A jó üzlet alapja a jó ötlet, de onnantól a kőkemény tények diktálnak. Érdemes rájuk figyelni, mert időben rájöhetünk, hogy fordítva ülünk a lovon. Balogh Petya személyes beszámolója a Cápák között adásairól. Mibe és miért fektet be, mi okozott dilemmát, és mi az, amire élből nemet mondott.
Nincs mit szépíteni, leterített a betegség. Negyven fölötti lázzal vacogtam egy londoni Airbnb-lakás hálószobájában és azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán valahogy hazavergődtünk és próbáltunk orvosi segítséget kérni. Nem sok köszönet volt benne. A háziorvosok közölték, hogy amíg betegek vagyunk, meg se próbáljunk bemenni a rendelőbe.
A covid pandémia egyik – számukra – igen kellemes hozadéka, hogy beteg embert meg sem próbálnak gyógyítani.
De a magánklinikák is rendre közölték, hogy lázasan, köhögősen nem látnak szívesen. Maradt a távkuruzslás többféle szintje, ahol az államilag fizetett orvosok azt javasolták, hogy szedjek lázcsillapítót, de ha nagy a baj, akkor hívjak mentőt. A szomorú felismerés immár sokadszor, hogy hiába van pénzem, az sem segít a bajban. A magyar állam kivonult az egészségügyből, a magánszolgáltatók pedig csak félig-meddig érkeztek meg, hogy átvegyék a helyét.
De szerencsére azóta túl vagyunk mindenen, újra talpon, így most gyorsan behozom a lemaradásomat és két adás értékelését írom meg egyben. Lássák hát az ötödik évad hetedik részének felhozatalát!
Grund+metaverzum
Ádám és Dávid kocka srácok, egyikük matematikus, másik programozó. Hát elsőre ahogy megláttam őket, nem a foci jutott eszembe. Pedig ennek a reformját tűzték zászlóra, MetaGrund nevű projektjükkel. A hazai futballélmény alapegységét, a grundot rángatnák be a 21. századba, egyenesen a metaverzumba. A tervük, hogy kamerákkal pakolják meg a közösségi tereket és mesterséges intelligenciával elemezzék a játékot. Ez sok mókát lehetővé tenne, kihívásokat, tehetségkutatást, edzések válnának egyszerűbbé. Kár, hogy ez mind nem igaz.
Fotó: RTL Sajtóklub
Az első tévedésük az volt, hogy hárommillió forintból tartósan és „környezetállóan” tele tudnak kamerázni egy focipályát olyan minőségben, amivel már utána lehet is valamit kezdeni. Hát szerintem ez legalább egy, de inkább két nagyságrenddel kerülne többe. A jó videózáshoz optika kell, fény, távolság. Egy komplex, sok emberes játékteret nagyon sok kamerával, sok szögből kell látni ahhoz, hogy mindig rálássunk a labdára és az azt kezelő játékosra. Egy drága kamerát már az időjárástól sem olcsó megvédeni, de a grundlakóktól még nehezebb. Márpedig magára hagyni sokmillió forintnyi elektronikai eszközt egy sikátorban nem tűnik jó üzleti ötletnek.
A nagyobb baj viszont ez után jött. Amikor Moldován András rákérdezett, hogy mégis ki adna pénzt mindezért. Itt el is akadtak a vállalkozók és hebegésbe ment át a pitch. Végül azzal rukkoltak elő, hogy ha minden nap nyolc órában átlag tizenkét fő fizet 365 napban fejenként 250 forintot, akkor össze is jön az éves tízmilliós bevétel pályánként. De nem fog, mert télen a hóviharban nem mindig jön össze a 12 fős csapat, és nem is biztos, hogy erre ennyit akarnak költeni. Minden cápa kiszállt, a vállalkozók üres kézzel távoztak.
