Lehetetlent nem ismerve lógott be huszonévesen első aukciójára a Sotheby’sbe, azonnal tudta, ott akar dolgozni. Azóta saját londoni galériájában magyar és kelet-európai művészeket mutat be. De ki van a megközelíthetetlennek tűnő arc, az állandó zakó-ing kombó mögött? Vasárnap induló Mű vagy műtárgy című új sorozatunk egyik főszereplőjét, Kováts Dávid londoni galériatulajdonost mutatjuk be.
Néhány napos budapesti villámlátogatása idején nem sikerült személyesen találkoznunk az interjúra, így online beszéltünk egy-egy kávé felett. Dávid a londoni David Kovats Galleryben szürcsölte az övét, háta mögött a falról Kiss Miklós művei, az éppen a kiállítótérben helyet kapott Kiss Kiss Bang Bang című tárlat egy-egy darabjának részlete lógott bele a kamera látóterébe.
Az, hogy Dávid ma már saját londoni galériájában ül, ahol kelet-európai és magyar kortárs művészek munkáit mutatja be, családtörténete ismeretében sokak számára tűnhet egy egyenesen vezető karrierút eredményének. A tehetségen túl azonban rengeteg makacsság, kitartás, levakarhatatlanság és találékonyság kellett ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson.
Édesapja, Kováts Lajos alapította a Blitz Galériát, mely Magyarországon elsőként szervezett magánvállalkozásként aukciókat. Szintén ő alapította a Bumbum Galériát és a MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény társalapítója is volt. A család mindennapi életének részét jelentették a műkincsek, a műkereskedelem.
„Minden családban, ha születik egy gyerek, megvannak a klasszikus ajándékok: kötött takaró, bölcső. Az én szüleim ebből az alkalomból egy festményt vettek, rajta Dáviddal, aki hatalmas szablyára tűzve tartja Góliát fejét.”
Kisgyerekként ez volt számára a természetes közeg, így nem is tekintett erre lehetséges karrierként, akkor még színész-feltaláló szeretett volna lenni. De rajzaira az ovis jele helyett már azt írta-rajzolta fel: 2 Ft. Apja Falk Miksa utcai antik üzletében a bőrkanapéra kiterítve ezen az áron értékesítette őket, ezek voltak az első sikeres műkincseladásai.
A szakmával való közelebbi ismerkedést a MEO-ban kezdte, eleinte csak szögkihúzóként, faljavításokban segített, de huszonkét évesen, 2005-ben már megnyitotta saját galériáját, a White Galériát is a fővárosban. Neves külföldi művészeket hozott el, az egyik legizgalmasabb kiállításon, 2008-ban Hermann Nitsch munkáit mutatta be. Nagy sikert aratott, de a sokakat megbotránkoztató, gyakran lemészárolt állatok vérével dolgozó osztrák művész bemutatása nem mindenkinek tetszett.
„Az akkor még létező Kurucinfóra felrakták a nevemet, lakcímemet, édesanyám nevét és szörnyűségnek nevezték a kiállítást. Ez is megerősített abban, hogy céljaimat nem biztos, hogy itthon fogom elérni” – meséli Dávid.
Egy évvel később költözött Londonba, a nagy múltú Sotheby’s Aukciósház egy szemeszteres kurzusára. Itt megkapta azt a tematikát, amire végre úgy érezte, szüksége van: a művészettörténeti képzés vegyült a biznisz alapú ismeretekkel. „Ez volt az első alkalom, hogy élveztem a tanulást” – mondja, hiszen Budapesten a jogot egy év után hagyta ott, majd magyar-kommunikációs bölcsésznek tanult. Úgy nevezi, „tingli-tanglizott”.
„A 2000-es évek elején otthon nem volt olyan képzés, amely üzleti oldalról foglalkozott volna a műkereskedelemmel. Arrogáns gyerekes gondolkodás, de akkor úgy éreztem, hogy minek mennék el művészettörténetet tanulni, ha gyerekkorom óta ezzel foglalkozom, tudok mindent, ami a műfajhoz kell” – arrogánsnak nevezi, de felfoghatjuk céltudatosságnak is.
Azonnal tudtam: nekem itt kell dolgoznom
Már a tanulóévek alatt felismerte, hogy a szakmában proaktívnak kell lenni, a kapott tudás és a tehetség nem elég, tudni kell kamatoztatni is. Vagy csak nem ismerni lehetetlent.
A Londonban töltött első hetei alatt rendezett fontos impresszionista árverést a Sotheby’s. Tanárai figyelmeztették, hogy az ülőhelyeket a legnagyobb ügyfeleknek tartják fenn és legfeljebb állóhelyük lehet. Dávid ezt nem fogadta el, két előadás között kiment az első telefonfülkébe és bejelentkezett az aukcióházhoz, mint egy jelentős osztrák-magyar család fia: licitálni szeretne két Egon Schiele képre, szüksége van ülőhelyre. Az esti aukción tárcsával a kezében, szájtátva ült a színházi előadásokat idéző árverésen, miközben tanulótársai az ajtóból lestek befelé.
„Teljesen elvarázsolt. Olyan volt, mintha egy borzasztóan elegáns színházi előadást ötvöztek volna a tőzsdén játszódó, filmekben látott jelenetekkel, ahol az öltönyös-nyakkendős kereskedők kiabálva lökdösik egymást.
Ott áll az elegáns árverésvezető, mint egy karmester. Néha kicsit csípősen odaszól egy-egy licitálónak, ha tudja, hogy ki tud belőle préselni még valamennyit. Egy ilyen árverést összerakni tudomány. Nem véletlen a tételek sorrendje, kell egy ritmus, fontos a hangulat a teremben.
Azonnal tudtam: nekem itt kell dolgoznom.”
Lelkesedését magával vitte egy aznap esti vacsorára is, ahol épp az aukciósház egyik munkatársa ült vele szemben. „Egész este lelkendeztem neki, mire elkövette azt a hibát, hogy a végén adott egy névjegyet. Onnantól kezdve 1-2 hetente megjelentem a recepción és föltelefonáltattam hozzá, hogy például hoztam egy érdekes könyvet ajándékba a kelet-európai művészetről és érdeklődnék, van-e állás. Addig jártam a nyakára, míg intézett nekem egy interjút, ahol elértem, hogy nyáron gyakornokként ingyen rabszolgamunkát végezhessek a Sotheby’snél”.
A tehetség önmagában semmire nem elég
Dávid szerint a műkereskedelemben a tehetség önmagában semmire nem elég, még úgy sem, hogy ezen a területen az az átlagos, ha valaki hozzá hasonlóan családi gyökerekből hozza magával az erre való fogékonyságot és ismereteket.
„Csak azzal, hogy jó a szemed, jó az ízlésed, nem fogsz előrejutni. Attól még, ha nem teszel érte, nem lesznek vevőid.”
De például annak eldöntéséhez, hogy egy kép eredeti Monet-e, szerinte 99 százalékban csak jó szem kell. Nincs szükség a lézerre, a műszerekre, csak a szem tudja megmondani, ő festette-e. Ahhoz, hogy felismerjük az adott művész ecsetvonásait, kézjegyeit, látni kell több tíz, száz alkotását. Kell hozzá egyfajta érzék, de emellett kitartó fejlődés is: nézni, nézni kell a műveket folyamatosan.
Mint mondja, olyan ez, mint a szüleink kézírását észrevenni egy levélkupacban. Nem kell elolvasni ahhoz a szöveget, hogy az írás lendülete, a betűk formája alapján felismerjük.
A gyakornoki nyár után Dávidot felvették a Sotheby’s Institute of Art kétéves Art and business mesterképzésére, annak befejeztével pedig álláslehetőséget is kapott. Közben, hogy életben tartsa magát a nyüzsgő Londonban, konyhai kisegítőként dolgozott.
Az aukciósházi munkának már az első időszakaiban megérezte, mennyire más kategóriák között kell mozognia, mint korábban Budapesten. Rögtön az első hetekben segített bemutatni egy különleges képet egy potenciális vevőnek London legdrágább negyedében, egy titokzatos villa könyvtárszobájában. A kezei közt tartott John Singer Sargent portrét 4,5 millió dollárért, Blackberryjéből szinte fel sem pillantva vette meg a megkínált üzletember.
Értékbecslési koordinátorként dolgozott a cégnél, felügyelte a szakértőket egy-egy nagyobb gyűjtemény felbecslésénél. Egy idő után úgy érezte, beleragadt a pozíciójába, zsákutcában és frusztráltnak érezte magát. Felmondott, és bár egy darabig még a városban maradt, végül 2017-ben hazatért Budapestre. Ekkorra már megismerkedett Magyarországon élő későbbi feleségével is, így a döntést ez a helyzet is megkönnyítette.
Azóta se csinált ilyet senki
Budapesten húgával, Kováts Nórával megalapították saját árverezőházukat, a Dobossy Aukciósházat a magyar kortárs képzőművészet friss és izgalmas alkotóinak bemutatására és értékesítésére. „De nekem ez a London mindig be volt akadva. Úgyhogy 2019-ben itt csináltunk árverést egy válogatott kortárs magyar anyagból.
Ez volt az első ilyen Londonban és talán azóta se csinált ilyet senki, hiszen igazából őrültség” – mondja.
Dávid szerint a magyar vagy kelet-európai művészet bemutatásánál edukálni kell az embereket, meg kell keresni azokat, akiket érdekelhet a téma. A Dobossy londoni debütálása azonban sikeres volt, öt országból voltak vevők. Dávid szerint ebben nagy szerepe volt annak, hogy Maurer Dóra műveit is árverésre kínálták, az aukció pedig egybeesett az új avantgard művész Tate Modern-beli kiállításával is.
Dávid vérszemet kapott, vissza akart térni a brit fővárosba. Villámsebességgel talált helyszínt a galériának, 2020 tavaszán már ott rajzolgatta a terveket, amikor beütött a covid, a helyet el kellett engednie. De már fél évvel később feleségével és másfél éves kislányával érkezett vissza, a Covent Garden környékén talált új helyszínre.
Azóta onnan is elköltöztette a David Kovats Galleryt, most South Kensingtonban, egy kis zsákutcában van a székhely. „Ilyen környéken kell lennie egy galériának. A közelben a Victoria and Albert Museum, sok más galéria és múzeum van. De itt áll Francis Bacon egykori otthona és műterme is” – mondja.
A galéria által jelenleg képviselt művészek között van Nyári István, Kovách Gergő, Kiss Miklós, Kis Endre, Király Gábor, Horror Pista és Combarro Petra.
A Dobossy Aukciósház 2020 óta kicsit szünetel, Nóra is kisfia nevelésével van elfoglalva, de hamarosan újraindul a munka ott is.
Ez a legnehezebb házasság
Feladatait Dávid egy lemezkiadóéhoz hasonlítja: kvázi leszerződteti a művészeket, bemutatja a munkásságukat, közben menedzselni kell őket, amiben benne van a marketingmunkától kezdve az eladásig minden.
Manapság a művészek felfedezésének nemcsak az egyetemek, művészkörök, hanem az internet, az Instagram világa is terepévé vált. Egy jó hashtaggel feltárulhat jópár eddig ismeretlen alkotó. Dávid kisebb mértékben használja ki ezt a lehetőséget, inkább a kapcsolatok révén megismert körökben keresgél.
„Két szempont alapján válogatok. Egyrészt fontos, hogy a galériának legyen egy profilja, felismerhető legyen a képviselt művészkör és stílus. A válogatásnak ez a része az én ízlésemen alapul, ami egyébként nemzetközi szinten is működik. A másik tényező pedig az emberi oldal. Egyelőre inkább kicsit kevesebb művésszel dolgozom, velük viszont szoros a kapcsolatunk.”
„Gondolj a legnehezebb házasságra és szorozd meg ezerrel. Nekem így van nyolc-tíz feleségem. Mindannyian kreatív, nagyon érzékeny emberek vagyunk. Itt alkotás van, gondolatok és érzelmek vannak, ezért szükséges a mély és szoros kapcsolat, amit csak egy házassághoz vagy párkapcsolathoz tudnék hasonlítani.”
Művészi szempontból Dávid elsősorban a festészet szerelmese: órákra képes elveszni különböző felületek, a festék, az ecsetvonás vizsgálatában.
„Azokat a dolgokat szeretem, amikről lehet beszélgetni. Nem szükséges az, hogy tetszen neked, de tudjunk róla beszélgetni és mind a két fél értse, hogy miről van szó. Nekem ezt jelenti a művészet demokratizálása.
Azt szeretem, amikor egy műtárgynak van egy maximum két mondattal eljuttatható üzenete is, és amit be tudsz fogadni és valamit kivált belőled. Ha azt, hogy ez hülyeség, az is tök jó, akkor már volt valami értelme.”
Csak a küszöbfrászt hagyjuk!
Dávid szerint túlságosan nagy titokzatosság van a műtárgypiac, a galériák világa körül. Pedig szerinte több embert kellene bevonni, mert rengeteg élményt, örömet okozhat a képzőművészet.
Ez volt a célja a Mű vagy műtárgy című videósorozattal is, szórakoztató betekintést akart nyújtani a kulisszák mögé.
„Remélem, hogy ez így érdekelni fog embereket. Sokszor volt már szó hasonlóról, de mindig az volt a válasz, hogy ez senkit nem érdekel. Szeretnénk ezen változtatni” – mondja.
Dávid, aki családjával már életvitelszerűen él Londonban és csak látogatóba érkezik Budapestre, azt mondja, Angliában egészen más a helyzet. Naponta látni a televízióban műkereskedelemmel foglalkozó szórakoztató, ismeretterjesztő műsorokat, melyeket az emberek tényleg néznek. A művészet, a képzőművészet része a mindennapoknak – mondja.
„Közben nálunk még mindig a küszöbfrászról beszélnek, hogy az emberek nem merik átlépni egy galéria küszöbét. Valahányszor ezt kell olvasnom 2022-ben, kiakadok” – Dávidon látszik, tényleg ideges ettől, remélem, nem haragszik, hogy én is leírtam a jelenséget.
A műtárgy – bár egyáltalán nem likvid –, mindig is értékálló, sőt, értéknövelő befektetés volt, mihez akár a válsághelyzetekben is sokszor sokan fordulnak. A jelenlegi súlyos problémák a legmagasabb szinteket talán még mindig nem befolyásolják, azt a közeget viszont, ahol a David Kovats Gallery mozog, már igen. Dávid szerint Londonban most mindenki kivár, hogy mi történik.
„Mindenki kétszer meggondolja, mire költ. És a műtárgy az mégiscsak egy luxuscikk. Úgyhogy ezek nehéz időszakok, de a befektetési láb továbbra is működik, sőt akár erősödhet is.”
Narkotikum, amiről nem lehet lemondani
Dávid otthonában nagyon sok a műtárgy, kép, festmény. Külön raktárhelyiségben tartja azokat, melyek „a család mellé” nem férnek el. Vannak már forintban milliós tételek is, de a kedvence egy hatalmas Taposott kép Halász Károlytól. A legújabb szerzeményét is büszkén mutatja a telefonjáról a laptop kamerájába: egy ritka fotó, amely Ady Endrét a megszokott „tankönyvi szög” helyett szemből mutatja. Egy hétvégi árverésen szerezte.
„A gyűjtés a legdurvább narkotikum, olyan, mint bármilyen függőség. És amikor ennyire közel kerül hozzá az ember, nehéz lemondani róla. Szerintem nem is lehet” – mondja.
A műértő sapkát szabadidejében sem tudja levenni a fejéről. A filmek tudják még igazán kikapcsolni, azok iránt tud még hasonló szenvedéllyel lelkesedni. De ekkor is képtelen arra, hogy ne a festményeket figyelje.
„Pont most dolgozom egy könyvön, amely filmekben szereplő képeket mutat be. Arról írok, hogy miért pont az a festmény lóg a jelenetben a falon, mi a háttértörténete. Nem tudok és nem is akarok elszakadni ettől. Bárhova lépek be, azonnal a műtárgyakat figyelem.”
