Még most is dolgozik, cikkeket és könyveket ír, társadalmi munkát folytat, és ha kérdéssel fordulnak hozzá, mindig válaszol. A 100 és fél éves Bálint György kertészmérnök az Ablak című műsorban lett az egész ország Bálint gazdája, de vezetett állami gazdaságot, volt újságíró, rádiós, főszerkesztő és parlamenti képviselő is. Bár azt mondja, az idős kor beszűkíti az érdeklődést, ez rajta egyáltalán nem látszik. Tájékozottsága, nyitottsága nekem, egy nála háromszor fiatalabb embernek is inspiráló hatású. Interjú.
Ez az interjú annak a majdnem háromórás beszélgetésnek a kivonata, amit Bálint Györggyel 2019 novemberében folytattam. Az anyag pár mondata a decemberi Forbes magazin 7/70-es címlapi összeállításában is szerepel, de vannak olyan részletek, amik kizárólag a nyomtatott anyagban olvashatók.
A Forbes magazin decemberi száma november 27-től kapható
***
Nemrég jelent meg második életrajzi kötete, a Bálint gazda, a 100 éves kertész. Gyuri bácsi úgy látja, minden belefért, mindent elmondott, amit szeretett volna?
Nem mindent
mondtam el, ennél sokkal több tapasztalatom van. (Nevet.)
Közel
húsz évvel az Ablak megszűnése után, a könyvében is szóba került ez a műsor –
itt vált önből Bálint gazda. Miért népszerű téma még ma is?
Nagyon szerette a közönség. Hát persze akkor egy tévé volt, és az is csak hat napon keresztül sugárzott, de valóban, egyharmada a lakosságnak ott ült péntek délután a tévé előtt és nézte az Ablakot.
És még ma is vannak olyan emberek, akik, ha az utcán megyek, megszólítanak, mert még emlékeznek arra, hogy az Ablakban láttak engem.
Ha
létezik egyáltalán ilyen, hogy néz ki egy átlagos napja így százévesen?
Egész életemben korakelő voltam. Ez a szakmámból is következik. Tizenhat évig voltam egy állami gazdaságnak a szakmai vezetője, ott négy órakor kezdődött a nap.
Ha négykor mentem ki a tehénistállóba ellenőrizni a fejést, akkor a fejősök kórusban kiabálták, hogy „Jó napot, főagronómus úr!”. Ha fél négykor mentem, akkor kórusban kiabálták, hogy „Jó reggelt kívánok!”. (Nevet.)
Akkor, ha
jól értem, ez a szokás megmaradt.
Na, jó, de most úgy vagyok vele, hogy pótlom azt az alvási hiányt, amit száz éven keresztül volt alkalmam élvezni. Nem szeretek mostanában már korán felkelni. Feleségem mindig megelőz engem.
Szóval felkelek, megtisztálkodom, fölöltözöm. Megreggelizünk mi ketten – együtt élünk, akkor tudunk jókat beszélgetni, ha asztalnál ülünk. Este tévét nézünk, tulajdonképpen nem sokkal többet, mint a híradókat.
Amikor még van időm rá, akkor természetfilmeket szeretek nézni. Érdekelnek engem és tulajdonképpen valami tapasztalatom is van ebben. Az is érdekel, hogyan készül, melyik a jó és melyik nem jó – és milyen sok nem jó van még azokban is! (Nevet.)
Szóval így telik. Aztán csinálom azt, ami a kötelességem.
A mai napig kávézik // Kép: Orbital Strangers
Van még
kötelessége százévesen?
Elég sokat kérnek mostanában tőlem a különböző médiumok. Hetenként kellett írnom három megyei lapba egy cikket. Hát, ez most egy tulajdonosváltozás következtében megszűnt. De nem keresek helyette mást.
Sokan fordulnak hozzám kérdésekkel, amiket igyekszem a helyszínen megválaszolni, de ha nem sikerül, akkor e-mailen, Facebookon, vagy telefonon, de mindenképp válaszolok a kérdésekre, egyik sem marad megválaszolatlanul.