A sztori tanulsága talán annyi volt, hogy nem onnan indult a testvérpár, hogy mire lenne kereslet, mit vennének a focizók, hanem onnan, hogy ők mit tudnának létrehozni, mit szeretnének eladni.
Azaz nem egy kérdésre kerestek választ, hanem egy válaszhoz keresik a megfelelő kérdést.
Ennél szerintem sokkal jobban járnak, ha inkább egy mobil appot írnak, ami tud kihívást adni és ellenőrizni a telefon kamerájával. De igazából nem tudom, sosem szerettem a focit, nem jártam a grundra, de még csak gittet sem rágtam soha.
Higgyétek el, 20 milliárdot ér a cég!
Fotó: RTL Sajtóklub
Második áldozatnak érkezett az AI-ga: mesterséges intelligencia alapú animációs stúdióval Gergő. Bár még csak két hónapja kezdtek el a technológiával kísérletezni, ha az áttörést nem is, az önbizalmukat hamar megtalálták. A létrejövő cégbirodalomból kínáltak tíz százalékot, csekély kétmilliárdos befektetésért cserébe. Amikor megpróbálták demonstrálni a technológiát, akkor elég határozottan kilógott a fenekük a gatyából, mert igazából semmijük nem volt még készen. Az utóbbi évek sztárja, a generatív mesterséges intelligencia ugyan generált fura cápás képeket, de ennyi. Ezeket hiába rakták egymás után, az még nem animáció. De mindegy is, a lényeg, hogy nem volt semmijük sem. Ami a húszmilliárdos cégértéket erősen megkérdőjelezte.
Gergő tervei szerint bármikor beállíthat a Google egymilliárd dollárt kínálva a cégért, így igazából minden olcsó.
Bár a próbálkozás komoly szekunder szégyent tudott kiváltani és szinte minden pontján elvérzett, maga az ötlet nem volt rossz. A mesterséges intelligencia hihetetlen sebességgel robban be a világunkba, és éveken belül feje tetejére fogja állítani a világot, így többek között az animációs-film gyártást is. Egészen biztos, hogy ebben új játékosok is fognak felemelkedni és lesznek hoppon maradt, a változásról lemaradó gigacégek, akik felvásárolják őket. De azért az is sejthető, hogy lesznek ennél ügyesebb és felkészültebb próbálkozók is. Ahogy Tomán Szabina fogalmazott, ezzel a témával a szakma nagyágyúi is elkezdtek foglalkozni.
Ha ugyanez a két vállalkozó azzal jött volna, hogy ez az ötletük, ebben indulnának el, húszmilliót keresnek és szakmai mentorálást, akkor még az sem kizárt, hogy pénzzel távoznak. De a húszmilliárdos cégérték nem csak önbizalmat türköz, hanem a realitásérzék teljes hiányát is.
Kisállat-felvigyázás és egy üzleti dilemma
Harmadik hősünk Pálma volt, aki állatorvosként dolgozik és rájött, hogy az állatfelügyelet bizalmi kérdés. Négylábú kedvenceiket sokan családtagként szeretik és nem szívesen bízzák rá csak úgy bárkire, hiszen annyi minden történhet egy ilyen felügyelet – vagy akár csak egy sétáltatás alatt is. A vállalkozónő ezért petszitter tanfolyamokat szervez és a levizsgázott „diákjainak” egyből munkalehetőséget is kínál. Ez a Pet Wise Care, az állatszitting-közvetítő oldal. Az árazást a szitterek határozzák meg, a cég a közvetítésért 25% jutalékot szed.
Vállalkozása fejlesztéséhez 15 millió forint tőkét keresett, cserébe 7,5%-ot kínálva a cégből. Ebben a már meglévő két angyalbefektetője által kialakított cégérték is egyfajta határt szabott, hiszen náluk kedvezőbb feltétellel nem engedhetett be újabb befektetőt.
