Vett egy nagy levegőt, és szerzői magánkiadásban jelentette meg legújabb verseskötetét – holott korábban több mint egy évtizedig a patinás Magvető adta ki az írásait. A könyvesboltokba sem volt hajlandó bevinni a Koncentrációt, mert szemtelenségnek tartja az ötven százalékos kereskedői jutalékot. Szálinger Balázzsal katáról, Zaláról, kicsinyességről.
Forbes.hu: Mintegy másfél évtized után otthagytad a patinás Magvető Kiadót, és szerzői magánkiadásban jelentetted meg legújabb verseskötetedet. Nem öngyilkosság ez ma, a telített könyvpiacon?
G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
Szálinger Balázs: Még az is lehet, hogy öngyilkosság. Gyűltek-gyűltek az érvek, a cseppek a pohárban, valahogy egyik érv se volt igazi, aztán egyszer átpördült bennem a dolog, és most, hogy már elmúlt pár hónap, jobban látom, mi volt ennek a lényege. Közelebb kerültem az olvasóimhoz. Jóval közelebb. Élményem tudott lenni a közönségem. És ezért az élményért mindenképpen megérte.
De nem kerülöm meg a kérdést: itt nem a Magvetőről van szó, maga a rendszer irritál egy ideje. Nem éreztem magam benne otthonosan. Létező jelensége a kortárs irodalomnak a témák mélynek tűnő, de valójában olvasói elvárások szerint való megragadása. Mostanában minden olyan kellemes. Egy családi tragédiát is meg lehet fogalmazni pasztellszínekkel, hogy azért mégse késztessen nagy szembenézésre.
Ma bármilyen egyéni vagy közösségi traumából lehet bekuckózáshoz való illatgyertya-irodalmat előállítani.
Ami megadja azt az illúziót, hogy komoly dologról esik szó, de valójában mégsem szakad ki a szív, se a szerző, se az olvasó oldalán. Sajnos a szakma egy része is szépirodalomként kezeli ezt – én meg abban főttem, hogy hát akkor én mi vagyok?! Úgyhogy ahelyett, hogy tovább frusztrálódtam volna, inkább léptem.
Fotó: Sebestyén László
Jó, de nem fér meg egymás mellett a kettő, a szépirodalom és a lektűr? Legalább lehet abban reménykedni, hogy ezeknek a könyveknek köszönhetően egyre többen olvasnak.
Persze, és ez tök jó, a lektűr nem rossz dolog, és hasznos társadalmi funkciója is van, csak hát akkor tiszta ez, ha a nevén nevezzük. Viszont van egy félig-meddig értelmiségi közeg, amely nem szeretne súlyos művekkel szenvedni, ugyanakkor attól az önképétől se szívesen válna meg, hogy „én kortárs szépirodalmat olvasok”. És ez baromi nagy piac, akkora, hogy az tényleg visszahat a szakmára.
Pedig a szépirodalomnak nem az a fő célja, hogy kellemes legyen.
A mai fiatal költőknek ezek szerint még nehezebben lesz verseskötete, mint annak idején neked?
Inkább azt látom, hogy a fiatal szerzők fejében a klasszikus nagy kiadók tekintélye, identitást adó ereje már nem akkora, mint amekkora nálam volt huszonévesen. A mai huszonéves irodalmárok előtt más felvonulási területek is megnyíltak, ott a Facebook, az írótáborok, még az egy-egy folyóirat vagy rendezvénysorozat köréhez való tartozás is képes identitást adni fiatal szerzőknek.
És neked bevált a magánkiadás?
Olyan dolgokat meg tudtam csinálni, amikre kiadói szerzőként sosem lett volna lehetőségem. Igazi kézműves kötet lett. Az előfizetők sorszámozott és dedikált példányt kaptak, került bele könyvjelző, és az előfizetői névsor is szerepel benne hátul. Nem is tudom, mindezt egy nagy kiadón hogyan tudtam volna átverni – így meg csak döntés kérdése volt. Még különösebben pénzbe se került. És amúgy a te napokban postázott köteted azon utolsó olyan darabok egyike, amikkel lassan elérem a legutóbbi, még kiadós verseskötetem példányszámát. Vagyis két hónap alatt fogyott most annyi, mint a legutóbbiból több év alatt.
