A modernista építészet manapság viták kereszttüzében áll. Nem csak nálunk: a látszóbeton felületek, a környezettől sok esetben elütő lépték, a historikustól elütő anyaghasználat elsőre nem mindig szerethető, és alaposan megosztja a közvéleményt. Az értő szemek kezdik felismerni az értékeket, de a nagy többség minden bontásnál megkönnyebbülten sóhajt föl. De tényleg kukába kellene dobnunk fél évszázad építészetét? Miért ismerjük fel nehezen az értékeit? Elláthatjuk az épületeket új funkcióval, vagy fogadjuk el a csendes enyészetet, vagy épp a befektetői nyomás miatti gyors pusztítást? Ezeket a kérdéseket teszi föl a Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonja, és okos válaszokat is ad arra, hogy mihez kezdhetünk a szocialista-modernista építészeti örökséggel. A fiatal hazai csapat – közép-európai építészirodák bevonásával – izgalmas koncepciót hozott össze. A kiállításon jártunk.
Eberhard Straub német történész, publicista szerint a városok soha sem a nyugalom szigetei voltak. A zaj mindig hozzátartozott a városokhoz, csak ma a macskakövön végigvonszolt bőröndöket hallgatjuk. Az emberek megtanultak együtt élni ezzel.
Különösen így van ez Velencében, ahol a sirályvijjogás éppúgy hozzátartozik a hétköznapokhoz, mint a reggeli harangszó. Velenceinek lenni nem egyszerű, itt az év egyik napja sem szokványos abban az értelemben, amit mi szokványosnak gondolunk – írtam három évvel ezelőtt, és az itteni élet sarokkövei azóta sem mozdultak sokat. De most, hogy a járványnak kicsengettek, és épp szünetet tart, a nagyhajókat kitiltották, egy kicsit mégis más lett minden.
Még mielőtt valaki autóba ülne, hogy akkor most megnézi a várost tömeg nélkül, ki kell ábrándítsam, ez pont másnak is eszébe jutott. A városba mégis kicsit máshogy tért vissza az élet. Szombat reggel van, a Záttere-rakpart felé sétálva üresek az utcák. Nem is nagyon találkozni mással, mint helyi kutyásokkal, expat futókkal és egy áruszállító hajóval.
Az óceánjáró hajóktól korábban agyonnyomott Giudecca-csatorna fellélegzett a nagy hajók kitiltásával.
A kisebb csatornákban láthatóan több a hal, a Szent Márk tér most sem üres, de már nem olyan, mintha a Sziget Fesztiválon akarnánk keresztülvágni. (A színpaddal ha szemben állsz, balra! Mit nem értesz?)
A főbb csapásokon persze most is sokan vannak, de az egyébként tökéletes nyugalmamat nem tudja megzavarni semmi, csak az a dögnagy sirály, aki a kezemben tartott sütit nézte ki reggelire. Követ a méretes állat, időnként megpróbálkozik egy támadással, de mivel én is megevésre néztem ki a sütit, kettőnk közül én eszem meg. (A reggelit.)
A Giardini kapujáig több vadállattal már nem találkozom.
Mi a biennále?
Velence 1895 óta ad otthont a világ egyik legrangosabb és egyben legismertebb képzőművészeti kiállításának, míg az első különálló építészeti biennálét 1980-ban rendezték meg. A felváltva, értelemszerűen kétévente megrendezett kiállítások két fő helyszíne a város legnagyobb zöldterületének részét képző kertes-pavilonos rész, a Giardini, illetve az egykori tengerészeti bázis és erőd, az Arsenale.
A Paradigma Ariadné csapata (balról jobbra: Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs, Smiló Dávid) és (a képen jobbra) Kovács Dániel művészettörténész, kurátor.
A biennále alapvetően művészeti esemény, de egyben kurrens helyzetkép is, ami igyekszik a világot foglalkoztató kérdésekre reflektálni, egyben az egyes országok önreprezentációjának hol izgalmas, de sokszor dögunalmas terepe. A biennále nem könnyű műfaj, és sokan nem is éreznek rá.
Már csak utóbbi, a nemzeti önreprezentáció miatt is izgalmas a magyar csapat, Kovács Dániel kurátor és Csóka Róbert Attila, Molnár Szabolcs, Smiló Dávid építészek (Paradigma Ariadné) közös koncepciója, amelyben további nyolc ország fiatal építészeit vonták be, és foglalkoznak egy olyan korszakkal, ami sokak szemében láthatóan nem a nagy kedvenc.
Jobbra a történeti helyzet, balra a kortárs innováció
A kiállítás alapkoncepciója igen egyszerű. Ehhez érdemes tudni, hogy az 1909-ben épült magyar pavilon egy belső udvart zár körül, ezért a kiállítások szinte kivétel nélkül ezt a körüljárhatóságot használják ki, valamilyen irányban végigvezetve a látogatót.
A kurátori csapat ezúttal szakított a tradícióval, az épület belső udvarát megnyitották,
így középen kezdhetjük a látogatást. Itt rögtön egy döntési helyzetbe kerülünk, vagyis választani kell, hogy a rövid bevezető szöveg után jobbra, vagy balra indulunk. Egy kiállításon ez konfliktushelyzet, amit jól tudtak a rendezők, de ezúttal úgy döntöttek, hogy nem oldják fel, nem mondják meg, hol kezdjünk.
Az épületek történetét 12 egyedileg tervezett világító „dobozban” mutatják be. Az áramot biztosító kábelek elrejtésével nem vesződtek, a hátrányból így lett előny, a narancssárga vezetékek pont annyi káoszt és aszimmetriát hoznak be, ami jót tett az amúgy steril tereknek. Fotó: Dömölky Dániel
A kiállítás felépítése egyszerűbb nem is lehetne, két, alaprajzában egymást tükröző teremből áll:
jobbra a 12 épület történeti helyzetét bemutató terem, balra pedig a kortárs innováció, vagyis az a 12 terv, amelyet 9 ország 12 építészirodája alkotott. Nem is tervek ezek, sokkal inkább víziók.
Mivel utóbbiakat szinte lehetetlen a kontextus és a történeti helyzet ismerete nélkül, így egyszerűen segíteni kellene a látogatót, hogy hol érdemes kezdeni a nézelődést. A kronologikus megközelítés miatt lehet, hogy sérülne a tökéletes szimmetriára törekvés, döntési pozícióba kerülnének a rendezők, de mégis, ezt fel kellett volna vállalni, hiszen a biennále műfaja miatt a fanatikus szocmodern-rajongókon kívül nem várható, hogy sokan ingáznak oda-vissza a termek között.
A zavaró pontok felsorolása itt véget is ért. Hiszen az Othernity – Modern Örökségünk Újrakondicionálása egy minden részletében végiggondolt, erős koncepció mentén végigvitt, a problémát mégis kellő érzékenységgel bemutató kiállítás.
Az alkotók ügyesen egyensúlyoznak a gondolatgazdagság és a gyors befogadhatóság között, és a termekben olyan apró bonbonokat rejtettek el, mint például az épület kontúrjait és a termek alaprajzait modellező állvány, amiről a 12 épület infokártyáit emelhetjük le.
Még az az állvány is ki van találva, amiről a szóróanyagokat elvehetjük. Fotó: Forbes
Szellemes az is, ahogy a történeti rész lightboxos megoldásaihoz használt narancssárga vezetékek kortárs, már-már ipari esztétikát csempésznek a térbe.
„Ez egy tipikus építészeti kérdés volt. Ha valamit nem tudunk elrejteni, akkor mutassuk meg” – meséli Molnár Szabolcs, miközben végigvezet a térben.
