Megújult a Forbes magazin, odatették magukat Amerikában

Új dizájnt kaptunk Amerikából, és boldogok vagyunk vele. A legtöbb változáshoz kell egy kis idő, míg hozzászokik az ember, ehhez nekem igazán nem kellett. Kézbe vettem az új amerikai lapot […]


Bővebben

Itt vagyok a világ végén motorral, legyőztem egy kontinenst!

Egy harmincéves cégvezető fogta magát és motoron egyedül nekivágott – szó szerint – a világ végének. Kaland volt, de nem csak szép emlékeket hozott haza. Több mint 11 000 kilométer az orosz tajgában sok mindent megváltoztat. Varga Balázs, a Mechatromotive társalapítója elment nyaralni.

Fiatal vezetők, akik nem csak az üzlet miatt kelnek útra – és nem csak élményekkel térnek haza. Forbes CEO Trip – 1. rész. 

Varga Balázs 28 éves Yamaha XT 600-as, egyhengeres, 45 lóerős motorjával egyre reménytelenebbül falta a kilométereket valahol Szibéria keleti felén, nagyjából 1400 kilométerre Vlagyivosztoktól és 5 napra attól, hogy betöltse 31. életévét. Negyven liternyi üzemanyagot tudott magával vinni, és mindig ügyelt rá, hogy a tank ne ürüljön ki teljesen, de aznap radikálisan fogyott a benzinje. Ötóránként talált ugyan egy-egy kutat az út mellett – mind zárva volt. Aznap estére még szállása sem volt, márpedig az éjszaka vészesen közeledett, a hideggel és az előtte tornyosuló hegyekkel együtt. Arra semmi esély sem volt, hogy sátrat verjen, mert halálra fagyott volna – amúgy sem volt tanácsos megállnia a bányászfalvak közötti senki földjén. Hiába, ha az ember Oroszországba megy nyaralni, ezzel is számolnia kell. Korábban katonák szegődtek mellé, hogy figyelmeztessék, veszélyes szakaszon halad át.

Szerencsére még az ukrán-orosz határon megismerkedett egy skót motoros párral, ők adták meg neki egy helyi elérhetőségét, aki évekkel korábban segített nekik erre fele szállást találni. Az illető alig beszélt angolul, de SMS-ben válaszolt Balázsnak: azt mondta keresse a megadott faluban az Ördög nevű embert. Az éjszaka közben leszállt, Balázs telefonjai merültek, így mikor megállt, akkor is járatnia kellett a motort, hogy legalább a mobiljait tölteni tudja. Követte az SMS-ben kapott utasításokat. Le kellett kanyarodnia a főútról. Egy, a világtól teljesen elzárt bányászfalu és az abszolút kiszolgáltatottság várt rá odalent. A hely neve: Mogocsa.

„Ez volt az a pont, amikor már arra sem volt esélyem, hogy ne bízzak. Szóltam a kapcsolattartómnak, hogy szóljon az Ördögnek, megjöttem. Behajtottam a faluba – és egyszer csak mögém kanyarodott egy autó. Levillogott.”

Mogocsa - a szibériai tajga bejárata. Fotó: Varga Balázs

Mogocsa – a szibériai tajga bejárata. Fotók: Varga Balázs

A már megtett 10 ezer kilométer alatt kialakította rá a protokollját, mit kell ilyenkor tenni. A motor elejét mindig a menekülőút fele irányította. Egy hatvanéves forma alak ült a volán mögött, talán maga az Ördög. Intett, Balázs pedig követte. A lerobbant lakótelep szélére gurultak, elhagyatott és rozsdás garázsok közé. A kocsi egyszer csak megállt. „Közvilágítás sem volt, csak azt hallottam, ahogy a közeli patak csordogál. Itt már az is mindegy volt, hogy van rajtam nyomkövető.” Az egyik garázsajtó nyitva volt – Balázs meglátta, hogy motorok állnak odabent. Két orosz ült bent, alsógatyában söröztek, motoros srácok voltak ők is. A túlélés egyik fontos szabálya errefelé, hogy amíg a motoron ülsz, baj nem lehet. Balázs látva a vidáman söröző oroszokat, leállította a motort. Levette a sisakját.

