A Green Fox Academy társalapítója 11 éve dolgozik „digitális őrültekházában”, emailek, telefonhívások, üzenetek tömkelege szabdalja szét a napjait. 2011 februárjában Bárdos Kristóf gondolt egyet, és lelépett Indiába, egy hónapig volt offline. Ezt a jó szokását azóta is tartja.
Fiatal vezetők, akik nem csak az üzlet miatt kelnek útra – és nem csak élményekkel térnek haza. Forbes CEO Trip – 2. rész.
„2014-ben úgy döntöttem, hogy megint kiszakadok a digitális világból. Szerettem volna összekoszolni a kezemet, építeni, kertet ásni. A klasszik idea: a digitális életben dolgozó fiú szeretne valamilyen fizikai munkát csinálni. Amikor odaértünk Auroville-be, minden önkéntes elmondta, hogy mit dolgozik, én is elmeséltem, hogy startup-inkubációval foglalkozom. De jó, hogy jöttél, mondták az ottaniak, van egy digitális startupunk, tök jó lenne, ha te mentorálnád őket.
Na bazdmeg, gondoltam.”
„Kristóf négy év banki munka után ment a Kirowskihoz, majd bő hét évvel ezelőtt gondolt egyet, és belevágott a cégalapításba. Eleinte csak bedolgozott, ma már a cég harmada az övé.” Ez volt a helyzet Bárdos Kristóffal négy éve, amikor a Forbesban a szóban forgó cégről, a Digital Nativesről írtunk. Kristóf a mai napig társtulajdonos, a DiNától viszont háromnegyed éve eljött, most a Green Fox Academy társalapítójaként felel a nemzetközi terjeszkedésért. (A Green Fox a Digital Natives portfóliócégéből nőtte ki magát az ország egyik legmeghatározóbb programozóiskolájává.)
Bárdos Kristóf élete tizenegy éve megállás nélkül a digitális világ körül forog, 2011 februárjában gondolta először úgy, hogy jó lenne, ha egy ideig más lenne a középpontban. Szépen haladt a karrierje, élvezte, amit csinál, szerette a csapatát, de mehetnékje volt. El akart menni valahova, ahol addig még nem járt, annyi időre, amennyi időt még nem töltött egyhuzamban külföldön, egyedül. Azóta ha teheti, minden februárban elutazik egy hónapra. Nemcsak a végeláthatatlan magyar télből akar ilyenkor kiszabadulni, hanem abból a digitális nyüzsgésből is, ami körülveszi. Telefonon el lehet érni, de Messenger üzeneteket, emaileket, a Slack nevű feladatkezelőt, Facebook-értesítéseket egyáltalán nem néz.
Száraz február
2011 előtt az egyetlen nagyobb útja egy brazíliai kiruccanás volt a testvérével, az unokatestvérüket látogatták meg, tisztességes egyetemistákként becsületesen végigbuliztak három hetet. 2011-ben a világ másig végére, Indiára esett a választása. Szerencséje volt, a Digital Nativesnél egy kollégája addigra már kitaposta neki az utat, ő két hónapra utazott el, ahhoz képest a négy hét nem is tűnt olyan durvának. A négy hét meg alig hosszabb, mint a kettő, annyit meg szinte bárki bármikor kivehet. A cégnél rábólintottak az ötletre, nem dől össze a világ, ha lelép egy hónapra. Szóval Kristóf lelépett.
Olvasás az Andamán-szigeteken. “Elveszett paradicsom, remélem, sokáig az is marad. Akár úgy is el lehet tölteni egy napot, hogy nem találkozunk emberekkel. Thaiföldhöz esik közel, de hivatalosan Indiához tartozik.”
„Olyan volt, mintha egy másik bolygón lennék, napokig tartott az akklimatizáció – meséli. – Nem az időeltolódás miatt, a szagokat, a színeket, az emberi interakciókat kellett megszoknom.” És persze azt a furcsa érzést is, hogy egyedül van, és közben mégsem. Volt ideje és tere elmélyülni és befelé fordulni, sok volt az egyedül töltött idő, de mindig, amikor társaságra volt szüksége, akadt valaki, valakit elé sodort az élet, hostelekben töltött éjszakákat, kávézóban üldögélős délutánokat, egésznapos vonatutakat beszélgetett át idegenekkel.
Kristóf szó szerint keresztül-kasul bebarangolta Indiát: Mumbaiból indult, dél felé haladva bejárta a nyugati partot és az ország belsejét (Hampi, Bengaluru), egy déli átszállással átrepült keletre, majd megindult visszafelé, hazafele ismét Mumbaion át vezetett az út.
Ekkoriban még nem tudatosan vonult el a telefonnyomkodástól és az internetezéstől, egyszerűen csak Indiában nem nagyon volt elérhető internet, az okostelefonok sem voltak annyira okosak és nélkülözhetetlenek, mint ma. Négy hét offline chill után visszatérni a napokat teljesen szétszabdaló emailekhez, telefonhívásokhoz, innen-onnan érkező üzenetekhez nem volt könnyű. „Annyira megrázó élmény volt visszaesni a száraz februárból a digitális őrültekházába, hogy azonnal éreztem, hogy ez egy nagyon fontos eleme volt az utamnak.”
Innentől kezdve vezette be, hogy ha elutazik, abszolút offline marad.
Telefont azért használ, el tudják érni a cégtől, ha nagyon akarják (általában nem akarják), ő is fel tudja hívni az édesanyját a születésnapján. Vagy másnap: „Volt, hogy teljesen elvesztettem az időérzékem, az ember ilyenkor általában azt sem tudja, hogy milyen nap van.”
Laptopot csak szervezésre használt, alig akarom elhinni, milyen könnyedén ellenállt ilyenkor a kísértésnek. „Leültem a laptop elé, megnéztem, mikor megy a gép, megvettem a jegyet és kész, lecsuktam. Se Facebook, se Gmail, se semmi.” Egy kis unszolásra azért kiderül, hogy nem ment ilyen simán a dolog, egy kis bizsergetést azért érzett. Automatikusan nyúlt a keze, nyílt az új tab, már húzta oda az egeret a Facebook gyorsgombja felé, amikor leállította magát. Hiába, ő is csak ember. Egyébként ötnaponta egyszer, ha használta a laptopot egy-egy menetrend csekkolására. „De Indiában az a legegyszerűbb, ha az ember bemegy a helyi utazási irodába. Egy kis bódét kell elképzelni egy mosolygós lánnyal, 15 éves PC-vel. Sokkal gyorsabb ez a megoldás, mert ő olyan honlapokat is ismer, amikre én sosem találnék rá.”
Kristóf felesége az Andamán-szigeteken
Az utazás kialakított benne egy olyan tudatosságot a közösségi média, meg úgy általában az okostelefonok használatával kapcsolatban, amit a trip után is megtartott, azóta sem használ semmilyen alkalmazásra sem értesítéseket.
Így a döntés, hogy megnyisson-e egy alkalmazást, hogy megnézze, mi újság, már egy tudatos döntés, könnyebb megszakítani a folyamatot.
Welcome to Auroville
Indiai útjai közül a legmeghatározóbb élménye mégsem az internet kiiktatásához, hanem a dél-indiai Auroville-ben tett látogatásához köthető. Auroville egy negyven éve mesterségesen létrehozott új típusú társadalmi normákra épülő város, körülbelül 2500-an lakják.
Auroville a világ egyik legismertebb spirituális központja, ennek megfelelően hideget-meleget egyaránt kap. A környező falvakban élőknek Auroville sok munkát ad, de nehéz helyzetben vannak azok, akik a város teljes jogú tagjává szeretnének válni. (Ez indiaiaknak és külföldieknek egyaránt években mérhető folyamat.) A helyieknek gyakran nem tetszik, hogy az auroville-i lakosoknak velük ellentétben nem kell adót fizetniük, annak ellenére, hogy nem teljesen függetlenek, az indiai kormány és az ENSZ is támogatja őket. A legnagyobb visszhangot azonban valószínűleg a BBC 2008-as rövidfilmje váltotta ki, ami arról szólt, hogyan használta ki szexuálisan néhány auroville-i a környező falvak gyerekeit. Kristóf ezekből a konfliktusokból semmit nem tapasztalt, de mint mondja, itt is ugyanolyan emberek élnek, mint más közösségekben, megfordulnak olyanok is, akik visszaélnek az itteni szabadsággal.
Kristóf első indiai útja során, teljesen véletlenül sodródott ide először. Azonnal megfogta a város és a közösség hangulata. „Lázadó kamaszként az ember próbál megismerkedni különböző utópisztikus filozófiákkal, de valahol mindegyiknél kilóg a lóláb. Auroville-t viszont a gyakorlatban láttam, hogy működik.
Nem arról szól, hogy valamilyen ideológia mentén az emberekre rákényszerítik, hogy minden közös, és nem is egy nagyon hierarchizált közösség, hanem egy olyan hely, ahol működik a kollektív intelligencia, működik az, hogy elhisszük, hogy a világegyetem többől áll, mint az általunk érzékelhető valóság, de nincs leöntve vallási mázzal vagy egy new-wave-es bullshittel, nem alakult gyökértelen hippi-tanyává.”
Auroville-ben Kristóf tapasztalatai alapján a napi rutin részévé vált az, amit Európából sokan hiányolnak: az önkénteskedés, a másokra való odafigyelés, a közösségben való gondolkodás és az egyéni érdekek artikulálása közötti harmónia, és az, hogy az ember csak annyit vesz el valamiből, amennyire szüksége van. Persze az, hogy mindenki egyenlő, ott is illúzió, de Kristóf szerint sokkal kevésbé itatja át a mindennapokat a politika és az intrika, mint máshol.