A tervrajzok, korabeli folyóirat-reprodukciók összegyűjtése aprólékos kutatómunkát feltételez. Az egyik kedvenc részletem volt az, hogy minden tablón elhelyeztek olyan személyes használati tárgyakat, mint az építészek vonalzói, fényképezőgépei vagy épp karórái.
A Dob utcai trafóházat tervező Léstyán Ernő tolla, alatta a névjegykártyája és az Ybl-díja. Fotó: Forbes
A kortárs résznél eltűnnek a lightboxok és a vezetékek, minden épület egy-egy installáció formájában jelenik meg. A 12 kiválasztott épület (zárójelben a tervező neve és az építés éve):
- Déli pályaudvar (Kővári György, 1970-1977)
- Dob utcai trafóház (Léstyán Ernő, 1965)
- Domus Áruház (Reimholz Péter, Lázár Antal, 1973-1974)
- Kelenföldi Városközpont (Zilahy István, Bada József, 1973-1979)
- Külső-kelenföldi református templom (Szabó István, 1979-1981)
- MSZMP XIII. kerületi székháza (Pázmándi Margit, 1975-1979)
- OKISZ-székház (Mónus János 1971-1973)
- Országos Villamos Teherelosztó Központ (Virág Csaba, 1974-1979)
- OTP-toronyház (Boross Zoltán, 1966-1967)
- TIT Budapesti Planetárium (Lux László, Tömöry Tamás, 1975-1977)
- Újpalotai toronyház (Tenke Tibor, Thoma József, 1973-1975)
- Újpesti Ady Endre Művelődési Ház (Ferencz István, 1985-1986)
A Külső-kelenföldi református templom (Szabó István, 1979-1981). Szellemes szerkezetű, modern épület, ami megbújik a panelok között. Fotó: Dömölky Dániel
Most kezdjük el érteni, csak kezd késő lenni
Hogy a kérdés mennyire aktuális, azt jól mutatja, hogy a járványhelyzet miatt csúszó kiállításra kiválasztott 12 épület közül kettő már nem áll.
Utóbbiak közül az Országos Villamos Teherelosztó ügye szokatlan módon a mainstream sajtó és a közvélemény ingerküszöbét is elérte, de a széleskörű tiltakozás ellenére az épületet mégis lebontották. (Mi is foglalkoztunk vele hosszabban, ahogy Virág Csaba másik, ha lehet rangsorolni, talán még eredetibb munkájával, a balatonfüredi vitorláskikötő szintén lebontott épületével is.)
A lengyel A-A Collective installációja az épület feketére festett vázát készítette el, modellezve azt, mintha az épület szépen lassan visszakerülne a természet körforgásába. A növényekkel benőtt makettépület arra tesz kísérletet, hogy a szentimentális búcsú helyett néha alternatíva lehet elfogadni egyes épületek lassú enyészetét, de bontás helyett úgy, hogy visszaadjuk a természetnek.
Ilyen, növényekkel beültetett-benőtt is lehetett volna az Országos Villamos Teherelosztó, ha nem bontják le. Fotó: Forbes
A Domus Áruház a korabeli áruházépítészet egyik legjobb hazai példája, szellemes, flexibilis belső tereivel megelőzte korát, homlokzata pedig – új korában – bármelyik menő nyugat-európai építészeti folyóirat címlapjára odafért volna.
A Domus új korában bármelyik nyugat-európai folyóirat címlapjára odafért volna. Az épület áll még, meg lehetne menteni, akár eredeti formájában is.
A szintén lengyel BUDCUD egy nyolcosztatú, látványos installációt készített, ami az áruház fürdőépületként való továbbhasznosítására tesz kísérletet. Ez a 12 közül a legkonkrétabb terv, de a terv szó még itt is erősen idézőjelben értendő.
A Domus, ha fürdő lenne.
