Egy fiatal magyar kutató úgy írt könyvet a sportról, hogy saját bevallása szerint nem különösebben hozza lázba sem a foci, sem más sportág. Ennek ellenére a legtöbb szabállyal képben van, lexikonszerűen idézi fel a régmúltban lejátszott meccsek eredményeit, és matematikai modellekkel igazolja, hogyan lehetne igazságosabb egy-egy sorozat lebonyolítása. Csató László kutatóval egy Benny Hill Showba illő, 1994-ben lejátszott karibi kupameccsről, a Liverpool és a Real esélyeiről, és a Fradi BL-meneteléséről is beszélgettünk.
Ki a legjobb sportoló vagy csapat? Hogyan tehetőek igazságosabbá a szabályok vagy egy versenysorozat lebonyolítása? Mivel a sport úgy általában, azon belül is különösen néhány, mint a labdarúgás, a tenisz vagy a Formula-1 globális iparággá, vagy legalábbis a globális körforgás részévé vált, ezek nemcsak a laikusokat foglalkoztató kérdések, hiszen nemcsak egyéni emberi történetek, hanem súlyos eurómilliárdok múlhatnak rajtuk.
Csató László a nem éppen rövid nevű SZTAKI Mérnöki és Üzleti Intelligencia Kutatólaboratórium Operációkutatás és Döntési Rendszerek Kutatócsoport tudományos munkatársa, és a Budapesti Corvinus Egyetem docense nagyjából öt éve, közgazdaságtudományi doktori címe megszerzése után kezdett el foglalkozni a sport és a tudomány kapcsolatával.
„Őszinte leszek. Azóta se nagyon nézek focit. Viszont a szabályaival és az eredményekkel képben vagyok” – válaszolja, amikor arról kérdezem, hogy egyébként sportrajongó-e, vagy inkább tudományos kihívásként tekint-e témájára. Interjú.
Pár nappal a BL-döntő előtt nem tudom kihagyni a kérdést. Az utolsó pillanatban lő egy gólt a Real, vagy Klopp visszavág a négy évvel ezelőtti vesztes döntőért, és behúzza a második Bajnokok Ligája-címet is a Liverpoollal? Röviden: ki nyeri a szombati döntőt?
Ennek a kérdésnek konkrétan utánanéztem. Volt egy cikkem, amiben a Bajnokok Ligája kvalifikációs rendszerét szimuláltam. A sakkban az Élő-pontok száma alapján számítják a világranglistát, és 2018 óta a fociválogatottak FIFA-világranglistáját is így számolják.
Mit mutat az Élő-pont?
Az Élő-pontrendszer a kétszereplős játékokban – például a sakkban –, versenyzők egymáshoz viszonyított aktuális játékerejének mérésére létrehozott rendszer. Nemzetközileg ismert neve Elo, nevét Élő Árpád magyar születésű amerikai fizikaprofesszorról (1903–1922) kapta.
Ezekből a pontszámokból adódik a győzelmi valószínűség. Például van egy Liverpool-Manchester United-mérkőzés, ahol mondjuk hatvan százalék valószínűséggel a Liverpoolnak kellene nyernie, negyven százalék esélye van a Manchester Unitednek, és ha tényleg nyer a liverpooli csapat, akkor ez volt úgymond a papírforma, kicsit növekszik a pontszáma, a másiknak csökken. De ha a manchesteri csapat nyer, akkor egy kisebb valószínűségű esemény következett be, tehát akkor ott nagyobb változás történik.
Nagyon leegyszerűsítve ez a fogadási oddsokban is tükröződik. Gondolom, ők is matematikusokat alkalmaznak, és ilyen modelleket figyelnek.
Talán lehet, bár én mindig úgy vagyok vele, a fogadóirodának nem az a célja, hogy jó előrejelzést adjon a mérkőzésre, hanem az, hogy ő mindenképp profittal jöjjön ki a dologból. Neki az a rossz, ha nagyon sokan fogadnak az egyik kimenetelre, mert ha az jön be, akkor bukni fog, ezt kell kiegyensúlyoznia, kvázi alkalmazkodni a kereslethez és a kínálathoz.
Tehát ki nyeri a BL-t?