Pedig egy hónappal azelőtt majdnem elengedte az ötletet, hogy útra kelljen. Egy ideje már tervezgette, hogy eltűnik egy hónapra úgy, hogy csak egyetlen repülőjegyet vesz. Hazafele.


NÉZZÜK MEG, MERRE VAN A VILÁG VÉGE

Kevesen mondhatják el 30 évesen magukról azt, amit Varga Balázs: már hat éve volt egy folyamatosan növekvő mérnökiroda társalapító-vezetője. Az egyetemi projektfeladatokból kinőtt, komplex mechatronikai rendszereket tervező és fejlesztő Mechatromotive partnerei között van a MÁV és a Ganz is. Ugyanakkor a folyamatos növekedés sok áldozatot követelt a fiatalon vezetővé váló Balázstól, öt év után jutott el oda, hogy azt mondta, az estéket alvásra, a hétvégéket pihenésre fogja használni. Miközben a lelkesedés hajtotta, az idő előrehaladtával be kellett látnia, hogy a hatékonysága csökkent, és egy valamire biztosan nem jutott ideje: saját magára. „A magánéletem egy volt a cég életével.” Tavaly nyáron látta úgy, hogy kellően stabil az üzletmenet, így volt idő és tér megvalósítani a régi álmot: eltűnni 30 napra. „Minél nagyobb a cég, és minél szofisztikáltabb dolgokkal foglalkozom, egyre inkább eltávolodom a fizikai valóságtól a munkámban” – mondja. Már csak emiatt is biztos volt, hogy saját járművel vág neki az útnak. Két dolgot kellett kitalálni: hova és mivel?

Kelet kézenfekvőnek tűnt: az peremfeltétel volt, hogy egyedül vág neki, keleten pedig ha vannak is veszélyes részek, nem öngyilkosság egyedül utazni. Mivel a munka miatt sok ideje nem volt, végül csak két hét maradt az út megtervezésére. A Külügyminisztérium oldalát böngészve próbált útvonalat rajzolni a háborús zónák között India felé, de hamar kiderült, rengeteg papírmunka és idő a vízumokat beszerezni. Aztán egyszer csak jött a felismerés.

„Azt mondtam, hogy nézzük meg, hol van a vége. A civilizáció vége Vlagyivosztokban van.”

És ami a legjobb: csak két határt kell hozzá átlépni. Maradt a másik kérdés: mivel? Az biztos volt, hogy az út végén otthagyja a gépet, így olcsó járművet keresett, amihez nem fűzi semmilyen érzelmi szál. Az előre betervezett 300 ezres büdzsé eléggé lekorlátozta a lehetőségeket: maradt a motor. „Olyan járművet kerestem, ami egyszerű, mint a faék. És ez egyáltalán nem kézenfekvő, ha a cél az, hogy el akarsz menni a világ végére.” Végül a használtjárgány-hirdetéseket bújva ráakadt egy 28 éves Yamahára. Egy nagyon akkurátus tulajdonostól vette át a motort, aki 400 soros Excel-táblában gondosan vezette a szervízkönyvet. „Bizalmat szavaztam a vasnak: egy Yamaha XT 600-as. Rotakapa, pont, ami kellett.”

A vízumszerzés még így sem volt egyszerű, az orosz bürokráciának túl sok volt, hogy Balázs nem ugyanazzal a járművel lépne be az országba, mint ki (végül saját felelősségre vállalta, hogy 30 nap alatt valahogy kijut biztonságosan, így megadták neki a szükséges pecsétet).

A motort közben darabokra szedték egy barátjával, mérnökként fel tudták mérni, mit kell cserélni, változtatni az extra terhelés miatt (Balázs korábban már épített magának egy saját elektromos motort). A futóművet átalakították, a motor fel volt újítva, csak ki kellett pucolni, a vázat áthegesztették, hogy bírja az igénybevételt, növelték a bukókeretet, nyomkövetőt és extra fényszórót is beépítettek. A kopó és potenciálisan cserélendő alkatrészekből mind vett tartalékot az útra.

