A Cápák között egyik befektetője, Balogh Péter sorozatot indított a forbes.hu-n. Petya minden hétvégén személyes élményeivel együtt kommentálja a hét fontos üzleti híreit: most például a halál jövőjéről, korlátlan szabadságokról és a világuralomra törő gigászok megzabolázásáról.
Minden hétnek van számomra egy fő témája, gondolata. Ennek a hétnek a kánikula lehetne az, a hirtelen ránk zuhanó nyár. Vagy a tech megalodonok harca a világ ellen, és az egyre növekvő bátorság, amivel a digitális térben korlátlanul kizsákmányolt világunk igyekszik visszavágni nekik.
De semmi esetre sem a foci.
A hétfő még Stockholmban telt, az Imagilabset látogatva. Azt hittük, hogy sikerült a kánikula elől északra menekülnünk, de nem úsztuk meg, csak utolért minket fent északon is a meleg. Vörösre sültünk, mint a rák. Van az életnek egy egészen más, lassabb ritmusa a kánikulában. Mindenki nehezebben gondolkodik, lassabban forognak a fogaskerekek.
A nap egyik legizgibb cikke az Eter9-ról szóló interjú volt számomra. Transzhumanista vagyok, hadilábon állok a halállal, nem kérek belőle. És azt gondolom, hogy az én generációm még vagy az utolsó lesz, akinek meg kell halnia, vagy az első, akinek már nem. Legalábbis nem úgy, nem akkor, nem mindenképpen. Egyik megoldás erre az Eter9 által elindított „digitális klón” jellegű másolat. De pár évtizeden belül szerintem eljutunk oda, hogy egy ember teljes idegrendszerét nagy pontossággal tudjuk majd emulálni egy okostelefon processzorán. Elon Musk amikor éppen nem a Bitcoint rángatja, akkor a Neuralink segítségével a két megoldás közti térben próbálkozik. Beépülni az agyba, felhőbe kötni magunkat, algoritmusokkal kiegészíteni a gondolkodásunkat. Esetleg letölteni a tudást vagy upgradelni az ízlésünket milliárdosok tekintetében.
Az emberiség legizgalmasabb évtizedei jönnek.
Ha sikerül digitálisba átmenteni magunkat a halál elől, akkor nem kizárt, hogy digitális énünk fogja a kriptovalutáinkat tovább kezelni. Azaz a vagyonunk is így vagy úgy, de átmenthető lesz a nagy kaszás és az örökösök elől a digitális túlvilágba. De mi történik, ha az élők világának egyre nagyobb részben a holtak lesznek a tulajdonosai? Lehet, hogy a Terminátorban nem is az öntudatra kelt gépek, hanem a gépekbe költözött, bitcoin-gazdag nagypapik ellen ment a küzdelem? Izgalmas lesz a huszonegyedik század.
Kicsit közelebb a jelenhez viszont mintha teljesen feje tetejére állt volna minden logika. Egymilliót keres egy szakács a Balcsin, többmilliót összeszed szinte bármelyik mekkmester az építőiparban, közben diplomás értelmiségiek tömegei minimálbérért dolgoznak – vagy éppen munkanélküliek. Az utóbbi évtizedekben mintha teljesen megdőlt volna az az alapgondolat, hogy aki az eszével keresi a pénzt, annak több jut belőle, mint annak, aki a kezével. És az is lehet, hogy ez így van rendjén, hiszen 38 fokos hőségben a Balcsiparton egy konyhában gürizni egész nap valószínűleg nehezebb meló, mint egy légkondizott irodában nyomkodni a billentyűket.