Vannak különböző számítási módszerek erre, az egyik, amit én konkrétan megnéztem, a clubelo.com, ott a Liverpoolnak valamivel magasabb volt az Élő-pontszáma.
Csak erre voltam kíváncsi, köszönöm a beszélgetést! Komolyra fordítva a szót, a neves Palgrave Macmillan kiadónál jelent meg egy könyved, ami tágabban a sport és a tudomány kapcsolatával foglalkozik, illetve azzal, hogy a szabályrendszerek segítenek-e megtalálni a legjobb sportolót vagy csapatot. De pontosan mivel?
Talán ezt lehet rá mondani, hogy a sportszabályok és a sportbajnokságok formátumának az elemzésével, analizálásával foglalkozik.
A fő szempontot az igazságosság jelenti, de azt, hogy az igazságosság alatt pontosan mit értünk, a kontextustól függ.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
A könyved bevezetőjében arról írsz, hogy néha öngólt kell lőni a sikerhez. Miért? És mi köze mindennek egy 1994-es karibi kupaselejtezőn lejátszott meccsnek? Hol találtál rá egyáltalán?
Ez a meccs a népszerűsítő irodalomban viszonylag ismert, vagy elhíresült. A sztori az, hogy ez az 1994-es karibi kupa selejtezője volt, tehát egy olyan sportesemény, amit az adott időszakban nagyon kevesen követtek. Barbados és Grenada játszott egymással, ami ugye két nem túl acélos válogatott. Az egész onnan indult, hogy egy speciális szabályt használtak, ami azt mondta, a mérkőzés eredménye nem lehet döntetlen, illetve, ha a rendes játékidőben döntetlennel ér véget, akkor hosszabbítás következik, ahol ha az egyik csapat egy gólt rúg, akkor vége van, és ez a gól duplán számít, de ha nincs gól, tizenegyesek következnek. Három csapat volt egy csoportban, Barbados, Grenada, és Puerto Rico. Az utolsó fordulóban Barbados és Grenada játszott egymással. Ki lehetett számolni a mérkőzés előtt, hogy Barbadosnak legalább két góllal kell nyernie Grenada ellen ahhoz, hogy ő jusson tovább. Barbados vezetett kettő-nullra a második félidő közepén, a 83. percben viszont Grenada szerzett egy gólt, úgyhogy 2-1-re állt a mérkőzés, ami ugye azt jelentette, hogy az utóbbi válogatott jutott volna tovább. Már csak néhány perc volt hátra, és ekkor a barbadosi játékosok nyilván elkezdték mérlegelni, milyen lehetőségek vannak. Kétféleképpen juthattak tovább, vagy úgy, hogy a hátralévő pár percben rúgnak egy gólt, és akkor megint 3-1-re vezetnek, és megvan a kétgólos előny, ami kell. Vagy sikerül elérniük azt, hogy hosszabbítással folytatódjon a mérkőzés, és ha a hosszabbításban rúgnak egy gólt, akkor ugye az duplán számít, tehát szintén megvan a szükséges kétgólos előny. Úgyhogy, talán a 88. percben ők nemes egyszerűséggel rúgtak egy öngólt.
Mi történt ezután?
Ugye ekkor 2-2-es állás volt, még hátra maradt pár perc, de ez azt jelentette, hogy hosszabbítás következett volna. És innentől azért vált érdekessé a mérkőzés, mert Grenadának tulajdonképpen mindegy volt, hogy a saját kapujukba rúgnak-e gólt vagy az ellenfél kapujába. A dolognak ez a része az, ami szerintem talán a legérdekesebb lenne, de erről nincs felvétel. A leírások alapján a grenadai játékosok nem igazán tudták, hogy mit csináljanak, mert egy részük valószínűleg az ellenfél kapujába akart gólt rúgni, a másik része talán öngólt akart volna rúgni, de a barbadosi játékosok is tudták, hogy nekik ezt meg kell megakadályozniuk, tehát egy részük valószínűleg a grenadai kaput védte.
Benny Hill Showba kívánkozó jelenetek lehettek.
Az biztos, hogy 2-2-vel ért véget a rendes játékidő, és hogy a történet kerek legyen, a hosszabbításban a barbadosiaknak tényleg sikerült egy gólt rúgnia, ami duplán számított, úgyhogy 4-2-re nyertek és továbbjutottak.
