Jó így ünnepelni

2040 oldal Forbes kedd reggel. Az íróasztalomra mindig 10 példányt tesz egy kollégám, amikor megérkeznek a magazinok a nyomdából. Most egy kicsit magasabb a stósz: egyenként 204 oldalas a novemberi […]

Bővebben

Ez a világbajnokság hazugsága a fociról – interjú Hegedűs Henrikkel

 Az egyik legjobb magyar foci szakíróval ültünk le beszélgetni a világbajnokság kapcsán arról, hogyan változtatja meg a focit a technológia és a pénz. A világbajnokság már rég nem a csúcsfutball, és bizonyos szempontból 222 millió euró sem sok egy játékosért, a profi klubfutballban ugyanis annyi pénz van még, amit el sem tudunk képzelni. A leggyengébb láncszem játékáról, a legnagyobb katarzis sérthetetlenségéről – és a világ legjobban menedzselt sportjáról. Interjú Hegedűs Henrikkel. 

Közreműködött: Bagi László



Miért a foci? Miért a fociért őrülnek meg az emberek? Globális szinten nincs ehhez fogható sportág.

Most érte el ez a folyamat a csúcsát: a brazil focivébét többen nézték, mint a pekingi olimpiát. Kicsit kisarkítva: a foci népszerűbb, mint az összes többi sportág együttvéve. Van egy pár jellegzetes sajátossága, ami belekódolta ezt a sikert. A legfontosabb: nagyon alacsony a belépési szint. Bárki, bárhol tudja játszani. Egyszerű és változatlan a szabályrendszere. A legtöbb labdajáték kötött, megvan adva hányszor érhetsz bele, merre passzolhatsz, van támadóidő. A fociban semmi ilyen nincs.

Ez hatalmas szabadságot ad a játékosoknak az önkifejezésre.

Eleve a stadion is egy nagyon szabad hely: ki lehet menni, szidni a rendszert. Egy szóval: a játéktér és a nézőtér is nagyon szabad.

Fontos szerepe volt a világháborúknak is: a frontra vagy a kiképzőközpontokba bekerültek minden féle társadalmi státuszú emberek, és elkezdtek focizni. A háború után mindenki hazavitte a saját társadalmi osztályába, ezért vált mindenki játékává. Ezzel egy időben, szintén a század elején a megerősödő munkásmozgalmakra válaszul sok kormány bevezette az ötnapos munkahetet. Mit csináljon több tízezer ember a szabad hétvégéjén? Szintén egy adottság, hogy kevés dolgot rendeznek akkora létesítményben, mint a focit, egyszerre 100 ezer ember is kimehetett a meccsekre – és még a jegy is olcsó volt.

Finomságokból van még sok: például nagy vetélytárs volt a rögbi vagy a kosárlabda, de nem lehetett jól közvetíteni rádión, mert túl sok pontot szereznek a játékosok, kép nélkül ez nehezen követhető. A focit sokkal könnyebb volt közvetíteni, itt egyig vagy kettőig kell tudni számolni (nevet), és az a fajta izgalom, hogy mikor esik végre gól, odaszegezte a hallgatókat a rádiók elé.

A technológiai újdonságok most mennyire határozzák meg vagy alakítják a játékot?

Ez most a legizgalmasabb kérdés, ha a nagy képet nézzük. A változás az 1994-es, amerikai világbajnoksággal kezdődött, ami sok szempontból a legsikeresebb vébé volt. A nulláról kezdtek mindent, be kellett vezetni a játékot az amerikai emberek és a szakma felé is. Mit csináltak? Átjöttek Európába és megmértek mindent, azt is, aminek nincs értelme. Nagy lépés volt, hogy félig-meddig iparági szintre emelték, hogyan lehet mesterségesen felépíteni a labdarúgást. A másik jelentős lépés pedig az volt, amikor az angolok beismerték, hogy nincsenek jó edzőik, valamit rosszul csinálnak, mert 1966 óta nem nyertek semmit (akkor világbajnokok lettek – a szerk.). Megjelentek a külföldi menedzserek az angol fociban, jellemzően olaszok, akik azt mondták, hogy nem lehet hamburgert enni és sört inni. Mire az angolok azt mondták, hogy dehogynem. Rendben, akkor fogadjunk: mérjük meg! És ezzel elindult egy folyamat.

A mérés arra jó, hogy rákényszerít a teljesítményre. Nem működik az, hogy „de mester, én sokat futottam”, hiszen ott vannak a számok.

Hegedűs Henrik - társaival új szintre emelték, hogyan érdemes a fociról beszélni. Ma az MLSZ szakírója. Fotók: Sebestyén László

Hegedűs Henrik – társaival új szintre emelték, hogyan érdemes a fociról beszélni. Ma az MLSZ szakírója. Fotók: Sebestyén László

A mért adatoknak ma két fajta felhasználása van.  A mainstream irány, hogy például ki mennyit futott, milyen százalékkal passzolt, ez az, amit a közvetítések alatt is látunk. Ez a marketing része, az emberek nyilván nem kíváncsiak arra, ami a kluboknak igazán értékes adat, mert az már túl bonyolult, képletekről, függvényekről beszélünk. Itt már nem az a kérdés, hogy hányat passzolt a játékos, hanem hogy mikor hozott jó döntést.