Úgyhogy anyagilag biztos bevált a dolog, még ha azt a bizonyos nyereséget el is vitte a webshopként is működő honlapom építése.
Arra még nem gondoltál, hogy rendes kiadót alapíts, és a magadé mellett más költők köteteit is kiadd?
Á, rossz kiadó lennék, nem vagyok profi. Saját magamon kísérletezhetek, legfeljebb szívom a fogam, ha nem sikerül, de félek, hogy más sikerét elrontanám. Viszont több kollégáról is tudok, aki fontolgatja, hogy tisztán szépirodalmi kiadót alapít, vagy szerzői magánkiadásban jelenteti meg a következő könyvét. Utóbbiak most várnak arra, hogy megtudják, én hogyan zárom majd ezt a dolgot.
A Koncentráció című kötet csak Szálinger Balázs honlapján kapható. Fotó: Sebestyén László
Talán a magánkiadásnál is sajátosabb üzleti modell, hogy kizárólag a honlapodon árulod a kötetet, Facebook-oldalad sincs, könyvesboltban egyáltalán nem kapható. Ennyire ragaszkodsz az elveidhez?
Nincs sok értelme könyváruházláncokba bevinni, ahol ötven százalék körüli a kereskedői jutalék. Itt Keszthelyen van egy tradicionális könyvesbolt, a tulajdonos megszólított a minap, beszélgettünk, és közben rájöttem, hogy ez a hirtelen elhatározásom az olyanok ellen is irányul, mint ő. Azaz butaság. Úgyhogy vittem nekik néhányat, de ott egész más az árrés, az nem uzsora, hanem üzlet. Más kérdés, hogy a kata-változások miatt szeptember 1-jétől nekik sem tudnék adni könyvet, sőt, ha egy könyvtár szeretné a kötetemet, neki se tudok eladni. Ő meg mástól ugye nem tud venni.
Mit tervezel, mi lesz most veled, a kata után?
A katának az egyszerűség és az átláthatóság volt a vonzereje, gondoltam, majd az lesz, hogy megmondják, mi az új ára az egyszerűségnek. Kell, hogy legyen még valami módosítás, ez így egyszerűen nem életszerű. Tegyék nehézzé, legyen az ötvenezer forint helyett százezer a havi kata, csikorgassam a fogamat, legyen nehezebb, de ne legyen lehetetlen! Voltak, vannak őszi, jövő tavaszi terveim is, mármint új köteteket illetően, de most nem is tudom, hogyan kezdjek bele ezekbe. Ha ősszel kötetet akarok, pár hét múlva már a szöveget kéne gondoznom, de el se tudom képzelni, most mit csináljak.
Magánszemélynek továbbra is eladhatod a köteteidet, és azért gondolom, pont nálad ők vannak többségben.
Hogyne, de én nem a köteteladásokból élek. Fellépéseim vannak, színházaknak dolgozom, verseket közlök lapokban – nagyobb részt ezekből jön össze a bevételem. Egyébként az összes színész és zenész ismerősöm vakarja a fejét, senki se tudja, mit fog csinálni.
Azt is fájlalom, hogy a szüleim az újságban és a tévében azt hallják, hogy most az adócsalókat meg a bujtatott foglalkoztatottakat szűrték ki. Mégis kinek is lennék én a bujtatott foglalkoztatottja?
Vidéken nyugodtabb az élet, mióta tavaly leköltöztetek Keszthelyre? Mindig azt mondtad, az irodalom vidéki fiúk játéka – de Pesten.
Mindig irigyeltem a keszthelyi osztálytársakat gimiben, hogy nekik nem kellett hazamenni a sármelléki busszal tanítás után. Fiatalon nem tudtam volna itt semmit sem csinálni, de jó huszonöt éves tanulmányút után már igen. A feleségemmel együtt jó pár éve ilyen szemmel járkálunk a városban, az én fejemben született az ötlet, ő az elején talán komolyan sem vette. Onnantól pedig, hogy gyerekünk született, nehéz lett volna Pesten tovább élni. Voltunk Nagybányán egy hónapot két évvel ezelőtt – abból az élményből egyébként a Radnóti Színháznak írtam darabot, decemberben lesz a bemutatója –, na és az lényegében ugyanekkora város, legalábbis ha a magját nézzük. Húszezren lakják a régi várost, plusz még van körülötte egy százezres lakótelep. Ott néztünk össze egy-két hét után, hogy gyerekkel tényleg pont ideális ez a méret, és onnantól biztosak lettünk benne, hogy Keszthely jó döntés.
Az irodalom vidéki fiúk játéka Pesten. Fotó: Sebestyén László
Mindig mondom, hogy illik hazamenni meghalni, a lazac is visszamegy megdögleni a régi helyére, ennek hagyománya van.
De amikor megkérdeztek egyszer, hogy mondjak példát, nem tudtam. Rájöttem, hogy mégis Pesten marad mindenki. Hát én kipróbálok valami mást. (Nevet.)
És nem félsz, hogy kimaradsz a körforgásból, valami fontosból, a nyüzsgő fővárosi kulturális életből?
A gyerek eleve lehozott mindenről, aztán az is, hogy leléptem a Facebookról. A járvány meg mindenkit mindenről lehozott. Az ott hagyott dolgok között sok minden és sok mindenki hiányzik, de így, az életem második felében hiányozzon inkább Pest, mint Zala. Itt lehet normálisan élni, nincs is olyan messze a főváros, és azt vettem észre, hogy nem is nagyon járok. Amúgy is életkori dolog, hogy az ember lelassít egy kicsit. Keszthely környéke mindig is önálló kis világ volt Zalaszántótól Balatonszentgyörgyig, még régészeti terminus is van rá: a Keszthely-kultúra. Ez egy jól körülhatárolható, ma negyven-ötvenezres lélekszámú környék, ahol minden van, váraktól a szőlőhegyekig, a láptól a félig-meddig hegyvidékig.
Azért a verseidből hatalomkritika és némi szomorúság olvasható ki. Vagyis nem lehet kicsekkolni teljesen?
Hát, az ember teljesen azért ne szórja magára a hamut! (Nevet.) A legtöbb idegesítő hatástól meg lehet szabadulni, mert azok úgyis a Facebook-kommentmezőkben zajlanak. És hát az igazán dühítő dolgok valójában a pitiáner dolgok, nem a mindennapjainkat felforgató szeptember elsejék.
A kicsinyességek tartják állandó rezgésben az ember idegrendszerét.
Szerkesztő bácsi vs. költő bácsi
Szálinger Balázs József Attila-díjas költő, Keszthelyen született. Kecskeméten jogi karra, Pécsen magyar szakra járt, végül diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem művelődésszervező szakán szerzett 2001-ben. Első verseskötete 21 éves korában jelent meg, egy évvel később pedig vígeposzt írt Zalai Passió címmel – ezt most újra kiadná különleges magánkiadásban. 2008 óta a Magvető szerzője volt, összesen hat verses- és prózai kötete jelent ott meg. 2012-től hat éven át szerkesztette a Hévíz című irodalmi folyóiratot, azt mondja, „egy idő után inkább költő bácsi akartam lenni, mint szerkesztő bácsi, az lenne egészséges, ha mindenki időben tudna hátralépni a pozíciójából”.
Szerepelt a Rájátszás nevű, kortárs költőket és szerzőket felvonultató formációban, aztán Szűcs Krisztiánnal inkább duettet alapítottak Szűcsinger néven, és 2018-ban Ennyit tudtunk segíteni címmel jelent meg nagylemezük. Számos színháznak írt darabot, többek közt a Magyar Állami Operaháznak és a Radnótinak. Utóbbi idén decemberben mutatja be Kályha Kati című drámáját, mely az első világháború után játszódik a románok által megszállt Nagybányán. Veszprémben pedig a Petőfi-drámáját mutatják be a télen, megnyert ugyanis egy pályázatot: az eperjesi hóhérról, Karaffa tábornokról szóló töredékben maradt Petőfi-drámát kellett befejezni. „Megváltoztatom benne a történelmet, és igazságot szolgáltatok helyette is, jó kis történelmi vígjáték lett. Ha már így alakult a Becstelen brigantik és a Volt egyszer egy Hollywood című filmekben is, sőt Cserna-Szabó András Rózsa Sándor történetét elmesélő Sömmijében is, gondoltam, miért ne?”