Utólag azt mondja, „aranyos dolog” volt az elsőre kalkulált napi 300 kilométeres minimum táv, de a szakaszokat igazából a települések beosztása határozta meg.

„Nyilvánvalóan nem voltam benne biztos, hogy végig tudom csinálni. Abban voltam biztos, hogy haladni fogok a világ vége felé. Bárhogy. Azt mondtam, hogy addig megyek, amíg el nem fogy az út, vagy az idő – és szerencsés együttállás lesz, ha az út fogy el előbb.”

Budapest-Vlagyivosztok: Balázs nagyjából ezen az útvonalon ment végig 24 nap alatt.

Budapest-Vlagyivosztok: Balázs nagyjából ezen az útvonalon ment végig 24 nap alatt. Forrás: Google Maps

Az út nagy része a közép-ázsiai szakaszon vitt át, a déli határ mellett – 4-5 repülőtér esett út közbe. Ezt előre felmérte, ha valami miatt meg kellene szakítani az útját, úgy volt vele, valamelyiket csak eléri.


A MAGÁNY EGYSZERRE VOLT CÉL ÉS ÁTOK

Ukrajnán hamar túljutott, az ukrán-orosz határon 8 óra alatt átengedték és kezdődhetett az igazi kaland. Az első egy hetet úgy tolta le, hogy szinte észre sem vette. „Annyira felszabadító érzés volt, hogy mi mindent magam mögött hagytam. Boldog voltam.”

Utólag úgy látja, ez egy menekülési szakasz volt, egyfajta kirohanás. Csak ezután állt be az alaphelyzet, és kezdte el valójában megélni az utazást.

Egy 300 ezerért vett motorral nekiindult a világ végének. Fotó: Varga Balázs

Egy 300 ezerért vett motorral nekiindult az orosz tajgának. 

„Nemcsak fizikailag mész végig két pont között, hanem fejben is, és ez vezeti a gondolaimat is.”

Korábban volt, hogy levezetett Spanyolországba vagy Norvégiába – utóbbi a legnagyobb táv, amit megtett, 3500 kilométer volt (kocsival). A Kátyára keresztelt motorral az út előtt 100 kilométert sem ment, a motoros jogsiját pedig két héttel az út előtt kapta kézhez. De ez most mind nem számított. Ugyanaz az út teljesen változatos képet mutatott: hol nagy forgalom hömpölygött rajta, hol pedig embert sem látott egy napig. Ez a hullámzás jellemezte azt is, mennyire frusztrálta a magány és a félelem.

„A magány egyszerre volt cél és átok. Minden ember fél valamitől, nekem kifejezett szándékom volt, hogy edzem magam a félelemre.”

Teljesen reálisan felmérte, mibe is fogott bele. „Kiszolgáltatott voltam, nem beszéltem a nyelvet sem, potenciális célpont voltam egy korrupt országban. És hát a természeti adottságok sem túl barátságosak: a hátam mögött 300 kilométerre semmi sem volt, csak medve és fagyhalál.”

Az ukrán-orosz határon: Sorban állás közben összehaverkodtam néhány „megélhetési üzemanyagvásárlóval”, akik segítettek kitölteni a cirill betűs papírokat a határátkelésnél - részlet Balázs úti beszámolójából. Fotó: Varga Balázs

Az ukrán-orosz határon. “Sorban állás közben összehaverkodtam néhány „megélhetési üzemanyagvásárlóval”, akik segítettek kitölteni a cirill betűs papírokat a határátkelésnél” – részlet Balázs úti beszámolójából. 

Közben pedig teljesen eltűnt Varga Balázs, a cégvezető. Napokat tudott úgy eltölteni, hogy egyetlen üzleti szituáció sem jutott eszébe, viszont egyedül maradt azzal, akivel addig nem volt ideje foglalkozni: saját magával. „Jó érzés volt egyedül lenni, mert meg akartam nyitni olyan kérdéseket magamban, amiket régóta halogattam.”