Mert matekban ők voltak az erősebbek?
Utána a grenadai edző persze azt nyilatkozta, nevetséges, hogy ilyen szabályokat talált ki valaki, és óvást is benyújtottak a FIFA-hoz, de végül úgy döntöttek, a szabályokat mindenki ismerte, így Barbados tulajdonképpen csak élt a szabályok által kínált lehetőséggel. Viszont ezt a szabályt azóta soha nem használták. Ez tudományos kutatóként azért érdekes, mert az, hogy ez a szabály okozhat problémákat, valószínűleg előre lehetett volna látni.
Miért történik a sok módosítás? Idővel egyre jobbak lettek a szabályok és a lebonyolítás? A könyved első fejezetében többek között a 2018-as FIFA-szabálymódosításokkal foglalkozol.
Az, ahogyan a ranglistát számolják, egyértelműen jobb lett. A korábbi rendszert én klasszikus pontgyűjtő rendszernek szoktam nevezni. Tehát meg volt határozva az, milyen fontos egy mérkőzés, mondjuk a világbajnokságon játszott mérkőzéseknek nagyobb súlya volt, mint a selejtezőben játszott mérkőzéseknek, és annak nagyobb súlya volt, mint egy barátságos mérkőzésnek, és meg volt határozva, hogy ha győzött a csapat, akkor kapott valahány pontot, ha döntetlen lett, akkor is kapott valamennyit, és vereség esetén nem kapott.
Ez eddig viszonylag egyszerű.
Igen, de több problémája is volt. Mondjuk az egyik legklasszikusabb, hogy előfordulhatott az, hogy egy csapat akkor is pontokat veszített, hogyha legyőzte az ellenfelét. Van egy ilyen konkrét eset, egy Olaszország és San Marino közötti barátságos mérkőzés. Olaszország még azzal is pontokat veszített, hogy nyert.
Ugye a hazai pálya kérdése ott problémás volt. De komolyra fordítva, ez hogy fordulhatott elő? Túl kevés góllal nyert?
Nem vették figyelembe a gólkülönbséget, se mást, egyszerűen az volt, hogy nagyon nagy volt a rangsorbeli különbség, és olyan képlettel számolták, ahol emiatt a nagy rangsorbeli különbség miatt nem lehetett jól kijönni az esetből.
Akkor San Marinóval senki sem akart barátságosan játszani, mert csak pontokat veszít.
A nagyon jó csapatoknak nem volt érdemes San Marino ellen játszani.
Mi volt még a baj a régi rendszerrel?
A másik ilyen probléma volt az, hogy a következő világbajnokságot rendező ország mindig automatikusan kijut, ezért nem kell selejtezőnket játszani. Viszont ő mindig csak barátságos mérkőzéseket játszik, és a barátságos mérkőzéseknek kisebb volt a súlya, mint a selejtezőké, tehát azokon kevesebb pontot lehetett gyűjteni. Ezért mindig azt lehetett látni, hogy a következő világbajnokságot rendező ország helyezése szépen csökken, mert ő mindig csak kis súlyú meccseket játszik, és hiába nyer, csak kevés pontot gyűjt a többiekhez képest. Ezek az anomáliák elérték azt a szintet, hogy abszolút lehetett stratégiákat kitalálni, kivel kell barátságos mérkőzést játszani ahhoz, hogy a világranglistán a legjobb legyél. Erre egy iparág épült, például Wales vagy Románia esetén is megfigyelhető volt az, hogy nagyon jó a helyezésük a FIFA-világranglistán ahhoz képest, mint amilyen a csapatok tényleges ereje volt.
És hogyan alakították át a rendszert?
A már említett számításnak megfelelően alakították át, ami úgy működik, hogy minden mérkőzés után mindkét csapatnak változik az Élő-pontszáma. Ugyanannyival változik, tehát amennyivel az egyiké nő, annyival csökken a másiké. Itt tehát számít az, hogy melyik csapat ellen játszik. Ha például borul a papírforma, a rosszabb csapat legyőzi a magasabbra rangsoroltat, akkor ő sokkal nagyobbat tud nyerni. Ez a rendszer lényegesen jobban működik a korábbinál, de például
a hazai pálya előnyét – amire viszonylag sok bizonyíték van, hogy az otthon játszó csapat előnyben van – nem veszik figyelembe ezen a világranglistán.