István a mostanában tőle megszokott „venture debt” modellben öt százalék tulajdonrészért cserébe kínált 15 millió forint kölcsönt, amit Pálmának tranzakciónként kellett volna törlesztenie. Ez a fajta finanszírozás nagyon népszerű az amerikai Shark Tank-ben is, de igazán akkor praktikus, ha egy cégnek már van jelentősebb havi forgalma, de mégsem hitelképes, így banki finanszírozást nem tud szerezni.
Én nagy dilemmában voltam. Egyrészt tetszett a vállalkozás, de azt is láttam, hogy Pálma és csapata számára a pénz mellett a mentorálás és a tudásprogram is jelentős értéket képviselne, amit tudok adni.
De mint sok vállalkozó, a pénzért szívesebben adna tulajdonrészt, míg a segítséget ingyen szeretné.
Ez egyrészt érthető, hiszen a legtöbb befektető ígér – általában jelentős ködösítés mellett – segítséget is. Ezt szokták „smart money”-nak hívni. Még annak idején, az SZTA (ma Széchenyi Alapok) egyik vezetőjeként Török Józsi sokkolt azzal, hogy kimondta: ők pénzt adnak, csak pénzt. Ugyanis bármilyen érdemi segítség, támogatás munkába kerül, az pedig elkerülhetetlenül pénzbe kerül. Nincs ingyen ebéd. Márpedig ahol ez nincs konkrétan meghatározva és árazva, ott általában a ködös ígéretek után minimálisan sem teljesül belőle semmi, hiszen nincs rá büdzsé, nincs rá ember, aki elvégezze az értékátadást. Angyalként ez ellen küzdök lassan egy évtizede. A munkát akkor várhatjuk el, ha azt az üzleti modellben árazni tudjuk, minden más csak üres puffogtatás.
De vissza a dilemmához.
Ha túl kicsi szeletet szerzek a cégből, de sok munkát teszek bele a támogatásukba, akkor többe lesz a leves, mint a hús. Ha a munkát két év alatt tízmillióra becsülöm, akkor igazából nem 15, hanem 25 milliót fektetek be a 7,5%-ért cserébe.
Akkor már az is jobb, ha kicsit több pénzt fektetek be és kicsit nagyobb százalékot szerzek. Ezért végül 20 millió forint befektetést és 10 milliónyi munkát kínáltam, összesen 10%-ért cserébe. Ezzel Pálma is, én is elégedettek tudtunk lenni, így megtörtént a kézfogás. Csillagszórók!
A családi cég mellett elhúzott az élet
Negyediknek a Hummel család két generációja, Zoltán és fia Dávid érkezett. A családnévről elkeresztelt Dr Hummel rostpótló gélek huszonöt éve kaphatóak, és segítik bélmozgáshoz a törzsvásárlóikat. A recept szinte biztosan működik, ennyi ideig nem élne meg, ha nem hozná az elvárt megkönnyebbülést. Maga a „találmány” az ecetsav-baktérium által előállított vékony cellulózszál, zselés állagú, kicsit ecetes ízű és szagú trutyiként. A cég stabil kisvállalkozásként, évi 60 millió körüli árbevétellel és kicsi, de tisztes profittal üzemel már nagyon régen. De nem nő, egyszerűen ennyit tud. Bár negyed évszázaddal ezelőtt az élelmi rost fontosságáról alig esett szó, addigra mára mainstream tudássá vált. Minden létező formában rostosodott az élet körülöttünk, a tejtermékektől a táplálék-kiegészítőkig mindenből van rostokkal turbózott verzió. A hazai Activé FiberShake pár év alatt többszázmilliós árbevételt ért el rostban gazdag italporokkal.
Márpedig ha egy iparág berobban és mi mégsem száguldunk vele, akkor valamit rosszul csinálunk.
És úgy tűnik, hogy a Hummel család mellett elhúzott az élet. Így aztán minden cápa kiszállt, de a vállalkozódinasztiát ez nem viselte meg különösebben.
