Az ökológiai közgazdaságtan a természetet és a gazdaságot nem két különálló egységnek tekinti, hanem azt mondja, a gazdaság a természet része – emiatt pedig igenis húznunk kell egy vonalat, ameddig szennyezhetjük a bolygót, mert ha nem, a Föld nevű hajó hamarosan elsüllyed. Interjú Pataki György közgazdásszal az EU zöldre mázolt kirakatpolitikájáról, a hatékony szennyezés abszurditásáról, az ökológiai közgazdaságtan alapelveiről és arról, lehet-e annyit utazni, amennyit eddig.
Mit csináltál 1991 ősze és 1992 tavasza között?
Hű, az idővel mindig bajban vagyok!
Akkor segítek: ha jól számolom, ekkorra esett, hogy
halasztottál egy évet az egyetemen, hogy az éppen akkor induló környezeti
menedzsment szakirányra mehess. Emlékszel, mivel telt az az egy éved?
Tényleg! Persze, emlékszem: környezeti munkákkal telt. Részt vettem mindenféle kutatásokban, főleg a nagy kedvenc professzorom, Kindler József – ma már nincs köztünk – hozott munkákat, de a zöldektől is érkeztek kisebb-nagyobb megkeresések. Állandóan a könyvtárban voltam, úgy, ahogy addig is, csak az órákra nem jártam.
Tehát egyetemi és civil „megkereséseid” is voltak?
Igen. Az évfolyamtársaimmal csináltunk egy egyesületet is, Környezetgazdász
Körnek hívták, és meglepő mód ott voltak az első fizetős munkáink. Óriási hiány
volt a környezeti témákról szóló közgazdászelemzésekből.
Ha jól értem, 30 éve nem mozdultál ki az egyetemi falak
közül – képletesen.
Igen, bár a középiskola után dolgoztam vállalatnál. A
felvételi elsőre nem sikerült – mindig béna voltam az egyszeri fellépésekben –,
úgyhogy elmentem dolgozni. Az volt a szerencsém, hogy tudtam angolul, akkoriban
ez nagy hiány volt a cégeknél. Angol nyelvű levelező volt a titulusom, az
akkori olajipari vállalat anyagellátó cégénél dolgoztam. Ez azt jelentette,
hogy néha be kellett ugranom egy szürke Volgába, a sofőrrel elrobogtunk egy
szállodába, ahol beszállt egy arab sejk, aztán elvittük a tárgyalásra a központba.
Elég vicces látvány lehettem. (Nevet.)
Végül nem csináltam teljesen egy évig, mert csomót
unatkoztam, úgyhogy elmentem egy benzinkúthoz dolgozni, ahol már van élet. Ez
már átlógott a következő tanévbe: másodszorra már felvettek, de akkor is csak
az esti egyetemre – még akkor is izgultam a felvételin.
A Fővám téren volt egy benzinkút, hajnalban ott dolgoztam, délután meg átmentem a túloldalra az egyetemre.
Aztán végül ottmaradtam az egyetemen, tanársegédként. Pedig rettegtem a szerepléstől. Nagyon jól éreztem magam a könyvtárban, de hogy én kiálljak és emberek előtt beszéljek, ez teljesen rémisztő volt. Mondta is a Kindler prof, hogy ez a feketeleves része.
Pataki György tanított a Budapesti Corvinus Egyetemen és a Szent István Egyetemen, évek óta tagja az Európai Ökológiai Közgazdaságtani Társaság elnökségének, és egyik vezető kutatója az Environmental Social Science Research Group (ESSRG) nevű független magyar kutatócsoportnak // Fotó: Sebestyén László
Mennyi ideig tartott megszokni?
Két évbe telt, mire úgy éreztem, hogy belerázódtam abba,
hogy órát tartok. 1996-ban kezdtem a PhD-t, ez is jól elhúzódott, 2003-ban
kaptam meg.
Amikor elindult a szakirány, elsősorban a környezetgazdaságtanba
kóstoltatok bele, és később ástad bele magad az ökológiai közgazdaságtanba.
Mesélsz a radikalizálódásodról?
A kilencvenes évek elején ráleltem a könyvtárban az
Ecological Economics első számára, aztán elmentem az egyik Ökológiai
Közgazdaságtan Világkonferenciára, Genfbe. Akkor kinyílt a világ: rájöttem, hogy
milyen sokan vannak, akik egy másik típusú, sokkal komplexebb megközelítéssel
állnak a környezeti kérdések felé.
A környezetgazdaságtan akkor már bevett megközelítés volt
más országokban. A környezetgazdaságtan a környezeti ügyekre, a természeti
erőforrásokkal való gazdálkodásra alkalmazott része a közgazdaságtannak. Semmit
nem változtatott a standard modelleken, csak annyit, hogy beemelte a természeti
erőforrásokat: hogyan gazdálkodjunk hatékonyan vele, mi az optimális adó, amit kivetünk
a szennyezésre, mi az optimális támogatási szint, amit adjunk a környezetkímélő
technológiáknak, termékeknek.
Tehát ezeket az erőforrásokat is be akarta árazni.
Igen, pontosan. Azt lehet mondani, hogy a
környezetgazdaságtan azt mondja, hogy van a gazdaság mint különálló rendszer és
van a természet. A gazdaság kivesz erőforrásokat a természetből, és hulladékot
juttat vissza. Ezt a kapcsolatrendszert kell optimalizálni: úgy vedd ki az
erőforrást, megújulót és nem megújulót egyaránt, hogy az a leghatékonyabb
legyen, és úgy juttasd vissza a hulladékot, tehát úgy szennyezz, hogy az
hatékony szennyezés legyen.
Hatékony szennyezés – aki nem közgazdász, annál ez kiüti a biztosítékot.
Milyen alapon hatékony? Hiszen ökológiailag ez ugyanúgy káros! A közgazdász annyit mond, hogy az adott technológia és kereslet preferenciái mellett ez a hatékony, tehát az emberek ennyit hajlandóak megfizetni – azaz a pénzt nézi. Attól eltekint a közgazdaságtan, hogy lehet, hogy a hatékony szennyezés összeomlasztja az ökoszisztémát.
Mit jelent pontosan a hatékony szennyezés?
Azt, hogy kivetsz egy adót, termelési díjat a szennyezés minden egyes egységére, de ha a vállalat azt befizeti, akkor annyit szennyez, amennyit akar. Az emberi egészség miatt vannak olyan standardok, amit nem haladhat meg a szennyezés. De ezt is úgy szokták meghatározni (még ma is), hogy egy egészséges felnőtthöz igazítják, viszont egy gyereknek vagy egy egészségügyi problémákkal küzdőnek már az is sok – lásd ugye a légszennyezést.
Vagy gondolj a klímaváltozásra – ott is elindult a szén-dioxid-tőzsde: mindennek lett ára, de ettől még klímakatasztrófa van. A közgazdaságtan így gondolkodik: lesznek cégek, akiknek túl drága lenne a szennyezést csökkenteni, ezért vásárolnak szennyezéskibocsátást olyan cégektől, akiknek olcsóbb csökkenteni a szennyezésüket.
Ha mindent a piacra akarunk bízni, és az állami szabályozás is a piacnak akar kedvezni, akkor állandóan ebben a logikában gondolkozunk.
Akinek van pénze, az szennyezhet, és csak azok nem fognak szennyezni, akiknek vagy olcsóbb, hogy bevezessenek egy tisztább terméket vagy technológiát, vagy nem engedhetik meg maguknak, mert szegények.
Miben más ehhez képest az ökológiai közgazdaságtan?
Annyit csinált, hogy azt mondta, a természet a nagy
rendszer, a gazdaság pedig ezen belül van. Tehát a „szennyező fizet” elv, amit
a közgazdaságtan kidolgozott, tök jó, de kell lennie egy határnak, mert ha
túlszennyezünk, hiába hatékony a szennyezés, az ökoszisztéma összeomlik.