Közép-Európa közös nyelve ez
„Miért ne tettük volna” – mondja Kovács Dániel arról, hogy miért nem kizárólag magyar résztvevőkben gondolkoztak, miért vonták be kilenc ország fiatal építészeit. Természetesen a marketingszempontok is szerepet játszottak a döntésben, de sokkal fontosabb volt az, hogy ők ugyanúgy közép-európai identitással rendelkeznek, ismerős nekik ez az anyag, de a más városokból érkező építészek új ötleteket hoznak be. (Így is lett.)
A fiatal, közép-európai csapat cselekvő módon nem élte meg a szocializmust, de hasonló élményeket hordoznak a korszak építészetéről, legyen szó Varsó, Pozsony, Belgrád, Tallin, Odessza, Krakkó, Bukarest, Zágráb vagy Prága építészetéről.
Magyarország egy széles összefogáson alapuló, az identitás és az örökség kérdéseit feszegető, de az értelmezési kereteket mégis szabadon hagyó pavilonnal jelentkezett, ami illeszkedik az elmúlt évek hasonló szellemiségű koncepcióihoz. (Az előző biennálén a Studio Nomad csapata épített a pavilon közepére a Szabadság híd szellemiségét idéző, kilátóként is funkcionáló állványzatot, korábban pedig az egri Arkt Építész Stúdió mutatta be, hogyan tudott bontás helyett fillérekből rekonstruálni egy épületet a történeti Gárdonyi-kert területén.)
Ami biztos, hogy ha a néha valóban karcos, vagy egyenesen brutális épületek esztétikájával nehezen is barátkozunk, mégis jobb lenne a legértékesebb épületeket összegyűjteni és valamilyen formában megmenteni. Nemcsak néhány műkedvelő miatt, hanem józan megfontolások alapján is érdemes lenne az újrahasznosításban gondolkozni:
mivel minden építkezés és bontás hatalmas környezetszennyezéssel jár, egyáltalán nem mindegy, hogy meddig áll egy épület. Az biztos, hogy két-három évtizedre építkezni, bontani és megint építkezni, na, ez teljességgel fenntarthatatlan.
Jó hír, hogy a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeumnak annyira megtetszett a kiállítás, hogy december 10-től Budapesten állítják ki az itteni anyagot.
A Déli pályaudvar (Kővári György, 1970-1977). A terület átalakulás előtt áll, de az épületet kár volna veszni hagyni, kimagasló értékek vesznének kárba. Fotó: Dömölky Dániel
Ha pedig addig valaki mégis a Biennále felé venné az irányt, véletlenül se hagyja ki a japán és a dán pavilont.
A japán pavilonban egy bizonyos Takamizawa úr házát mutatja be – darabokra szedve. Az 1954-ben épült házat le kellett bontani, és elemeire szedve, konténerekben szállították Velencébe. A több felújításon átesett ház „alkatrészei” az építészet anyagszerűségére emlékeztetnek – abban a városban, ami tulajdonképpen nem is állhatna, ha nincs az a több tízezer facölöp és elképzelhetetlen mennyiségű tégla, fa, kő, amit az évszázadok során a lagúna közepébe szállítottak.
A szintén zseniális dán pavilon tulajdonképpen egy esővízgyűjtő rendszer. Minden élet a víztől függ. De ki tudja, hogy az elmúlt évszázadokban milyen testeken, országokon, századokon folyt keresztül? Ahogy a víz folyása összeköti a múltat a jelennel, úgy köt össze tereket is, ezért az összegyűjtött vizet folyamatosan keringetve átvezetik a házon. Tényleg látni kell.
Othernity – Modern Örökségünk Újrakondicionálása
How Will We Live Together? XVII. Velencei Építészeti Biennále, 2021. május 22. – november 21.
Építészeti koncepció: Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs, Smiló Dávid (Paradigma Ariadné)
Kurátor: Kovács Dániel
Borítókép: Dömölky Dániel
