Ukrajna lerohanása előtt mindenki úgy tudta, hogy az oroszok legyőzhetetlenek, profik az internetes hadműveletekben, és rendkívüli tartalékokkal rendelkeznek. A háború első hat hónapja valóban tele volt meglepetéssel, de ezek nagy része arról szólt, hogy mire nem képesek az oroszok. Dr. Krasznay Csabával, az Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) docensével beszélgettünk a kiberháború jelenéről, a XX. századi és XXI. századi hadviselés különbségeiről és arról, hogy mit tanultunk a zsarolóvírusos támadásokból.
Forbes.hu: Régen beszélünk a netes háborúról, de eddig csak egyes támadási kampányok voltak. Viszont fél éve megtámadta Oroszország Ukrajnát, ha valamikor, akkor most tényleg megfigyelhetünk egy kiberháborús eszközökkel megtámogatott konfliktust.
Krasznay Csaba: Amikor elkezdtem a doktori tanulmányaimat, akkor az egész kiberháború elméleti dolog volt. Nyilván láttuk 2007-ben Észtország megtámadását, 2008-ban a Grúzia elleni agressziót, 2014-ben az első orosz beavatkozást Ukrajnában. Figyelhettük, hogyan fejlődik Oroszország kiberhadviselési képessége, és láthattuk vagy legalább sejthettük, hogy ezzel párhuzamosan vagy ezt megelőzve a nyugati, különösen az amerikai képességek is fejlődnek. De a 2022. február 24-én kitört orosz-ukrán háborúhoz hasonlót a második világháború óta nem láttunk, és nem is tudtuk igazából elképzelni, hogy milyen lehet ez nagyban.
És az történik, amit gondoltunk?
Az orosz kiberképességek körülbelül a kétezres évek kezdetétől fogva lineárisan fejlődtek. Olyan fejlődési szakaszokat lehetett megfigyelni, amiket megpróbáltak egyrészt február 24-én, másrészt azóta is bevetni az információs műveletek területén. Egy-két meglepetés volt, de ezeket nem az oroszok okozták, hanem az ukránok. Zajlik egy XXI. századi háború a szemeink előtt, és az egyik fél, az oroszok, ezt XX. századi háborúként próbálja megvívni, míg a másik az összes elérhető új technológiát megpróbál a saját javára fordítani.
Mik ezek?
Az első és legfontosabb, hogy mindenki azt mondta az oroszokra, hogy ők a hibrid hadviselés nagymesterei. Ebben benne van a közösségi oldalakon és a médián keresztül történő megtévesztés, a narratíva alakítása is. Ehhez képest az első pillanattól azt látjuk, hogy a nyugati médiateret leuralta az ukrán narratíva, mindezt például drónvideókkal megtámogatva.
A drónok például egyáltalán nem új eszközök, még a katonai felhasználásuk sem
Harcászatban elég rég óta ott vannak, kimondottan tűzvezetésre és felderítésre használják őket. Most viszont azt látod a Twitteren és különböző Telegram csatornákon, hogy a tűzvezetést segítő videón megint eltalálnak egy orosz harckocsit, tüzérségi löveget vagy páncélozott szállító harcjárművet. Az ilyen videók megerősítik azt a szent meggyőződést, hogy itt már csak percek vannak hátra, az ukránok vissza fogják tolni az oroszokat és nyerni fognak. Az ilyen információs műveletekkel nagyon megleptek mindenkit.
A másik komoly meglepetés az volt, ahogy felkészítették a saját kormányzati és egyéb információs rendszereiket erre a háborúra. Nem kapott nagy hangsúlyt, amikor 2021-ben Zelenszkij elnök megkötött egy megállapodást az Amazon felhőszolgáltatójával, az AWS-sel. Utána viszont szisztematikusan elkezdtek felkészülni arra, hogyan tudják áttenni a kritikus információs infrastruktúráikat, adataikat a felhőbe. És amikor kitört a háború, Zelenszkij aláírt egye rendeletet, hogy a helyzetre való tekintettel kis túlzással, de minden kivihető a felhőbe, ami azt jelenti, hogy onnantól amerikai szervereken üzemelnek a szolgáltatásaik. Szerintem komoly innováció, hogy így fenn lehet tartani a rendszerek működését.
És az oroszok mit tudnak felmutatni. Azt mondtad, hogy őket tartották eddig a profiknak, de ennek nem sok jelét adják.