Két kiemelten meghatározó pontra emlékszik vissza az útból. Az egyik épp az, amikor tényleg egyedül maradt. Megélni a hatalmas terek és a gyönyörű természet által körülölelt szabadságot egyszerre volt felszabadító és nehéz. A „kirohanás” után ráadásul már nem volt hova menekülni.

„Határozottan emlékszem a napra, amikor egyre mélyebbre és mélyebbre ástam magamban, csak azért, hogy feltépjek régi sebeket. Megpróbáltam ezeket elemezni, a kockákat a helyükre tenni.

Eljutottam arra a pontra, amikor egyszer csak kiszakadt belőlem egy hatalmas adag düh, talán ez a legjobb szó rá, és ki tudtam üvölteni ezt a pusztába. Ezeréves történeteket piszkáltam fel magamban, amiről nem is gondoltam, hogy mekkora fájdalmat okoztak . Ott, a marha nagy pusztában, nyélgázon huzatva kitört belőlem.

Nagyon felszabadító volt – és nagyon veszélyes. Elment a kép és a hang, tudtam, hogy meg kell állnom. Két órát ültem az út szélén ziláltan – aztán jó pár kilóval könnyebben tovább hajtottam.”

Saratov mellett. Fotó: Varga Balázs.

Szaratov mellett – pár kilóval könnyebben hajtott tovább.

Balázs Voronyezsben elment a Don-kanyarban elesett magyar katonák emlékművéhez.

Balázs Voronyezsben elment a Don-kanyarban elesett magyar katonák emlékművéhez.



AZ OROSZ NŐK A LEGSZEBBEK, A VODKA JÓ, CIGARETTÁT KÉRSZ?

Novoszibirkszbe érkezve lebetegedett, egyszerűen túltolta. Pedig előzőleg Omszk környékén már látta, a csúszások miatt meg kell változtatnia a „kellően optimistára” belőtt útitervét. Bár ekkor úgy tűnt, lemaradt a tervhez képest, végül 500 kilométerre jött ki a napi átlaga, mert a túra végén fel tudott gyorsítani.

Még Kurszkban találkozott egy amúgy Moszkvában élő magyarral, aki sokat segített neki, mire kell majd ügyelnie, főleg, ha eléri a tajgát. Itt vett 3 orosz SIM-kártyát is, magával amúgy két telefont vitt, plusz volt egy nyomkövető a motoron és rajta is. Az orosz mobilnet nem valami erős, csupán 2G, az viszont szinte mindenhol elérhető. A 12 ezer kilométeres út alatt közel 60-szor tankolt, amikor csak lehetősége volt rá vett üzemanyagot (nehezítette ezt, hogy a kutakon előre kellett fizetnie, volt, hogy nem kapta vissza a teljes visszajárót – a cirill betűket minden esetre megtanulta).

Augusztus 21-én jelentkezett be Csitából, innen következett a túra legveszélyesebb része: 2800 kilométer tajga. Szibériának az a része ez, ahol 1000 km még „közelnek” számít, és ahol a nehéz megközelíthetőség miatt a benzin is drágább (a magyar ár fele így is). Arra figyelnie kellett, hogy lehetőleg takarásban legyen, és ha parkolt, csak úgy, hogy a rendszáma ne látszódjon, boltokban is csak annyit kommunikált, amennyit kellett. Az erdők között falta a kilométereket, olyannyira lakatlan területeken, ahol az időzónának sem volt értelme – volt, hogy csak a következő megállónál észlelte, hogy út közben áthaladt egy újabb zónán.

Irkutszkban: a helyiek vagy nagyon barátságosak voltak, vagy jobb volt elkerülni velük a kommunikációt.

Irkutszkban: a helyiek vagy nagyon barátságosak voltak, vagy jobb volt elkerülni velük a kommunikációt. Bőven akadtak vidám pillanatok így is. 

Naplemente Ulan-Udéban. Fotó: Varga Balázs

Naplemente Ulan-Udéban. 

