Balerina szeretett volna lenni, kémia-fizika szakos egyetemi hallgató lett. Egy nyári egyetemi gyakorlatnak köszönheti, hogy az ország végül fotósként ismerte meg a nevét. Színházi képei iskolát teremtettek, a különleges pillanatok, az ikonikussá váló színészportrék sokak emlékezetébe bevésődtek. Tagja volt a World Press Photo zsűrijének, és bár a szakmát sosem hagyta el, élete egy hosszú szakaszában mégis letette a fényképezőgépet. Idén 88 éves, 86 éve él ugyanabban a lakásban, és miközben beszélgetünk, az okosóráján szervezi az életműkiállítását.
Keleti Éva pályafutása alatt több tízezer felvételt készített másokról – de ahhoz is hozzá kellett szoknia, hogy időnként ő áll a kamera másik oldalán. Mielőtt elkezdünk beszélgetni, épp telefonon hívják, majd elkezdjük a fotózást. Éva rutinosan mozog az Orbital Strangers kamerája előtt. „Szóljon, ha mosolyogjak, arra fel kell készülnöm. Annak belülről kell jönnie.”
Mielőtt elindítjuk az interjút, egy dolgot kér még: „Azt ne írja le a leadben, hogy a fotó nagyasszonya.” Megígértem neki, hogy nem fogom.
Épp az interjú
előtt hívták telefonon. Min dolgozik most ennyire?
December 10-én
nyílik a kiállításom a Műcsarnokban. Ennek kapcsán egy 300 oldalas album
jelenik meg.
Nemcsak az
album lesz nagy, az életmű is hatalmas. Hol kezdjük?
Csak el kell indítani a gombolyagot. Segíthetek ebben, hogy hol kezdjük? Tegnap a Bajor Gizi Színészmúzeumban volt egy nyilvános beszélgetés velem és Bessenyei Feriről. Valaki megkérdezte, hogy mennyit segített az én emberi alakulásomban, illetve a művészetemben a kettőnk közötti barátság.
Tudja, mikor az embert hirtelen éri egy olyan kérdés, ami nem is oda tartozik, akkor ijedtében összerántja a saját gondolatait.
Azt tudtam megfogalmazni, hogy ezt a kérdést, hogy mit jelent a barátság, magamnak sosem tettem fel. Mert ha valahol elkezdődik valami, akkor nem arra gondolok, hogy én a barátod leszek. Egyszer csak azt veszem észre, hogy minden nap telefonálunk, hogy ha eszembe jut, akkor felhívom. Hogy őszinték lehetünk egymással, meg tudunk beszélni mindent, még olyan problémát is, amit a szűk családommal se tudok, mert nem fal, de valami mégis van köztünk, ami nem házastársi, nem gyereki, nem szülői kapcsolat, hanem baráti kapcsolat.
Sok barátjáról
készített híressé vált portrét.
Azt szoktam
mondani, hogy a fotóban is azt keresem mindig, hogy belül mi van, nem a külső
képet. Azt nézem, hogy tudok-e olyat mondani, ami bárkinek újat mond arról az
emberről. Szinte már én is unom ezt a mondatomat, de mindig a hét fátylat, ami
megjelenik az operákban éppúgy, mint Anna Seghers regényeiben, ezeket szerettem
volna egész pályámon fellebbenteni és eljutni valahova, ahova talán más nem is
igazán tud eljutni.
Lehet azt
mondani, hogy az igazán jó fotóinak az előfeltétele az volt, hogy nagyon közel
álljon az alanyához?
Előfeltételének nem mondanám, de a fotóimon keresztül kialakultak barátságok. Volt, hogy elmentem valakihez, és ahogy én fotografáltam, ő beszélt, és kiderült az, hogy egy húron megyünk.
Ugyanakkor az is kiderülhetett, hogy párhuzamosan megyünk, ami soha nem fog találkozni még a végtelenben sem.
És olyan is volt ebben az új életemben, ahogy én nevezem, hogy elmentem fotografálni olyat, akit csak színpadról láttam, beléptem az ajtón és azt mondtam, hogy én őt ezer éve ismerem.
Keleti Éva, leánykori nevén Pötyi, 3 évesen a Gellérthegyen
Miért
fogalmazott úgy, hogy az új életében? Mikortól számítja az új életét?