Vagyis ez a rendszer sem tökéletes, de erről majd később. Maradva még egy kicsit 2018-nál: az egyik cikkedben a BL-kvalifikáció átalakításáról írtál, és számításaid szerint mintegy felére csökkent annak esélye, hogy magyar csapat bejusson. A Fradinak ez mégis sikerült. Ez emeli a bravúr értékét?
Az egész Bajnokok Ligája szabályozása hároméves ciklusokban működik, tehát mindig előre rögzítik a szabályokat. A selejtezők szervezésében 2012 jelentett egy fordulópontot, mert előtte a selejtezőben nem tettek különbséget a csapatok között abból a szempontból, hogy a saját bajnokságukban milyen helyezést értek el. Ekkor elkülönítették a selejtezőnek ezt a két részét, tehát azóta van bajnokok ága, illetve a nem bajnokok ága, ahonnan az erős bajnokságok második, harmadik, negyedik helyezettjei kerülnek be. A bajnokok élveznek egyfajta védelmet. 2018-ban viszont megváltoztatták azt, hogy melyik csapatok jutnak be a Bajnokok Ligájába, és kiknek kell selejtezőt játszani, az egész rendszert átstrukturálták.
Hogyan?
Például a bajnokok ágán, ahol a viszonylag gyengébb bajnokságok első helyezettjei játszottak, korábban öt hely volt, 2018-ban ez lecsökkent négyre, és a selejtező struktúrája is megváltozott. Korábban a magyar bajnoknak jellemzően három selejtezőkörön kellett túljutnia, azóta viszont négyet kell játszania ahhoz, hogy bejusson a csoportkörbe. Ha van kétféle selejtezőrendszerünk, a reform előtti, meg az az utáni, akkor mind a kettőt tudjuk szimulálni, és ebből a számításból jött ki az, hogy körülbelül a felére csökkent annak a valószínűsége, hogy a magyar bajnok bejuthat a csoportkörbe. Engem viszonylag meglepett, hogy ez kevés médiafigyelmet kapott, valószínűleg még a sportszerető emberekben sem tudatosult, 2018-ban volt egy komoly törés, tehát azóta lényegesen nehezebb lett, mondjuk, a magyar bajnoknak eljutnia a BL csoportköréig.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
A könyved egy másik fejezetében a tizenegyesekkel foglalkozol. Ez azért is aktuális, mert az idegenben lőtt gólok szabályának eltörlése miatt megnövekedhetett a BL-ben a büntetőpárbajok jelentősége. Más kérdés, hogy a gyakorisága is megnőtt-e, mert a felületi benyomásom alapján egyébként nem feltétlenül.
Tavaly óta egy szabálymódosítás miatt már nem számít az idegenben rúgott gól. Több kutatás is foglalkozik vele, hogy az idegenben rúgott gólokat figyelembe vegyék-e vagy nem, és azoknak az a következtetése, hogy jobb lenne figyelembe venni. Mert az adatokból az látszik, hogy az a csapat, aki a második meccset otthon játssza, az előnyben van. Az eltörléstől az a várakozás, hogy ez növeli annak az esélyét, hogy a párharc tizenegyesrúgásokkal fog eldőlni.
Lehet, hogy egyébként éppen ez volt az UEFA célja, hiszen a tévénézők szeretik az ilyen típusú izgalmakat.
Hogy tényleg több lett-e, erre azt mondanám, hogy tudományos szempontból nincs még elég adatunk ahhoz, hogy ezt eldöntsük. Eddig egy szezon ment le ezekkel a szabályokkal, de egyelőre én sem látom az eddigi mérkőzésekből, hogy annyival több lenne a tizenegyespárbaj. De ahhoz, hogy erről valamilyen tudományos eredményt is mondjunk, ahhoz óhatatlanul az kell, hogy több szezon lemenjen így. És ugye ez tényleg olyan, hogy itt nem tudunk kísérleteket végezni, vagy nem igazán van más eszközünk, mert nem tudjuk ezt modellezni.