„Ez egy nagyon izolált világ, ahol sokan egyszer sem találkoztak külföldivel. Volt, ahol csak azért akartak megverni, mert nem beszéltem oroszul. Szibéria vége ez, hihetetlenül ingerszegény környezet, ahol napi járóföldre van egyáltalán bármi. Ezen a környéken egyetlen ösztönös módja van a védelemnek: a támadás.”

Így jutott el Mogacsa mellé – ez volt a másik meghatározó élménye. Ekkor már a magával vitt tartalékbenzint fogyasztotta. De az Ördög egy motoros menedékházba vitte végül. A helyi motoros közösség nem nagy, de nagyon összetartó. Öt évvel ezelőtt a városka határárában agyonvertek a helyiek egy motorost, többek között ezért is működtetnek biztonságos házakat, ahol meleg van, élelem és benzin.

A szerencse itt (is) vele volt, de amellett, hogy óvatos volt ezen a szakaszon, kiépítette a megfelelő stratégiát. Mindig volt nála például cserealapnak is megfelelő nyugati (vagyis magyar) cigaretta, vagy más apróság, amit elajándékozhatott, hogy megnyerje alkalmi útitársait.

„A barátságos hülyét vetettem be legtöbbször – és megtanultam oroszul, hogy az orosz nők a legszebbek, hogy szeretem az országot, hogy barátok vagyunk. Hogy a vodka jó, hogy kérsz-e cigarettát?”

Szibéria után hirtelen délre fordulva célozta meg Vlagyivosztokot. 24 nap alatt 12 ezer kilométert tett meg, aludt menedékház padlóján, szállókban, ismerősök ismerőseinél és kényszerből még egy kuplerájban is. A monotonitás épp az utolsó előtti nap törte meg, már türelmetlenül várta, hogy végre elérje a tengert.

„Nem az volt a cél, hogy Vlagyivosztokba megérkezzek, hanem az, hogy a világ végéig menjek. Kinéztem az utolsó félszigetet, ahol még út van, és ott aztán tényleg megálltam.”

A parton, szemben Japánnal sátrat vert és végre aludt egy jó nagyot. Kátya, a motor pedig ott állt a sátor mellett: a gumik már elkoptak, a kuplung is megfáradt, az oldaldobozok szétszakadtak.

A "one way ticket tour" vége Vlagyivosztokban. Fotó: Varga Balázs.

A “one way ticket tour” vége Vlagyivosztokban.

„Mit hoztam haza? Hogy teljesen felesleges túlzottan aggódni vagy félni dolgoktól. Az természetes, hogy a környezeti hatások hol jók, hol kevésbé jók. Ettől lettem nagyon ellenálló. A rossz után úgyis jön a jó, a hepe után jön a hupa.” Átértékelte, mi is az, ami értékes. „A világ itthon sokkal komfortosabb, mint amilyennek megéljük.”

A terveiről még tavaly augusztusban sok mindenkinek beszélt, őrültnek tartották, a családból sem értették sokan. Ma már azt mondja, ha 5% felett lett volna a támogatók aránya, lehet, hogy bele sem fog, úgy nem lett volna kihívás. Csak egyetlen ember volt, aki elől eltitkolta, hova készül. A Yamaha előző, akkurátus tulajdonosának nem beszélt arról, mi lesz a gép sorsa. „Féltem, hogy akkor nem adja el.”

De mi lett Kátya sorsa? Persze, hogy hazajön ő is. Ebben az évtizedekkel előtti, mára letűnt, Rejtő-i világban ott, a keleti végeken ugyanis az őrültek megtalálják egymást. Így került képbe Szergej, egy „jó értelemben vett szélhámos”, aki motorokat hoz be Japánból. Mikor meghallotta Balázs történetét, mindenképp találkozni akart vele Vlagyivosztokban, végül egy tuningautóban végig szórakozott nap után felajánlotta, hogy bagóért elviszi Kátyát Moszkvába. A motor azóta is ott vár rá, Balázs már szervezi, hogyan hozza haza.