A statisztikai adatok legfontosabb felhasználási területe a játékospiac, mert mindig ott forog a legtöbb pénz.

Rossz pénzügyi döntést lehet hozni, az belefér. 50 millió eurót buktunk? Kit érdekel! A szakmai bukta viszont nem fér bele.

Azonnali következményei lesznek annak, hogy ha rossz játékosokat igazolsz. A mérések alapján minden klub kialakít magának egy képletet, hogy mit hogyan súlyoz.  Az utánpótlásban a kiválasztás rendszere is nagyon sokszor statisztikai alapon nyugszik, ahol  nemcsak a fizikai, hanem a kognitív képességeket is nézik, a nyugati kluboknál ez egyre fontosabb. Hiába tudsz jól focizni, ha az életben – és a pályán is – rossz döntéseket hozol, nem vagy mentálisan erős, ott vége is a karrierednek.

Tényleg ennyire forradalmi volt, hogy a fociban meg akartak mérni bizonyos mutatókat?

Ennek mindenhol elképesztő volt az elutasítottsága. Kik kezdtek el először mérni? Például az oroszok már a 60-as években. Legendás történet: Lobanovszkij (híres és nagyon sikeres szovjet-ukrán edző – a szerk.) minden meccs után kiírta az öltöző falára, ki hányas osztályzatot érdemelt. Mikor kérdőre vonták a játékosok, elméleteinek igazolására összefogott Anatolij Zelencovval, a dnyepropetrovszki Fizikai Tudományok Intézetének dékánjával. Olyan számítógépes programot készítettek, amelyben a pályát 3×3-as mezőre osztották, és ezeken a területeken belül analizálták a játékosok mozgását.

Igazából száz éve mindenki arra keresi a választ, hogyan kell jól focizni.

Mindenkinek megvolt a maga teóriája, és ezt alá kellett valahogy támasztani. Volt egy Charles Reep nevű angol katona fickó, aki azt mondta: a passz csak egy felesleges rizikófaktor. Reep végig mért vagy ezer meccset és arra jutott, hogy a támadások 99,9 százaléka értelmetlen, mert annyira kevés gól esik, miközben rengetegszer próbálkoznak. Az általa összefoglaltakra épült jó ideig az angol foci. Nem szabad passzolni, minél kevesebb labdaérintésből el kell jutni a kapuig, előre kell vágni a labdát. Az angolok Reep munkájában látták saját, eredetileg téves elképzeléseik igazolását. A nagy ellenfelet ők eredetileg a passzjátékra és a cselekre építő skótokban látták (a 19. század végén – a szerk.), akik magukra mindig úgy gondoltak, mint csavaros eszű fickók, akik majd kibabrálnak “az elnyomó angolokkal”: így hát passzoltak és cseleztek.

Zárójel: hol fejlődött az angol foci a legjobban? Északon, a skót határ túloldalán. Eltelt 120 év, mire egy londoni csapat BL-t tudott nyerni. (Nevet)

A méréseket tehát eredendően elutasították – mindenki. A fociban sok dolog van csak azért úgy, mert mindig is így volt. Mondok egy megfogható példát. Mit akar a szurkoló? Támadjunk! Legyen látványos játék és lőjünk sok gólt.

Csakhogy a statisztika azt mondja, hogy aki az első gólt kapja, annak 80%-kal csökken az esélye a győzelemre. A kérdés az, hogy akarsz-e tényleg támadó csapatot építeni?

Úgy értem: feltenni mindent arra, hogy mész előre, tudván tudva, hogy egyetlen gól, amit te kapsz, az nagyban lecsökkenti az esélyed a győzelemre. A szurkolókat ez persze nem érdekli, de a klubokat nem szurkolók vezetik.

De ha van egy támadó csapatom, amit direkt erre építek fel, csak mi szerzünk előbb gólt, nem?

Feltennél rá egy egész szezont? Gólt elérni, mert te jó vagy, az sokkal nehezebb, mint egy hibát kihasználva gólt szerezni – a kettő statisztikailag sem ugyanaz. A foci olyan labdajáték, ahol kevés a gól, ezért a játékot mindig is a hibák határozták meg. Aki 15 százalék alatt tudja tartani a hibafaktorát, legyen szó bármilyen eleméről a játéknak, az megnyeri a meccset statisztikai átlag szerint.

A foci a leggyengébb láncszem játéka.

Egy ember hatalmas károkat tud okozni, elég egy megpattanó lövésből bekapott öngól vagy egy kiállítás, drasztikusan befolyásolja a kimenetelt. Ezzel szemben ott van a kosárlabda, ami a világsztárok játéka. Veszel egy jó játékost, az már a csapatod 20 százaléka, a dobott pontokból pedig gyakran még nagyobb arányban veszi ki a részét. Ezzel szemben ott a foci, ahol ez az arány 11/1.

Hova jutott el a profi foci mérésekben a 60-as évek óta? Ha a játékról van szó, egyre többször kerül elő a big data is. A játékospiacnak ez mennyire vagy hogyan lett a része?