Könyveket írok, az előző hónapban (októberben – a szerk.) két könyvem is megjelent. Könyvet nagyon szívesen írok, mert az olyan munka, ami sok olyan gondolatot és véleményt kihoz az emberből, ami talán alkotó is lehet. Tegnap adtam le egy cikket a Nők lapjának, amibe szintén egy negyedszázadig írtam, mindig a „Kedves húgomnak” című levelet. Hát, amit egy kicsit elloptam azért.
Hogyhogy?
Mikes
Kelemen volt, aki hasonló címmel írta a leveleket és ezen az ötleten indultam
el.
Milyen
apropóból jelent meg újra cikke?
A Nők lapjának jubileuma lesz és csinálnak egy olyan összeállítást, hogy miért fontos a Nők lapja. Körül-belül ötven embert szólítanak meg, nekem is szóltak, hogy írjak.
És tegnap elgondolkoztam ezen a dolgon. Tulajdonképpen érdekes az egész kommunikáció. Attól, hogy hogyan kommunikál a vevő a vásárlóval, egészen addig, hogy a miniszterelnök hogy kommunikál Borkai Zsolttal. (Nevet.)
Sok
helyen felszólal, aktív előadó is.
Meglehetősen sok előadást tartok. Szakmai előadásokat. Meg hát emellett millió különböző, mondjuk, nem fizetett, hanem társadalmi kötelezettségem van. Többek között az, hogy most, itt, a XVI. kerületben a képviselőtestület elhatározta, hogy csinál egy pihenőparkot, ami gyereknek és felnőtteknek is szolgál.
Gyerekeknek lesz ott homokozó, játszótér, állatsimogató – egész szépen gazdagodik az állatállomány is. Felnőttek számára lesz söröző, borozó, lángossütő, könnyebb sportlehetőségek…
Szóval nagyon ügyes dolog, és örülök, hogy ebben nekem is van egy kis részem. Legalábbis annyi, hogy bár ez egy nagy telek, a kisebb részére ki van írva, hogy Bálint gazda kertje.
Mit
találni ott?
Vannak benne
törpe gyümölcsfák, van benne úgynevezett magaságy, amiben zöldséget,
fűszernövényeket, virágokat lehet nevelni. És hát mindenféle, ami a
kertészettel kapcsolatos.
Szimpatikusan
hangzik.
Jó kezdeményezés. Akárcsak, hogy az óvodákban gyümölcsfákat ültetnek. Mulatságos eset volt, pár hete egy budai óvodába hívtak fát ültetni, bensőséges lesz, mondták. Odaérek, látom, ott a sajtó, a tévé, de egyetlen gyerek sem volt. Kérdezem, hol vannak a gyerekek? Mondta az igazgatónő, hogy ők bent vannak, majd később jönnek ki, ha az ünnepség lezajlott. Pedig ezt időben el kell kezdeni. Engem apám négyévesen mutatott be a kertnek.
Aztán egyszer csak megjelent a polgármester, Pokorni Zoltán. Együtt voltunk képviselők, sokat beszélgettünk, de huszonöt év távlatából nem ismertem meg, így megkérdeztem tőle, hogy hányadik ciklusánál tart. (Nevet.) Aztán persze elültettük a fát nagy barátsággal, és azt hiszem, ez jól van így. Lehet, ő sem ismert meg engem. Mindenesetre utólag bocsánatot kértem tőle emiatt.
Szerintem
Pokorni Zoltán azért felismerte Gyuri bácsit. De ha már polgármesterek és
kerületi ügyek, tavaly azzal voltak tele a lapok, hogy leszavazták a
díszpolgárságát.
Igen, volt
egy ilyen cirkusz, hogy díszpolgárnak akartak választani a XVI. kerületben.
Felállat a képviselőtestület ülésén egy nő és azt mondta, hogy ő soha nem szavaz
meg díszpolgárnak valakit, aki egy baloldali párnak volt képviselője. (Bálint
György 1994 és 1998 között az SZDSZ színeiben volt képviselő – a szerk.)
Leszavazták ezt a dolgot, amit a sajtó aztán nagyon felkapott és körülbelül
ötven település akart díszpolgárrá választani. De csak kilencet fogadtam el.
Miért
pont azt a kilencet?