Amiért egyedül elment a világ végére, azt már senki sem veheti el tőle. A következő túra Törökország a Balkánon keresztül. „Oda már játszópajtást is viszek.”


Mennyibe került a túra? 

Üzemanyag: 100 ezer HUF
Szállás: 100 ezer HUF
Repjegy haza: 200 ezer HUF
Motor mindennel együtt (új alkatrészek, pótalkatrészek): 600 ezer HUF
Készpénz: 100 ezer HUF rubelben – nem élte fel mindet, ahol tudott, bankkártyával fizetett (erről nem vezetett kimutatást).

Vésztartalék: 700 EUR
Rejtett testtáskában. „Ennyiért simán meg is ölnek, de simán meg is menthette volna az életem. Végül nem kellett hozzá nyúlnom.”


Motornapló
Balázs a Facebook-on rendszeresen bejelentkezett az útról (az összes bejegyzés ITT elérhető).
2017. július 31. „Pár napja még teljesen bolondnak néztek a követségen.” – az orosz vízum megszerzése.
Augusztus 3. Első etap teljesítve.
Augusztus 5. Kijev: “Nagy, modern, pezsgő, de azért itt-ott feltűnik néhány kiállított tank. Tiszta kelet San Franciscója. A szobatársam mára egy holland srác, aki Donyeckbe megy, hogy ihletet merítsen a háborúból a zenékhez, amiket szerez.
Augusztus 6. Úton az ukrán-orosz határ felé. Alig volt forgalom és a pálya csak egy sávra szűkült. Igazi semmibe menő országút. A legvégén lehetőségem nyílt szponzorálni Ukrajna fekete gazdaságát. Megállított egy nagyon kedves és szerintem tök részeg rendőr.”
Augusztus 10. Ufa, Baskíria: “Ma sikerült megdöntenem egy rekordot. Ilyen messze meg soha nem jártam az otthonomtól. Távolabb vagyok, mint az északi sarkkör Budapesttől.”
Augusztus 11. Túl az Urálon.
Augusztus 14. Megérkezés Omszkba: Egyre több a jobbkormányos autó kelet fele haladva. Kátya megérett az olajcserére. Omszk után először kell átalakítani az itinert (borulni látszik a program).

A Bajkál-tó partján.

A Bajkál-tó partján.

Augusztus 16. Megérkezés Novoszibirkszbe. “Az időjárás az előző napokban nem volt kegyes. Egy ismerős ismerősének az ismerősénél tudtam megszállni. Fiatal pár, kedves otthon, terített asztal, finom vacsora várt. Azta, mióta nem volt ilyen!”
Pár nappal később: “Nem bírtam vezetni. Előző este már fájdalomcsillapító kellett, hogy tudjak aludni. Pedig ilyesmihez elég ritkán nyúlok. Kicsit túltoltam a dolgot.”
Augusztus 19. Irkutsz előtt szerelni is kellett.


Augusztus 20. Valahol Ulan-Ude után: “Tudtam, hogy az út során egyszer biztosan elfogom dobni a gépet. Nagy számok törvénye. No, ma végre sikerült. Inkább vicces volt, mint komoly. Azért az oldaldobozok jól tartják a gépet. Simán ki tudtam szállni alóla.”
Augusztus 21. Csita: “8000 km van mögöttem. Az utolsó civilizált városban vagyok. Ami most jön, az 2800 km tajga. Ám legyen.”
Augusztus 23. Mogocsa előtt az utolsó megálló egy benzinkútnál.
Augusztus 25. Megérkezés Vlagyivosztokba. “Több mint 11000 km 24 nap alatt. Itt vagyok a világ végén egyben, egészségesen. Motorral. Durva. Legyőztem egy kontinenst: )”


Várjuk olyan 40 év alatti vezetők és/vagy alapítók jelentkezését, akik szívesen elmesélnék egy-egy különleges útjukat. Jelentkezni: a tema@forbes.hu-n lehet. 


 

„Minél több lesz a jóság és a szeretet, annál erősebbek leszünk, így feltétlenül sikeresek leszünk”

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin