Otthagyta a Hiltont, hogy a Youtube-ról tanuljon kürtőskalácsot sütni, aztán rájött, hogy a lángos lesz az igazi biznisz.
Treasure Island egy mesterséges sziget a San Francisco-öbölben, félúton Oakland és San Francisco között. A szigetre a kétszintes Oakland Bay Brige-en keresztül lehet eljutni (az alsó szint Oakland felé, a felső San Francisco felé visz, az 1989-es földrengéskor ráomlott a felső szint egy része az alsóra), régen veszélyeshulladék-lerakónak használták, ami miatt a szigeten lakó emberek egy kicsit idegesebbek a szokásosnál, ha ásni kell a kertben, de cserébe viszont pazar a kilátás a város pénzügyi negyedére.
A szigeten épp bolhapiacot tartanak, a gördeszkából készült gitártól kezdve az üres lőszeres dobozokon át a motoralkatrészekből készült szobrokig minden kapható. A belépés három dollár, de megéri, olyan, mint egy kézzel fogható eBay, annyi teljesen felesleges dolgot akartam impulzusvásárolni, mint még soha, köztük egy mandolint, de rácsaptam a kezemre, nem ezért jöttem.
Hanem hogy kaliforniai magyar lángost egyek.
Mivel Amerikában nincs rendezvény foodtruckok nélkül, egyszerű a dolgom, követem a barbecue-szagot meg az egyenletesen szálló füstöt a kedélyesen ordibálva portékájukat kínáló árusok és a pánikszerűen fotózó turisták között lavírozva.
Rill Gábor foodtruckja (ami nem is foodtruck, hanem egy utánfutó) előtt tekintélyes sor kígyózik. “Vissza tudsz jönni három körül?” – hajol ki az ablakon Gábor. Hiába vannak hárman, hatalmas a pörgés, úgyhogy várok.
Ez le van védve
Gábor vendéglátós családban nőtt fel, a mai napig megvan a családi Rill Catering kft, ezért természetes volt, hogy vedéglátóipari főiskolára megy. Először gyakorlatra jött Amerikába, akkor még a keleti parton, a Hiltonhoz. “Ott hamar elő is léptettek, ami elég ritka!” – nosztalgiázik. A gyakorlati idő után London volt a cél, de a Waldorf Astoriából egy étteremlánc elcsábította, vissza az Államokba. Nem sokáig maradt náluk, mert amikor a Hiltonnál megtudták, hogy visszajött, azonnal ajánlottak neki egy munkát. Négy évig front office manager volt Atlantában, majd utána jött át San Franciscóba, viszont két év után kezdett kiégni a szállodázásban.
Szerencsére San Francisco igazi multikulti környezet, ami a konyháján is meglátszik. “Itt minden van. Ehetsz baszk, francia, burmai, meg laoszi ételeket is, de magyar az nincs nagyon, pedig a mi konyhánk híresen karakteres.” A piaci rés ott volt, csak be kellett tömni.
Gábor első ötlete a kürtőskalács volt. Magyarországról szerzett egy kisebb sütőt, a tudományt a YouTube-ról leste el. “Amikor kész volt az első 12 darab, beleraktam egy kosárba, és kivittem az utcára, mert tudtam, hogy a közeli autócégeknél imádják a street foodot. Mindet eladtam elsőre!”
A szállodás tapasztalatai miatt tisztában volt azzal, mekkora költség és rizikó belevágni egy ilyenbe, de a kezdeti sikeren felbuzdulva ráfeküdt a kürtőskalács-bizniszre. “Elkezdtük kicsit nagyobba, 3-4 éve, még sátorból árultuk a kürtős kalácsot, jöttek is rá szépen, de aztán azt vettük észre, hogy ha jó üzletet akarunk csinálni, akkor társítanunk kell valami sóssal, mert itt inkább azt viszik. Száz vevőből nyolcvan sósat akar, a maradék húszon meg osztozni kell a jégkrémesekkel és a többi édességessel. Úgy döntöttünk, szintet lépünk.”
A szintlépés a foodtruck lett volna, de az túl sok pénzbe kerül, és hiába, vadiúj berendezéssel adják, maga a jármű általában 20-30 éves, tehát bármikor megadhatja magát a motor. Az árak Kaliforniában az eget verik, egy ilyen autó engedélyekkel akár százezer dollárba is kerülhet (összehasonlításként egy full extrás új Tesla ennek a felét sem éri el árban), így Gábor egészen Oregonig ment, hogy találjon magának egy vontatható trélert. Magyarországról hozatott berendezést, és az egészet megúszta 40 ezer dollár alatt úgy, hogy nem is neki kellett elhúzatnia a cuccot Kaliforniáig. A biztonság kedvéért beruházott egy terepjáróra, hogy legyen mire rákötni az utánfutót, és a még nagyobb biztonság kedvéért levédette a “Rill’s Chimney Cake” nevet (ötezer dollárba és két évbe telt). “A kürtőskalácsot és a lángost sajnos nem sikerült” – mondja nevetve.
A foodtruckozás nem fenékig tejfel, a hatóságok nagyítóval keresik a szabálytalanságokat. “Első sorban a brick&mortar típusú üzleteket próbálják védeni, ezek a hagyományos éttermek, akik fix helyet bérelnek a várostól. A foodtruck jön-megy, és nincs bérleti díja, tehát nincs belőle bevétel sem.” Minden hónapra jut egészségügyi ellenőrzés, aznap délelőtt is jöttek, amikor ott voltam.
Gáborék rendezvényről rendezvényre járnak az Öbölben, hol San Franciscóban, hol San Joséban, vagy éppen Berkeley-ben. Nemrég végeztek a negyedéves beszámolóval, 40 ezer dollárt csináltak (három hónap alatt ekkora forgalom nem rossz).
“Aki itt magyar étterembe fektet, az jól jár. A jövedelem magas, az embereknek van pénze, és nyitottak az újdonságokra, de ismerni kell a piacot, mert ezen áll vagy bukik minden.”
A balatonparti lángoson szocializálódott szervezetemnek egészen meglepő volt, hogy sokkal kevésbé olajos, és a tésztája is könnyebb, mint az itthoniaknak, a vegetáriánus verzióban nagyon szépen simul egymásra az amerikában lassan a nemzeti identitás részévé váló avokádókrém a paradicsommal ( a papírvékonyra reszelt sajt viszont rosszul bírta a Csendes-óceán felől fújó szelet a szigeten, úgyhogy a galamboknak is volt egy jó napjuk).
A helyiek visszajelzése pozitív, általában a Yelp!-et hívják segítségül, ha enni akarnak, és Gáborék lángosa jól vizsgázott, négy és fél csillagon álltak az ötből.
Érdekelne még több magyar sztori a Völgyből, vagy az, hogy milyen az élet a világ egyik legdrágább városában? Keresd a Forbes szeptemberi számát, mert bemutatunk két magyart, akik a Teslánál dolgoznak, vagy kattints ide, és olvasd el, hogy boldogul egy magyar startup a Facebook és a Google szülővárosában, Palo Altóban.