Az egyik ökológiai közgazdásznak van egy tökjó metaforája: képzeljük
el, hogy a Föld egy teherhajó, és úszik a hatalmas óceánban. A gazdasági
tevékenység a teher, amit ráteszünk, de tudjuk mindannyian, hogy minden hajónak
van merülési vonala – ha a víz efölé kerül, a hajó elsüllyed. A
környezetgazdaságtan nem foglalkozik azzal, hogy mennyi terhet tehetünk rá, csak
azt mondja, hatékonyan pakoljunk, és akkor minden rendben lesz. Az ökológiai
közgazdaságtan szerint viszont húzni kell egy vonalat.
Van a másik metafora, amit az ökológiai közgazdászok
szeretnek használni, ebben viszont nem hajó szerepel, hanem egy űrhajó. Ez hogy
néz ki?
Az is egy jó metafora, a 60-as években egy amerikai
közgazdász találta ki. Eszerint a modell szerint eddig úgy éltünk, mint a
cowboyok: a magányos férfi lovagol, lelő egy bölényt, otthagyja az egészet,
csak egy pici részét eszi meg – azaz pazarol –, de ez nem számít, mert a
hatásunk elhanyagolható. De ez megváltozott, mert egyre többen vagyunk. Már
nincsenek szabad prérik. Ma már az űrhajós metafora illene a világra, ami egy
zárt rendszer. Az űrhajóban nagyon meg kell fontolnod minden egyes mozdulatot,
minden egyes dolgot, amit elfogyasztasz – nem maradhat sok hulladék, mert hova
teszed? Kidobod a kozmoszba? Ez nem működik.
Egy körkörös gazdaságot kéne kialakítani, ahol mindent, amit elveszünk, vissza is adunk. A természet ezt csinálja. A természetben nincs hulladék, mindent újrahasznosít.
A környezetgazdaságtan és az ökológiai közgazdaságtan között a döntő különbség, hogy utóbbi komolyan veszi a fizikát. (Nevet.)
Az első között volt, aki beemelte az ökológiai közgazdaságtan témáját a hazai egyetemi, doktori és szakkollégiumi képzésbe // Fotó: Sebestyén László
Említetted a körforgásos gazdaságot. Ez hogyan
illeszkedik a képbe? Lehet egyenlőségjelet tenni az ökológiai közgazdaságtan és
a körforgásos gazdaság közé (olyan értelemben, hogy utóbbi az előbbi gyakorlati
megvalósulása), vagy van különbség?
Van. Az ökológiai közgazdászok között is vita folyik, hogy
mi a megoldás. Van, aki szerint a körkörös gazdaság – ennek szerintem is van
létjogosultsága. Itt az a logika, hogy semmi nem mehet veszendőbe, mert amit a
kukába bedobok és elvitetek valakivel, az pazarlás. A körkörös gazdaságnak ez
egy szép üzenete, és ilyen szempontból az ökológiai közgazdáságtannal teljesen
harmóniában van.
Az energia viszont más sztori: ezt nem lehet száz százalékig újrahasznosítani, így ez mindenképp szennyezés lesz. Ilyen értelemben a körkörös gazdaság nem tud száz százalékig körkörös lenni, főleg akkor nem, ha nem megújulókra épülünk, ezért nem biztos, hogy elegendő, ha a csak a körkörösségre törekszünk.
Arra is kéne figyelni, hogy van-e olyan, hogy elég.
Amikor nem kell több. És ezt tudjuk is az életünkből, hogy van, amikor már nem
tudunk többet enni, mert tele vagyunk, és ha még egy kicsit eszünk, rosszul
leszünk. A gazdasági rendszerünk nem ilyen, nincs benne olyan, hogy elég.
Nézzük meg a vállalatokat: az egész piac logikája, hogy minél nagyobb vagyok,
minél több profitom van, annál jobb.
Az ökológiai közgazdaságtan azt mondja, hogy ez egy beteges, kóros helyzet már. Ha egy olyan rendszert építünk fel, ahol soha nem elég a profit, akkor ez egy örökké növekedni akaró rendszerré válik, ami az embert és a természetet maga alá gyűri.
Akkor tulajdonképpen az is különbség ökológiai közgazdaságtan és környezetgazdaságtan között, hogy másképp fogalmazzák meg, hogy mi az, hogy jólét.
Igen, az angolban lett erre egy szójáték: korábban ezt
welfare-nek mondták, az ökológiai közgazdászok meg mások bevezették azt, hogy
wellbeing. Jobb híján jóllétnek fordítjuk.
Hogyan definiálja ezt az ökológiai közgazdaságtan?
A környezetgazdaságtan azt mondja, hogy a jóllét a
fogyasztással függ össze, csak ez legyen zöld, környezettudatos fogyasztás. Az
ökológiai közgazdaságtan szerint a jóllét többdimenziós. Nem csak fogyasztásból
áll – ezt tudjuk a pszichológiából is.
A közgazdaságtan azt mondja, hogy a munka negatív hasznosságú: azért csinálod, hogy utána fogyaszthass. Hát ez tiszta hülyeség! Egy csomó más tudományból tudjuk, hogy a munka kell, mert alkotó lények vagyunk.
A munkanélküliség az egyik legnagyobb romboló pszichésen. Aki
azt mondja, hogy a munka negatív, az az alkotásra mondja – bár nyilván van
különbség a különböző munkák között. De ott van egy másik dimenzió, a társas
lét: aki magányos, hiába gazdag és fogyaszt sokat, nincs jóllétben.
Az ökológiai közgazdaságtan számára a munka, a fogyasztás, a
társas kapcsolatok és végül: a természettel való kapcsolat – ezek mind
számítanak. Kimutatható, hogy pszichésen jobban vannak az emberek a zöld
területeken, mert így fejlődtünk ki, más lények társaságában, a velük való interakcióban.
Egyetlen fa is nagy érték lehet, főleg a mostani időben.
Nemrég készült veled egy podcastbeszélgetés, ahol beszéltél
arról is, hogy az ökológiai közgazdaságtan tulajdonképpen visszakanyarodik a
közgazdaságtan alapjaihoz. Ez ugye arról szól, hogy a növekedés nem végtelen,
hanem csak egy átmeneti periódusnak kéne lennie addig, amíg a társadalmi
egyenlőség ki nem alakul. Csak aztán valahogy mégis ezen a pályán maradtunk.
Igen. A klasszikus közgazdászoknál még létezett a sufficiency
fogalma. Elég étel, ruházkodás és lakhely: ha ezek megvannak, utána mindenki a
tudománynak és művészetnek szentelheti az életét, John Stuart Mill úgy hívta,
hogy stacioner gazdaság. Azaz egy idő után megáll a növekedés, mert mindenkinek
van elég, nem kell tovább gazdagodni materiális értelemben.
Közgazdászként azt tanultuk az egyetemen, hogy növekedjünk,
gazdagodjunk, és akkor lecsurog a gazdagság a szegényeknek is, a gazdagok
munkát adnak a szegényeknek. De ha megnézzük a piacgazdaság történetét, akkor
nem ezt látjuk. Ha összehasonlítjuk a jelent a feudalizmussal, hogy ott milyen
keveseknek volt megadatva, hogy egészségesen táplálkozzanak vagy kultúrához hozzáférjenek,
akkor azt látjuk, hogy óriásit fejlődött az emberiség. Ezt abszolút elismeri az
ökológiai közgazdaságtan is. De nem az következett be, amit a klasszikus
közgazdászok reméltek.
Fotó: Sebestyén László
És mit tud tenni ezért az ökológiai közgazdaságtan?
