Kiran Mazumdar-Shaw sörfőzőmesternek tanult, 1978-ban mégis egy enzimtechnológiai cégnek lett a társalapítója. Első irodája a garázsa volt, a Biocon ma már 4,4 milliárd dollárt ér – Mazumdar-Shaw pedig ezzel India leggazdagabb üzletasszonya lett. Júniusban elnyerte az EY World Entrepreneur Of The Year díját, ennek apropóján beszélgettünk.
Sokszor mondja magáról, hogy csak véletlenül lett vállalkozó. Hogy történt ez a véletlen?
Én voltam India első női sörfőzőmestere, Ausztráliában tanultam a szakmát. Édesapám szintén sörfőzőmester volt, ő volt az, aki biztatott, hogy valami szokatlan dolgot tanuljak. Biztos volt benne, hogy én is nagyon élvezném.
Miután végeztem az egyetemen, nagyon magabiztosan tértem vissza Indiába, azt gondoltam, hogy könnyen találok majd munkát. De az összes indiai sörfőzde azt mondta, ez nem nőnek való munka, nem kockáztathatják meg, hogy felvegyenek.
Mi volt a kockázat?
Az, hogy nő vagyok. Egyetlen nő sem dolgozott a sörfőzdékben, ezért nem akarták vállalni a kockázatot, hogy egy nő biztonságáért feleljenek. Azt mondták, ez durva és kemény munka, szakszervezetekkel és éjjeli műszakokkal. Pedig mindenhol elmondtam, hogy mindez nekem nem probléma, de mindenhol azt mondták, hogy nekik viszont az. Nagyon lehangolt a dolog.
Keményen tanultam, diplomát szereztem, biztos voltam benne, hogy jól tudnám csinálni ezt a munkát, mégsem akar esélyt adni senki.
Jól érzem, hogy ekkor jött az a bizonyos véletlen?
Kaptam egy állásajánlatot az Egyesült
Királyságból. Úgy volt, hogy el is fogadom, de közben megkeresett egy ír
biotech vállalkozó, Leslie Auchincloss, aki még az ausztráliai időkből hallott
rólam. Azzal keresett meg, hogy szeretne egy enzimeket kutató biotech céget
csinálni Indiában – az én segítségemmel.
Azt válaszoltam, hogy nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok a jó választás, hiszen pont a saját országom „szembesített” azzal, hogy a nők nem jó vállalkozók, ráadásul se üzleti tapasztalatom, se pénzem nincs. Össze is kötöttem Leslie-t egy enzimekkel foglalkozó férfi vállalkozó ismerősömmel, mondván, hogy ő ideális partner lenne; én pedig megyek az Egyesült Királyságba. Mire Leslie azt kérdezte: miért minősítem le magam ennyire? Miért nem adok neki egy esélyt, és megyek külföldre akkor, ha nem jön össze?
Emiatt szoktam azt mondani, hogy teljesen
véletlenül kezdődött. De ha egyszer eldöntök valamit, nem csak egy esélyt adok,
hanem mindent meg is teszek azért, hogy működjön a dolog.
Gondolom, azért nem indult zökkenőmentesen az üzlet.
Rengeteg problémával kellett megküzdenem az elején, főleg a hitelességgel kapcsolatban. Az első dolog, amire szükségem volt, az a tőke. Tízezer rúpiám volt, ez annak idején nagyjából ötezer dollárnak felelt meg. Akkoriban – a hetvenes években – nem volt kockázati tőke, csak hitel, nekem viszont nem volt fedezetem.
Bankról bankra jártam, hogy tőkét szerezzek, de mindenhol csukott ajtókra leltem: huszonöt éves voltam, nem volt pénzem, nem volt tapasztalatom, miért hittek volna bennem?
Még a vállalkozásom is furcsa volt nekik, sosem hallották a biotech szót. Hat hónap után találtam egy bankot, ami bizalmat szavazott, ez pedig segített, hogy végre elindulhassak.
Ez 1978-ban volt. Hogy néztek ki az első évek?
A garázsom volt az irodám. (Nevet.) Nem igazán nyűgözte le azokat, akik állásinterjúra jöttek hozzám. Az első két alkalmazottam két nyugdíjas műszerész volt, akiknek pénzre volt szükségük. Így kezdődött. Aztán szép lassan jöttek a többiek: mérnökök, tudósok – sikerült összegyűjtenem egy csapat szenvedélyes fiatalt, bár ehhez is kellett két év. Az első tudóst, egy fiatal, MIT-n végzett élelmiszertudós hölgyet 1980-ban vettem fel. Komolyan úgy gondolom, hogy az én cégem volt az egyik első tech startup Indiában.
Mit csinált ekkoriban a cég?
Kezdetben az volt a célunk, hogy az enzimkészítmények alkalmazását, azaz az enzimtechnológiát fejlesszük. Akkoriban még egyáltalán nem volt fókusz a fenntarthatóságon, de nagyon örültem, amikor rájöttem, hogy képes vagyok a szennyező kémiai technológiákat környezetbarát enzimtechnológiával helyettesíteni – baktériumok, élesztőgomba használatával.
Leslie Auchincloss viszont időközben kiszállt.
Igen. Tíz évvel azután, hogy Leslie-vel összefogtunk, az ír társaságot megvette az Unilever. Hirtelen ők lettek az új partnereim.
Egy évvel előtte fektetett be a Bioconba egy nagy
bank, az ICICI, ami épp akkoriban indított egy kockázati tőkealapot. Sokan
kérdezik, volt-e mentorom. Az egyetlen ember, akit a mentoromnak hívok, ennek a
banknak az akkori vezetője, Narayanan Vaghul, akivel rengeteget ötleteltem
akkoriban.
Egy évvel később tehát az Unilever megvette az ír partnerem, de rájöttek, hogy a legértékesebb, amit ezáltal nyertek, az az én technológiám.
Úgyhogy ki is vásárolták a kockázati tőkebefektetőt, négyszer többért, mint amennyit előző évben fizetett. Mindenki boldog volt: az Unilever részesedést kapott a vállalkozásból, a befektető többet kapott vissza, mint amire számított. Nekem pedig hosszú időre az Unilever lett a partnerem, ami sok-sok ajtót megnyitott.
Mennyire lehetett az ember egyenrangú partner az Unilever
mellett a kilencvenes években?
Teljesen egyenlőek voltunk, ami akkoriban, női vállalkozóként, nagyon szokatlan volt. Mindig tiszteltem őket és ők is engem. Azért tiszteltek, mert innováltam, értéket teremtettem, és teljesen másképp csináltam mindent, mint ahogy ahhoz hozzászoktak. Nem értettek a biotechhez, én pedig képes voltam arra, hogy megmutassam, mi az értéke.
Ekkor már érezte, hogy a Biocon nem csak Indián belül
rúghat labdába?
Nem. Akkoriban még mindig nem tudtam, hogy milyen
értékes, amit csinálok, bár azt érzékeltem, hogy az Unilever szerint érdekes a
cég.
1998-ban az Unilever eladta a biotech-ágát, de úgy éreztem, az új tulajdonos nem lenne megfelelő partner számomra.
Megmondtam az Unilevernek, hogy nem szeretném, ha úgy adnák-vennék a cégemet a nagy multik, mint valami csomagot, úgyhogy bejelentettem, hogy szeretném visszavásárolni tőlük a részesedésem.
Mit szóltak erre?
Meglepődtek. Ez nagyjából ugyanakkor volt, amikor megházasodtam. A férjem akkoriban a Madura Coats elnöke és vezérigazgatója volt, mindig azzal viccelődött, hogy úgy tudta, Indiában a nők hozzák a hozományt, nálunk viszont fordítva volt. Minden pénzünkre szükségünk volt, hogy kivásároljuk az Unilevert, az ő megtakarításaira is. De azt is mindig elmondja, hogy ez volt élete legjobb befektetése… amire a felesége vette rá. (Nevet.) Ma nagyon értékes részesedése van a cégben. (A Biocon 2004-ben ment tőzsdére, rögtön az első napon elérte az egymilliárd dolláros értéket. A cég ma 4,4 milliárd dollárt ér – a szerk.)
Kiran Mazumdar-Shaw reakciója, amikor bejelentették, hogy övé lett az EY World Entrepreneur Of The Year díj / Fotó: EY
Ha jól értem, a Biocon ma viszont nem enzimekkel, hanem
biológiai gyógyszerekkel kapcsolatos fejlesztéseken dolgozik.
Igen. 1999-ben úgy döntöttem, nézzük meg, milyen
más lehetőségeink vannak a biotechnológián belül. 1998-ig csak
enzimtechnológiával foglalkoztunk, bár már korábban, 1994-ben létrehoztam egy
másik céget, a Syngene-t, ami ma több mint 2 milliárd dollárt ér. Ezért is
tartom magam sorozatvállalkozónak. A Syngene-nel az volt a célom, hogy más
lehetőségeket is kihasználjunk a szektorban, a biológiai gyógyszerek érdekeltek
a legjobban.
Mi történt az enzimtecnológiai ággal?