Amiért mégis izgalmas volt, az az, hogy több cápa másnap reggel már dicsérte a szert és annak áldásos hatását. Nekem égett tőle a gyomrom és eceteset büfiztem a nap végéig, így egyelőre maradok a többi rost-forrásomnál.
100 ezer eladott darab, 79 országban
Utolsónak egy kedves, de nagyon felkészült házaspár, Gyöngyi és Zsolt érkezett. Találmányuk első pillanatra cuki és szinte túl egyszerű volt, hogy igaz legyen. EverCover néven sisakhuzatokat gyártanak, harisnyát a bukósisakra, mindenféle mókás formában és mintával. Síelők, raftingosok, bringások, túrázók tudják így messziről is követni és felismerni egymást, azaz nem csak vicces, de hasznos is.
Fotó: RTL Sajtóklub
Egy újabb ökörség, legyinthetnénk, ha nem ők lennének a témában a piacvezetők, több, mint százezer eladott példánnyal, 79 országban. Az igen! Az átlag kettőtől négyezer forintig terjedő árral is szép summa ez, és bár kézzel varrott minden darab, de még így is jelentős az árrésük.
A covidig folyamatos volt a növekedés, a csúcson százmilliós online eladással. A pandémia őket is megütötte, de lassan ugyanott tartanak, mint a világégés előtt. Tanultak is az esetből, rájöttek, hogy nagyon ki vannak szolgáltatva az ügyfeleknek, így rajtuk keresztül a turizmusnak, ezért új piacokra nyitnak. Célba vették az építőipart, ahol szintén sokféle haszna lehet az ilyen könnyen variálható megkülönböztető jelzésnek. Szakágak, felvonult cégek, műszakok tudják egymás felé egyszerűen láthatóvá tenni magukat. A cápákhoz 50 millió forintért jöttek, 30%-ot felkínálva a cégükből.
Istvánnal és Szabinával gyorsan kiszálltunk, mert nekünk nem látszott, hogy hová és hogyan tud ez még nőni. Ha bemennek a kiskereskedelembe, ott nagyon máshogy működik a matek. Ha egy nagy sportáruházlánc szemet vet a kategóriára, akkor valószínűleg jobban jár, ha magának megvarratja Kínában, így kiszorítva őket a piacról. Ha meg nem vet szemet a kategóriára, az valószínűleg azért van, mert nem lehet eleget keresni vele. De ki tudja, piacvezetőként, innovátorként még bármi előfordulhat.
Moldován András látványosan agonizált és próbálta magát lebeszélni a lehetőségről. Már éppen sikerült volna kiszálljon, amikor Balogh Levente bedobta az összeg felét, 25 millió forintért 15%-ot kérve. Erre megmozdult András is, megadta a másik felét.
Így két cápától, alku nélkül meglett az összeg, amiért jöttek. Erre kevés példa volt eddig a műsor történetében, örültek is a vállalkozók.
Azért amikor ilyen szép sztorik kerülnek elő, mindig van bennem hiányérzet, hogy miért nem szálltam be ebbe is. De mindenbe nem lehet, mert minden projektben nincs benne az esély, hogy megtízszerezze a pénzemet. Itt például ha beteszek 25 milliót, ahhoz, hogy 250-et kapjak vissza majd egyszer, a cégnek a jelenleg 20 millió körüli éves osztalékról sokmilliárdos osztalékig kellene eljutnia. Ami lehet, hogy ebben a kategóriában egyszerűen nincs benne. Bár cserébe a kockázata is sokkal kisebb, de én nem ezt keresem.
