népharag is, a befektetői fenyítés is. A lengyel csapat mindig hihetetlen sikeres játékokat készített, mindig hihetetlenül sok hibával. Márpedig a minőséghez való hozzáállás a vezetőtől kezdődik. Azaz, ha ez egy állandósult probléma, akkor ott vezetői vakfolt is van.
„Lehet, hogy képzeletbeli utamon pont a Cyberpunk 2077-tel játszanék.”
A másik, ami eszembe jutott, hogy lassan a végéhez közeledik a nagy, monolitikus termékfejlesztések hőskora. Digitális világunk egyre több eleme már nem „késztermék”, amit végleges formájában megveszünk, majd közel változatlan formában szolgál minket, hanem digitális szolgáltatás.
Havidíjért cserébe egy folyamatosan fejlődő rendszerhez kapunk hozzáférést.
Ezeket a szolgáltatásokat már egészen más elvek mentén és más eszközökkel fejlesztik. Szintet lépett az utóbbi két évtizedben az informatika. Ilyen szempontból a CD Project (a Cyberpunk fejlesztője) kicsit dinoszaurusz is korunkban. Ezeket a nagyívű, klasszikus felépítésű, egyedül játszható játékokat még mindig az előző évezred módszereivel fejlesztik, így egyszerre hozzák annak a kornak a legjobb és legrosszabb oldalát.
Patikamérlegen kimért addiktológia
De ha már játékok, akkor izgalmas cikket olvastam az egyik kedvenc hazai projektemről is, a Hashtag.school-ról. Tibor nagyon jól érzi és mutatja, hogy hol kellene tartania az oktatásnak a huszonegyedik században. Az eszközkészlet, amit bevet, a kicsit hibásan „gamificationnek”, játékosításnak elnevezett módszertan. Amit ez takar, az egy kőkemény tudományos arzenál, amivel a felhasználók tervezett befolyásolása segíti a termékünk vagy szolgáltatásunk szokássá tételét, a motiváció megteremtését, a rászokást.
A témával kapcsolatban vegyesek az érzelmeim. Egyrészt ezekkel az eszközökkel élvezetesebbé, hatékonyabbá tehetjük az oktatást, mint azt a Hashtag.school is teszi.
Másrészt ugyanezt a tudományt és fegyvertárat használja ma már minden sikeres digitális termék, a Facebooktól, a Tiktokon át a Candy Crushing. Patikamérlegen kimért addiktológia, ügyesen felépített függőség, szorongásra építő motivátorok, félelemkeltés az árbevétel növeléséért.
A legtöbb sikeres digitális termék olyan, mintha digitális dizájner drog lenne. Amilyen kiforrott az eszköztár és kialakult a receptkönyv (lásd Octalysis), annyira szabályozatlan is még a téma. Ugyanakkor a mai gyerekek figyelméért folytatott versenyben bukásra van ítélve mindenki, aki nem tudja hatékonyan alkalmazni mindezt.
Kedden egy HR konferencián adtam elő. Egy igazi, élő emberes, nézőközönséges konferencián. Hihetetlen jó érzés volt újra egy légtérben lenni, de minden mozdulatban ott volt a bizonytalan, félénk ingadozás is. Az egyéves konferencia-absztinencia hagyatéka. Az előadásom előtt „Nő a Siker” blokk volt, inspiráló női vállalkozókkal és vezetőkkel. Tomán Szabina cápatársam lenyűgöző és nagyon emberi volt.
Egy apró sztorija nagyon megragadt. Egyik marketinges kollégájával beszélgetve kiderült, hogy a hölgy hosszú távon saját ügynökséget szeretne. Tanulni jött hozzá, de nem alkalmazottként képzeli el az életét. Ez tipikusan az a helyzet, amiről, ha lehet, nem beszélünk.
Hűtlenség? Megcsalás? Eltérő jövőképek? Ego-harc? Inkább kirúgom, mint keblemen melengessem a kígyót? Egyik sem.
Szabina támogatja a kollégáját, segíti az útján, idővel pedig valószínűleg ügyfele lesz. Napokig kattogott ezen az agyam. Ugyanis van egy megatrend, ami egyre élesebben rajzolódik ki a munkában. Az alkalmazottaink nem egy életre kötelezik el magukat. Mindenki megy valahonnan valahová, és amíg az útjaink egy irányba tartanak, addig együtt megyünk az úton. De a kapcsolataink akár hosszabb távon is elkísérhetnek.
Dolgozz nyugatra, költözz keletre?
Dr. Zolnay Judit, a MetLife vezetője is több gondolatával szöget ütött a fejembe. Egyrészt azzal, hogy megkérdezte a csapatát arról, hogy ki szeretne visszatérni az irodába. Kilencven százalékuk maradna inkább home office-ban. Bummm. A pandémia lehet, hogy lassan elmúlik, de a világ nem ugyanoda rendeződik vissza, hanem tovább változik. Ahogy egyre többen választják a távmunkát, elmosódnak az eddigi gazdaságunk keretei.
