Az általános műveltség, sőt, az elemi jómodor részévé vált azt hangoztatni, hogy az Egyesült Államokban jelen körülmények között nem lehet recesszió. Ez nem mellékes a befektetőknek sem. De mi lesz a kötvényhozamokkal, Kínával és az olajjal? A befektető hírlevele, 8. rész.
Egy nap a pénzről – Forbes Money Summit
Október 19-én újra egy teljes napot szentelünk a pénznek, jön a Forbes Money Summit. A napot a Concorde élő podcast felvételével indítjuk.
A teljes program itt!
Három témát nem szeretnék elkerülni, amikor egy konzervatívan menedzselt befektetési portfólió gondozásának 2023 utolsó negyedévében esedékes feladatairól gondolkodom. A befektetések kezeléséhez minden időpontban praktikusan végtelen számú megfontolás kapcsolódhat, a legtöbbről utólag kiderül, hogy az égvilágon semmi értelme nem volt, mégsem könnyű kiválasztani közülük a valóban lényegeseket. A megfontolásra érdemes szempontok közötti szelekció egyik lehetséges módja az, ha azokra koncentrálunk, amely kihagyása rossz érzéseket hagyna maga után, mert nem tudnánk szabadulni a gondolattól, hogy a mellőzésükkel homokba dugtuk a fejünket. Az alábbi három probléma ezen a szűrőn akadt fenn nálam.
- Az amerikai recesszió kellő érdeklődés hiányában való elmaradása 2023-ban
- Kína, Kína, Kína
- Az olajárral tartósan baj lehet
Az infláció elől menekülő befektetőt mind a három a portfóliója differenciálására, a szelektivitás növelésére indíthatja, ennek pedig megvannak a maga saját kockázatai, ezért ha lehetne, elkerülnénk az ilyesmit. Attól tartok, egyre kevésbé lehet.
Mi ez?
Ez egy befektetői hírlevél, kéthavonta jelenik meg, és magyar, tehát nehéz helyzetben lévő megtakarítóknak szól. Legalább három dologban különbözik a műfaj zömétől:
- kiábrándítóan konzervatív,
- vakmerően egzakt eszközallokációs javaslat felelősségét veszi magára, és,
- szemérmetlenül, hovatovább leplezetlenül személyes.
A korábbi levelek ITT érhetők el.
Már csak a hülyék nem tudták előre, hogy idén nem lesz recesszió az USA-ban
Az említett hülyék között szerénytelenül elsőként magamat említeném. Nem voltam rossz társaságban egyébként az év első felében, erre igazán nem lehet panaszom. Februárban írtam ugyan arról, hogy az amerikai recesszió jól láthatóan késik a piaci konszenzushoz képest, és ennek lehet olyan kellemetlen következménye, hogy az elmaradó tisztítótűz miatt a hosszú kötvények piaca drámaian átárazza a hosszú távú inflációs várakozásokat, de a tavaszi amerikai mini bankválságban már látni véltem a recesszió előszelét. A Fed és általában az amerikai pénzügyi kormányzat azonban parádésan tette a dolgát, és úgy előzte meg a hitelezési aktivitás sokkszerű leolvadását, hogy közben nem tért le az infláció letörésére alkalmazott szigorítási pályáról:
gyorsabban és ügyesebben reagáltak, mint talán bármikor korábban.
Nyár közepére-végére már kialakult az a diskurzus a piacok környékén, amelyben szinte minden magára valamit is adó hozzáértő elmagyarázta, hogy miért természetes, hogy mégsem volt, és talán nem is lesz Amerikában recesszió a Fed szigorítási ciklusa ellenére. Hirtelen mindenkinek teljesen világos volt,
- hogy hatalmas megtakarítási puffer maradt a háztartásoknál a covid válságra adott intézkedésekből,
- hogy a jelzáloghitelek milyen nagy aránya fix kamatozású,
- hogy a vállalatok milyen nagy részének még javul is a cash-flow pozíciója a magasabb kamatok miatt a bőséges likviditásuk révén,
- és hogy a jövedelmük és a költéseik közötti legerősebb összefüggéssel jellemezhető kékgalléros munkakörökben olyan strukturális munkaerőhiány van és lesz, hogy a fal adja a másikat.