Jöjjön hát a nyolcadik adás! Ezt már végre gyógyultan néztük a családdal végig, volt popcorn is a tévézéshez. Így állíthatom, hogy nem velem volt a baj ezeknél a vállalkozóknál…
Megkértem a ChatGTP-t, hogy programozza le, amiért 100 milliót kértek
Fotó: RTL Sajtóklub
Első pitchelőnk Kristóf volt, egy vállalkozó család sarja. Édesapja komoly, hatszázmilliós forgalmú szoftverfejlesztő céget épített, ő ebben a cégben dolgozik projektvezetőként egy elektromos autótöltő állomás felügyeleti rendszeren. Az első feladat, hogy egy társasház minden töltőjének a fogyasztási adatait ki tudják nyerni, összesíteni tudják. A távlati cél, hogy a töltőket intelligensen vezérelve az elektromos hálózat rugalmassági piacába akár visszatáplálva tudjanak az árammal és töltöttséggel úgy játszani nap közben, hogy a kocsi is feltöltődjön, de pénzt is keressenek rajta. Ehhez kerestek százmillió forintot, 10%-ot kínálva a leendő cégből, melynek neve Smart CapacitSystem lenne.
Amikor kiderült, hogy még nincs cég, nincs kész a szoftver, nincs meg az első ügyfél, akkor kicsit elszabadultak az indulatok.
Ajánlottam az ifjú vállalkozónak egy százmillió forintos fogadást, miszerint én ezt (a fogyasztási adatok kiolvasását) egy délután alatt leprogramozom. Ez ellen kicsit tiltakozott, majd érthetően kihátrált. Életem nagyrészét aktív programozóként töltöttem, szerintem sikerülne. De aztán a műsort a tévében nézve egy még vadabb ötletem támadt.
Megkértem a ChatGPT-t, az eddigi legizgalmazabb generatív mesterséges intelligenciát, hogy tegye ezt meg helyettem. És pár másodperc alatt ott is állt a kód készen. Kész funckiókönyvtárat használt persze, amit direkt az OCPP-s töltőkkel való kommunikációra fejlesztettek ki (még emberek), így pár sorból demonstrálta a lényeget.
Még egy kísérlet eszembe jutott!
Eszembe jutott, hogy mennyit szenvedett pár éve az egyik portfóliócégem, hogy adószám alapján elő tudja keresni egy cég nevét a NAV adatbázisából. Gondoltam, hogy a hazai adóhatóság API-jai csak okoznak egy kis kihívást a ChatGPT-nek. Hát nem. Kértem tőle egy weboldalba ágyazható függvényt, ami megcsinálja a lekérést magyar cégekre adószám alapján. És kész is volt. Gondoltam egy merészet, átírtam a kérdést arra, hogy német cégre tudja ugyanezt. A kód természetesen teljesen más lett, hiszen más adatbázisból, más módon kell lekérni, és pláne máshogy értelmezni a választ. De pikk-pakk ez is elkészült. Hát átírtam a kérésemet úgy, hogy EU-s adószám alapján működő kódot írjon. Azt is szempillantás alatt kiköpte a gép. És ebben nem is az a legzseniálisabb, hogy megírta rá a kódot. Pár tucatnyi sor egyszerű program volt. Az igazi zseniális, hogy tudta, hogy melyik kérdéssel melyik szervert kell megkérdezni, milyen módon, és annak a válaszát hogyan kell értelmezni. Nem csak az okossága megdöbbentő, hanem a végtelen részletes és mindenre kiterjedő tudása is.
Kukákat éjjel borogató, éhező programozóhordák, szevasztok!
De visszatérve a CapacitSystemre, nekem egészen nagy érzelmi hullámmedence volt a beszélgetés. Egyszer fent, egyszer lent. A témafelvetés nem volt rossz, aktuális és sokan pörögnek is rajta. A mainstream változásoknál, mint például az elektromos autózás, a legizgalmasabb lehetőségek nem mindig a fősodorban vannak. Nem több autógyártó kell, az van elég. De a változást kiszolgáló infrastruktúra felügyelete, adminisztrációja mindig számtalan jó lehetőséget hordoz induló cégek számára. Egy ponton előkerült Kristóf édesapja, Sándor is. A tapasztalatlan, álmodozó fiú mindjárt komolyabban vehető lett a rutinos üzletember apuka mellett állva.