2007-ben eladtam a legnagyobb – enzimtechnológiával foglalkozó – konkurensemnek, a dán Novozynes-nak. A pénzt (százezer dollárt) pedig arra használtam, hogy felépítsem az új ágat.
Miután elnyerte az EY World Entrepreneur Of The Year díjat, elmondott egy rövid beszédet, ahol megemlítette, hogy a Biocon sokféleképpen próbál küzdeni a koronavírussal. Mesél erről?
Amikor berobbant a járvány, azt mondtam, meg kell vizsgálnunk, mi az, amit biotech vállalatként megtehetünk a vírus leküzdése érdekében. Indiának rengeteg tesztre volt szüksége, de az ország rendkívül függött az import tesztektől. Ezért összefogtunk egy kis biotech céggel, hogy segítsünk nekik a belföldi tesztek kifejlesztésében. Ma Indiának már elegendő belföldi tesztje van, mind a PCR, mind a szerológiai teszteket tekintve.
A laborunk a tesztek gyártásán túl is segítette a kormányzat munkáját, például tesztelések felügyeletével vagy a fertőzöttség követésével – természetesen ingyen.
Néhány startuppal közösen elkezdtünk dolgozni az oltásokon, és belevágtunk a gyógyszerfejlesztésbe is.
A klinikai tesztelést néhány héten belül befejezzük – úgy gondolom, hogy már most rengeteg életet megmentettük vele, és később megkezdhetjük az amerikai, európai és brazil terjesztést is. Minden fronton küzdünk.
Mire figyelt oda vezetőként?
Nagyon hamar, már március elején kidolgoztuk a
vírushelyzetre vonatkozó protokollt. Mérjük az alkalmazottak testhőmérsékletét,
odafigyelünk a távolságtartásra és a fertőtlenítésre. Azonnal kidolgoztuk,
hogyan váltsunk át a távmunkára, már azelőtt hazaküldtük az embereket, hogy a
kormány elrendelte volna. Március 24-én az alkalmazottaink 70 százaléka
otthonról dolgozott, a helyszínen az a 30 százalék maradt, akik
elengedhetetlenek voltak a működéshez – bár csupán 30-40 százalékos
kapacitással dolgoztunk. Ez a szám most 80 százalék körül van, az emberek 70
százaléka már visszatért a munkahelyre. Viszont mindenképp újra fogjuk
vizsgálni a távmunkára vonatkozó irányelveinket; elképzelhető, hogy átállunk
arra, hogy egy héten csak négy nap kelljen bejárni.
Kellett elküldenie embereket?
Nem, mert a vírus szempontjából létfontosságú
vállalat vagyunk. Ami azt illeti, még bővültünk is, összesen 1500 embert
vettünk fel a járvány alatt.
Akkor ha jól számolom, most nagyjából 12 ezren dolgoznak
a vállalatnál.
Igen.
A beszédében azt is megjegyezte, hogy a világ jobban tenné, ha a női vállalkozók nagyobb figyelmet, több befektetést kapnának. Mire gondolt pontosan?
Úgy érzem, hogy a kockázatitőke-befektetők és a bankok alapvetően nem fektetnek olyan vállalatokba, amiket nők vezetnek.
A női vállalkozóknak a mai napig komoly akadályokkal kell megküzdeniük.
Ezt tükrözte például azoknak a vállalkozóknak a listája, akiket beválogattak az EY World Entrepreneur Of The Year döntőjébe is. Ha nem tévedek, összesen három vagy négy nő került be, igaz?
Igen, a 46-ból hárman voltak nők.
Ami azt sugallja, hogy nincs elég női vezető vagy vállalkozó. A nőknek a mai napig nagy kihívásokkal kell megküzdeniük – folyamatosan ezt látom, még a kockázatitőke-befektetőknél is. Ezeket alapvetően a férfiak vonzzák, a nőknek mai napig kihívás, hogy tőkét szerezzenek a cégükhöz. Azt gondolom, hogy ez azért van, mert azok a férfiak, akik befektetnek, kényelmesebbek egy olyan szituációban, ahol férfiak által vezetett cégekbe fektetnek be. Közülük pedig sokan agresszívabbak, mint a nők, és azt a látszatot keltik, hogy jobb munkát végeznek. A nők visszafogottabbak, félénkebben beszélnek magukról és arról, amit csinálnak, de ez nem jelenti, hogy nem okosak.
Azt gondolom, hogy a nőket nem veszik annyira komolyan, mint kellene.
Ezért is örültem ennek a díjnak: úgy érzem, a nőket is képviselem. Ha megvan a hangod ahhoz, hogy befolyásolni tudd az embereket, fontos, hogy jó dolgokra használd.
Borítókép: Biocon