- Arra is ráébredt mindenki, hogy olyan nagy költségvetési hiánnyal, mint amilyennel az Egyesült Államok jelenleg működik, ennek részeként az ipari és infrastrukturális beruházások ilyen mértékű állami támogatása mellett képtelenség recesszióba esni.
Ma már, látva az amerikai gazdaság tényleg elképesztően robosztus első fél éves teljesítményét.
Az általános műveltség, sőt, az elemi jómodor részévé vált azt hangoztatni, hogy az Egyesült Államokban jelen körülmények között nem lehet recesszió.
A rossz modorú, kissé frusztrált kibeszélők, recesszióváró huhogók között akad olyan is, aki megszokta az ilyesmit. Aki a monetáris szigorítási ciklus és a recesszió kezdete között jellemző, akár 18 hónapos késésről papol, és arról, hogy ugyanebből az okból nevették ki őt már 2007-ben is, aztán ugye-ugye. Mindenesetre első ránézésre nincs olyan eszközosztály, amelynek a piaca akár csak közelítene is egy amerikai recesszió árazásához, sem a dollár, sem a részvények, sem a kötvények, ebből pedig jó lehetőségek és kockázatok egyaránt adódnak.
A főbb befektetési eszközök kilátásait persze legalább annyira a gazdaságpolitikai válaszokra vonatkozó várakozások határozzák meg, mint maguk a reálgazdasági folyamatok. És ettől válik ez a mostanra szinte kötelező optimizmus kissé sérülékennyé. A Fed idén átment a hitelességi és bátorságpróbákon, az előző években nem ok nélkül megsérült imázsa csak fokozatosan, több lépésben áll helyre, de az irány világos: a gazdasági aktivitás dinamikájának jövőre várt hűlésekor sem áll szándékukban sietni a kamatvágással. Sőt.
Nem ijedtek meg az amerikai állampapírok piacán nyáron látott, és jelenleg is folytatódó hozamemelkedéstől sem, hiába magas az államadósság szintje, hiába nagy a költségvetési hiány, ők bizony folytatják a jegybanki mérleg csökkentését is.
Apró kellemetlenség, hogy az amerikai államadósság fenntarthatatlan pályán van.
Ha a Fed előre tekint, alighanem már látja magát, amint a Bank of Japan (BoJ) mintájára tartósan finanszírozza a költségvetést, amivel majd újra le fogja kalapálni a hosszú hozamokat arra a szintre, amelyen már csak-csak kényelmesen el lehet inflálni egy jó adagot az államadósságból, a jegybanki hitelesség legnagyobb dicsőségére.
De ez nem most van, és ez nagyon fontos.
Most még zajlik a mennyiségi szűkítés, tehát a kötvénypiac busz alá lökdösése, még zajlik a rövid kamatok emelése, utóbbiak vágása a Fed szerint legkorábban egy év múlva kezdődhet meg. A fentiek kötvénypiaci implikációiról lentebb, a maguk helyén még ejtünk szót.
Infláció vs. részvénypiac
Az infláció elől a legígéretesebb menekülési lehetőséget adni tudó részvénypiac ehhez képest kifejezetten rezisztensnek mondható azzal, hogy a nagy amerikai indexek nyár eleje óta nem mentek sehova. Ha azonban szétválasztjuk a mesterséges intelligencia sztori által még egyszer lendületet kapott technológiai megacégeket és a piac zömét, akkor döbbenetes különbségeket látunk. A nagy kapitalizációjú vállalatok túlnyomó többségének részvényei kifejezetten erőtlenek idén, ahogy tavaly is azok voltak, az infláció hatalmas harapásaival is számolva, reálértéken alaposan leértékelődtek az elmúlt években. Ha elfogadjuk, hogy a részvénypiac tényleg áraz valamit a jövőre vonatkozó várakozásokból – ez egy nagyon is vitatható állítás, de a szakmánkban szokás tényként kezelni – akkor néhány tucat papírtól megtisztítva nem mondhatjuk, hogy ne árazná vagy egy komoly növekedési probléma, vagy egy tartósan elhúzódó, újraéledő infláció lehetőségét, vagy ezek együttesét, egy stagflációs forgatókönyvet.