Akié az adat, iszonyatosan védi – akinek meg nincs, az rengeteget fizet érte. A legkorábban az Arsenal vágott bele, nem is tudták még, mire lesz jó pontosan, de leszerződtek a StatDNA adatelemző céggel 400 ezer fontért, ami nem kevés pénz. Azért fizettek, hogy az adatok teljesen exkluzívak legyenek, ne legyen semmilyen információ a piacon az Arsenal-játékosokról. Hogy biztosra menjenek pár év múlva meg is vásárolták a céget (2 millió fontért – a szerk.).

Ezzel egy időben elindult egy másik folyamat is. Az Arsenal már eurómilliókat fizetett Sven Mislintat-ért is, aki a Borussia Dortmund vezető scout-ja volt (játékosmegfigyelője). Átalakult a sportigazgatói poszt is, ami sokáig kiöregedett edzők vagy visszavonult játékosok nyugdíjas állása volt. Ma már alapvetően matekos srácok viszik ezt a posztot, Excel-táblákkal, adatokkal dolgoznak.

A Liverpool sportigazgatója például a klub egykori vezető elemzője – a boardban amúgy ül egy elméleti fizikus is.

Vége annak, hogy Józsi bácsinak jó a szeme és majd kiszúrja, kit kell leigazolni. Mert az nem igaz. Olyan, mint a cirkuszban, a bűvész előveszi a nyulat a kalapból – ezt látod, de közben ez nem igaz. Vannak bizonyos benyomásaid, mikor nézel egy meccset, de az nagyon más, amikor három évre visszamenőleg súlyozva meg tudod nézni, hogy egy csatár mit játszott a táblázat első, középső vagy alsó harmadába tartozó csapatok ellen. Összteljesítményt nézni jó kiindulásnak, de nem túl specifikus.

Feltennél rá egy teljes szezont, hogy a csapatodból mindenki, de tényleg mindenki támadjon? Fotók: Sebestyén László

Feltennél rá egy teljes szezont, hogy a csapatodból mindenki, de tényleg mindenki támadjon? Fotók: Sebestyén László

Népszerű téma például, hogy mennyi gólt lőtt Messi vagy Ronaldo, de az sokkal többet mond, ha megnézzük, hogy ebből mennyi volt első gól, és még ennél is többet, ha megnézzük, mennyi volt a meccset eldöntő találat. Gonzalo Higuaín nem rúgott két éve az argentin válogatottban olyan gólt, ami csak egyetlen pontot is ért volna, mindig akkor talált be, amikor 2-3 góllal mentek már. Ezek a gólok tulajdonképpen nem értek semmit.

Mindennek van egy számossága és minősége: a darabszámot mindenki látja, a minőséget kevesebben, és hogy ebből milyen következtetéseket kell levonni, azt még kevesebben.

Mielőtt az AC Milan megvette volna az ukrán csatárt, Sevcsenkót, egy emberét kiköltöztette Kijevbe, aki mindent megfigyelt. Mit csinál edzésen, edzés után, hova jár el, vannak-e barátai, hogyan viselkedik közösségben. Ez volt a régi módi. Ma ha egy klub akar venni egy középpályást, felállít egy paraméter-rendszert: legyen 180 centi magas, a fejpárbajok legalább 60%-át nyerje, fusson 12 kilométert, legyen 1,8 kulcspassza meccsenként, stb. Beállítasz 8 paramétert és hogy adott bajnokságban legalább 15 meccses időszakra nézze ezeket, az adatbázis pedig kiadja, ki az, aki szóba jöhet. Ha ez megvan, meg lehet kezdeni a személyes megfigyelést. Ez a metódus nemcsak felgyorsítja a döntéshozatalt, de minőségivé is tesz. Nincs több találgatás.

Ez a futballban a legfontosabb kérdés, amit a legnehezebb megfogni

Ha ennyi adat áll rendelkezésre, ha ott a technológia, ami támogatja és gyorsítja a döntéshozatalt, hogy lehet, hogy olyan top csapat, mint a brazil válogatott, beleszalad egy 7-1-es történelemi vereségbe, ráadásul pont a négy évvel ezelőtti hazai rendezésű vébén?

A válogatottak szakmai hozzáértésben, kompetenciában, mindenben le vannak maradva a klubcsapatoktól. A legjobb szakemberek kluboknál dolgoznak, legyenek edzők vagy adatelemzők. Szövetségi kapitánynak lenni nyugdíjas állás lett, tíz meccsed van egy évben. A szövetségek nem folytatnak átigazolási politikát, nem kell nagy scout ahhoz, hogy egy válogatottat kiállítson valaki.  Kevésbé vannak rákényszerítve erre a munkára, és nem is nagyon áldoznak rá, mások az anyagi lehetőségeik, mint a kluboknak. A tudás és a tapasztalat a kluboknál van.

A világbajnoki mezőnyben nem is nagyon van most top edző, Oscar Tabarez (Uruguay) mellett talán csak az a Joachim Löw, aki a németekkel a csoportból is kiesett. A többieken már lehet vitatkozni.

Komolyan mondod, hogy nincs egyetlen egy top edző sem a vébén?