A büntetőpárbaj látszólag igazságos, és mégsem az. Miért?
A tizenegyesrúgás kutatása a tudományos kutatásban most a reneszánszát éli.
Hogyan működnek a rúgás szabályai? A játékvezető feldob egy pénzérmét, és az első pénzfeldobás győztese választhat, hogy vagy ő kezdi a rúgásokat, vagy ő fogja másodikként folytatni. Korábban ez is máshogy volt egyébként, a pénzfeldobás nyertese biztosan kezdett. 2010-ben aztán megjelent egy cikk az American Economic Review-ban, ami a közgazdaságtanban a top öt folyóirat egyike. Ebben arra az eredményre jutottak, hogy amikor a tizenegyeseket az ABBA-rendszer szerint rúgják, akkor az A csapat, tehát aki a rúgásokat kezdi, előnyben van, mintegy hatvan százalék esélye van a győzelemre, a B csapatnak negyven, ami másfélszeres különbség, és sértheti az igazságérzetünket, ha ez pénzfeldobás alapján dől el.
Ha ilyen egyértelmű, miért használják még ezt a rendszert?
Az említett cikk után két évvel, egy másik top folyóiratban arra jutottak egy nagyobb adatbázis alapján, hogy ez nem igaz, nincs különbség a kettő között. Most van egy két évvel ezelőtti cikk, ami az eddig általam látott legnagyobb adatbázison alapul, ott talán több mint ezer büntetőpárbajt néztek, és szintén az jött ki, hogy a kezdő előnyben van, de csak 55–45 százalékos arányban. Egy idei cikkben pedig arra az eredményre jutottak, igazából nem az számít, hogy ki rúgja az első tizenegyest és ki a másodikat, hanem hogy ki választhat. Valami olyan érvelést használnak, hogy érdemes lehet a második tizenegyest választani, ha jó a kapusunk, mert ő nagyobb eséllyel fogja kivédeni a tizenegyest, és ha sikerült kivédeni az első tizenegyest, akkor jó a másodikat rúgni, mert úgymond tét nélkül lehet rúgni a másodikat, nem érez nyomást a játékos. A másik kérdés tehát az, hogy miből származik az előny.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Akkor van valamiféle előny, vagy sem?
Kutatóként erre azt mondanám, egyelőre viszonylag sok bizonyíték szól amellett, hogy az elsőként rúgó csapat előnyt élvez. Nem teljesen egyértelmű a dolog, de mindenesetre feltételezhető, hogy van ilyen előny, és ha van ilyen előny, akkor azt jó lenne megszüntetni. Például úgy, hogy más szabály szerint rúgják a tizenegyeseket. A mostani rendszert ABAB-nek szokták nevezni. Ennek egy kézenfekvő módosítása az, hogy a második körben fordítsuk meg a rúgási sorrendet, tehát ott legyen AB helyett BA.
De miből fakad pontosan a pszichológiai előny?
A labdarúgásban valószínűleg abból származhat az elsőként rúgó előnye, hogy ott a tizenegyesek többségét berúgják. És akkor, ha az első rúgó berúgta, a másodikon lesz egy nyomás, hogy akkor neki is be kéne rúgnia. Például a jégkorongban éppen fordítva van. Ott a büntetőknek kevesebb mint felét értékesítik, és a másodikként a büntetőket elvégző csapat van előnyben.
A tizenegyeseken egyelőre nem változtatott az UEFA, de a BL lebonyolításán igen. Az úgynevezett svájci rendszer alkalmazása, amit most fognak bevezetni a BL csoportköre helyett, igazságosabbá teszi a sorozatot?
Ahogy említettem, a Bajnokok Ligáját hároméves ciklusokban szabályozzák. A következő 2024-ben fog elkezdődni. Eddig ugye olyan rendszer volt, hogy négycsapatos csoportokat alakítottak ki, ahol oda-visszavágós mérkőzéseket játszottak le, tehát mindegyik csapat három másikkal játszott két-két, összesen hat mérkőzést.
Aminek az eredménye az lett, hogy a végére sokszor teljesen érdektelenné vált, mert biztos volt, hogy ki jut tovább.