Amióta újra
fotografálok. Volt egy idősebb kolleganő, akit sokan nagyon szerettek. Számomra
mindig megalázó volt, hogy azt mondják, segítsünk az Ellán. Én nem akartam
szegény Ella lenni. Ez volt az egyik, ami miatt abbahagytam. A másik Domján
Edit halála, hogy valaki elhatározza, hogy fiatalon, tehetségesen nem akar 40
évnél tovább élni. Én ilyen drasztikus nem voltam, nem csak azért, mert
családom volt. Nem igazság a környezettel szemben, meg önmagaddal szemben, ha
az életednek véget vetsz. Tehát ez a kettő összecsengett, és mikor egy olyan
életperiódusba kerültem, hogy a férjem nagyon beteg lett, tulajdonképpen a
szakma is megroggyant, megszűntek a képes lapok, kellett valami mást keresnem
magamnak. Meg is találtam, szerkesztettem, és azt mondtam, hogy találtam egy új
szakmát a fotográfián belül, én most leteszem a gépet. Ezt annyira komolyan
gondoltam, hogy még családi képeket sem csináltam. Bárhová elutaztunk, mindig
odaadtam a férjemnek, a gyerekeknek. Mondjuk el is ajándékoztam az unokáknak,
de nem vettem elő.
Tehát nem adta
el a fényképezőgépet, de nem használta. Nem hiányzott?
Amikor rosszul aludtam, azt álmodtam, hogy nincs nálam fényképezőgép.
Arra gondoltam, hogy gyorsan kitalálok egy camera obscurát és azzal fényképezek.
Hogy kezdte
újra?
Éveket töltöttem a férjem betegágya mellett úgy, hogy semmiféle kontaktust nem tudtunk egymással teremteni. A telefon ott volt mellettem és unalmamban vagy tehetetlenségben, csináltam pár képet. Egy ráncot a takarón, egy falfirkát, egy belső fényt, egy lámpát. Aztán már a férjem halála után megmutattam a mindenkori kurátoromnak, Szarka Klárinak, hogy ezzel töltöttem az időmet. Ő megnézte és azt mondta, miért nem nagyítod le. Aztán néhány éve a Műcsarnokban a Fotószalonon kiállított öt képet és írtam hozzá egy kis szöveget. Ez volt egy kis löket.
Úgy éreztem, mintha egy lakatba betették volna a kulcsot, még nem nyitották ki, de már kattant valami.
Ez év tavaszán kaptam egy felkérést a Műcsarnoktól, hogy szeretnének egy életműkiállítást vagy valami hasonlót csinálni. És arra jöttem rá, hogy ha most megmutatom azokat a képeket, aminek az ötven százalékát ismerik már, akkor azt mondják, hogy hát igen, ezt tudjuk. És azt mondtam, hogy megpróbálom újra. A felkérés ez év áprilisában volt és most szeptember 12-én letettem a gépet és 59 új portrét csináltam ez idő alatt.
Tehát 59 új
portré, ami fél év alatt készült. Ez átlagban havi tíz, az nem kevés.
Volt olyan nap,
hogy kettőt csináltam. Az elején nehezebben indult, de a közepén volt, hogy
napi kettő volt.
Akkor lehet
mondani, hogy aktívan töltötte az elmúlt fél évet.
Azért mondtam, hogy az új életemben. Borzasztó sok félelmem volt ezzel kapcsolatban. Az elmúlás, a felejtés, mind kemény szavak. A színházi világban, a színészek között láttam azt, hogy hogyan felejtik el a még néhány évvel ezelőtt sztárként ünnepelt nagyságokat. Azt hittem, hogy az én telefonhívásaimra az lesz a válasz, hogy nem, vagy az, hogy nem tudom még.
Nem akartam az öregeket, a barátokat fotózni, az egy egyszerű dolog, úgyhogy elkezdtem a fiatalokkal.
Tenki Réka, Csányi Sándor, Józan Laci, Vecsei H. Miklós, a kis Vidnyánszky, Szabó T. Anna, Dragomán György, csak hogy egy-két nevet mondjak, akiket soha nem fotografáltam még, csak most. Az utolsó Schiff Andris volt, aki nem jön Magyarországra, úgyhogy én mentem el hozzá Linzbe.
Visszakanyarodva,
ehhez kell egy személyiségtípus, hogy az ember könnyen teremtsen kapcsolatot és
kössön barátságot.
Igen,
valószínűleg belőlem ez árad, ugyanakkor én borzasztóan nehezen barátkozom.
(Nevet.)
Azt hiszem, hogy
én egy nagyon kemény ember vagyok sajnos. Próbáltam az élet során ezen
változtatni, de nem mindig megy, mert amit az ember hoz magával, azt nem mindig
sikerül átalakítani. Úgyhogy sokat kínlódtam az életem során emiatt, hogy egy
picit zárt valaki voltam. Lehettem volna lazább, lehettem volna könnyedebb. Hát
így sikerült.
Még egy kicsit
az aktualitásról. Ha jól értem, a telefonos fotózás által szerette meg, kezdte
el újra a fotózást négy-öt éve.
Így van.
Amikor ezeket
az új portrékat készítette, milyen technikát használt?
Digitális.
Abba bele
kellett tanulnia?
Persze.
Tulajdonképpen
az összes gombot és mindent újra kellett tanulnia?
Ezért számít
nekem nagyon sokat a Fábián Évi, mert ezen átsegített. A kezemben benne volt hatvan év tapasztalata,
az agyamban benne volt a fotográfia. Ezt kellett egyik kezemből a másikba
átrakni. Én mindig a digitális fotó ellen voltam. És ma sem vonom vissza azt,
amiért én ellene voltam, de mióta beletanultam, mérsékeltem az amazoni
támadásaimat a digitális fotográfia ellen. Tényleg nagyon sok mindenre jó.
(Nevet.)
Olyan
fényviszony mellett, amilyenekben Aknay Csabi most fotózott, nehezen sikerült
volna filmes géppel.
Nézze, a digitális fotónak az a baja, hogy lehetőséget ad arra, hogy 300 képből egy csak jó lesz.
Én azt mondom, hogy nem annyira gondolkoznak a fotósok ma, mint régen mi.
Mert az valahol megkötötte, hogy 8 kocka és abból esetleg még két riportot is kell csinálni, hogy nagyon sok pénzbe kerül, hogy elő kell hívni, ez egy drága szakma volt ilyen értelemben. A digitális fotográfia a gondolkozást lazítja.
Keleti Éva 1949-ben, a jól sikerült érettségi után, édesapja Fiat gépkocsijával
Szóval bőven
80 év fölött megtanult egy teljesen új technikát.
Én megtanultam a
digitális világot, és most nem csak a fotográfia gondolok. Okosórától kezdve
mindenem van, de analóg gondolkozom. Van bennem egy bizalmatlanság a digitális
világgal szemben. Mi van akkor, ha az egész világon áramszünet van?
Tény.
A gyerekeim
mindig azt mondják, hogy digitális nagymama vagyok. Ha lépést akarok tartani a
mai élettel, kell tudnom, hogyan tudok a telefonomon átutalni, pénzt felvenni,
mert ez az élet. Ha én azt mondom, bocsánat, ehhez nem értek, akkor mi van?
Tudok mentőt hívni, megszólal, bele van téve az, hogy ha valami rossz a
pulzusommal, egy orvosnál csöng.
Azt akarom
magával érzékeltetni, hogy tudom, hogy ez a jövő, ennek így kell lenni, és
mindent elkövetek azért, hogy ne csak tudjam, hanem használjam is. De a
gondolkozásom, az analóg. Én előveszem este az Ady-kötetet és nem olvasok
e-könyvet, mert képtelen vagyok rá. Ha nem jut eszembe valami, előveszem a
telefont, bepötyögöm, a Google a legjobb barátom, és egy perc múlva választ
kapok. De azért ott van a lexikon is, milyen jó azt fellapozni, meg érezni a
papír illatát. Ide figyeljen, a nyomdaszag, amikor mi átmentünk az Új Tükörtől
az Atheneumhoz, egy csapóajtó választott el, és az ólom szaga megcsapta az
orrom.
Az már nem
lesz. Mondjuk talán jobb is, hogy már nincs.
Az mondjuk igen. (Nevet.) De az, hogy kedden délutánonként senkinek nem volt más programja, mint hogy várja a szalmiákot. Hát ki tudja ma már, hogy mi az a szalmiák? Egy szalmiákos levonatot hoztak, amikor az utolsó javítást lehetett eszközölni. És ennek az ólomnak és a szalmiáknak a szaga együtt.
Felrúgnék mindent, ha még egyszer szerkesztőségben dolgozhatnék.
Azon
gondolkozom, hogy biztos mindannyiunk életében volt, de Éva életében több ilyen
is akadt, amit véletlennek neveznénk.
Hát igen. Én és a
véletlenek azok puszipajtások vagyunk.
Ennek
köszönheti az életét is.
Igen, az
tulajdonképpen egy véletlen, hogy életben maradtam. És mondjuk tegnap volt 75
éve, hogy a Margit híd felrobbant, ahol az én nagybátyám, Kabos Endre
(háromszoros olimpiai bajnok vívó – a szerk.) rajta volt. És ez azon múlt, hogy
még egy sakkjátékot nem volt hajlandó lejátszani, mert megy haza. Ha meg
lejátssza azt a sakkpartit, akkor… Nem tudom mi van, de nincs rajta a
villamoson és nem hal meg. Nézze, véletlen vagy sorsszerűség, azt én kicsit
máshogy fogalmaznám.
Mi a
különbség?
Ezt a bizonyos 1944-es, úgy szoktam mondani, hogy trilógiát, ezt a három történetet nem véletlennek mondanám, hanem sorsszerűségnek.
Keleti Éva / Fotó: Orbital Strangers
Mielőtt
elmondja ezt a három történetet, elmond egy-két véletlent is?
Véletlen volt, hogy
ott vagyok az Alvin Ailey táncszínház bemutatóján, kitör a vihar, beviszik az Erkel Színházba, és véletlenül pont
akkorra szerelem össze a gépet, amikor repül felém egy test és én megnyomom a
gombot. Így született az Eksztázis című képem.
Így született
az egyik leghíresebb fotója, az Eksztázis című kép. Milyen véletlen volt még?
Egyszer hat hetet
tanítottam Indiában. Akkor még az MTI-ben dolgoztam, megjöttem, és egy pénteki
napon mentem be először. Tele voltam élménnyel és el akartam mesélni, hogy mi
történt velem. A rovatvezetőm, aki a párttitkár is volt, azt mondta, hogy nem kíváncsi
rá, mert rengeteget dolgoztak helyettem, amíg én – nem mondta azt, hogy
lébecoltam, de körülbelül az volt az értelme –, majd hétfőn beszélünk.
Hazajöttem, megszólal a telefon, a Kalmár Gyuri nevű újságíró volt, hogy indul
az Új Tükör, nincs-e kedved átjönni képszerkesztőnek, és akkor azt mondtam,
hogy de van.
Hány évet
töltött az MTI-nél?
25 évet.
És nem
érlelődött ez korábban?
Nem, egyáltalán
nem akartam elmenni. Csak olyan mélyen meg voltam bántva, egyszerűen
megsértettek. Az Új Tükör nagyon szép periódus volt, de az első pár év nagyon
kemény volt. Amikor a lapot átalakították, nem éppen tárt karral fogadták az
újakat. Aki kimaradt, az is gyűlölt minket, aki maradt, az is gyűlölt minket.
De túl kell élni mindent.
Az Új Tükör
után képszerkesztőként dolgozott többek között a Színházi Életnél, majd egy új,
ma is létező képügynökséget alapított.
A korábbi
munkahelyemen megfogalmazódott bennem a váltás gondolata. Ez a HTPress volt,
amit Havas Henrik vezetett. Amikor egy idő után nem igazán számolt már el a
külföldi fotóügynökségekkel, én azt mondtam, hogy nem engedhetem meg magamnak,
hogy ez az én nevemmel menjen. El akartam hozni onnan az Europresst és el is
hoztam. Szóval az életem során mindig volt egy véletlen, ami átlökött vagy egy
másik pályára, vagy ugyanazon a pályán belül, és én nagyon hiszek a
véletlenben. És most visszamegyek arra a szóra, hogy sorsszerűség. Nem
megcáfolom, csak megmagyarázom, hogy nekem a holokauszt miért sorsszerűség, és
most végignézve a véletleneket, miért állnak össze sorsszerűséggé. Nem tudom,
hogy ez elég világos-e?
Abszolút az.
Komplikáltan
mondtam. Szóval azt a történelem kreálta. Ez az én életem függvénye lett, de
mégis az én életem része, tehát az én sorsom. Ha ez mind nem történik meg,
akkor nem ülünk itt, nem beszélgetünk. Szívesen elmondom a három történetet a
holokausztról, bár ezt sok helyen olvashatta.
De talán nem
mindenki, aki majd ezt a cikket olvassa.
1931-ben
születtem s ez 1944-ben történt. A nagybátyám olimpiai bajnok volt, és engem
nagyon szeretett, úgy tekintett rám, mint a saját gyerekére. Késő ősszel
feljött és azt mondta, hogy beláthatatlan, hogy mi lesz, és van egy jóbarátja,
akinek egy apácazárdával kapcsolata van, ott nagyon sok gyereket bújtatnak és elvisznek
oda. Bekerültem egy gyerekközösségbe és idegenül voltam ott, tehát nem tudtam
felvenni velük a kapcsolatot, képtelen voltam barátkozni. Éjszaka lett, és arra
ébredtem, hogy kint kiabálnak, hogy zsidó gyerekeket bújtattok, nyissátok ki a
kaput. Annyira megijedtem akkor, hogy felkeltem, vettem a kis motyómat, ami nem
volt sok, és kiszöktem. Fogalmam se volt, hogy hol vagyok, egy 13 éves gyerek
nem nagyon sétál a városban egyedül, pláne Budán, de valahogy hazakerültem
reggelre. Az, hogy kikaptam, az nem fedezi azt, ami volt. A nagybátyámtól, Banditól
is, hogy én megpróbálok mindent, ma nem tudlak visszavinni, holnap reggel
viszlek vissza. Aznap, amikor nem tudott visszavinni, betörtek és elvitték az
összes gyereket, soha többet nem lehetett tudni, hogy mi lett velük.
Nem sokkal
később ismét a nagybátyja volt az őrangyala.
November végén kijött egy olyan rendelkezés, hogy minden gyerek és 70 éven aluli nő reggel a ház előtt álljon és egy táborba gyűjtik össze őket. A férfiak ekkor már távol voltak. Anyukám, mint egy becsületes honpolgár, szépen hátizsákba csomagolt mindent. A nagymamám, aki akkor már gyászolta a fiát és jóval több is volt már, mint 70 éves, itthon maradt. 1936 óta ebben a lakásban laktunk. Sorba állítottak minket, mentünk a Körúton végig, minden ház elől beterelték az asszonyokat és a gyerekeket és kivittek az újlaki téglagyárba. Jellemzően nekem akkor az volt a legfontosabb, hogy anyukám azelőtt csináltatott flanelpizsamát, és én abban akarok aludni. Anyám nem tudta nekem megmagyarázni, hogy itt nem öltözünk át, meg nincs fogmosás, meg este pizsamában alvás. Reggel sorakozó volt, anyám tudta, hogy irány nyugat, tehát szintén visznek minket gyalogszerrel. Amikor sorba álltunk, és egyszer az egyik kakastollas csendőr elkiabálta magát, hogy Keletiné és a gyereke álljon ki. És anyám meg volt győződve arról, hogy minket valami miatt hamarabb kivégeznek, talán Bandi miatt. Kiálltunk, jött egy oldalkocsis motoros nyilas karszalaggal, üljön oda be.
Az újlaki téglagyártól a Margit hídig nem szólalt meg, ami egy hosszú út. És ott mondta, hogy Keletiné ne tessék félni, P. úrék küldtek magukért, mert a Keleti úr felhívta őket.
A nagybátyám jóban volt ezzel a családdal. Ez egy magas rangú, tábornoki rangban lévő katona volt és elintézte, hogy minket onnan kihozzon. És akkor elvitt a Pannónia utcába, eljött a nagymamámért, odavitt, odament az édesapámért a Háros-szigetre, ahol munkaszolgálatos volt és így vészeltük át az ostromot.
De ezzel még
mindig nem volt vége, ha jól tudom.
December 18-19.
körül az egyik reggel kiabálás, mindenki jöjjön le az udvarra, csak a gyerekek
és az öregek maradjanak fenn. Anyám és apám lementek, én borzalmasan sírtam. Én
ma már úgy gondolom, hogy nem tudtam, hogy baj van, csak az állandó parancsszó
és hogy mindig meg kell változtatni valamit. Egy rendőr állt az ajtó előtt és
kérdezte, hogy miért sírok, és mondtam neki, hogy az apukám meg az anyukám lent
vannak az udvaron, megmutattam neki, hogy hol. Menj be szépen a lakásba,
mondta, és két perc múlva anyám és apám feljött, ránk zárt a lakást. Hallottuk,
hogy jönnek a folyosón, hogy van-e még valaki ebben a lakásban? És mondta a
rendőr, hogy nem, megnéztem, nincs benne senki és továbbmentek a nyilasok. Így
maradtunk meg. Édesapám testvére, aki a mellettünk lévő házban lakott, őt akkor
lőtték a Dunába. Ekkor anyuka oda akarta adni a karikagyűrűjét a rendőrnek,
hogy köszönjük szépen, de az nem fogadta el, mert azt mondta, hogy neki is
vannak gyerekei. Ez a holokausztos túlélésem.
Ez a három
történet milyen nyomot hagyott Évában?
Hogy hagyott bennem nyomot vagy nem hagyott, nem tudom magának megmondani, mert nem pszichiáter vagyok. De azt tudom, hogy erről nem beszéltem egészen addig, amíg a Szarka Klára nem írta meg a női fotóriporterek történetét. Iszonyatosan hezitáltam, hogy elmondjam-e. Nem volt bennem tagadás, de nem akartam, hogy úgy gondoljanak rám, hogy én ezzel valami pluszt akarok magamnak elérni. Nem kell erről beszélni, gondoltam.
Keleti Éva egy Praktisix kamerával és 180-as Olympia Sonnar objektívvel 1956-ban
Ez mikor volt?
A 80-as években.
Mit mondott,
mit kérdezett Szarka Klára?
Hogy erről
beszélni kell, mert így vagy egész.
De erről nem
is kérdezte senki? A szocializmusban valahogyan az volt a furcsa, hogy mintha
nem lett volna ez téma.
A vallás nem volt
téma. Az én életemben döntő szerepet játszott és a mai napig nem tudok
azonosulni saját magammal, mert olyan identitászavarom van, hogy azt nem tudom
elmondani. Engem kikereszteltek a szüleim 38-ban vagy 39-ben, katolikus hittant
tanultam, lelki gyakorlatokra jártam, minden vasárnap mentem a templomba,
hittem. És egyszerre kiderült az, hogy zsidó vagyok. Illetve, hogy nem tudom,
hogy mi vagyok, érti. Mert én nem vagyok se zsidó, se katolikus. Én hiszek
Istenben, hiszek valamiben, közel állok az ezotériához, de ha baj van, akkor
mindig kapaszkodok valamibe. Ez a valami nekem néha a nagybátyám, mert
őrangyalként úgy érzem, hogy vigyáz rám. De lehet, hogy ez csak egy szimbólum,
tehát én valamiben hiszek és valakihez, ha bajban vagyok, mindig fordulok
gondolatban. A zsidó ünnepeket nem tartjuk, a katolikus ünnepeket tartottuk, a
férjem evangélikus volt, én belecsöppentem a házasság között egy nagyon kemény
félnémet családba, a férjem édesanyja az szudétanémet volt, a papája vezető az
evangélikus egyházban, tehát a teljes zűrzavarban sikerült oda eljutnom 88 éves
koromra oda, hogy nem tudom, most ki vagyok. (Nevet.)
Két évig járt
kémia-fizika szakra és egyszer csak kiköt a Forte laborjában.
Az, hogy
odakerülök a Magyar Fotóhoz, ahol a magyar fotográfiai élet legjobbjai vannak, és
addig az életemben fényképezőgépet nem vettem a kezembe.
Kíváncsi
lennék arra a pillanatra, hogy mi volt, ami magával ragadta, mikor szeretett
bele a fotózásba?
Humán érdeklődésű
voltam, történelem, angol, magyar vagy német szakra akartam menni, aztán
kikötöttem a kémia-fizika szakon. A legjobb tanáraink voltak, és én
megszerettem. Aztán nyári gyakorlatra a Forte-gyárba mentünk, ahonnan a Magyar
Fotóhoz küldtek – ez az MTI Fotó elődje volt. Egy olyan telepre, ahol nem tudok
mást mondani, elvették a felszerelésüket és államosították a szabadúszó fotósokat.
Vadas Ernő, Langer Klári, tehát a legjobbak. Beléptem és egy olyan humanista
légkör vett körül, hogy ültek emberek, és Thomas Mannról vitatkoztak. Leültem,
hallgattam őket, kiderült, hogy ez egy csodálatos társaság. Milyen jó lenne, ha
én is ilyen lennék. Arra hamar rájöttem, hogy ide vissza nem jövök, ha az
egyetemet elvégzem. Miután én a gyors döntésekben hiszek, akkor abbahagytam az
egyetemet.
A család hogy
fogadta a döntést?
Az egyetem vonalán ez nem volt komplikált, de családi vonatkozásban szörnyű volt, mert az apám nem állt velem szóba legalább másfél évig. Azt gondolta, hogy az,
aki nő létére elmegy fotósnak, az majdnem olyan, mintha prostituált lenne, ez volt apukám véleménye körülbelül.
Aztán egyszer útban volt neki az egyik vakum, volt vagy 10-12 kiló. Azt mondta, na jó, segítek, hová mégy? Feljött velem Csillebércre, hozta a vakut magával. Onnantól tudtunk beszélni arról, hogy mi is ez, amit én csinálok és szent lett a béke. Látta, hogy nem elkárhozom, hanem ebben a szituációban jól érzem magam.
Milyen volt
ekkoriban az MTI?
Akkoriban a
legjobb fotósok dolgoztak ott, mert más megjelenési lehetőség nem is nagyon
volt. A lapoknál nem volt fotórovat, a Magyar Nemzetnél abszolút nem volt, a
Népszavánál egy nagyon konzervatív, régi társaság volt, a Népszabadság pedig
megközelíthetetlen volt, ott elvtársnak kellett lenni ahhoz, nem fotósnak, hogy
odavegyék. A Magyar Fotó, a későbbi MTI Fotó egy hihetetlen hely volt. Ott
voltak a régi fotósok, a link, csajozó, minden este berúgó társaság. Olyan
vicceket csináltak, hogy az egyik kolléganőmet, aki egy kiváló fotós lett,
elküldték, hogy vegyen hajójegyet Kecskemétre. És volt ott egy új generáció, és
ez a két világ nagyon jól keveredett. Mi megtanultunk kicsit lazábban élni, ők
megtanultak kicsit komolyabban, tehát egy boldogító korszak volt. Ott is
megvolt bennem ez a pici különállás. Ez mindig húzott, hogy egy
középosztálybeli családból származom, tudok nyelveket, ez akkor nem volt
pozitív. Nem voltam párttag soha és mégis előbbre jutok. Nem tudom, hogy
emlékszik-e, voltak az úgynevezett racionalizálások. A raci. Minden évben vagy
második évben el kellett bocsájtani egy bizonyos részt. Akivel valami baj volt,
azt a raci ürügyén el lehetett küldeni.
Az én fejem
fölött mindig ott lógott a kard, hogy polgár vagy. Nem tudja, hogy hányszor
kellett ezt kibekkelnem. Amikor már nagyon szorított, akkor én dobtam vissza az
ő indokaikat, hogy ne vicceljetek, hogy egy polgárlányt akartok a pártba.
Azért sem
lehetett téma a holokauszt a szocializmusban, mert a legtöbb zsidó család
egyúttal polgárcsalád is volt. Tehát faji alapon, utána pedig osztályalapon
üldözték ezeket a családokat.
Igen. Ez az
egyik. A másik pedig, hogy a Kommunista Pártban rengeteg zsidó volt. Rákositól
kezdve.
Azt olvastam,
hogy az a polgárlakás, ahol most is beszélgetünk, legendás találkozóhely volt,
sokszor több tucat művész összejött itt. Nem félt? Azt azért lehetett tudni,
hogy vannak, akik be vannak építve.
Azt tudtuk! De
azt, hogy például MGP (Molnár Gál Péter színikritikus – a szerk.), aki minden
este itt volt, hogy az III/III-as volt. Ha akkor a tűzbe kell nekem az MGP-ért
tennem a kezem, mind a kettőt beteszem. Eszembe nem jutott.
Nem is a
konkrét személy a fontos ilyen szempontból, hanem a bizalom.
Abszolút bizalom
volt.
Igen, mert
említette, hogy olyan dolgokat meg lehetett beszéni ekkor, amit az ember a
családjával sem tudott. Bizonyos szempontból egy felszabadító naivitás volt.
Egy boldog
naivitás volt, azt hiszem. Tudja, amikor én azt mondom, hogy nekem semmi bajom
nem volt a 70-es években, akkor ez nem azt jelentette, hogy én kivételes
helyzetben voltam. Nem tudtunk róla.
Hogy élte meg
a sikert? Hogy élte meg, hogy bekerült a World Press Photo zsűrijébe?
Ne vegye nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy én nem érzem magam úgy egy sikeres embernek. Tettem a dolgomat, idáig jutottam, ennyi telt belőlem. Mindig kételkedtem magamban. Nos, a World Press Photo, az egy nagyon érdekes dolog. Ekkoriban volt egy másik nemzetközi szervezet, az Interpress Photo, ami kelet-európai újságírószervezeteket és újságírókat tömörítette magába. Ennek a zsűrijébe, amelyben én is részt vettem, az enyhülés éveiben meghívták Joop Swartot, a World Press Photo elnökét. Itt sokat beszélgettünk, a következő évben pedig kaptam egy levelet, hogy nincs-e kedvem részt venni a World Press Photo amszterdami zsűrizésén. Gondolhatja, hogy nem nemet mondtam. Valahogy kialakult egy nagyon jó baráti kapcsolat, meghívtak a következő évire és azután is.
A World Press Photo zsűrizésén Amszterdamban, 1974-ben
Ezután jutott
el az első World Press Photo-kiállítás Magyarországra is.
Jelezték, hogy ők
nagyon szeretnék, ha bemutatkozhatnának nálunk. Egyetlen baj volt, hogy az
alapszabályban az állt, hogy ami az amszterdami kiállításon van, azt utaztatták
a világban, mindig ugyanazt a kiállítást kell kitenni. Se többet, se kevesebbet
nem lehet. Volt akkoriban egy Szolzsenyicin-portré. Tudtam, hogy Pesten, a
Nemzeti Galériában nem létezik, hogy ezt kiállítsuk. Megjöttek a hollandok,
átnézték a kiállítást. Másfél órával később jött Aczél megnézni a kiállítást, a
portrét leakasztották. Ez később is így ment: ha jött egy holland,
Szolzsenyicin fel. Ha jött egy magyar funkcionárius, Szolzsenyicin le.
Nem tűnt fel
senkinek a trükk?
Nem. Megjöttek a
hollandok, átnézték a kiállítást, átvették, Szolzsenyicin ott volt a női vécé
melletti falon, hogy másfél órával később, amikor Aczél jött átvenni a
kiállítást, akkor könnyen le lehessen kapni és berakni a női wc-be. És ez így
ment. Iszonyú nagy siker volt és óriási áttörés is.
Ez mikor volt?
1976-ban?
Igen. És mivel az alapszabályban az is benne van, hogy egy ember csak három alkalommal lehet tagja a zsűrinek, azért, hogy ne ugyanazok legyenek, ajánlottam Korniss Pétert, aki szintén háromszor volt, aztán jött a Révész Tomi. Elindult egy nemzetközi élet.
A fotográfiának az az óriási nagy előnye, hogy nemzetközi nyelv.
Nem kell tudni semmilyen nyelven, csak a képet kell tudni letenni.
André Kertész például
kifejezetten bájos volt, hogy New Yorkban élt már egy ideje, és alig tudott
angolul. Sőt, franciául se tudott igazán, ahol még többet élt.
Franciául kicsit
jobban beszélt. De érződött. Itt van Cornell Capa, a Robert öccse. Amikor
idejött Magyarországra, nem volt hajlandó magyarul beszélni, mert hogy ő nem
magyar, aztán a harmadik napon már tökéletesen megtanult. De az ő akcentusa
nagyon erős németes akcentus volt, mert sokáig élt Berlinben. Ez volt a kimenők
tipikus útja, hogy Budapest, Berlin, Párizs, New York. Mentek Hitler elől
mindig tovább és tovább. Ezért van ennyi híres magyar fotós, mert nem kellett tudni
semmit, letette a képet és vagy tetszett, vagy nem tetszett.
A nyelvi
elszigeteltségünk a zene és a fotó felé terelt minket.
Igen. Mennyire
vagyunk világhírűek a zenében is? És a matematikában!
Megfordult a
fejében valaha, hogy elmenjen?
1956 a magyar
fotográfia életében egy borzasztó nagy választó volt. Nagyon sok fotós ment el.
Volt, aki hazajött, talán túl korán, de szinte azt kell mondanom, hogy a
legjobbak kimentek. Végső soron az én pályám azért lett ennyire színház- és
kultúracentrikus, mert Farkas Tamás disszidált, ő volt a színházi fotós, ő volt
a divatfotós. Bár értem és a férjemért (Mátray Mihály filmrendező, operatőr – a
szerk.) a Tönnende Wochschau, az osztrák híradó főszerkesztője jött, hogy
kivigyen kocsival. Akkor már a fiam megszületett és mi nem mehettünk, mert itt
volt az idős édesapám-édesanyám, a férjemnek az idős édesanyja-apja, nem
lehetett itt hagyni. Egy hajnalon megjelent a Munk Tomi egy vekni kenyérrel,
hogy itt van egy teherautó, gyertek. A körülmények nem olyanok voltak. Biztos
nem beszélgetünk itt akkor, ha én akkor elmegyek.
Kisebb rá az
esély, az biztos!
Viszont lenne Cannes-ban két nyaralóm és nem tudom, hol, egy házam.
Az interjú a magazin decemberi címlapsztorijának része. Keresd az újságárusoknál!