Ezt nem én mondom, ezt a futball mondja. Talán még Roberto Martínez, a belga szövetségi kapitány. Neki melyek voltak a legnagyobb klubjai? A Wigan és az Everton. Ha egy komolyabb csapat öltözőjébe bemegy, be kell mutatkoznia a játékosoknak. Túlzok, nyilván. De a top csapatok top menedzserek vezetik.

A spanyol szövetség épp a scouting megreformálásával alapozott meg a sikerkorszaknak, minden korosztályból minden posztra felkutatták az 5 legjobb játékost. Ezek szerint vannak szövetségek, amik elkezdték ledolgozni a lemaradást?

Amiről eddig beszéltünk, az a világbajnokság, a versenyeztetés. Amit te mondasz, az egy másik feladata a szövetségeknek.

Ez a legfontosabb dolog a futballban, amit a legnehezebb megfogni: mi az, hogy futballindentitás vagy futballkultúra?

Lett-e volna Andrés Iniestából focista Angliában? Valószínűleg nem. A futballidentitás az az egységes edzői szemlélet, ami meghatározza egy ország futballját, stílusát. A stílus határozza meg a játékképet, ha Spanyolország játszik Svédországgal, akkor nem kell megvárnod a meccset, hogy vajon mi fog történni, mert tudod előre. Miért? Mert van egy annyira egységes kiválasztási rendszer, az összes spanyol edző – mert ez egy létező futballkultúra – fejében ott van, hogy milyen játékosokat keresnek. Ez hozza magával azt a kultúrát, amit nem lehet tanítani, de mindenki ismer és tud, pedig konkrétan nincs leírva sehova.

Ennek a németek megcsinálták az ellenkezőjét, miután kiestek a 2000-es Európa-bajnokságról. Ők leírták, hogy mit keresnek. Létrehoztak egy centralizált játékosképző rendszer, a szövetség elmondta, mit vár el az akadémiáktól, hogy mi a program. A Bundesliga I-II-ben ezt egységesen bevezették, havonta elmentek a szövetségi edzők az akadémiákhoz, ők meg folyamatosan riportoltak. És egyszer csak a német csapatok utánpótlás szinten elkezdtek mindenkit rommá verni, aztán a felnőtt mezőnyben is. Nemhogy 23-as, de ötven fős keretet is ki tudnának állítani. Lényegtelen, hogy most kiestek, mert akkor is igaz, hogy ennyi tehetséges játékost csak a németek tudnak jelenleg kiállítani, más nem. De ilyen programot kevés helyen lehetne végig vinni.

Szerinted a magyar focinak melyik országra kellene ráböknie, hogy na, akkor megpróbáljuk azt, amit ők, melyik futballkultúra az, amiből meríthetnénk?

A magyar futballkultúra meghalt, úgyhogy jelenleg elméletileg bármelyikre rábökhetnénk. Ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon kevés példa van arra, hogy sikerül egy ilyen alapvető változtatás: a görögök gyökereikben a déli, cselezős focit játszották, ilyen a mentalitásuk. Aztán sok német edző kezdett el dolgozni náluk, akik megmondták, hogy na, ezt nem csináljuk, keine dribli, és egy teljesen más felfogást ültettek el bennük, kiirtották belőlük azokat az alapokat, ami addig jellemezte őket (Otto Rehhagel Eb-címig vezette őket 2004-ben – a szerk.).

Alapvetően azok a nemzetek sikeresek, ahol a saját gondolataik, játékfelfogásuk alapján játszanak. Ez alól csak az olaszok a kivételek, de ennek megvan a történelmi magyarázata.

Az olasz néplélek és gondolkodás nem jelenik meg a focijukban. Náluk a 30-as években vezették be, hogy nem az alapfizetés volt magas, hanem a győzelmi prémiumból lehetett nagy pénzt keresni. Nagyon gyorsan megtanulták, hogy semmi sem számít, csak a győzelem. Azt pedig úgy lehet a legkönnyebben elérni, ha nem kapsz gólt. Utána már egy-nullával meg lehet nyerni a meccset, és tényleg semmi nem számít, lehet színészkedni, rugdosódni, csak győzzünk. Ez az adminisztratív intézkedés teljesen átkódolta az olasz focit.

A magyar néplélek miatt mindig is a latin vagy brazil futballkultúrához álltuk közel. Ezért volt jelentősége, amikor a Fradi vagy az MTK dél-amerikai túrákra ment, mert addig a közgondolkodást a fociról az uralta, amit az angolok mondtak. „Ez egy férfias sportág, a passz vagy a csel egy alantas dolog.”

A magyarok meg a brazilok meg azt mondták, hogy ez hülyeség, elkezdték felépíteni a saját focijukat.

A brazilok a rabszolgaságtól kezdve a történelmükben azt tanulták meg, hogy a hatalom mindig elnyomó. A hatalom és a szabályrendszerek csak arra jók, hogy kicselezzük őket. És mi az egyén képessége a hatalommal szemben? Erős nem, csak okos vagy ügyes tud lenni. Erre a gondolkodásra épül az egész brazil állam, amit nekünk sem kell elmagyarázni nagyon, ismerjük jól ezt a hozzáállást.