A közgazdászok az elejétől kezdve tudták, hogy a piac nem
oldja meg az elosztási kérdéseket. A piac azoknak segít, akiknek már van: azok
fognak még többet nyerni. Ezért kell az állam, hogy segítse azokat, akik
hátrányosabb helyzetből indulnak és kiigazítsa ezt. De ezt csomószor nem az
állam csinálja, hanem a civilek. Az ökológiai közgazdaságtan azt mondja, hogy
ezt sokkal tudatosabban be kéne építeni az intézményrendszerbe, hogy ne
lehessen ilyen tempóban növekedni.
Ezen nemcsak azért kéne változtatni, mert széplelkű idealisták vagyunk – bár egyébként szerintem ezért is, az egyenlőség nagyon fontos érték –, hanem azért, mert egy ilyen társadalomban mindannyian rosszul érezzük magunkat.
Ezt most, a járvány idején is látjuk: az állami támogatás nem
úgy működik a legtöbb országban, hogy a munkáját vesztett szegényeket segítse.
Ha az állam a nagy cégeket segíti, akkor megint abban a gondolkodásban van,
hogy a jólét majd lecsurog a szegényeknek. De az elmúlt évtizedek
bizonyították, hogy nem csurog le.
Beszéltünk arról, hogy a körkörös gazdaság az egyik
megoldási lehetőség. Milyen más gyakorlati megoldási alternatívákat tud
kialakítani az ökológiai közgazdaságtan?
Méretkorlátokat kellene szabni a fogyasztásnak és a termelésnek:
ez azt jelenti, hogy nem lehet például bányát nyitni, akkor sem, ha egyébként fizeted
a járulékokat és engedélyeket, hanem el kell gondolkodni, hogy a bányászat
olyan bolygatással jár, amivel hazavágjuk az egész tájat. Sajnos azt mondaná az
ökológiai közgazdaságtan, hogy nem kell újabb bánya. (Nevet.) A
gazdaságpolitikai ösztönzőket úgy alakítaná, hogy akkor tessék először az
újrahasznosításból kinyerni a szükséges anyagokat, tessék olyan termékeket gyártani,
amik szétszerelhetőek és visszanyerhető belőle az értékes anyag és
újrahasznosítható. Ezek a technikák meg fogalmak mind ismertek a gazdaságban
is: a cégeket mind rá lehetne kényszeríteni, hogy vegyék vissza, javítsák meg a
terméket, használják fel őket újra, satöbbi. A tartós használatra való gyártást
kéne kikényszeríteni az összes termék esetében.
Úgy kéne átalakítani a gazdaságpolitikát és az életünket, hogy bizonyos lehetőségeket megszüntetünk, de ezzel nem fog csökkenni a jóllétünk.
Ott van például az őriszentpéteri Pajta, ahol a séf régi őrségi recepteket keres és ezeket újítja meg. Szép példája ez annak, hogy igenis lehet úgy egy fine dining éttermet működtetni, hogy megpróbálsz a helyi termelőkkel és gasztro-tradíciókkal dolgozni.
Tulajdonképpen – és erről is beszéltél a podcastben – itt elsősorban az európai–amerikai kultúráról beszélünk, mert nem mindenki fogyaszt olyan mértékben és értelemben. Tudsz erre példát mondani, hogy mi az, amit el lehetne tanulni?
Egyik kedvenc példánk Bhután, ahol kiszámolják kétévente a
boldogságindexet: az embereket megkérdezik, tudományosan megalapozott módon, hogy
vannak (egészségileg, mentálisan stb.), és ez vezeti a gazdaságpolitikát. A GDP
és a GNP a hadigazdaságra lettek kialakítva: az volt a gazdaság erősségének és
a harcpotenciálnak a jele, hogy minél többet tudok termelni. Ezek semmi mást
nem mutatnak, mint hogy mekkora a termelési potenciál adott évben. Az az
őrület, hogy ez rajtunk maradt. Nem mindegy, hogyan mérjük a jólét mértékét, mert
ez alapján fogjuk alakítani a szakpolitikáinkat.
Boldogságindexet az Unió is csinál.
Igen, de nem veszi komolyan a gazdaságpolitika. Ez a
különbség. Én azt gondolom, hogy meg is állhatunk már, hisz’ mindent tudunk.
Tudjuk, hogy mi kell az emberi jólléthez, csak csinálni kéne. Hova és minek növekszünk,
amikor még rosszul is érezzük magunkat többségében?
Kanyarodjunk rá a másik témára, amitől most rosszul érzi
magát az emberiség: hogyan látja a mostani járványhelyzetet egy ökológiai
közgazdász? Milyen forgatókönyveket tudsz elképzelni?
Az egyik forgatókönyv, arról inkább ne beszéljünk, az az
összeomlás. Az ökológiai közgazdaságtanban szembenéznek vele. Annyira
degradáltuk a globális ökoszisztémákat, a fajgazdagságot, ami az egésznek a
stabilitását adja, hogy ha ezt nem őrizzük meg, márpedig most így tűnik, akkor
a súlyos társadalmi összeomlás forgatókönyve benne van a pakliban. A vírustól
függetlenül is, de a vírus lehet egy jele ennek.
Ha most mindenki egy picit megállna (mint ahogy meg is álltunk), rájönnénk, hogy adott egy nagy pillanat.
Minden válság egy új fordulópont: azért jutottunk ide, mert valamit nem csinálunk jól. Mi az, amit nem csinálunk jól? Hogy lehetne másképp?
És hogyan?
Én abban hiszek – kénytelen vagyok, mert csak így tudok normálisan funkcionálni –, hogy ebből tanulni fogunk. Például azt látom, hogy csomóan elkezdtek növényeket ültetni, egymással megosztani a tudást. Ez egy újabb dolog, ami még nagy különbség a környezetgazdaságtan és az ökológiai közgazdaságtan között, és a vírus megtaníthat rá minket: az emberről alkotott kép. A környezetgazdaságtan követi a közgazdaságtannak azt az emberképét, hogy az mindig a saját hasznát akarja maximalizálni. Racionális, hideg lények vagyunk. Az ökológiai közgazdaságtan szerint nem. Lehetünk ilyenek, ha az intézményeket úgy alakítjuk ki, hogy ezt erősítjük. Ha a társadalmi normák, szabályozások, úgy néznek ránk, mint önző, haszonmaximalizáló lényekre, akkor olyanok is leszünk.
De ez a válság is mutatja, hogy ez nincs mindig így. Nézd
meg, hányan varrtak maszkot vagy vásároltak be másoknak. Ilyenek is tudunk
lenni: ha átrendeznénk a gazdaság ösztönzésrendszerét, intézményrendszerét és
azt erősítenénk, hogy így viselkedjünk, ha ez hozná az üzleti sikert, a
társadalmi státuszt… lehetne ilyen társadalomban is élni.
A mi kultúránk beleszorult egy olyan világba, amit mi magunk kreáltunk. Az ember mint lény az együttműködésre alakult ki evolúciósan, nem a versenyre.
Aki azt mondja, hogy a piacgazdaság, a piaci társadalom, az a természetes forma, mert önzők vagyunk, versenyre születtünk, az tudománytalan állítást tesz. A tudományos állítás ma az, és ezt mondja az ökológiai közgazdaságtan is, hogy az ember együttműködő lény, és a társadalmat, a gazdaságot és a politikát az együttműködésre kéne kialakítani, és kiszorítani a nem együttműködést.
Akkor a járvány igazolhatja az elméleti
megközelítéseteket?
Legalábbis kiváltott olyan emberi cselekvéseket, ami azt
mutatja, hogy képesek vagyunk az összefogásra.
Ha a makroszintet nézzük: most sok vita van az Unión belül is, hogy hogyan indítsuk újra a gazdaságot, és indult is egy kezdeményezés, főleg a vállalatvezetők és a civil szféra részéről, hogy ez mindenképp egy zöld és fenntartható pályára állított mentés legyen. A gazdasági mentőcsomagokat mennyire lehet zöldíteni?
Szerintem semmi akadálya annak, hogy a válságkezelés zöld kezelés legyen. Inkább az a kérdés, hogy mit értünk ezalatt. Az utóbbi időben az EU bedobta a Green Growth és a Green Deal ötletét, de ha kicsit jobban szétszedjük, hogy milyen ötletek vannak benne, ezek nem eléggé transzformatívak. Kicsit zöldrefestés ízük van. Továbbra is azt propagálják, hogy növekedjünk, csak most zöld módon.
Fotó: Sebestyén László
Mire gondolsz?
Például itt van az elektromos autók esete. Átállhatunk
benzinről elektromosra, de a felvetés nem törődik azzal, hogy szükségünk van-e
egyáltalán ekkora mennyiségre autókból. Másrészt: honnan jönnek az elektromos
autó akkumulátorába az értékes ritkafémek? Olyan országokból, ahol vagy háború
van, vagy ahol nincsenek betartva a munkával kapcsolatos jogok. Ha ez kiterjed,
a kereslet nő, senki sem fog törődni a kongói gyerekekkel, pláne nem a magyar
fogyasztó, aki nem is tud az egészről. És ezt zöldülésnek hívják.
Ki tudja megfizetni ezeket az elektromos autókat? Ha megnézzük az áraikat, ez megint egy óriási igazságtalanság.
Még ha olcsóbbak is lesznek, akkor is egy csomó réteg nem engedheti meg magának. Meg akkor is el fogják foglalni a helyet a városokban, ahol parkok lehetnének, játszóterek, sakkasztalok az időseknek.
Vagy az, hogy belekeverik a bioetanolt tíz százalékban – de hol állítják elő a bioetanolt? Európai nagyvállalatok elkezdtek hatalmas földterületeket – korrumpált politikusok révén – megszerezni Afrikában a helyi emberektől, és hatalmas monokultúrás ültetvényeket csinálnak, hogy bioetanolt állítsanak elő, hogy teljesítsék az EU elvárásait. Közben a helyiek éheznek vagy rabszolgamunkát végeznek ezeken a földterületeken. Ezeket mind tudjuk. Ezek a hírek mind ott vannak a tudományos elemzésekben és a médiában, az EU mégsem tesz semmit, hanem kiírja, hogy Green Deal és halad a zöldítés kirakatpolitikája mentén, miközben mögötte ott vannak a tönkretett emberi sorsok és a monokultúrává degradált tájak. Ez nem az út.
Akkor mi lenne a helyes út?
Az út az, hogy belátjuk, hogy ez a fajta mobilitásforma technológiailag és az igények szintjében is fenntarthatatlan. Ennyit nem lehet és nem is kell utazni. Újra kell tervezni a városokat, településeket, munkahelyeket, lakóhelyeket, közelebb hozni a bevásárlást, a parkokat. Nem az autó kell, hanem a használat. De ez kiváltható a városban a bringával, teherbringával, közösségi közlekedéssel, car-sharinggel, sokkal kreatívabb, ökologikusabb és társadalmilag igazságosabb megoldások lehetnének.
Egy sokkal jobb élet esélyét vesszük el, ha a képzelőerőnket korlátozva a mostani paradigmát akarjuk átfesteni zöldre, a technológiát javítgatva. Ugyanúgy nőni akarunk, többet fogyasztani.
Az ökológiai közgazdaságtannak ez nem elég. Üljünk egy asztalhoz, de ne söpörjük le ezt mint radikalizmus, idealizmus, utópia. Nem, ez rajtunk múlik, és az összes technológia és tudás adott hozzá.
Standon és online is elérhető a friss Forbes! Címlapon Máté Bence, a természet XXI. századi magyar krónikása.