De kiderült az is, amit addig csak a fiú testbeszéde sugallt: „Nekünk nem létfontosságú, hogy pénzt vonjunk be.”
Sajnos ez a tény átszűrődött Kristóf magatartásán, testbeszédén is. Nem éreztük rajta az éhséget, az elszántságot, hogy ő innen pénzzel akar távozni, és ez gyengítette a pitchét.
De cápatársamról, Lakatos Istvánról is megtudtam, hogy nyakig benne van a cégcsoportjával az energetikában, és többek között az elektromos autótöltők importjában is. Azaz egyben potenciális befektető, ügyfél és partner is lehetne. Bár a legtöbb cápa kiszállt, ő tett egy ajánlatot. Húszmillió forint tőke, nyolcvan millió forint hitel, húsz százalékért. Így lett az egymilliárdos cégértékből százmilliós.
De ha István ad a cégnek ennyi pénzt, és beáll a csapat mögé, akkor az nagyban megváltoztatja az esélyeiket is. Hiszen eleve integrált megoldást kínálhatnak a töltők mellé például. Úgyhogy végül én is beszálltam István mellé, tízmillió forintért tíz százalékot kínálva, és egy mentorálással megfejelve azt. Én igazából Istvánba fektettem.
Nagyon leegyszerűsítve, ha István ad 90 milliót, én adok 10 milliót, akkor az cég megérhet százmilliót.
Fogtuk is a fejünket a felvétel végére, hogy ezt a cikkcakkban haladó ívet hogyan fogják tudni értelmezhető, nézhető adássá vágni, de a végeredményt látva megint bizonyította az RTL-es stáb, hogy mennyire értik a szakmájukat. Az üzlet végül megszületett.
Egy ponton szétesett a sztori
Másodiknak a Varga ikrek érkeztek, cégükkel a SportManji-val. Mozgásszervi szakemberként és kreatív dizájnerként olyan videókat alkottak, amik kognitív tréningek és mozgásterápiás foglalkozásokhoz adnak vizuális segítséget. Lehet rájuk ugrálni, játszani, szem-kéz koordinációs gyakorlatokat végezni. Az értékesítést B2C modellben, azaz közvetlenül a végfelhasználóknak egyesével havi előfizetést eladva képzelték. Terveikhez 50 millió forintot kértek, húsz százalékot kínálva a cégükből.
Egészen eddig a pontig rendben is volt minden. Érződött a szakmai elhivatottság, a segíteni akarás rajtuk. Jó emberek voltak, és ez sokat számít a mai világban is.
De innentől szétesett az egész pitch, szétgurultak a gyöngyök. Ugyanis amikor a célpiacra terelődött a szó, kiderült, hogy ez mindenkinek jó valamire. Gyerekek és felnőttek, terápiában résztvevők, tanulók, sportolók, edzők és terapeuták, gyertek mind! Mindenkinek szól a SportManji!
Hiába próbáltuk először óvatosan, majd egyre frusztráltabban rávezetni őket egy konkrét célcsoportra és egy konkrét problémára, nem sikerült. Enélkül viszont ez egy „általános vitamin” maradt, amit bármikor, bárkinek, bármilyen problémára kell eladni. Ez pedig lehetetlen. Ahogy a mondás tartja, ha egy terméket millióknak terveznek, az senkit nem mozgat meg, míg ha egyetlen embernek tervezik, az milliókat mozgat meg. Ugyanis ha nincs meg a konkrét célszemély, konkrét problémával, igényekkel, akkor szétmaszatolódik a megoldás is, hiszen sok ember sokféle problémája van, mindegyiknek kicsit más az ideális termék. De ugyanígy hígul értelmezhetetlenné a marketingüzenet is a megcélzott perszona hiányában.
Végül András világosodott meg: „Ez nem jó semmire. Általában véve jó, de nem jó konkrétan semmire.”
Ahogy az várható volt, mind az öt cápa kiszállt. Hiába a szimpatikus vállalkozók, a segítő szándék és a szakmai tudás, ha nincs ügyfél, nincs üzlet sem.
Klassz ügy, nem nagy üzlet
Őket követte egy újabb érdekes páros, Bálint és Soma személyében. Ők a vállalkozásuk előtt az ország legnagyobb diákszervezetét, a több, mint hétezer tagot számláló Hungarian Youth Association-t építették fel, mely határokon átnyúlva fogja össze a nemzetközi egyetemeken tanuló magyar diákokat és szervez számukra programokat.
Ennek a közösségnek a „hátán” alakult meg a Hungary Hiring állásportál, mely a messzire szakadt (vagy szökött) diákok hazatérésében lát üzleti potenciált, őket találná meg álláslehetőségekkel, amiket hirdetőik osztanak meg az oldalukon. Mivel a célközönség javarészt friss diplomásokból áll, így munkatapasztalat és szakmai önéletrajz helyett egy saját viselkedés- és érdeklődésalapú keresést hoztak létre, ami alapján az állásokat és diákokat össze tudják vetni. Cégük beindításához 15 millió forintot kerestek, tíz százalékért cserébe.
Egy ilyen jellegű vállalkozást hívunk kétoldalú piactérnek, mert összeköti a keresletet (egyik oldal) a kínálattal (másik oldal). És az igazi kérdése mindig az, hogy mekkora kereslet találkozik itt mekkora kínálattal, ezzel hány „tranzakciót” hozva létre. Hiszen bárhogy is árazunk és számlázunk, mindkét fél számára az igazi érték abban van, ha megtalálja a másik oldalról azt, amit keres. Eddig tíz hirdető állást kínáló cég fizetett be közel tízmillió forint éves díjat, amiért a mérleg másik serpenyőjében található 480 diákból összesen ketten jelentkeztek hozzájuk munkára. Amiből látszik is a dolog limitáltsága. A legtöbb diák nem releváns és nem is feltétlen érdeklődik a legtöbb munkára. Azaz ahhoz, hogy sok álláshirdetőjüket ki tudják szolgálni, sokkal több diákra lesz szükségük. Nagyságrendekkel többre. Így a cápák szépen sorban mind kiszálltak.
Persze maga az ügy klassz lehetne. Ki ne szeretné hazahozni a fiatalokat és rávenni őket, hogy itt tervezzék a jövőjüket, Hagyják a haldokló nyugatot másra, és itt, Döbrögiék árnyékában építsék illiberális ildemokráciánkat! De ez nem fog sikerülni. Ami (vagy inkább aki) elől ők leléptek, az változatlan tombol az országban, a jövő kilátásai egy szemernyit sem javultak, és a retorika sem változott érdemben. A még itt maradt értelmiség jó eséllyel majd csak Facetime-on fogja látni az unokáit. Ez az igazi nemzeti tragédiánk.
Dobozközösség
Utolsó hősünk Sarolta volt, aki környezetvédelmi szakjogászként alapította meg cégét, a Rakun dobozközösséget. A készétel-kiszállítás hihetetlenül pazarló és környezetszennyező, és minden rendeléssel egy újabb fél köbméter műanyag doboz megy a kukába, hogy aztán évezredekig kísértse az emberiséget. Ennek a pazarlásnak a felszámolására, nyugaton már működő minták alapján hozták létre a vállalkozást. A modell egyszerű, havi előfizetési díjért becsatlakozhatunk az újrahasznosítható ételhordók közösségébe, így rendeléseinket műanyag helyett acéldobozban kapjuk kézhez, amiket elöblítés után a következő futár visz magával, vissza a végtelen körforgásba. Az étterem elmosogatja, majd újabb és újabb kört tesz meg a rendszerben, míg végleg el nem kopik. Bár a Rakun-tagság pénzbe kerül (havi 500 forinttól kezdődik, de reális 1200–1600 forint), ezen túl nincs más költségünk vele. A jobb fej vendéglősök is szívesebben mosogatnak, mint hogy műanyag dobozokat vegyenek.