Igen, pontosan. A lebonyolítás részletei még nem ismertek, csak a főbb vonalai, de most úgy néz ki, hogy mindegyik csapat nyolc mérkőzést fog játszani, négyet otthon és négyet idegenben. 32 helyett 36 csapat fog szerepelni, mindegyik lejátszik nyolc mérkőzést, és ezután rangsorolni fogják őket, elsődlegesen az alapján, hogy hány pontot szereztek, aztán meg a gólkülönbség stb. alapján. A legjobb nyolc közvetlenül bejut a legjobb tizenhat közé, és a kilencediktől a huszonnegyedikig lévő tizenhat csapat egymással fog játszani a rájátszásban. Ami nem ismert, hogy hogyan határozzák meg azt, hogy a csapatok milyen mérkőzést, kivel fognak konkrétan játszani. Én itt érzek a médiában egy erős kavarodást, mivel erről azt terjedt el, hogy ez svájci rendszer.
És milyen valójában?
A svájci rendszert többek közt a sakkban használják, ahol sok résztvevő van, tehát az nem egy opció, hogy körmérkőzést játszanak, hogy mindenki játsszon mindenkivel, mert az nagyon sokáig tartana. Ezért az az elv, hogy elkezdenek játszani egymással, és utána minden egyes fordulóban úgymond azonos erősségű ellenféllel kell játszani. Ez a sakkban viszonylag jól működik, mert ott logisztikai és időzítési problémák nem merülnek föl, hiszen egy terembe beültetik azt a pár száz játékost. De a labdarúgásban ez nem megvalósítható, mert azt jelentené, hogy az, hogy konkrétan milyen meccseket kell lejátszani ebben a klasszikus svájci rendszerben, mindig az egyes fordulók után lehetne meghatározni. Szerintem az UEFA nem ezt fogja választani, mert logisztikailag és a tévéközvetítések szempontjából sem kivitelezhető, ugyanis mindig csak két héttel korábban derülne ki, hogy hova kell utazni. Valószínűleg az a mögötte meghúzódó egyik érv, hogy szeretnének több mérkőzést a legjobb csapatok között. A mostani rendszerben az első kalapba kerülő csapatok a csoportban biztos, hogy nem játszanak egymással.
Mindez a Szuperliga ötletére adott egyfajta reakció lehet.
Igen. Visszatérve, ebben az értelmezésben némileg hibás a svájci rendszer elnevezés, mert ha tényleg így bonyolítják le, hogy ezt a nyolc mérkőzést előre kisorsolják, akkor ez nem a klasszikus svájci rendszer. Annyiban hasonlít rá, hogy nem mindenkivel játszanak, hanem a csapatok egy bizonyos köre ellen fognak játszani. Úgyhogy majd meglátjuk, mi lesz ebből. Azt mondanám, ha tényleg az a cél, hogy így több mérkőzés legyen a top csapatok között, akkor ezt valószínűleg sikerült elérni az új rendszerrel, de nagyon figyelni kell minden apró részletre, hogy igazságosan sikerüljön megvalósítani. És akkor,
hogy egy személyes aspektust is mondjak, kutatóként minden ilyen reform kvázi egy aranybánya.
Kutatóként hogyan kezdtél el a sport és tudomány kapcsolatával foglalkozni?
Öt évvel ezelőtt járunk, és egy konkrét esethez köthető. A 2018-as labdarúgó-világbajnokság utolsó selejtezőit játszották, és az európai mérkőzések eredményeit nézegetve rájöttem arra, hogy előfordulhat olyan szituáció, amikor egy csapatnak érdemes mondjuk döntetlent játszani ahelyett, hogy győzne. Ez elég absztrakt dolog, tehát viszonylag alacsony valószínűségű esemény volt, nagyon furcsa dolgoknak kellett volna történnie ahhoz, hogy kijöhessen egy ilyen eset, de matematikailag érdekes volt. Ezt leírtam, és az elején nagyon büszke voltam magamra, hogy biztos én vagyok az első, aki ezt kitalálta, de aztán kiderült, hogy két orosz kutatónak már megjelent egy cikke. Részletesen egy másik problémával foglalkoztak, ezt csak megemlítették, de végül is ezen a nyomon elindulva, elkezdtem mélyebbre ásni.