És persze továbbra is őrület van a chipek piacán. A TSMC pár évtized alatt, szépen, szinte észrevétlenül vált a világ első számú processzor gyártójává, lehetővé téve az egész iparágnak, hogy „fabless”, azaz saját gyártás nélkül bárki beszálljon a saját procigyártásba. Így nőtt nagyra a Qualcomm, az Nvidia, az AMD vagy éppen az Apple. És szépen lassan a világ összes csipgyártásának kétharmada vándorolt hozzájuk, ezzel hihetetlen erő koncentrálódott a kezükben. Persze most mindenki hápog, minden nagyhatalom saját csipgyárat akar grundolni, de ez egy nagyon tudás- és tőkeintenzív téma, valószínűleg a TSMC-nél dolgozik a világ élvonalbeli szakértőinek túlnyomó többsége is. Megtörni vagy magzabolázni az ő piaci dominanciájukat nem lesz egyszerű feladat.
Kedden Svédországba szakadt házigazdám, Dóri áthívott minket az otthonába, egy egészen különös közösségi házba. Tizenketten élnek Stockholm szívében egy nagy, sokszintes lépcsőházban, co-livingben. Az egész koncepció valahol a kommuna, a co-working iroda és a kollégium keveredése, egy erős alkotmánnyal. Közösen bérlik a helyet egy hölgytől, aki az első szabályokat fektette le. Mindennek felelőse van – Dóri a könyvelést végzi, van, aki a kukát üríti, van, aki gondoskodik róla, hogy mindig legyen kávé, tej, fűszer. Ha valaki kiszáll a közösségből, helyére közösen interjúztatnak, csak teljes támogatottság mellett lehet csatlakozni – próbaidővel. Hogy elkerüljék a vitát a szobákon, az újonnan bekerülők egy többágyas szobába kerülnek először, innen „kihalásos” alapon lépnek előre egyre szebb szobákba. Persze csak addig izgalmas ez, amíg egyedülálló fiatalok. Családot alapítani nem itt érdemes.
Az egész koncepció nagyon érdekes és elég új. Az jutott róla eszembe, amit Bujdosó Attila írt a Social Design Cookbookban, miszerint egyre inkább ismételhető, másolható mintákon keresztül lehet a legnagyobb hatást elérni. Lehet, hogy a jövő az együtt megalkotott, megosztott „működési receptek” mentén fog alakulni?
A jövő héten lesz hatodik éve, hogy felálltam az NNG vezérigazgatói székéből. Az évfordulón mindig elgondolkodom, hogy vajon mit értem el azóta, hol tartok a terveimmel, vajon megérte-e az aranykalitkából kitörni. Ezért is volt izgalmas arról olvasni, hogy van még innováció a navigációs piacon. És azt is eszembe juttatta, hogy milyen érdekes hullámokban fejlődnek a termékek. A Google nyolc éve vette meg a Waze-t, az akkora piaci pletykák szerint elsősorban azért, hogy nehogy a Facebookhoz kerüljön.
És ahogy a milliárd dolláros felvásárlásoknál általában lenni szokott, azóta sem a Waze, sem a Google Maps nem fejlődött jelentősen.
A Google szempontjából ez ki lett pipálva a listáról, már ilyet is tudnak. És ahol a nagyok milliárd dolláros akvizíciók után ingyen adnak egy terméket, azzal egyrészt azt nagyon széles rétegek számára teszik elérhetővé, de egyben azt is garantálják, hogy senki másnak ne érje meg innoválni, beruházni, új terméket vagy szolgáltatást vinni arra a piacra. Ezzel akár évtizedekre megáll a fejlődés. Ezért olyan érdekes, hogy a Citymapper mégis tud valami újat mutatni, fogást találni ezen a piacon és hasznossá válni. És nem kizárt, hogy pár év múlva a Facebook fogja őket megvenni, így végre saját navigációs megoldást is kínálva – és közben megint egy évtizedre megállítva az idő kerekét.
Fotó: Orbital Strangers
Szerdán érzékelhetően mindenki a focin pörgött. A meccset éppen repülőn töltöttem, hazafelé szállva, de a kapitány rendszeresen beszámolt minden eseményről, így az egész gép lázban égett. Én csakazértsem. Büszke vagyok a hazámra, szeretek magyar lenni, de sokkal jobb okokat is fel tudok sorolni erre, mint a foci.