„Na jó, hagyjuk, nem politizálunk.”
Ha távmunka, akkor nem muszáj Budapesten lakni. Nem muszáj Magyarországon lakni. Ha tudunk angolul, vagy németül, akkor az országhatárok szerepe is csökken. De hogyan rendezi át a munkaerőpiacot, ha egyre több ember egy drágább, fejlettebb országban távdolgozik, közben egy olcsóbb, naposabb ország tengerpartján élhet? Hová tűnik az országok munkaerőköltség-előnye?
Vajon egyre több szakmában az új szabály az lesz, hogy dolgozz nyugatra, költözz keletre? Vagy az időzónák miatt inkább észak-dél irányú népvándorlás várható?
És mi lesz azokkal a tömegekkel, akiknek nem ilyen a szakmája, vagy nem ennyire önállóak, vagy nem ennyire könnyen kommunikálnak? Kétsebességes munkaerőpiac alakul ki? Ezeken kattogott az agyam napokig.
Szerdán reggel kávé sem kellett, elég volt a híreket olvasni. Elfogadták a 300 százalékos adókedvezményt az állami alapítványok támogatására. Na jó, hagyjuk, nem politizálunk.
Mi maradt a rémálom után?
Amúgy sem értem rá ezen bosszankodni, a szokásos startup mentorálások után a Telekom Agile Enterprise Summit-ján adtam elő, egy nagyon izgalmas panelbeszélgetés részeként. Anton, a Shiwaforce vezetője vitt be pár kemény gondolatot. A pandémia és a távmunka olyan brutális munkaerőhiányt hozott az IT szakmában, amilyen még sosem volt. A szakemberekért folytatott verseny helyi bajnokságból világbajnoksággá alakult. Globális licit indult be a tehetségért, amiben már nincsenek határok. Anton szerint ez akár azt is átalakíthatja, ahogyan fejlesztünk, ahogy munkát szervezünk. Azt biztosan feje tetejére állítja, hogy egyáltalán kinek van esélye saját fejlesztőt felvenni.
Ahogy múlik a pandémia, néha úgy érzem, mintha végre felszállna a köd. És mi, az emberiség, csodálkozva nézzük, hogy mi maradt a rémálom után. Mi változott, mi tért vissza, mi tűnt el örökre? Híztunk. Na jó, ezt sejtettük. Leszoktunk az edzésről. Ezt is tudtuk, de azt, hogy mindenki más is, az azért meglepő. Ami viszont visszatért, mint az eldobott bumeráng? A környezetszennyezés.
Hiába adott a pandémia pár hónap fellélegzést a bolygónak, amint újra fogyasztani kezdtünk, újra rekordokat döntünk.
Ami izgalmas volt még, az az Orca EVTOL, egy hazai fejlesztésű elektromos repükopter. Az jutott róla eszembe, hogy az elektromos autózás mennyit köszönhetett a mobiltelefonoknak, hiszen az aksitechnológiát a hirtelen felrobbanó mobil piac turbózta fel. Most pedig az elektromos autózás által bedurrantott elektromos motorok és továbbfejlesztett akkumulátorok adják meg az elektromos repülés alapjait. Az elektromos átállás valahogy mindent leegyszerűsít. Talán egy magyar csapatnak is lehet esélye. Anno NNG az vezéreként sok fura projekt megtalált, egyikük egy izraeli repülő autó volt, városi közlekedésre szánva.
Hatalmas, dögnehéz, óránként 100 liter kerozint zabáló szörnyeteg. Egyszerre volt mérnöki csoda és látványos kudarca a 80-as évek sci-fi álmainak. Ehhez képest az Orca szinte kecses, még akár piacára is találhat.
Bőven ránk férne
Az estét egy különleges randi zárta, egy hazai tévéadóban voltunk hivatalosak feleségemmel, ahol arról beszéltünk, hogy vajon cégvezetők és startupperek hogyan élték meg a tavalyi évet és mi várhat még ránk idén. A nagy épületből kilépve azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi ideje van még ennek a fajta klasszikus, hagyományos televíziózásnak. Mikor eszi meg ezt is a vloggerek, podcastok és influenszerek pénzért mindent vállaló, nézettséget másodpercben mérő hada? Vajon Friderikusz szabadulási kísérlete bejön? Átmenthető az érték a régiből az újba? Kifizetődő és érdemes minőségi műsort készíteni csak az online világnak?
Csütörtökön egy újabb startuppal beszélgettem, a CriksyDoggal. Többek között természetes, fenntartható, rovarfehérjét is tartalmazó, saját gyártású kutyatápot készítenek, és D2C, azaz közvetlenül a végfelhalhasználóknak, online értékesítenek. Na jó, nem pontosan. A végfelhasználók gazdáinak. Direct 2 Gazdi. Szerencsés véletlen, de pont most lett újra téma a rovarfehérje a Forbes-ban is, a legújabb kutatások alapján bizony magyar ember magyar csirkét enne.