Auroville
Második indiai útja során már előre készült rá, hogy megáll egy hétre a városban, ezúttal nem látogatóként, hanem önkéntesként akart belefolyni a mindennapi életbe. Ekkor esett meg a már említett sztori, Kristóf nagy lendülettel vetette volna bele magát az ásásba-barkácsolásba, de a helyiek szívesebben vették volna, ha az új helyi startup felvirágoztatásában segítene nekik.
„Elgondolkoztam azon, hogy ez most miről szól. Arról, hogy egy ego tripen vagyok, hogy ha hazajöttem, elmesélhessem a hipszterkocsmában, hogy Indiában ácsoltam egy épületet. Vagy arról, hogy egy közösségnek segítek.”
Átgondolta, hogy melyik opciónak van több értelme, győzött a józan ész és az ujjak féltése a kalapácstól, elvállalta a startup mentorálását. (A szóban forgó vállalkozás egyébként a fast fashionnel kívánta felvenni a harcot, arra fejlesztett appot, hogy mekkora egy adott ruha ökológiai lábnyoma. Itt most jól mutatna, ha leírhatnánk, hogy a startup azóta sikeresen meghódította Ázsiát, de – Kristóf szavaival élve – „mégiscsak egy startup volt, és a startupok dolga az esetek többségében az, hogy elbukjanak”.)
Auroville alapvető értékei vállalatirányítási elvekre lefordítva leginkább a holakráciához hasonlít: a működés decentralizált, az egységet a közös célok és elvek teremtik. (A holacracyról itt írtunk bővebben.) A Digital Natives egyébként is nyitott volt a jól meghatározott szerepek általi működésre, az auroville-i trip után tudatosabban kezdtek el azon dolgozni, hogy az új elv magjait elültessék. Új meetingstruktúrát találtak ki, a cél az volt, hogy ne üldögéljenek egy-egy jó ötleten hónapokig, hanem ha nem jelent hátralépést, akkor vágjanak bele. „Az egész elkezdett egy rendszerré összeállni: a sok kicsi döntés az, ami apránként előrébb visz.”
Goa, Arambol. “Chilles hely, a hírével ellentétben nem mindenhol dübörög a goa, vannak nagyon jó, csendes részei, mi itt voltunk.”
Kristófot megfogta a közösségi tulajdonlás gondolata is, azaz a többségi tulajdon felosztása az alkalmazottak között. Auroville-ben minden lakó úgy tekint az őket körülvevő dolgokra, hogy az valamilyen szinten a sajátja, így a felelősség is részben az övé, nem állambácsié vagy egy cégé. A közösségi tulajdonlás útján a Digital Natives is elindult (mostanában véglegesedik a struktúra), a Green Foxot alapító másik cég, a Lab.coop a kezdetek óta így működik. Kristóf azt azért megjegyzi, hogy a poszt-kádári Magyarországon azért nem eszik olyan forrón a kását, idő kell ahhoz, hogy az emberek azonosulni tudjanak az elvvel, hogy vállalják a tényleges tulajdonlással járó felelősséget, és élni tudnak a lehetőségeikkel. Rövid távon a Digital Nativesnél is több problémát, mint megoldást generált az átállás, a „megtérülésre” hosszú távon számít.
Az út 500 ezer forintból jött ki, ebben oltástól kezdve a vízumig minden benne volt. 2011 után már a feleségével utazott, ami valamennyivel olcsóbbá tette az utazást fejenként. (A szállás ugyanannyira jött ki két emberre, mint egyre.)
Ahhoz, hogy ezek az egy hónapos elvonulások összejöhessenek, elengedhetetlen volt a rugalmas munkakörnyezet, Kristóf is tisztában van azzal, hogy egy centralizált cégkultúra komoly akadályt jelentett volna. Szerinte ezekre az utazásokra érdemes egyfajta lakmuszpapírként gondolni, mert jól tesztelik azt, hogy mennyire működik gördülékenyen egy elosztott döntéshozatalon és felelősségvállaláson alapuló rendszer. Náluk egyik száraz februári elvonulás sem okozott komoly fennakadást.
„Három hónapnál van a lélektani határ.
Ennyi idő gyorsan eltelik, könnyű visszacsatlakozni a munkába, ha elkezdünk egy komplex projektet, még három hónap múlva se biztos, hogy befejeződik. Három hónapnak nincs akkora jelentősége, mint gondolnánk, ha erre fel tudunk készülni. Persze ha egy tőkebevonás közepén tűnik el a tulajdonos, az más.”
Az, hogy Kristófot idén februárban el lehetett érni, a magánéletéhez köthető, 1-2 hét múlva apa lesz.
A Forbes CEO Trip első része itt olvasható, a főszerepben Varga Balázs, a Mechatromotive társalapítója, aki úgy döntött egyedül nekivág, és elmotorozik egészen Vlagyivosztokig.