Ennél jobban foglalkoztat mostanában az, hogy mikor pukkan már ki végre a lufi, amit az előző gazdasági válság óta fújunk. Talán első jele annak, hogy nem lehet a végtelenségig nyomtatni a pénzt, hogy most már hivatalosan is beindult az infláció.
Fejben már a másnap sikeres vállalkozók egy csoportjának tartandó előadásra készültem. Azon gondolkodtam, hogy mi az az egyetlen szó, amivel össze tudom foglalni mindazt, amit róluk gondolok. Makacs. Ez a szó ugrott be. Szerintem Magyarországon csak abból lesz sikeres vállalkozó, aki makacs. Aki beleáll, aki akkor is csinálja, ha fáj, és akit nem tudnak lebeszélni a féltő rokonok és barátok arról, hogy valami újba belevágjon.
Csütörtökön két izgalmas fejleményről is olvastam a világuralomra törő gigászok megzabolázásáról. Egyrészt újabb vizsgálatot indít a Google ellen az Európai Unió. Másrészt az USA száll bele páros lábbal az Apple-be. Az utóbbi évtizedek bénázásai után végre talán történik is valami. Az igazi dilemma szerintem továbbra is az, hogy egy globalizált versenyben minden ország erős bajnokokkal tud csak nyerni, de ezek az erős bajnokok felzabálják a szektorukat, szétverik a versenyt és hosszú távon végtelen erőkoncentrációt építenek fel. És persze idővel mindig kiderül, hogy nem is annyira jó fejek, mint amilyennek mutatják magukat, legyen szó akár az Amazon munkamoráljáról, a Google kiégett vezetői rétegéről, az Apple stratégiai gáncsolásairól, vagy a Facebook… a Facebook szinte bármelyik döntéséről.
Nagyon drukkolok, hogy Biden és az EU kőkeményen beleálljon most ebbe. Szerintem technológiailag már régen nem szorulunk annyira zárt platformokra és egy-egy cég által irányított belső piacterekre, mint amennyire most ezekbe bele vagyunk kényszerítve. Sokkal több innováció, verseny és tisztább piacok alakulnának ki, ha a nagy tech platformokat megzabolázva, akár feldarabolva véget érne a jelenlegi hegemóniájuk.
Ezért is érdekes, hogy miután az Apple két évtized után az operációs rendszerének verziószámát tízről tizenegyre emelte, a Microsoft sem maradt tétlen, bejelentette a Windows 11-et, bár nekik csak 6 év telt el a Windows 10 óta. Egyrészt mókás ez a fajta versengés a verziószámokban, de talán ennél is fontosabb, hogy az utóbbi pár évtizedben mennyit csökkent a jelentőségük. Annak idején az operációs rendszerek „nagy” verziói az egész informatika generációváltásait, az innováció újabb és újabb szintjeit jelölték. És talán ezért is beszédes, hogy milyen régóta nem volt új „major version” egyik táborban sem. Mert igazából az innováció már máshol zajlik. A telefonokon, a felhőben, a mesterséges intelligenciával, az online szolgáltatásokban, de nem az asztali számítógépet hajtó keretrendszerekben. Ma már a felhasználók zömének egészen mindegy, hogy milyen operációs rendszert használ – amíg fut rajta böngésző. És hiába jelölik most eggyel nagyobb számmal azt, sosem volt kisebb jelentőségük az operációs rendszereknek.
Pénteken a Cápák közöttből megismert egyik cégnek segítettem felkészülni a tőkeemelésre. Bár a műsorban végül nem szálltunk be, a forgatás után a folyosón beszélgetve kínáltam fel nekik egy konzultációt. Az alapító dolgozott már korábban is az ügyön, meg is égette magát egy állami VC-vel, most inkább angyalbefektetőt keresne. Az jut róla eszembe, hogy még nagyon friss az egész úgynevezett startup ökoszisztémánk. A legtöbb befektetési alapkezelő, ami jelenleg működik, még nem zárt alapot, azaz kevés a tapasztalat, még kevesebb a mérhető eredményesség. Még nem vált el az ocsú a búzától. Jó lenne nem csak pletykákból tudni, hanem kimutatni, megmérni, hogy melyik VC bánik mostohán a befektetéseivel, ki él vissza a jogaival, kinél hány hónap a valós átfutási ideje egy befektetésnek. Sajnos a titoktartási szerződések miatt senki nem nyilatkozik, maradnak a pletykák.