András persze kiakadt, mint mindig, ha a vegán életmód vagy a fenntarthatóság a téma. Neki komfortosabb, hogy a rendelt étel frissen gyártott, nulla kilométeres műanyag dobozban érkezik, mint a sokat látott acéltálka, és abban sem hisz, hogy ezzel csökkenthető a környezeti terhelés, hiszen a fémedényt gyártani is szennyezőbb, utazni is többet fog, mosogatni is kell. Sarolta szerencsére felkészült már a szokásos érvekre, a cég indulásához külső szakértőkkel készített életciklus-elemzés ugyanis kimutatta, hogy 30–60 forduló után már kisebb a környezetterhelése az újrahasznált megoldásnak, mint ha mindig friss műanyagot dobunk a kukába. Az acél pedig bírja, akár ezerszer is megfordul majd a közösségben, mielőtt nyugdíjazzák.
Valahol megértem Andrást is. Annyira sok nyomasztó információ érkezik a mindennapi szokásaink károsságáról, hogy néha én is jobban örülnék pár jól hangzó ellenérvnek, mint annak az undok, makacs ténynek, hogy változnunk kell.
Bárcsak minden világjobbító ötletre lenne egy boomer-kategóriás kifogásom, ami miatt maradhatok változatlan. De ez egy csapdahelyzet, hiszen a probléma megoldása helyett éppen azokat támadjuk, akik előre akarnak vinni, akik segíteni akarnak megfejteni és megoldani azt. És az ő megtépésük jogosít fel a múlt tévedéseinek fenntartására, ahelyett, hogy elfogadnám, hogy a világ változik, javul, és nekem is változnom, javulnom kell vele együtt. Régen nem volt minden szebb és jobb, csak nem tudtuk még, hogy mennyire rossz az, amit és ahogy csinálunk. Ennek jó példája a számtalan betiltott vegyszer, a hatvanas évek óta folyamatosan javuló légminőség, az újra benőtt ózonlyuk is.
Saroltáék üzlete nemes, de túl bonyolult. Külső kis játékosként túl sok mindenki máson múlik a sikerük, és ha nem tudnak kritikus tömeget elérni mind az éttermek, mind a fogyasztók között, akkor megy a lecsóba az egész. Azonban ha az egyik – vagy mindkét – nagy házhozszállítós ételfutárcég beleállna a megoldásba, akkor az átalakíthatná a fogyasztói szokásokat is nagyon gyorsan. De sajnos ennek egyelőre még nincs nyoma.
Fotó: RTL Sajtóklub
Végül Tomán Szabina elgondolkodott a befektetésen, de Balogh Levente beelőzte, és tett egy ajánlatot. Tizenhárom millió forint befektetésért tizenöt százalékot kért a cégből. Szabina ezen a ponton inkább kiszállt, átengedve a dealt cápa-társának. Sarolta alkudott, tíz százalékot kínált, amit Levente elfogadott. Nagy volt az öröm, remélem, hogy együtt sikerre tudják vinni a Rakunt. A környezetünk hálás lenne érte.
Az idei évadnak több érdekessége is van az előző évadokhoz képest. Mintha lényegesen több lenne a családi vállalkozás, legyen szó házaspárokról, testvérekről vagy apákról és fiaikról. Még nem tudom, hogy hogyan érezzek ezzel kapcsolatban, de azt hiszem, hogy szeretem ezt, mert inspirál.
Ne feledd, hogy vasárnap este hétkor megint érkezik a Cápák között az RTL műsorán! Ott találkozunk!