Ez viszont azt is jelenti, hogy a sztárpapíroktól megtisztított részvénykitettség hozam/kockázat potenciálja már akkor sem feltétlenül rossz, ha egy jelenleg a piaci konszenzus által valószínűtlennek tartott recessziós forgatókönyv realizálódik jövőre. Alább, a részvénykitettséget taglaló pontban ehhez még hozzáfűzök néhány praktikusabb mondatot.
Kína, Kína, Kína
Ha el akarjuk kerülni a tökéletesen alaptalan elbizakodottságot, akkor kénytelenek vagyunk először valahogy úgy feltenni a kérdést, hogy tulajdonképpen mi a fene történik Kínában, Kínával?
A korrekt és felelősségteljes válasz pedig szerintem az, hogy halvány fogalmunk sincs.
Ez viszont nem azt jelenti, hogy nincs vele dolgunk a portfóliónk gondozásakor, hanem alighanem éppen az ellenkezőjét jelenti. Vegyünk sorra néhány fontos körülményt, ahogy azt kollégáimmal hallgatható formában is megtettük néhány hete.
Kínában éppen gazdasági válság van, amelynek vannak régóta érő, strukturális komponensei, van továbbá akut szakaszban lévő pénzügyi válság a lehetőségei határain működtetett sajátos kínai hitelezési rendszerben, amelyben igen nehezen szálazható szét a piaci logika és a bürokratikus gazdaságirányítás. Ettől még nem kellene megijednie a világ másik végén élő megtakarítónak, egyrészt valahogy majd megoldják, ahogy szokták, másrészt amíg küzdenek vele, addig lehet, hogy globális léptékben fékezik az inflatorikus folyamatokat, ennek pedig akár még örülni is tudnánk mostanában.
Ami igazán aggasztó, az a kínai gazdasági növekedési modell sérülésének esetleges politikai következménye,
a történelmi idő felgyorsulásának lehetősége, mind a kínai uralmi rendszernek, mind Kína nemzetközi szerepének a fejlődési pályáját illetően.
Az évről-évre, mostanában pedig inkább hétről-hétre felkeményedő diktatúra ambíciói nem világosak. Nem tudjuk, hogy mit tervez a saját társadalmával, hosszú távon is elfogadja-e a belé oltott kapitalizmust, meddig fejleszti tovább a rendőrállami működést. Nem tudjuk, mik a peremfeltételei a Tajvan megtámadásáról vagy blokád alá vonásáról szóló döntésnek, nem tudjuk, hogy beérnék-e az Egyesült Államok ázsiai befolyásának jelentős csökkentésével, vagy ázsiai hegemón pozícióra törnek-e,
esetleg globálisan is meghatározó nagyhatalmi szerepben látják-e magukat, vagy éppen a magukénak álmodják-e a huszonegyedik századot.
Fogalmunk sem lehet arról, hogy a technológia és a tőke importja, a világ többi nagy gazdaságába való áruexport, egyáltalán a gazdasági logikájú építkezés önmagában álló stratégiai célkitűzés-e még, vagy már a birodalomépítés katonai logikájának merkantilista, technikai támogatását várja-e a gazdaságtól a hatalom legfőbb birtokosa.
Nem tudjuk, hogy Hszi (Xi) elnök uralmának fenntartásához rászorul-e rendszerének további szigorítására, elnyomó jellegének erősítésére, esetleg külső konfliktusok belpolitikai célú felszítására. Nem tudjuk, hogy sikerül-e tartósan használható szövetségeseket vagy legalább megbízható vazallusokat rekrutálniuk az úgynevezett „globális dél” országaiból. Nem világos az sem, hogy Európát valóban leválaszthatónak képzelik-e az atlanti stratégiai partnerségről, és ezért hosszú távon is jó együttműködésre törekszenek-e vele, vagy egyben látják a Nyugatot, és Európának az Egyesült Államokétól való külön kezelését csak ideig-óráig működtetett taktikai mozgásnak tervezik.
Egyelőre nem tiszta a kép, mit akar Kína.