És a FIFA-nál tudják ezeket az anomáliákat, hogy létezhet ilyen, vagy tudják, csak nem foglalkoznak vele?
Ez egy érdekes kérdés. Azért nem tudok rá válaszolni, mert én közvetlenül nem vagyok kapcsolatban a szabályalkotókkal, döntéshozókkal. Én azt gondolom, tudtak róla, de matematikai érdekességnek tekintették. Tehát a gyakorlatban kicsi az esélye, hogy emiatt előfordul valami probléma.
A könyvedben az üresedések kezeléséből adódó problémákkal is foglalkozol. Mi ez pontosan?
Régebben, amikor csak a Bajnokok Ligája és az Európa Liga létezett, akkor utóbbi selejtezőjébe kerülhettek a kupagyőztesek. Nevezzük így, az üresedések kezeléséből adódó probléma amiatt van, hogy előfordulhat például, hogy a kupagyőztes a bajnokságában is olyan eredményt ér el, ami miatt mind a két jogon indulhatna valahol. Most az idei magyar bajnokságban is éppen ez történt, mert a Ferencváros lett a kupagyőztes, és a bajnokságot is megnyerte. Két helyen indulhatna, és ekkor ugye az a kérdés, hogyan helyettesítik, ki lép be a helyére.
Így végül is a Fradi kupagyőzelmének köszönheti a negyedik Fehérvár, hogy mehet a selejtezőre.
Igen. Ugye az is lehetett volna, hogy a Paksnak adjuk azt a helyet, mondván, a kupában ő volt a második legjobb, de az orosz kutatók cikke pont azt mutatja meg, ha ezt a politikát követnék, az elméletileg nem lenne jó, mert a bajnokságban lehetne azzal manipulálni, hogy szándékosan kikapsz valakitől – de a kupában nem, mert ha ott kikapsz valakitől, akkor kiesel.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Volt erre megtörtént eset?
A 2011-12-es holland bajnokságban találtam konkrét példát, amikor az utolsó fordulóban volt egy Heerenveen-Feyenoord-mérkőzés, ahol előbbinek döntetlent nem volt érdemes játszania, mert a vereséggel biztos, hogy jobban járt, mint a döntetlennel.
Négy évvel ezelőtt volt egy interjúnk Hegedűs Henrik labdarúgó-szakíróval, és a beszélgetés során valami olyasmi konklúzióra jutottunk, és ez persze nem csak az ő elmélete, hanem van komoly elméleti szakirodalma is, de szerinte a foci azért is tud ennyire sikeres sportág lenni a világban, mert száz évnél is régebben lényegében változatlan a szabályrendszere. Tehát az, hogy mondjuk a lesszabály változik, ez nem egy lényeges szabálymódosulás, a főbb szabályok tulajdonképpen változatlanok. Ezzel mennyire értesz egyet?
A labdarúgásban viszonylag változatlanok a szabályok, de ugye ahhoz, hogy ezzel magyarázzuk a foci népszerűségét, azt is kéne látni, hogy a többi sportban ennél jelentősebb változások voltak. Ezt én így elsőre nem biztos, hogy látom.
Szerintem egyébként jelentősebbek, de ez csak az én benyomásom.
Igen, tehát ha úgy ítéljük meg, akkor ezzel akár egyet is lehet érteni. De mondjuk azt mindenképp hozzátenném, hogy ugyan nem voltak jelentős szabálymódosulások, de a mai foci az nagyon más, mint amikor az 50-es években az Aranycsapat játszott. Az viszont egy izgalmas kérdés, hogy miért ilyen népszerű a foci.
Nagyon összetett társadalmi okai vannak. Mindenhol lehet játszani, olcsó, két törölköző is lehet a kapu. Vízilabdázni azért kicsit nehezebb.
Valóban.
A másik ilyen szempont, hogy a labdarúgó mérkőzések eredménye viszonylag nehezen kiszámítható, ami szoros összefüggésben van azzal, hogy kevés a gól. Ott több a meglepetés.
Az egy viszonylag általános eredmény, hogy azokban a sportokban, ahol több gól, több pont van, azok jobban kiszámíthatók.