A tizedik már megvan. Budapestnek is a díszpolgára vagyok, jó régen, már vagy tizenöt éve. Különben is, ez egy vicc! Ha Budapestnek díszpolgára vagyok, akkor a XVI. kerületnek is. Na, mindegy.
Mindenesetre a polgármester szépen, nyakkendőben megjelent itt és bocsánatot kért. Azóta nagy barátságban vagyunk. Most éppen azt kérte tőlem, hogy a kerületi képviselővel meg vele csináljunk egy fotót. Nem tudom, milyen célra.
Belement
Gyuri bácsi?
Belementem. Gondolkoztam rajta, hogy ez nem megy-e túl az elfogadható értékeken. De úgy éreztem, hogy nem. Őt megválasztották újra polgármesternek. Megteszi a maga dolgát, nem lehet kifogást emelni ellene.
Sokat mosolyog // Kép: Orbital Strangers
Folyamatosan
dolgozik, de mi az, ami előre hajtja? Én csak 33 éves vagyok, harmadannyi, mint
Gyuri bácsi, mégis akadnak nehézségeim abban, hogy leüljek és csináljak valami
hasznosat. Olyat, aminek a főnököm is örül, és amit be is tudok fejezni. Erre
itt van ön, akinek hetente vannak cikkei.
Nézd, arról keveset írnak és beszélnek, hogy mi a hajtóereje az embernek gyermekkorában, felnőttkorában, időskorában. Pedig ez létfontosságú kérdés.
Az idős kornak jellemzője, hogy beszűkül az ember érdeklődése, egyre kevesebb információ jut el hozzá.
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bár fizikailag az utóbbi két-három évben ugyancsak nem vagyok valami kitűnő állapotban, de az érdeklődésem nem csökkent. Minden érdekel, ami egyáltalán a kezembe kerül.
Ha önt
elkerülte ez a fajta beszűkülés, mások miért szenvednek tőle?
Ugye nagyon primitív dolog, de hát az, hogy például rosszul hallok, a szemem is romlik, rosszul is tudok járni – ezek mind-mind korlátozzák az információszerzési lehetőségeket. De a legfontosabb emberekkel találkozni, beszélgetni.
És ne azt kérdezzék tőlem, hogy „hogy vagy”, hanem hogy „mi a véleményed erről vagy arról”.
És akkor zavarba jövök, mert nincs elég információm ahhoz, hogy véleményt alkossak. Ez mondjuk szomorú oldala az öregedésnek. Hogy az ember magában is elveszíti a véleményalkotás lehetőségét.
Ehhez
képest bármiről beszélgessünk is, Gyuri bácsinak mindenről kialakult véleménye
van.
Azért, mert ez egy relatív dolog. Lehet, hogy az, amivel én elégedetlen vagyok, egy beszélgetőtársamat kielégíti. De hát azért ezt el lehet viselni, el is kell viselni.
Az ember úgy rendezi be az életét, hogy a testi és szellemi képességei mértékében tudja valamiképpen a napjait eltölteni. Azokat a napokat, persze, amiket az ember ilyen öreg korában ér meg. Sokszor gondolkozom azon, hogy ez tulajdonképpen jutalom-e vagy büntetés.
És
melyik?
Nem tudtam eldönteni. Ha optimista vagyok, akkor azt mondom, hogy jutalom, annak érdekében, hogy az ember a hátralévő idejében ki tudja javítani azokat a hibákat, vétkeket, bűnöket, amiket elkövetett az életében, és talán valamivel ellensúlyozni tudja.
Ha meg pesszimista vagyok, akkor azt mondom, hogy ez büntetés azért, hogy az ember élje végig azokat a megpróbáltatásokat, nehézségeket, megaláztatásokat, amikkel az öregedés együtt jár.
Ha már erről beszélünk, akkor azért elmondom neked, hogy az is egy nagy nehézség ebben a száz éven felüli korban, hogy nincsenek az embernek egykorú barátai, akikkel meg tudja osztani a régi tapasztalatit anélkül, hogy megunnák.
Úgyis sokan azt mondják, hogy az öregeket nem érdemes meghallgatni, mert mindig csak a múltról beszélnek.