(Hszi Csin-ping kínai elnök arcmása az óriáskivetítőn a 19. Ázsia Játékok megnyitóünnepségén a kelet-kínai Hangcsouban. MTI/EPA/Alex Plavevski)
Ugyanígy nem tudjuk, mit várhatunk a pozícióit védő Egyesült Államok Kína-politikájától. Nem dőlt el, hogy a feltartóztatási doktrína nyers és következetes alkalmazásától a békés kiegyezésig terjedő skáláról mit választanak.
Maguk sem tudják, hogy készek-e háborúzni Tajvan védelmében, készek-e háborúval fenyegető helyzetet felvállalni egy Tajvan körüli esetleges blokád megtörésére.
Nem tudhatjuk, hogy a rémisztően mély válságba ragadt amerikai politika meddig hajlandó elmenni a Kínával való ellenségeskedés belpolitikai hasznosításában, vagy a szövetségesek Kína-politikájának szigorú fegyelmezésében.
Mindössze annyi látszik többé-kevésbé biztosnak, hogy a Kína-problematika, amely legalább 5-6 éve egyre növekvő súllyal nehezedik rá a globális gazdasági és nemzetközi politikai kilátásokra, belátható időn belül nem áll javuló pályára. Egyre inkább a Kínával kapcsolatos lehűlések és enyhülések, az adott pillanatban talán éppen elkerült, de a napirendről lekerülni nem tudó súlyos kockázatok híráramlása fogja meghatározni azt a gondolkodási keretet, amelyben a befektetési döntések megszületnek, a reálgazdaságban és a pénzügyi piacokon egyaránt.
Utóbbiakon azonban még egészen biztosan nem történt meg ezeknek a kockázatoknak a beárazása.
Olaj-baj
Az olaj a világ egyik legfontosabb árucikke, a piaca leginkább akkor tud gazdasági bajokat okozni, amikor a szokásosnál jobban eltávolítják a piaci logikától. Úgy tűnik, éppen egy ilyen időszak elé nézünk, vagy már benne is vagyunk.
Az energiaipari átmenet folyamata hatalmas lökést kapott Oroszország Ukrajna ellen indított tömeggyilkos agressziójától, a főbb energiahordozók ellátásbiztonsági kérdései ugyanis sokkal gyorsabban és erősebben változtatják meg a nyugati gazdasági és politikai döntéshozók gondolkodását, mint a kibontakozó klímakatasztrófa másképpen, de ugyancsak tragikus fejleményei.
Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg ezt láthatóan nem óhajtja ölbe tett kézzel nézni.
Az olajipar amúgy „magától”, illetve elhibázott politikai lépesek eredményeként is nagyszerűen bele tud kerülni egy olyan helyzetbe, amelyben a kitermelési kapacitásokból hiányzó, trendszerűen elmaradozó beruházások az olaj energiaipari kulcsszerepének utolsó évtizedeire egy egyre szűkösebben rendelkezésre álló, és ezért tartósan drága, dráguló jószággá válhat.
De ha kitermelésében a legnagyobb szerepet játszó kartell (OPEC) is mindent elkövet, hogy következetesen a saját szempontjából értelmezett optimumon menedzselje az olajárat, akkor ez még inkább így lehet.
Ez az optimum nem állandóan magas, egy állandóan feszesre húzott fizikai kínálatot jelent. Amikor például az Egyesült Államokban felpörgött a palaolaj forradalmának első hulláma, akkor az OPEC az olajár szétverésével igyekezett lepucolni a pályáról a komoly hitelek szorításában működő új versenytársakat. Ahhoz pedig, hogy a mérsékelten átgondolt ESG szabályozástól is sújtott kitermelési beruházási aktivitás tartósan gyenge legyen, hosszabb altatási periódusokra is szükség van a kartell részéről. Aztán ha már elég nagy, csak elég hosszú idő alatt korrigálható rést ütött saját magán az iparág, ami a belátható jövőben belépő új kitermelési kapacitásokat illeti, akkor el lehet kezdeni felcsavarni az árakat, és akár egy gyengülő pályára állt kereslet ellenében is magasan tartani azokat.