Ez a nap a meetingekről és a vezetői dilemmákról szólt. Egyik legígéretesebb portfóliócégem, a Prefixbox visszatért az irodába. Aki bújt, aki nem. Ahogy István fogalmaz, ők most élik át mindazt, amit a többség csak szeptemberben fog. Ezért hallgatom érdeklődve, hogy náluk mi hogyan működött.
Egyrészt az tisztán kirajzolódik, hogy ebben a kérdésben a cégvezető dönt és a végén olyan csapata lesz, amilyet elfogad. Nincs univerzális jó válasz, aki abban hisz, hogy egy térben, sok informális csatornával, egymástól tanulva fejlődik legjobban a csapata, az ilyen csapatot is fog építeni.
Aki pedig úgy érzi, hogy számára elfogadhatóan működött minden távmunkában is, és ilyen csapatra vágyik, az pedig olyat. A vezető kell meghatározza a csapat kereteit, a meglévő munkatársak a lábukkal és munkájukkal szavaznak. Az újak pedig már abba az új rendbe érkeznek majd. Mindegyik kombinációra lesz igény munkavállalói oldalról is. Ki így szeretne ezentúl dolgozni, ki úgy. Zsák keresi a foltját és viszont.
Egy másik csapatomba éppen vezetőt keresünk és belefutunk ugyanebbe a kérdésbe kicsit máshogy. A vezető be kell-e járjon az irodába, vagy dolgozhat az ország túlsó végéből is? Egészen a pandémia előttig magabiztosan tudtam a választ erre a kérdésre. Most már nem vagyok biztos. A vezetés mindenekelőtt a kommunikációról szól. Én szeretem a személyes kommunikációt. Utazni nem hatékony. De egy szobában lenni, érezni egymás rezdüléseit és ki nem mondott gondolatait, testbeszédét, viszont nagyon is az. Ahogy ezt leírom hirtelen nagyon öregnek is érzem magam, hiszen a gyerekeim az utóbbi egy évben társas kapcsolataikat javarészt online élték meg. Számukra egyre inkább ez a normális.
Persze egy jó vezető – bárhonnan is dolgozik – érzi a kollégák energiaszintjét, és észreveszi, ha kezd kiégni a csapat. Az igazán jók pedig tesznek is valamit ezzel az információval. Például elküldik egy hét extra fizetett szabadságra minden kollégájukat, mint azt a Bumble vezetője is tette. Ezt még értem és vagánynak is találom.
Aztán persze vannak olyanok is, akik egészen meghökkentőt lépnek, és korlátlan fizetett szabadságot adnak a kollégáknak, mint a Kifli központja. Itt azért már kicsit megremeg a szemhéjam. What? Gondolom nem a futároknak, nem a raktárosoknak, hanem a központban dolgozó, szuper önmotivált prémium kategóriás csapattagoknak. Az A játékosoknak. És talán ez az egyik kritérium, amiért ez működik a Netflixnek, a Hubspotnak és még sok más cégnek. Ahol a világpiacra fejlesztünk egy terméket, ahol a világ legjobb termékéért jár az igazi jutalom, ahol az ár-érték aránynál fontosabb a világbajnok tudás. De ahol a világon a legjobb terméket akarjuk létrehozni, ott bizony a világon a legjobb csapatot kell tudni megszólítani, bevonzani és megtartani. Akár korlátlan szabadsággal.
A vendégszerzők külsős szakértők, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
Borítókép: Orbital Strangers
