„Van, aki autóra gyűjt, van aki epeműtétre” – poénkodott egy októberi péntek délután háziorvosom asszisztense, amikor végeztünk a műtét előtti rutin EKG-val. Pörögtek a számok a fejemben, közben sután bólintottam. Pár nappal később egy fővárosi magánkórházban szabadultam meg hat éve hordozott epeköveimtől. Nincs mit szépíteni a dolgon, nem volt olcsó mulatság, de csak egészség legyen, ugye – beszámoló arról, hogy mit kaptam és mennyiért.
Ez a cikk nem arról szól, hogy „akkor miért fizetjük a tb-t?” , „rohadjon meg x vagy y, aki ezt így működteti”, „jó annak, aki ezt megteheti”. Ezeken nyilván mindenki, aki itt él, mérgelődik, gondolkozik, én is. Sok mindent elárul és jó kis kórképet ad a magyar egészségügyről, hogy nyugdíjas szüleim szájából is elhangzott a felajánlás, hogy „szólj, ha adjunk pénzt a műtétre”. Arra most nem pörögnék rá, hogy ők hány évig fizették a tb-t… Ez a cikk inkább arról szól, hogy
aki a magánutat választja, mennyiért milyen színvonalra, szolgáltatásokra számíthat egy gyakorinak mondható, egynapos műtét esetén.
Egy pillanatig nem szeretném kétségbe vonni, hogy állami intézményben, tb-alapon is lehet megfelelő és színvonalas ellátást kapni, hasonlóan elkötelezett és lelkes orvosoktól és nővérektől. Szerencsére 2016 eleje óta (akkor is „csak” szültem) nem voltam állami kórházban, sem páciensként, sem látogatóként, tehát azóta személyesen nem, maximum a körülöttem lévők kórházas tapasztalataiból (ezek között kifejezetten jól és rosszak egyaránt vannak) látok rá arra, hogy milyen ellátást kap az ember egy állami intézményben. De azért azt nehezen felejtem el, hogy a szülés után kórházban töltött 5 nap-4 éjszaka alatt csak egyszer jöttek takarítani a pókhálókkal kidekorált szobába, és inkább ne néztem volna bele abba a felmosóvödörbe, amit használtak. A köztes időben pedig arról diskuráltak a takarítónők a folyosón, hogy miért nekik kell megvenni a Flóraszeptet, amivel takarítanak.
Luxus vagy nem luxus a magánkórház? Fotó: Unsplash
Magát ezzel elküldik
„Ennyi a panasza? Magát ezzel a kórházban elküldik” – sóhajtott kedvesen, de határozottan háziorvosom, amikor még idén nyáron felkerestem, hogy hat éve itt vannak ezek a fránya epekövek és relatíve gyakran szurkál és fáj valami azon a tájékon, ráadásul minden étkezésnél azon gondolkozom, nem teszek-e rosszat az adott kajával. A doki reakciója, az illetékes kórházba megejtett jónéhány telefon és körbekérdezősködésem után egyértelművé vált, hogy a jelenlegi, covid utáni, közbeni helyzetben senki nem fog engem tb-alapon megműteni ilyen tünetekkel, esetleg pár év múlva, hacsak addig nem szorul be valamelyik kövecske a számtalan közül. Így hát elhatároztam, hogy ha már hat évig panaszmentes voltam, nem húzok 19-re lapot, jobb lesz azoknak a köveknek odakinn.
A választott magánkórházban a műtétre kiszemelt sebész csak annyit kérdezett a konzultáció végén, hogy „akkor mikor legyen a műtét?”. Lehetett volna 3-4 hét múlva is,
végül ráböktünk egy 5 hét múlva esedékes október közepi napra. A nagyjából 15 perces konzultációért 27 000 forintot fizettem, de megegyeztünk az orvossal, hogy ha felmerül kérdésem (nekem ne merülne fel?!), bármikor elérem az asszisztensén keresztül. Ezzel később éltem is, és nagyjából még 15 percig telefonon is bombáztam az aggodalmaimmal. Amit az orvosra várva már az első alkalommal megfigyeltem a kórházban, hogy beleértve saját magamat is,
teljesen átlagos páciensek várakoztak: egy nagy paksaméta lelettel érkezett idős hölgy, akit egy nővér nyugtatgatott, negyvenes-ötvenes szülők, akik lányukat kísérték, egy középkorú férfi, aki Győrből érkezett műtét előtti konzultációra.
