A Cápák között egyik befektetője, Balogh Péter sorozatot indított a Forbes.hu-n. Petya minden hétvégén személyes élményeivel együtt kommentálja a hét fontos üzleti híreit. A Pegasus-botrány az ő hetét is uralta, de azért belefért néhány startupsztori, majd lezárásként egy medencés-grillezős buli is.
Azon gondolkodom, hogy tudok -e úgy heti összefoglalót írni az előző hét eseményeiről, hogy ne kerüljön szóba a politika. Hát nem lesz könnyű, de megpróbálom. A hetet ugyanis egyértelműen a Pegasus-botrány indította. Ennek számtalan vetülete van, de én most mégis kicsit távolabbról közelítem, mert közelről nézni rossz érzés.
Az alapvető dilemma sem feltétlenül egyszerű. Olyan igazából nincs, hogy egy kommunikációs rendszer tökéletes titkosítással a piacon maradhasson. Na nem technológiailag, szerintem az akár működhetne is. De politikailag, titkosszolgálatilag, bűnüldözésileg már nem ilyen egyszerű ez, mert ezeknek a csatornáknak a lehallgatása hihetetlenül megkönnyítheti a bűnüldözést. Ugyanakkor ezeknek a nem lehallgatása hihetetlenül megkönnyítheti a bűnözést. Azaz mindig lesz olyan szituáció, amikor jól eladható aktuális társadalmi érdekként az, hogy egy titkosszolgálat egy bűnözőt lehallgathasson. De ahogy a Pegasus-botrányban érintett országok listájáról és a kiderült sztorikból látszik, egy bimbózó diktatúra sosem tudja jól meghúzni azt a vonalat, hogy kit illik, kit szabad és kit nem szabad lehallgatni.
Ez a fajta önkontroll csak jól működő, a látszatra és a játékszabályokra még adó demokráciákban létezhet. De még ott is rendszeresen szétcsúszik a dolog.
A pár évvel ezelőtti, Snowden/NSA botrányból kiderült, hogy az Egyesült Államok nem csak terroristákat figyelt meg, hanem politikai szövetségeseket, aktivistákat, civileket, de eszközeiket használták ipari kémkedésre, és az amerikai gazdasági érdekek támogatására is. Az utóbbi pár év példáiból az is látszik, hogy titkosszolgálatok is örömmel készítenek kamu titkosított rendszereket és lehallgató rendszereket is. Nem kizárt, hogy az Izraeli NSO azért is adta el örömmel a Pegasust több államnak is az arab térségben, mert mégiscsak lehetett benne egy kiskapu, amin keresztül az izraeli titkosszolgálat is hozzájutott az érdekes adatokhoz. Legalábbis erre utal már az is, hogy egyáltalán létezik a telefonszám lista.
Pár éve, az NNG vezérigazgatói székéből távozva első ötletem az volt, hogy egy új céget alapítok, olyan eszközöket fejlesztve, amiken keresztül akár illiberizálódó ildemokráciákban is könnyebbé válik a szerveződés, a civilizált politikai vita, a konszenzusos döntés és az összefogás. Amik működnek akkor is, ha az államkormánymaffia leállítja az internetet, mint arra egyre több példát látunk.
Ami a triviálisabb része volt a problémának, az a titkosítás és a biztonság. Az internet nélkül is működő mesh hálózatok. Az igazi kihívása viszont maguk az emberek voltak. Vajon miért váltunk pont az internet korában képtelenné a vitára? A több kommunikáció és a szabadon elérhető végtelen információ miért nem nagyobb megértést hozott, hanem minden eddiginél nagyobb polarizációt és a társadalmi párbeszéd végét? Régi megfigyelés volt, hogy minél többen ülnek egy tárgyalószobában, annál több idő lesz egy egészen rövid közös gondolat megfogalmazása. Azaz a csoport együttes intelligenciája fordítottan arányos a csoport méretével. De végül még ezekre is találtunk ígéretes ötleteket. A végső csapás egy fájó felismerés volt, a demokráciának nincs működő üzleti modellje. Olyan eszközöket készíteni, amik a társadalmi problémákat próbálják megoldani, egyszerűen nem éri meg. Nincs benne pénz.
Így minden ilyen kísérlet elhal idővel, amint elfogy a lelkesedés és a lelkes alapítók pénze. A politikának nem célja a politika játékszabályainak átszabása.
De visszatérve a Pegasushoz. Az év nagy szkanderozása a Google, Facebook stb. és az Apple között arról szól, hogy vajon szabad-e megkérdezni a felhasználókat arról, hogy a telefonjukon futó programok lehallgathassák, kövessék és kiismerjék őket. Vagy elég, ha az online valahol elérhető általános szerződési feltételek soha be nem jelentett új verziójának a századik oldalán utalunk rá.
Ugyanis az Apple meglépte, amit eddig egyetlen nagy techcég sem: a vevőire bízta a kérdés eldöntését. Ezzel alapjaiban borította fel a többi nagy techmonopólium üzleti modelljét. Személyes adatgyűjtés nélkül nincs jól célzott reklám, nincs mindenhová követő hirdetés, az egész online hirdetési piac befuccsol.
Egyszerűen azért, mert most már van olyan telefon, ahol tudunk nemet mondani a kérdésre. Szeretné, ha megfigyelnénk? Kösz, nem.
Persze ez a titkosszolgálati kémprogramokat nem, vagy csak kevésbé érdekli. Ők pont abból élnek, hogy akkor is lehallgatnak, ha nem járulunk hozzá. Ugyanis ők feltörik a telefonok operációs rendszereit, ehhez vírusokat fejlesztenek, és számos törvényt megsértve végzik tevékenységüket. Azaz bárhogy csomagoljuk, igazából ezek a technológiai cégek szervezett bűnözést hajtanak végre, még akkor is, ha az ügyfeleik jellemzően diktátorok, teljhatalommal a kis szemétdombjukon. Kár, hogy nincs nemzetközi felelősségre vonása az ilyen bűnszervezeteknek.
Hétfőn Péntech
Hétfőn egy klassz cikket olvastam a Péntech-ről, akik a céges számlák faktorálást automatizálják, teszik kényelmesebbé és hatékonyabbá. Az egyik gondolat, ami nagyon megragadott a cikkben, ez volt: „Azt vettük észre, bárkinek említjük, hogy startup vagyunk, mosolyog és nem vesz igazán komolyan.” Pedig milyen könnyű ezt a hibát elkövetni! Szakmai meetupokon, a kollégák felé, a befektetők és a sajtó felé van egy klassz divatos pátosza a startup szónak.
De ha egy konzervatív iparág kockázatkerülő döntéshozójának kell valamit eladnunk, akkor akár nagyon rossz üzenete is lehet. Mi azt mondjuk, hogy fiatalos erő, lendület, legújabb technológiák, a túloldal pedig azt hallja meg belőle, hogy kockázatos, szakmailag kiforratlan, nem kipróbált, és bármikor csődbe mehet. Ezért a legtöbb B2B startup életében eljön az a pont, amikor rájön, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mit kommunikál a piaca és (leendő) ügyfelei felé. És a brand, amit építünk, nem a haverjaink számára kell menő legyen, hanem az ügyfeleink pénztárcájával kell kompatibilisnek bizonyuljon.
Kedden egyik kedvenc témámban olvastam nagyon elgondolkodtatót, a PwC csapatától. A járvány egyik hatása, hogy bár az alkalmazottak nagyobbik fele érezte rosszabbul magát, mint korábban, ez mégsem okozott fluktuációt. Azaz hiába volt kőkemény a tavalyi év, kevesen váltottak önként, a többség, ha volt neki, akkor kapaszkodott a székébe.
Ez valahol érthető is, hiszen nem a konkrét cégnél volt szívás a munka, hanem mindenhol és a hírek a megugró munkanélküliséggel és a reménytelen álláskeresőkkel voltak tele. Így sokan inkább a túlélésre rendezkedtek be. Ezt láttuk a Dreamjobsnál is, tavaly szinte lehetetlen volt kimozdítani embereket a biztos pozíciójukból. Ez azért nem ugyanaz, mint amikor lelkesedésből és munkaörömből maradnak velünk a kollégák, így az alacsonyabb fluktuáció sem a jól végzett munka gyümölcse.
Aztán az oltásokkal, a maszk lekerültével és a néplelket is átmelengető tavaszi napsütéssel ez a görcsös ragaszkodás is sokat enyhült. A vihar elülte után mindenki nézelődni kezdett és megindult a nagy népvándorlás. Egyrészt egyik cégből a másikba, de a külföldre költözés is nekilódult, ahogy nyíltak a határok és a nemzetközi távmunka piac is felpörgött. Hogy egy negyedik hullámot mennyire fog a munkaerőpiac komolyan venni, arra viszont senki nem tudja még a választ.
Szerdán is igyekeztem a dagadó botrányok és botrányos nyilatkozatok helyett inkább a startupokra koncentrálni. Érdekes sztorinak ígérkezik a Colossyan, akik deepfake technológiával, azaz valósnak tűnő, mégis számítógép által generált videókkal foglalkoznak. Maga a téma elég nagy port vert fel anno, amikor kiderült, hogy mennyire könnyű és hihető híres politikus szájába olyan mondatokat adni, amiket sosem mondtak ki. Aztán idővel valahogy lenyugodtak a kedélyek, volt fontosabb bajunk az utóbbi másfél évben.
De a technológia azóta is fejlődik és csak egyre jobb, olcsóbb és egyszerűbb lesz. Viszont politikusokat hamisítani nem éri meg üzletileg, és sajnos arra sem kíváncsi a piac, hogy ezeket a videókat hogyan lehet könnyen beazonosítani és felismerni. Viszont lehet, hogy a futurisztikus jövőnk része, hogy erre a technológiára építve szólítson meg minket a tömeges marketing és az automatizált értékesítési folyamat. Az adatainkkal, nevünkkel, személyesen ránk szabott mondandóval támadó beszélő fejes videók lehetnek az invazív marketing egy újabb szuperfegyvere. Jó látni, hogy ebben a témában is van magyar versenyző, és azt is, hogy egyre bátrabb téteket mernek tenni a hazai VC-k.
Nagyon korai még a fázis, de ha sikerül fogást találni rajta, akkor biztosan lesz iparági világcég, aki felvásárolja őket.
Az automatizált, perszonalizált videók előző generációja nem hozott nagy áttörést, bár viszonylag sok versenyző ugrott bele anno. Talán fejlődött annyit az AI, a videó- és beszédszintézis, hogy átugorjuk az „Uncanny Valley”-t, az okos(kodó) technológiák kegyetlen gyilkosát, a borzongások völgyét. (Így hívják azt a fázisát a technológiák fejlődésének, amikor már nem cuki, hanem inkább visszakozást vált ki a gépi intelligencia.)
Az értékesítő az új vállalkozó
Szerdán délután Zolnay Judittal és Németh Flórával beszélgettem kamerák kereszttüzében, az „Álom Határidővel” című, készülő videósorozatuk részeként. Maga a beszélgetés is nagyon érdekes volt, de a forgatás után Judittal liftezve fogott meg egy gondolata: „Magyarországon értékesítőnek lenni ciki, és nagyon jó lenne ezen változtatni.” Ezt így kimondva még sosem hallottam, de az érzés betalál.
Míg Amerikában menő dolog, ha valaki tud eladni, megbecsült és nagyra értékelt szakma, addig nálunk van egy kis stigma, egy kis rossz érzés körülötte.
Pedig még maga a szó, az „értékesítés” is milyen klassz, hiszen azt jelenti, hogy értékessé tétel. Talán hasonló átok ez, mint ami a rendszerváltás utáni három évtizedre a vállalkozó szakmát sújtotta, és csak mostanában kezd végre feloldódni? Egy biztos, értékesíteni szerintem menő, és sokkal sikeresebb ország lennénk, ha jobban értenénk hozzá.
Csütörtök szinte elsuhant, ugyanis az év (számomra) egyik legnagyobb eseményére készültünk, a pénteki Baconsult Nyári Bulira. Feleségemmel, Majával minden nyáron vendégül látjuk a portfóliócégeink alapítóit egy kis medencés-grillezős-bográcsozós bulira. És bár az elmúlt hat évben közel negyvenre nőtt a cégek száma és százhoz közelít a meghívotti lista, mi ugyanolyan lelkesedéssel várjuk őket, főzünk nekik és látjuk őket vendégül az otthonunkban. Nem szokványos befektetői tennivaló ez, nem is ismerünk olyat, aki csinálná. De mi szeretünk mások lenni. Eltérő célok eltérő eszközöket igényelnek.
A mi álmunk egy fantasztikus közösséget építeni, vállalkozókból. És minden ilyen buli után hullafáradtan, de elégedetten zuhanunk az ágyunkba.
Ami rajtunk túlmutat és másoknak is hasznos lehet, az talán az, hogy egy befektetési portfólióra lehet úgy tekinteni, mint assetek sorára, mint megszerzett, különálló tulajdonjogokra. Az ilyesmit prudens Excelben vezetni, komoly arccal rendezni a szerződéseket, kimutatásokat készíteni belőlük, összeadni amit össze lehet. De lehet rá úgy is tekinteni, mint emberek, csapatok és tapasztalatok tárháza. És ha így nézzük, akkor sokkal többet is ki lehet belőlük hozni, ha egymást segítik, ha megosztják a tudásukat és ha inspirálják egymást. A befektetők hiába imádják a táblázatokat és kimutatásokat, igazából emberekbe fektetnek bizalmat. És ha jól csinálják, és ez a bizalom kölcsönös tud maradni, akkor hihetetlen erős pókhálót is tudnak építeni maguk köré tehetségből, tudásból és alkotó energiákból.
A vendégszerzők külsős szakértők, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
Borítókép: Orbital Strangers