Nem lehetünk elég információ birtokában ahhoz, hogy biztosan állíthassuk: az OPEC jelenlegi mozgása mögött ez a megfontolás van. Ha viszont így van, akkor az infláció alakulásában oly fontos olajártól nem remélhetjük, hogy összeroskad, akkor sem, ha esetleg jövőre lényegesen gyengülne az amerikai növekedés, akkor sem, ha nem javul érdemben sem az európai, sem a kínai gazdasági aktivitás. Ez a Fed-et tovább tartaná a monetáris szigor pályáján, erősen vagy még erősebben tartaná a dollárt a világ többi devizájával szemben, ezért az olajexportőrök felől nézve csodálatos hatást gyakorolna a cserearányokra.
Mindeközben, ahogy telik az idő,
a háborújába ragadt és szankciókkal szorongatott Oroszország kitermelési potenciálja gyorsuló ütemben fog leromlani.
Így ha egyszer a háborúnak és a szankcióknak is vége lesz, sok időbe telik majd, mire közelítőleg akkora kínálattal tér vissza Oroszország a világ olajpiacának szabadon mozgó szereplői közé.
Sajnos több okunk feltételezni azt, mint az ellenkezőjét, hogy az olajár a következő negyedévekben nem elsősorban a keresletének az alakulásától, hanem az OPEC „szigorítási ciklusának” finomhangolásától fog függeni. Ez az inflációs-stagflációs kellemetlenségek mellett kiszámíthatatlan következmények sokaságával kecsegtet, elsősorban Európában olajipari különadók, megfeszülő állami költségvetések, a szabályozói környezet kreatív alakítása terén. Ha az olajár kérdése valóban a fő kérdések egyike lesz a következő fél-egy évben, akkor
ez mindenképpen megalapozna egy jelentős európai alulsúlyt, amerikai felülsúlyt az óvatos befektetők portfólióiban.
A fenti három tényező talán nem kifejezetten egy optimista befektetői jövőkép alapjának tűnik, valójában azonban elsősorban éppen egy kockázatokat elfogadó pozicionáltság kialakításánál lehet jelentőségük. Aki beéri a már szabad szemmel is jól látható reálkamatot, helyesebben a pozitív reálkamat nagy valószínűséggel bekövetkező realizálódását ígérő rövid lejáratú dollárkötvények hozamával, annak mindez jelentéktelen mellékkörülmény.
Kevés az én bátorságom ahhoz, hogy azt mondjam, ez az ultrakonzervatív „stratégia” butaság lenne a következő néhány hónapban. De a tapasztalat azt mutatja, hogy az infláció hosszú távú ellentételezéséhez, a hosszabb távon elért pozitív reálhozamokhoz „benne kell lenni” a kockázatos eszközök piacában, az időzítés, a fordulópontokra történő pozicionálás nagyon nehéz, és ennek megfelelően agresszívan alkalmazva általában nem is vezet jó eredményre.
Mindent egybevetve, és különös tekintettel az elmúlt hónapokban bámulatos dinamikával újra elromlott piaci hangulatokra, a kommentárok elsötétült hangvételére, a short pozíciók gombamódra növekvő volumenére, a részvénykitettség súlyának fokozatos növelését javaslom megfontolásra a következő hónapokban, de sajnos nem differenciálatlanul.
Portfólió-allokációs megfontolások 2023 szeptemberében, leginkább egy a közeljövőben talán előálló, jó vételi lehetőségekből való kimaradástól tartva
1. Devizák – EUR/USD, EUR/HUF, USD/HUF
E hírlevél legutóbbi, július elején megjelent számában a devizák terén az volt a fő mondandóm, hogy a forint kamatelőnye olvadásnak indult, ennek pedig az idő előrehaladtával nőni fog a jelentősége az árfolyamot illetően, azaz egyre nagyobb súllyal kell megfontolni a nagy tartalékdevizák vonzerejét a forint magasabb kamatával szemben. A folyamat zajlik, az EUR/HUF július elején küzdötte vissza magát 370, aztán viszonylag gyorsan 380 fölé, amikor ezt írom, már 390 felett jár.
Az euró és a dollár viszonyában nem volt és most sincs markáns véleményem, annyiban maradtunk, hogy a dollár további erősödése lényegesen könnyebben bekövetkezhet, ezért a devizasúlyok növelésén belül egy a megszokottnál nagyobb dollársúlyt javasoltam megfontolni az euró rovására. A piac ebben sem hozott meglepetést, az 1,05-ig süllyedő EUR/USD forintból nézve azt eredményezte, hogy a július eleji 340-350 közötti szintekről szeptember végére 370 fölé kúszott.
Maradnék ezen a vágányon.
2. Hosszabb és rövidebb kötvények
Két megfontolásomat osztottam meg ebben a szekcióban nyár közepén, mind a kettőben vannak fejlemények.
Egyrészt beszéltünk arról a maximum a portfólió 20 százalékát kitevő, forintos hosszúkötvény-portfólióról, amelyet viszonylag jól sikerült felépítenie annak, aki követte az áprilist megelőző fél évre vonatkozó, algoritmikus fegyelmezettséggel megvalósított, fokozatos, lépcsőzetes vásárlásokban lényegülő javaslatomat.
Legutóbb és azt megelőzően ennek a portfólióelemnek a tartását javasoltam, közben azonban annyira lecsökkent a hozamkülönbözet a dolláros és a forintos kötvények között, ideértve a magyar dolláros kötvényeket is, hogy nehéz megokolni, hogy ha hosszú a kötvény, akkor miért legyen forintos. Tessék megkérdezni a privátbankárt, mennyi a különbség, és annak alapján tessék dönteni.
Ugyanennek a történetnek a másik fele az amerikai kötvényhozamok masszív nyári-őszi emelkedése, ebben sokkal több lendület volt, és talán van, mint amennyit vártam tőle, párhuzamosan az amerikai konjunktúra romlására vonatkozó várakozásomban elkövetett, fentebb említett tévedésemmel.
Ami viszont a gyakorlati javaslatomat, hosszú amerikai kötvények fokozatos gyűjtögetésének megkezdését illeti, tartom magam a nyár közepi álláspontomhoz. Nem azért, mert az árfolyamukat tekintve közben lényegesen lejjebb vert hosszú amerikai kötvények piacán ne folyhatna még több vér a még makacsul dübörgő amerikai konjunktúra okán. Hanem azért, mert a fák nem nőnek az égig, a fenntarthatatlan pályára forduló amerikai államadósság akkor sem enged tartósan a jelenleginél sokkal magasabb kötvényhozamokat, ha a konjunktúra fája csak azért is belenő az égbe – nem szokott egyébként, és szerintem most sem fog.
Tehát feltéve, de meg nem engedve, hogy jövő ilyenkor is az felfelé mutató inflációs kockázatok jelentik a Fed egyetlen problémáját, akkor is kezdeniük kell valamit a hozamgörbe hosszú oldalával, mert ha ennek finanszírozása tisztán a piacra marad, akkor esetleg kevés lesz a tűzerő. Erre spekulálva mondom, hogy szabad kis lépésekben csipegetni a hosszú dolláros kötvényeket, aki tehát ezzel a spekulációval nem ért egyet, és az amerikai konjunktúra elgyengülését sem tartja valószínűnek jövőre, az meg se fontolja a javaslatomat.
3. Svájci frank, svájci részvény
Átnevezetem ezt a pontot, eddig is propagáltam, hogy a svájcifrank-kitettség vagy annak egy része legyen svájci részvényindexet követő ETF-ben, esetleg nagy svájci részvényekből önállóan összeállított részvénykosárban, ezt szeretném most jobban hangsúlyozni.
A svájci frank euróval szembeni erősödése egyébiránt megállt, méghozzá jól láthatóan a svájci jegybank szándékának megfelelően állt meg, további jelentős felértékelődésére csak valamilyen extrém sokk esetén lehetne számítani rövid távon – de éppen ez az egyik funkciója a portfólióban. Biztosítás, ami értéket teremtő részvénykitettség képében van jelen.
4. Arany
Legszívesebben idemásolnám a múltkori hírlevélből az aranyra vonatkozó bekezdést, egy árva szót nem változott a véleményem az aranykitettségről. Azaz ha nincs, vagy csak jelentéktelen súllyal van a portfólióban, akkor érdemes venni belőle, amikor éppen esik pár százalékot. Most is ez a helyzet. Ha pedig van belőle elegendő, amennyivel az adott befektető hosszú távon komfortos, akkor nyugodtan békén lehet hagyni.
5. Részvénykitettség
Itt van az igazi izgalom. Amikor ezt írom, hetek óta rettenetes, és egyre romlik a részvénypiaci szentiment, bár a nagy indexekben komoly esések nem voltak, igazi pánik még nincs.
Nem azt javaslom, hogy csőre töltött értékpapírszámlákkal várjuk a pánikszerű eséseket, amiket leginkább az amerikai kötvényhozamok és az olajár emelkedése, valamint a dollár egyidejű erősödése alapoz meg. Egyrészt nincs erős véleményem arról, hogy lesz-e ilyen pánik az ősszel, másrészt az időzítés mint olyan egy veszedelmes műfaj, aminek ritkán érdemes vállalni a kockázatát, és ez a helyzet most szerintem nem olyan.
Azt javaslom, hogy építsünk a piac extrém kétarcúságára, mert nem igaz, hogy a piac nem áraz recessziós kockázatokat, nem áraz politikai és kamatkockázatokat, csak az igaz, hogy a nagy indexek nem árazzák ezeket elég markánsan.
Azaz olyan irányban építsük, növeljük a részvénykitettségünket az ősz hátralévő részében, amely nem érintett az aktuális mániában, a mesterséges intelligencia sztorira épülő technológiai rally-ban, amelyet Jónap Richárd kollégám helyezett igencsak elgondolkodtató tőzsdetörténeti kontextusba.
Ennek az a legegyszerűbb módja, hogy egy úgynevezett egyenlő súlyozású S&P 500 ETF-et tartunk a „sima”, az egyes részvények piaci kapitalizációjának arányában súlyozott S&P 500 indexet követő termékekkel szemben. Ez nem érintett abban a problémában, amelyben néhány tucat, de leginkább bő egy tucat gigantikus kapitalizációjú mániapapír masszív felülteljesítése eltakarja a kockázatokat nagyon helyesen és alaposan beárazó részvénypiac „előrelátását”. A mánia-sztori esetleges drámai sérülése így kisebb veszteséget okoz, ha pedig az derül ki utólag, – mert mindig csak utólag derül ki – hogy jó ideje van most az értékalapú logikával tartott részvénykitettség növelésének, akkor ez egy olcsóbb bevásárlást jelenthet.
Természetesen aki egyedi válogatás keretében gondozza a részvénykitettségét, az még könnyebben tud differenciálni, futva ezzel a differenciálás mértékével arányosan növekvő hibalehetőségek, és a diverzifikáció csökkenésével párhuzamosan növekvő szórás, volatilitás kockázatát.
A széles indexek lehetőségein túlmutató differenciálásban viszont elvileg könnyebb megvalósítani a Kína-kockázat csökkentését a portfólióban, aminek a jelentőségét – ez a félelmem – még nem látjuk elég világosan.
Zanza
Az aktuális mondandóm lényege sajnos az, hogy több különböző tényező miatt a valamennyire is belátható jövőben olyan időszakba jutunk, amikor a legegyszerűbb, és sokszor legeredményesebb kockázati kitettségek túlságosan is egyszerűek ahhoz, hogy bizonyos paradigmatikus piaci változásokat kihasználhatóvá vagy éppen kivédhetővé tegyenek a befektetők számára.
A Kína-probléma, az OPEC mozgása, és a nagy gazdaságokban a konjunktúra hatalmas különbségei valószínűleg ilyen tényezők. Az év végén megnézzük, hogy még akkor is ilyen fényben látszanak-e.
Kovács Krisztián,
üzletfejlesztésért és stratégiai tervezésért felelős igazgató, Concorde Értékpapír Zrt.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
Borítókép: a New York-i tőzsde épülete a Wall Streeten. Az amerikai gazdaság jó napjait éli, rácáfolva sok elemző várakozására.