A kórházat sem nevezném luxuskórháznak, igényes, szép, tiszta, valószínűleg van minden, ami kell, és ennyi. A műtő vagy a kórtermek felszereltségét ugyanakkor nem tudom megítélni, mert nem vagyok benne kompetens, számomra az orvos személye volt a mérvadó.
Ezek az én törölközőim?
Amikor a műtét reggelén beütöttem a pin-kódomat a terminálba,
furcsa volt egy ekkora összeget egyszerre kifizetni, de erre már akkor felkészültem lélekben, amikor pár nappal korábban felemeltem a banknál a napi limitemet.
A műtét előtt egy egyszemélyes előkészítő szobában töltöttem el – ahhoz a körülményhez képest, hogy hamarosan felvágnak – egy elég kellemesnek mondható két órát. Már ekkor tudtam, hogy második leszek a műtéti sorban, és mielőtt infúzióra tettek és megkaptam az ilyenkor szokásos gyógyszereket, elküldtek zuhanyozni. A zuhanyzó-mosdó kombó nagyjából egy három-négycsillagos szállodában is megállná a helyét. Amennyire láttam, rajtam kívül nem volt más páciens ezen az előkészítő szinten.
Itt töltik a műtét előtti időt a páciensek.
A szobába már be volt készítve a műtős szettem (hálóingnek nevezett lepel, sapka, maszk), és legalább három törölköző, amikre mutatva először még bátortalanul kérdeztem, hogy használhatom-e őket. „Persze, ez az Öné”
– hangzott a válasz, és ezek után mondanom sem kell, hogy a bőröndömben amúgy miért nem volt WC-papír, evőeszköz, saját pohár és egyebek. Na jó, fertőtlenítő spray-t és kendőt azért vittem, de nem vettem elő. A takarítónő az alatt a két óra alatt is bejött egyszer felmosni. A nővér is érkezett vérnyomást és pulzust nézni, infúziót ellenőrizni, fényeket állítgatni, hogy tudjak pihenni (na persze). Ekkor találkoztam először az aneszteziológussal is, egy 65-70 év körüli doktornővel, aki elmondta, mi hogy lesz. Az időközben az első műtétét befejező sebészem is benézett, hogy van-e még valami kérdésem, aztán 15 perc múlva már a műtőben voltam. Ott volt néhány perc, amíg várni kellett, na azt nem kívánom senkinek, de szerencsére kisvártatva és azért is elnézést kérve, hogy néhány percet késett, megérkezett az altatást végző doktornő. Aztán snitt.
Részlet a szobából. Itt már azért féltem, nem is kicsit.
Húsleves, étteremből
Az állítólag egyórás műtét után már a szobámba vittek, amiből először a plafont láttam meg, azt is szédelegve. Kétágyas szobát kaptam, amiben külön, zuhanyzós fürdőszoba volt, a cuccaimat pedig időközben áthozták az előkészítő szobából, minden ott várt elrendezve az ágyam mellett. Nemsokára megérkezett a szobatársam is, aki amúgy Spanyolországban él, és kifejezetten egy itt dolgozó orvoshoz érkezett haza, mert csak ő vállalta be a bonyolultabbnak mondható műtétét. Őt délután 4-kor tolták be a műtőbe, én ekkorra túl voltam az első rövid sétámon.
Ha jól emlékszem, 11 beteg volt aznap a mi emeletünkön, és vagy 2, vagy 3 nővér. Egyikük már a műtét után 1-2 órával hozott legalább négyféle sós és édes kekszet, hogy egyek, ha éhes vagyok,
az odabiggyesztett másfél literes üvegből pedig kiöntött egy pohárnyi ásványvizet, hogy kortyolgassam. Megmutatta a nővérhívót, bekötött egy fájdalomcsillapító infúziót, és a kezembe adta az ágy távirányítóját, arra biztatva, hogy próbálgassak lassan felülni. „Ezek az ágyak legalább egy millióba kerülhetnek” – állapítottuk meg a szobatársammal. Az orvosom is bejött pár órával a műtét után, és elmondta, hogy zajlott az egész.