A környezeti tényezők is hasonlóak voltak Budapesten, mint a brazil favelákban. Hiába tanították az angolok, hogy rúgd előre 100 méterre és fuss el a szélen, ha itt a grundon csak 10 méternyi hely volt. A környezet miatt az emelkedett ki, aki ki tudott cselezni két embert két négyzetméteren. Ma a legmagasabb képzési modellek hasonlóak ehhez.

A grund is egy speciális tér, kis helyen kell sok döntést meghoznod nagyon gyorsan. Nem véletlen, hogy azok a játékosok, akik ilyen környezetből indultak, sokkal technikásabbak, magasabb a játékintelligenciájuk. Ezt hozta ki belőlük a környezet.

Itt az volt a király, aki úgy vette a labdát, hogy ráragadt a lábára, Angliában az is belefért, ha elpattan egy méterre.

A magyar emberek soha nem fogadnának el mást, cselezzünk ügyesen, passzoljunk sokat és lőjünk gólokat. Ez áll hozzánk közel, ilyen a gondolkodásunk. Mint a népmesékben: elindul a legkisebb fiú és kicselezi furfangosan a sárkányt, hogy levágja a fejét. A mi népmesei hőseink nem erősek, mindig okosak, túljárnak másnak az eszén. Ezt a futballkultúrát lehetne újraépíteni.

Erre is van példa, noha nem jártak olyan mélységben, mint mi, de Belgiumnak sikerült. Körbenéztek, ki mit csinál? Hollandok? Jól cseleznek. Mert mit csinálnak a gyerekekkel? Hagyják őket cselezni, labdával játszani, kapura lőni – semmi mást nem várnak el tőlük sok ideig. A franciák? Fizikálisan verhetetlenek. Az olaszok? A taktika királyai. Át is vették a képzési rendszerüket. Aztán nemcsak stílust, de formációt is választottak: konkrétan megmondták, hogy mostantól 4-3-3-ban játszunk, és úgy is lett. A formáció azért is fontos, mert itt például nemcsak arról szól a középpálya, hogy darabra három játékos van ott, hanem hogy milyen az a három: egy labdát szerez, egy passzol, egy pedig helyzetet teremt. Erre nevelik a gyerekeket, ez határozza meg a kiválasztási rendszerüket is. Ez a belga-holland stílus lehetne talán nekünk a minta, mert hasonlóságokat mutat a gyökereinkkel.

És el is juthatnánk arra a szintre, ahol most a belgák vannak?

Azt azért nem, mert elképesztő nagy lemaradásban vagyunk. Ez olyan, mintha nem gyártanánk 40 évig autót, aztán kitaláljuk, hogy újra belefogunk. Évtizedek know-how-ja hiányzik, ez hatalmas hátrány.

Trófeákat nyerni hihetetlen nagy luxus 

Fontos még a világbajnokság?

A foci egyik alapvető sztereotípiája, hogy a világbajnoki arany a legfontosabb. Szerintem az tenné a legjobbat mindenkinek, ha átbrandelnék a vébét, mint egy terméket.

A világbajnokságnak a foci ünnepének kellene lennie, mert ez a legnagyobb érzelmeket kiváltó, legdrámaibb, legemocionálisabb torna, de már régóta nem a futball csúcsa semmilyen szinten.

Kezdjük azzal, hogy mikor is rendezik meg? Nyáron, a bajnokság után. Iszonyatosan rossz fizikai állapotban érkeznek meg ide játékosok a szezon végén, ráadásul nagyon nagy a nyomás rajtuk. Milyen felkészülés van mögöttük? Semmilyen, két-három hét a vébé előtt úgy, hogy sokan még csak nem is egy kontinensen játszanak. A foci csúcsa a Bajnokok Ligája, aztán jönnek a top bajnokságok. Ha kellene kapásból mondanotok egy eredményt a 7-1 kívül a brazíliai vb-ről, hány meccs ugrik be? Valószínűleg nem sok.

Persze pozitív a kulturális sokszínűség, focizzanak egyre többen a világon, legyen 102 csapat a világbajnokságon – de el kell fogadni, hogy nyilvánvalóan minden létszámemelés minőségromlással jár. Olyan meccseket nézünk, amilyeneket. Csak úgy tűnik, hogy Irán képes valódi meccseket játszani a nagyok ellen.

Ez a világbajnokság hazugsága a futballról. Az szemfényvesztés, hogy beállsz a saját tizenhatosodra és kirugdosod a labdákat, épp azt veszed ki a fociból, ami a lényege.

Mint a 300 c. filmben, beállsz a hegyszorosba, majd olyan mesterséges körülményeket teremtesz, amelyek neked kedveznek. Az egy hazugság, optikai csalódás, hogy ezek a csapatok pariban vannak, ha fociról van szó. Épp az ellenkezője igaz: mindent megtesznek, hogy ne legyen igazi foci a pályán. De ez a sportág szépsége is: szerény eszközökkel is nagyon hatékonyan fel lehet venni a küzdelmet a legjobbak ellen is.

A technológia mellett a pénz az, ami rányomja a bélyegét a focira. Mintha az észszerűség nem számítana, csak a profit. Az UEFA újabb sorozatot indít a válogatottaknak is, a FIFA is több meccset akar.

Erodálódni fognak ezek a sorozatok, legyen szó vébéről, Eb-ről vagy a Nemzetek Ligájáról. Az ok egyszerű: nem a válogatott a futballista kenyéradója, nem az a munkahelye, sokszor nem is abban az országban él. Mindent el lehet mondani a pátoszról, a címeres mezről, a hazafias kötelességről, és tulajdonképpen mind igaz is. De ott van a másik fajta igazság is, ami azt mondja ki, hogy a játékos alapvetően a klubjához tartozik és annak felel.

Ha megnézzük, átlagosan hány éves korukban mondják le a válogatottságot a topligákban, a szám drasztikusan csökkent az elmúlt 20-30 évben. Harminc éves korukra már csak egy utolsó, nagy szerződés lebeg a játékosok szeme előtt.

Az, hogy egyre több pénz van a fociban, csak indukálja, gerjeszti ezt a folyamatot. Nemcsak nagyot lehet nyerni, egyre nagyobbat lehet bukni is.

Az Arsenal már régóta nem akar nyerni. Nincs klub, ami akkora készpénz-tartalékon ül, mint ők – és mégsem akarják elkölteni.

Mert stabilan akarnak működni, kiszámíthatóan, egy piac sikeres szereplői akarnak maradni: ott lenni a BL-ben, jól keresni a játékospiacon, nekik ennyi elég.

Trófeákat nyerni hihetetlen nagy luxus. Mert abból egy van egy évben – ha ideszámítom a bajnokságot és a nemzeti kupát, akkor mondjuk, hogy kettő a BL mellett. Csapat meg mennyi? Az Arsenal egy jól működő cég, nem akarnak rossz befektetési döntéseket hozni. Az a fontos, hogy olcsón, lehetőleg ingyen szerezzenek fiatal tehetségeket, akiket aztán huszonötszörös pénzért tovább adnak.

A szurkolók kluboknak hívják a csapatukat, pedig ezek valójában gazdasági társaságok, egy-egy munkahely 30-50-120 emberrel, amelyben mindenkinek megvan a szerepe.

Rengeteg adat van a piacon, megvannak a modelljei annak, hogyan lehet felskálázni egy klubot, mint egy céget – elvileg minden adott hozzá, hogy több klub felnőjön a nagyok mellé. Mégsem ezt látjuk, az európai top focit kisajátítja magának kb. 10 csapat.

Sőt, ha jobban megvizsgáljuk, lehet, hogy csak öt-hat az. A nagy klubok nemcsak a pályán erősek, a lobbierejük is kimagasló.

Az van, amit ők akarnak, mert a tőke mindig a szabályozott környezetet szereti.

Előírják, hogy a topligákban az első négy helyezett bekerül a BL főtáblájára, aztán nem kell itt izgulni a selejtezőkkel – ezt a nagyok ki tudták maguknak harcolni. Bebetonozták magukat a foci csúcsát jelentő sorozatba, gyakorlatilag 2-3 hely van, amiért mondjuk a kelet-európai csapatok küzdhetnek. Nem volt még olyan rég, amikor ebben a sorozatban csak a bajnokok indulhattak, ezt bővítették folyamatosan. (Eddig a nagy bajnokságok 2-3. helyezettjei is volt, hogy selejtezőt játszottak a főtábláért, most a spanyol, angol, német és olasz liga első 4 helyezettje – teljesítsenek bárhogy klubjaik a megelőző szezonban – automatikusan ott lesznek a Bajnokok Ligájában – a szerk.)

Ennek a tetejébe ott van az a faktor, hogy a nagy kluboknak akkora a tehetetlensége, hogy nekik beleférnek akkora hibák, amelyekbe mások tönkre mennének. A Manchester United elkölt 200-300 millió fontot, de nem jön be? Nem baj, elköltünk még ennyit, meg még ennyit, és ha a pályán nem is teljesít a klub, imidzsben bombaerős marad.

Olyanok, mint a nagybankok, a bank mindig nyer, és ha kitör a világválság, a bank akkor is megmarad. A pénzügyi lehetőségeik brutálisak.

A Dortmund, ha minden játékosa fizikálisan és mentálisan rendben van, ki tud állítani 11 embert a Real Madrid ellen úgy, hogy egyszer-egyszer versenyképes lesz ellenük – miközben a Real simán megfizet 20 top játékost.  Hihetetlen anyagi és szkmai, tudásbeli tartalékaik vannak, és ez látszik a döntéshozatal szintjén is. Mikor vett például a Juventus olyan játékost 10 millió euró felett, aki nem vált be? Nem mostanában. Ezek a klubok kockázatkezelésben és folyamatmenedzsmentben is elképesztően magas szinten járnak, olyan döntéselőkészítési folyamat előzi meg a konkrét lépéseket, ami szinte minden hibafaktort kiszűr.

A tőke mindig a szabályozott környezetet szereti - a futball nevű iparágban is. Fotók: Sebestyén László

A tőke mindig a szabályozott környezetet szereti – a futball nevű iparágban is. Fotók: Sebestyén László

Pénzzel lehet jó focit venni? Ennyi?

Gyakorlatilag csak pénzzel lehet. Mindig így volt, mindig így lesz. Ahol valódi piaci körülmények között működik a foci, ott a fizetések is jól mutatják a különbséget klubok és játékosok között, mert a fizetés tulajdonképpen egy mérőszám, hívhatnánk akár futballista-indexnek is: az egyik 1,8 míg a másik 6,5. Ekkora a különbség.

De a nagy klubokban hatalmas szellemi tőke is összpontosul, száz éve csinálják ezt, és ott vannak a csúcson. Olyanok, mint egy egyetem, amely 100 éve képez kiváló mérnököket.

Ezt a lemaradást pénzzel nem lehet behozni. Ott a PSG, egy BL elődöntőt nem tudtak eddig elérni, pedig a világ leggazdagabb klubja. Sőt, összehozták a tavalyi szezon legnagyobb égését.

Még egyszer fontos hangsúlyozni: csak mi hívjuk őket kluboknak és edzőnek – de ezek valójában gazdasági társaságok és topmenedzserek. Pep Guardiola vagy Steve Jobs? Nincs nagy különbség.

Brutálisan sok pénz, még nagyobb foci

A fizetésekben és a transzferárakban ugyanakkor hatalmas az emelkedés, 17-18 évesekért is kifizetnek ma már a klubok 20-30 millió eurót. Jön majd a krach?

Hogy ez mennyire lufi, az relatív. Nézzük például azt, hogy mindenki a Távol-Kelet felé terjeszkedik. A világ legnépesebb országai még nagyon a folyamat elején járnak, nyitott piacok. India évek óta küszködik azzal, hogyan indítsa be a Super Ligát, pedig már egy jó Vadóczot és egy Del Pierót is megszereztek. Kína előrébb tart, az USA egész magasan jár már ezen a szinten.

Szingapúrban, ha egy nézőre visszabontjuk, 3 dollárt fizetnek a BL közvetítési jogaiért, ugyanez most Kínában 20 cent. Lesz ez majd Kínában 5 meg 10 dollár? Lesz, mégpedig belátható időn belül, és simán ki fogják fizetni.

Persze, mondhatjuk, hogy növekszik egyfajta lufi, de önmagában a tévés jogdíjak belátható növekedése alapján azt is mondhatjuk, hogy úristen, annyi pénz, annyi növekedési potenciál van még a fociban, amit el sem tudunk képzelni.

Mivel nehéz ezeket a nagyságrendeket felfogni, a józan ész azt mondatja velünk, hogy biztos lesz itt valami pénzügyi armageddon. Valójában közel sem biztos, hogy így lesz, sőt.

Ér egy játékos 222 millió eurót? Ennyiért váltott klubot tavaly a brazil Neymar, a Barcelonából a PSG-be ment.

A szurkolók legnagyobb dogmatikus tévedése – és az én egyik vesszőparipám – hogy majd a mezeladásokból a játékos behozza az árát. A szurkolók egységnyi mezt vesznek minden szezonban, nem lesznek háromszor annyian. Az eladott mezszám nagyjából ugyanannyi, ami változik az az, hogy tavaly mondjuk 80%-ban Cavani mezt adtak el, előtte Ibrát, most meg Neymart. De ebből a klubok sok pénzt nem látnak, hiszen a sportszergyártók nem azért fizetnek nekik rengeteget, hogy aztán ne hozzájuk folyjon be, ami bejön a mezekből.

A sportszergyártó nem azért a reklámértékért fizet, hogy lássuk, a Barcelona milyen márkában játszik. Ő azért a jogért fizet, hogy a saját üzletláncában – több tízezer üzletről beszélünk – árulhassa a klub arculati elemeivel ellátott hivatalos mezeket. A klub kap ezért mondjuk 60 millió eurót négy évre. A sportszergyártó meg elteszi a dupláját-tripláját ugyanennyi idő alatt.

Vagyis Neymar az első nap szinte semmit sem hozott be az árából, akárhány mezt is adtak el a nevével. Pénzügyileg nettó 222 milliót valószínűleg Neymar nem fog termelni, innen nézve mondhatjuk, hogy nem ér ennyit. De fogok-e vele kupát nyerni és ha igen, hova árazol be egy BL-győzelmet? A presztízs és a brand értékében ez már egy megfoghatóbb üzlet:

erősen valószínű, hogy Neymar olcsóbb volt 222 millióért, mint egy közepesen ismert, önálló branddel nem rendelkező 60 milliós igazolás.

És van még egy másik aspektus is: ennek a vételnek az volt az üzenete a PSG részéről, hogy bárkit meg tudunk szerezni, és hogy nekik senki nem mondhat, nem mond nemet. Az elmúlt 50 évben csak a Real tudta azt megcsinálni, hogy nem lehetett nekik nemet mondani. Az az üzenet, hogy a PSG is belépett erre a szintre, már lehet, hogy önmagában megért 200 millió eurót. Szóval relatív, hogy mi számít soknak vagy kevésnek a fociban.

Nem fog visszaütni a szórakoztatás minőségére, hogy mindig ugyanazokat a nagy klubokat látjuk a BL-ben? Itt nincsenek népmesei hősök, akik furfanggal túljárnak a nagyok eszén.

Nincsenek. Alapvetően a Barca, a Real, a Bayern és még valaki az, aki odaér a legjobb négybe, és most már a legjobb nyolc mezőnye is szűk és változatlan évről évre.

A kérdés az, hogy ez bántja-e a szurkolókat? Hát nem.

Ahogy torzul a verseny, úgy torzulnak a szurkolók is: mára az egész világ ugyanannak a hat csapatnak szurkol. Az Arsenal szurkolóit – akik az elittel akarnak versenyezni – csak az érdekelte, hogy miért nem vesznek egy-két drága játékost, és hogy mikor nyernek már végre valamit. Az sem érdekelte igazán őket, hogy a csapatot megveszi-e Abramovics vagy egy sejk, minden mindegy, csak pénz legyen. Az ember olyan, hogy a legjobbra törekszik. A fociban pedig azt akarja, hogy egy csapat álljon a legjobbakból – meg egy másik is, és ők játszanak egymással. Ha a Bayern játszik a Bundesligában, a tévéközvetítéseket legalább egy-másfél millió ember nézi Németországban. Egy Augsburg-Werder Bremen összecsapást meg százezren.

A szurkolókat a legjobbak érdeklik. Jobb-e Ronaldo, mint Messi, és ő jobb-e, mint Maradona? Ennyi a kérdés.

Nem láttam még szurkolói petíciót arról, hogy hozzuk vissza azt a rendszert, amelyben csak a bajnokok játszhattak a BL-ben, és ahol a Crvena Zvezda akár az első fordulóban ki is ejthette a Real Madridot egy szerencsés 0-1-gyel. Ezt senki nem sírja vissza. Valójában senkit nem izgat, hogy mikor lesz a legjobb négyben újra kelet-európai csapat. Valószínűleg semmikor. Baj ez? A szurkolók szerint nem. Ők a legjobbakat akarják látni a pályán – minél többször. Ez találkozik a tőke igényeivel, és bumm, kész is a Bajnokok Ligája csoportkör fix topligás résztvevőkkel.

Miért ennyire gyenge a bíráskodás? Ezen a videóbíró sem tudott segíteni. Az európai foci üzleti problémája is egyben, hogy egy-egy bírói hiba miatt a több száz millió euróból épített csapat nem jut BL-döntőbe.

A tőke és a piac szabályozó szerepe itt is meglátszik, nyilvánvaló, nem kellenek fantomgólok és nagy tévedések. Ma már tudnak egymással rádión kommunikálni a bírók, van gólvonal-technológia, és most van videóbíró. Ez a nagy klubok érdeke, és a lobbierejüket be is fogják vetni, hogy ezen az úton tovább haladjunk.  Hogy pontosan hogyan kell ezeket a döntéstámogató eszközöket bevezetni, fejleszteni, alkalmazni, azt senki sem tudja. Ez a kísérlet zajlik éppen most, de innen már nincs visszaút.

Az biztos, hogy lesznek prioritások. Azt a futball például nem fogja hagyni, hogy sérüljön a gólöröm – ez az a pontja a játéknak, amire mindenki vár, ez a katarzis.

Egyébként az amerikai vagy más európai sportokban sokkal jobban védik, és mindig is sokkal jobban védték a bírókat. Teniszben próbálj reklamálni egyet a bírónál, a másodiknál már le is léptetnek. A rögbiben csak a csapatkapitány beszélhet a bíróval, megvan határozva az is, hogyan szólíthatja meg. A fociban a bíró szerepe mindig is alantas volt, egy megtűrt személy, a szurkolók például még a  top bírók nevét sem ismerik. Ki vezette a legutóbbi BL-döntőt? Ki volt a 7–1 játékvezetője? Senki sem tudja. Borzasztó igazságtalan, de félő, hogy véglegesen rögzült helyzet.

Ahhoz képest, hogy mekkora erőforrásokkal rendelkezik, mintha a FIFA nem tett volna meg mindent, hogy kiszűrje a videóbíróval kapcsolatos hibákat.

A FIFA feladata rendkívül nehéz és összetett, ugyanakkor az is igaz, hogy nincs olyan szinten szakmai hozzáértésben, mint az UEFA. A stratégiájuk is más, például a világszervezet a profit jelentős részét egyszerűen lenyeli. A FIFA rekordnak számító 400 millió dollárt oszt vissza a résztvevők között most a világbajnokságon, plusz minden csapat kap 1,5 millió dollárt a felkészülésre. Eközben a FIFA bevétele 4,8 milliárd dollár, a tiszta haszna pedig nagyjából 2,1 milliárd. Soknak tűnhet, de az UEFA bevétele évente nagyjából ugyanennyi a Bajnokok Ligájában, csakhogy az európai szervezet ebből 1,3 milliárdot, vagyis a FIFA-rekordpénzdíj négyszeresét teszi vissza a sportágba. Többek között ezért a legjobban menedzselt sportág a piacon az európai labdarúgás.

Olvasd el Üzlet rovatunk további cikkeit!
Ezeket láttad?
Címkefelhő