Egy
tévéinterjúban mondta, hogy a fiatalságából rengeteg erőt merít, ezt tartja az
egyik legfontosabb dolognak abban, hogy ha az ember hosszú életű. Ezt
kifejtené?
Életemben gyakran előfordult, hogy olyan döntéseket hoztam az állami gazdaságban, amiket apám csinált a sajátjában. Közvetlenül a második világháború előtt nagyon jó ára volt a gyapjúnak meg a báránynak is. Apámnak volt a közelben, egy hegy keleti oldalán harminc hektár legelője, amit sohasem használtak. Eszébe jutott, hogy birkákat kellene tartani.
Minden volt a gazdaságában, ló, szarvasmarha, sertés, baronfi – csak éppen juhok nem. Elutazott Kassára és vett kétszáz anyabirkát, amiket feltelepített arra a legelőre, aminek az az előnye is volt, egy jó keleti lejtésű domboldalon volt, benne egy barlanggal, ami nagyon jó szállása volt télen a juhoknak. Ez nagyon jól működött – és erre emlékeztem akkor, amikor én állami gazdasági főagronómus voltam.
Hogy
tudta kamatoztatni ezt a tapasztalatot?
Az állami gazdaság is egy ilyen dimbes-dombos, nehezen megművelhető terület volt. Mondtam, hogy akkor ide birkákat vigyünk. Vettünk kétezer birkát és ez remek üzlet volt, mert olyan szerencsénk volt, hogy véletlenül találtunk egy családot, akik juhászok voltak.
Nem csak az öreg, de a két fia is juhász volt, és ami nagyon fontos, a feleség kitűnő sajtot tudott csinálni.
Rövid idő múlva, amikor ez a juhászat elkezdődött, én bementem a Csemege-kereskedelem bolthálózatba, ahol látásból ismertem egy kereskedelmi vezetőt. Mondtam neki, hogy mi tudnánk sajtot szállítani a hálózatnak. Vittem kóstolót, körbekóstolta az egész vezetőség. Végül is arra a határozatra jutottak, hogy az összes készülő sajtot megvásárolják tőlünk. Szóval, ami jól működött egy magángazdaságban, az – ha a körülmények megfelelőek voltak – jól működhetett egy szocialista gazdaságban is.
Ebből talán azt a következtetést szabad levonnom, hogy ha valami újat csinálunk, akkor ne felejtsük el a régi tapasztalatokat sem.
Mert a régi tapasztalatoknak lehetnek a mai világban is olyan értékei, amik előre viszik a társadalom fejlődését.
Ez volt
régen, de most is sokat olvas, tájékozódik. Megragadta valami mostanában az
érdeklődését?
Nagyon érdekes az Egyesült Nemzetek élelmezéssel kapcsolatos politikája. Ennek az önellátásnak négy alkérdése van. Az első az élelmiszerekkel való takarékosság, amiben Magyarország nagyon az utolsó helyek egyikét foglalja el.
Vissza kell térnem egy régi mániámhoz, a paraszti élethez.
Az emberek régen nem dobtak ki kenyeret. Épp ebben a jelentésben olvastam, hogy Hamburgban annyi kenyér és péksütemény kerül a kukába, mint amennyi Graz lakosságának az ellátása.
Ez
rengeteg élelem.
Hát persze az a különbség, hogy Hamburg hárommilliós, Graz meg azt hiszem félmilliós. De hát így is tudom, hogy azok a szegényemberek, akik kukáznak, elsősorban a kenyérféléket keresik. A kenyér olyan szentség, ami minden európai ember számára a mindennapi ellátást jelenti. Amíg az embernek kenyere van az asztalon, addig nem hal éhen. Szóval takarékoskodni kellene. A háztartások mindig többet vásárolnak, mint amennyit elfogyasztanak.
Az élelmiszerboltok sem jól gazdálkodnak, mert óriási készletek határidőn túl is a boltban maradnak, és ezeket kivonják a forgalomból. Sokkal jobban kellene vigyázni, talán szakmai ismeretekkel is jobban el kéne látni a közületeket – iskolákat, kórházakat – ellátó szakácsüzemeket, mert itt óriási mennyiségű élelmiszer marad. A múltkor megnéztem egy óvodában, ebéd után – ott is fát ültettem –, hogy az étel majd’ felét visszaviszik a gyerekek.
Hogyan
lehetne ezen javítani?
A háztartásoknak kellene megtanítani, hogy a legértékesebb zöldségeket miként kell elkészíteni ahhoz, hogy a bennük lévő hatóanyagok ne bomoljanak el a feldolgozás során. Például a cékla egy kicsit elhanyagolt zöldségféle. Viszonylag kevés céklát termelünk, alacsony a fogyasztás is.
Pedig a cékla az egyik legértékesebb zöldségnövény. Óriási mennyiség antocián van benne, ami az immunrendszert, különösen a nem egészen egészséges körülmények között élő ember immunrendszerének fenntartásához szükséges. Tehát annak, aki a számítógép előtt ül egész nap. Vagy valamilyen gépet irányít egész nap, vagy autóban ül egész nap…
Komplett
stratégiát igénylő dolgok ezek.
Az élelmezés nagyon fontos kérdés, és hát nem állom meg, hogy ne mondjam azt, hogy ebben a helyes élelmezésben nagy jelentősége van a kerteknek. Hosszú ideig divat volt a társadalomban azt mondani, hogy akinek kertje van, az csak ott piszkálja a földet. Legfeljebb a kertjében ül és olvas, vagy pipázik.
Magyarországon körülbelül egymillió kiskert van. Ennek jelentős része nincs szakszerűen megművelve. Egyharmadát művelik szakszerűen, a másik egyharmadát olyan alkalmilag. Mondjuk a szőlőt megmetszik, de más munkát nem csinálnak. Ami van, azt leszüretelik. A maradék egyharmadát gondosan kezelik és az rendkívül sokat képes teremni.
És hát főleg az élelmezés szempontjából értékes zöldséget és gyümölcsöt érdemes termeli.
És persze nem szabad elfelejteni, hogy a kert az egy nagyon kellemes pihenőhely. A munkában elfáradt ember, ha tavasztól őszig kimegy a kertjébe és csinál valamit, az hasznos munka is és egészséges is. És nagyon sokat jelenthet az emberek ellátásában. Ezért én most minden előadásomban és írásomban igyekszem afelé irányítani a kerttulajdonosok érdeklődését, hogy a kert kétféle követelményt biztosítson: legyen hasznos és legyen szép.
Bálint György novemberben, otthona teraszán // Kép: Orbital Strangers
Tehát ne
csak fogyasszunk, hanem gondoljunk a jövőre?
Ezt én nagyon fontosnak tartom, és úgy érzem, hogy társadalmilag is az egyik központi kérdése a világnak az, hogy közel nyolcmilliárd embert el kell látni élelmiszerrel. Ebben nagy mulasztások történtek. Az ENSZ minden évben kiad egy célkötelezettséget, ez 2018-ban az önellátás volt.
Erre a magyar kormányzat és ennek következtében a társdalom, meg se mozdult. Az utóbbi időben kezdik érezni, hogy ez a klímaváltozás következtében még fontosabb kérdéssé vált. A két kérdést egyszerre kellene megoldanunk. Ezek a problémák foglalkoztatnak engem most a legjobban.
Hogyan
próbálja felhívni minderre a figyelmet?
Ahol
előadást kell tartanom, ott mindig megkérdezem, hogy beszélhetnék-e erről a
problémáról, mert ez tényleg élet-halál kérdése. Ha az ember egy kicsit túlozni
akar, azt is mondhatja, hogy az emberiség a saját végzetét okozza, és nem tudja
megoldani.
Van még
idő felzárkóznunk, vagy már elkéstünk?
Hát azt kell mondanom, hogy az elzárkózás időtlen dolog, de ez nem vezet sehová. A nyitottság az, ami a társadalom fejlődését elősegíti. És ezt akár politikai, gazdasági vagy társadalmi kérdésnek vesszük, így látom. Úgy gondolom, a politikában is kapjon helyet a nyitottság.
Ha visszatekintek az életemre, az összefogás volt, ami mindig előre vitte a világot. Most is erre kéne törekedni.
Fotók: Orbital Strangers