A sokat szidott kórházi koszt jelentőségét még egy epeműtétet követően sem becsülték le, pedig tőlem annyival is elintézhették volna, hogy pihentetésképpen aznap infúzión élek. Ezzel szemben
a kekszadag után érkezett egy teljesen komplett marha erőleves, amit a kórház tőszomszédságában lévő, elég neves étterem konyhájáról szoktak hozni a műtét után lábadozóknak.
Az éjszakai ügyeletes doktornő külön bejött bemutatkozni, megkérdezte, hogy vagyok. Azt hiszem, éjszakára is legalább két nővér jutott a szinten lévő 11 betegre, ők is jöttek, kérdezgettek, amikor pedig elromlott a nővérhívó, 5 percen belül küldtek valakit megjavítani.
Reggeli a műtét másnapján.
A nagyjából egyetlen, de a második napra már kicsit nyomasztó negatívum az volt, hogy egy ablak nélküli szobában voltam, és mivel a műtét előtt is egy hasonló helyiségben készítettek fel, gyakorlatilag 24 órát töltöttem természetes fény nélkül. Nem tudom, hány ágyas, milyen fekvésű szobák voltak még, próbáltam inkább a gyógyulásra és mielőbbi hazamenetelre koncentrálni. A dolgozók az egész tartózkodás alatt nagyon kedvesek, türelmesek, lelkiismeretesek, és emberiek voltak a harmadik covid-oltásáról mesélő betegszállítótól kezdve, a véna eltalálása miatt kicsit aggódó nővéren át a takarítónőig.
Ennyi az annyi
Íme, a számok, hogy mi mennyibe került.
Műtét előtti vizsgálatok
Hasi ultrahang (uh) magánúton: 15 000 Ft
Előzetes szakorvosi konzultáció a magánkórházban: 27 000 Ft
Vérvétel háziorvosi beutalóval 5000 Ft (ez a magán vérvétel díja, aminek keretében egy kedves hölgy házhoz jön és leveszi a vért, mivel sem a háziorvosnál, sem a szakrendelőben nem volt időpont csak pár hétre előre)
Vércsoport szerológiai vizsgálat (ezt a tb nem finanszírozza): 10 000 Ft
EKG a háziorvosnál: 2000 Ft
PCR-teszt a kórházban a műtét reggelén: 8000 Ft
Ez eddig összesen 67 000 forint, és akkor még csak ott tartunk, hogy odafeküdhet az ember a műtőasztalra. A hasi ultrahang és a vérvétel tb-alapon is intézhető lett volna (ez összesen 20 000 forint spórolást jelenthetett volna) , ha a magyar egészségügyi rendszer sajátosságait (úgy is mondhatnám, negatívumait) ismerve hetekre, az ultrahangnál pedig hónapokra (!) előre gondolkozom, és időben foglalok időpontokat. Bár maximum háromhetes vérvételi eredményt fogadtak el a műtét előtt, szóval inkább csak az uh lett volna megspórolható.
Műtét
Epehólyag eltávolítás laparoszkópos eljárással: 450 000 Ft
Műtét utáni diagnosztika
Rutin szövettan: 10 000 Ft
Összesen: 527 000 forint.
Sokba került a műtét? Igen, nagyon. Megérte? Nekem igen, mert fontos volt, hogy megszabaduljak egy régóta hordozott dologtól. A nővérhívómat szerelő úrtól megtudtam, hogy hamarosan bővül a kórház, mert annyira pörög a kereslet a szolgáltatásaik iránt. Amit ő kicsiben lát, nagyban is igaz, Budapesten és vidéken sorra nyílnak az új intézmények.
Kapcsolódó:
A borítókép illusztráció és a Doktor24 Multiklinikáján készült. Borítókép fotó: Sebestyén László, a többi fotó a szerző saját képe.