Kevés cég meri még feszegetni az ízlésünk határait, pedig ránk férne. Én, ha már ízelt lábakról van szó, akkor inkább a homároknál maradok egyelőre.
Az estét a Trust Summiton, a Bizalmi Kör éves rendezvényén zártuk. Az ország leggyorsabban növekvő cégvezetői klubja egészen egyedi helyet tölt be a szívemben. Még aktív koromban, a nyugdíjas évek (haha) előtt, cégvezetőként az egyik legnehezebb része az életemnek az volt, hogy egyedül cipeltem a terhet.
Céget vezetni szívás. Persze, csináljuk, tanulunk, néha sikerül egy nagyobb dobás, kívülről nézve mindig minden szuper. Még mosolygunk is hozzá. De belülről mindig egy brazil drámasorozat, mindig egy skizofrén rémálom. Schrödinger exitje.
Amíg el nem jön az ideje, egyforma eséllyel egy hatalmas sikersztori és egy szégyenteljes csőd. Folyamatos stressz, rettegés, frusztráció, majdnemfeladás. És mint Süsüt, az egyfejű sárkányt, senki nem ért meg, aki nem ugyanebben a helyzetben van. Ezért olyan fontosak a vezető klubok, a mesterelme csoportok, a cégvezető ismerősök. Akiknek el lehet mondani, mert értik. Tudják a helyén kezelni, hiszen ők is jártak már ott. Jó volt újra együtt lenni. Lassan, lépésről lépésre kapjuk vissza mindazt, ami inspirálni és motiválni tud. Amik nélkül lehet élni, csak nem érdemes.
Egy hét nyaralás – az is notebookkal
Pénteken olvasgatva a legújabb rendeletet arról, hogy kinek jár az extra tíz nap szabadság, két dolog jutott eszembe. Egyik, hogy azok a nővérek, orvosok, ápolók, akik több mint egy éve nem mehettek el szabadságra, még sokszor a városukat sem hagyhatták el, esetleg 12 óráztak minden nap, minden életért külön megküzdve, vajon tíz nap szabadsággal mit kezdhetnek majd.
Valószínűleg nincs olyan kárpótlás, olyan elismerés, amivel meg lehet fizetni azt, amit adtak. De azért jó kezdet.
A másik gondolatom, hogy a cégvezetők lemaradtak a listáról. Talán nem látszott, de hihetetlenül nehéz, dolgos és fárasztó éven vannak túl ők is. Ennyire kiszámíthatatlan, tervezhetetlen, őrült éve még talán nem volt a világnak. Naponta változó terepen egyben tartani a csapatot, életben tartani a céget, elégedetten tartani a vevőket. És hiába a rengeteg energia, kreativitás, a többség számára így is a küzdelmes túlélés éve volt ez. De talán végre itt a nyár, egyre több országba mehetünk nyaralni, ideje feltölteni az akksikat. A Forbes összeszedte, hogy hová hogyan utazhatunk, szerencsére talán megérkezik az EU-s oltási kártya is előbb-utóbb.
„Céget vezetni szívás.”
A nyaralás fontos. Vezetőként mindig valahonnan hordjuk az energiát a cégbe. Ha nehezen megy a cég, akkor extra sok energiát kell belehordjunk minden nap, lelkesítve a csapatot egy vesztett csatában is. Ezért nem spórolhatjuk meg önmagunktól a kikapcsolódást. Mert ha mi elfáradunk, a cégünk is el fog.
Emlékszem, hogy fiatalként maximum egy hétre utaztam el nyaranta, azt is duzzogva, a család kedvéért. Persze vittem a notebookot, a telefont, és ha rajtam múlott, akkor „out of office”-t sem állítottam be. Minek is tettem volna, ha úgyis végig dolgoztam a hetet? Aztán egyszer a nyaralás előtti napon egy komolyabb tulajdonosi sárdobálós csata alakult ki, amin annyira kiakadtam, hogy életemben először két hétig maradtam és a telefonomat sem vettem ki a széfből. Egészen felfrissítő élmény volt. Az agyamat ugyan nem tudtam kikapcsolni, de napról napra egyre messzebbről tekintettem a problémáimra és a kialakult állóháborúkra.
Ez a perspektíva rengeteget segített abban, hogy megértsem, hogy mit kell máshogy csináljak.
Nem csak pihentebben mentem vissza, de átgondoltabban és tudatosabban is. Néha a legjobb dolog, amit tehetünk egy végtelennek tűnő csatába beszorulva, ha kicsit kiszállunk a játékból és megnézzük felülnézetből is a helyzetet. Néha kiderül, hogy sokkal több bábu és sokkal több lehetőség van a sakktáblán, mint hittük.
Borítókép és képek: Orbital Strangers