Legalább egy évtizedük volt felkészülni erre a háborúra és láttuk is ezt a felkészülést. De amikor oda került a sor, hogy élesben kellett volna ezeket a képességeket használni, meg voltak bénítva. Nem tudták együtt használni azokkal a fizikai térben megvalósuló harcászati tevékenységekkel, amelyekkel kellett volna.
Fontos zárójeles megjegyzés, hogy a katonai műveleteket általában összhaderőnemi formában szokták végrehajtani. Tehát ami a földön, vízen, levegőben és a kibertérben történik, azt illik összehangolni egymással. Ehhez képest az orosz katonai gépezet a kiberműveleteket sem tudta integrálni a csapásokba, sőt úgy tűnik, hogy a föld, a víz és a levegő összehangolása sem sikerült. Ez nagy meglepetés volt.
Utólag már okosabbak vagyunk, és lehet sejteni, hogy az orosz kiberműveletek elsősorban titkosszolgálatiak voltak.
Az lehet a kudarc oka, hogy a titkosszolgálat nem működött együtt a hadsereggel. Magyarul fel voltak készítve hírszerzésre és befolyásolásra, de a klasszikus katonai tevékenységet nem tudják támogatni.
Ez különösen annak fényében érdekes, hogy pár évvel korábban pont azt mutatták be az oroszok, hogy meg tudják szállni az ukrán villamosenergia-irányítási rendszert, ami után mérnökök terejápjárókkal járták az alállomásokat, mert a távirányítás nem működött.
Ketté kell választani a hadsereget és a GRU-t, a katonai titkosszolgálatot. Az látszik, hogy van a klasszikus katonai gépezet, amelyik harckocsikban gondolkodik. És van a titkosszolgálat, amely jellegéből fakadóan inkább előkészít, információt szerez, zavar. Amikor konkrét kinetikus csapás van, akkor az ember azt várná az utóbbitól, hogy a katonai célok elérését segíti, például megbénítja az ellenfél katonai rendszerét és védi a saját információs rendszereket. Egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy ez a fajta kooperáció nem tudott létrejönni.
Emellett kiderült, ami persze triviális volt annak, aki belegondolt korábban, hogy az orosz belső informatikai rendszerek pont ugyanannyira védtelenek, mint bárhol máshol a világon. Támadást előkészíteni és támadni sokkal egyszerűbb, kisebb befektetéssel jár, mint a rendszerek megvédése.
Ez abban csúcsosodott ki, hogy az oroszok arra készültek, hogy a korábbi évek gyakorlatának megfelelően bejutnak a villamosenergia-ellátásba, meghackelik a távközlést, a katonai rendszereket. Ezekre tettek is kísérleteket. Februárban volt egy-két látványos és pár szerényebb eredmény. Például ilyen volt a Viasat távközlési műhold feltörése. A kormányzatot viszont nem tudták lebénítani, ami kudarc. Az ukrán fél meg tudta szervezni a saját védelmét például a felhőbe költözéssel. Ehhez sok amerikai kiberfelderítési és technológiai támogatást kaptak. De össze is tudta szervezni Ukrajna a saját csapásmérő képességeit lényegében önkéntesekből – ez az ukrán IT Army -, illetve olyan nem ukrán, de őket támogató hacktivista csoportokból, akik a háború első napja óta rendelkezésre állnak.
Így a hatodik hónapra ez elkezdett kiegyenlítődni, de ahhoz képest, hogy azt vártuk, hogy a kiberfront lesz a legjelentősebb, legtöbb nóvumot hozó hadszíntér, meglepő módon háttérbe szorult a klasszikus XX. századi technológiákhoz képest.
A számítástechnikai meghatározottságú frontnak azért adjuk meg azt, hogy a legbarkácsabb drónhasználattól a hálózatba kötött tűzvezetésig eljutottak. Ez nekem nagyon impresszívnek tűnt.
Erre mondtam, hogy a XXI. századi technológiahasználat. Arról szól, hogy az összes rendelkezésre álló eszközt a saját céljaimra kezdem fordítani. Ugye hogyan kezdődött a drónok használata? Van egy közönséges, saját használatban lévő kínai DJI drónom. Mit tudok vele kezdeni? Felküldöm és megnézem hol van az ellenfél. Ebből kiszámolom hová kell lőni nagyjából és lövök. Aztán eljutunk oda, hogy ezekre a drónokra 3D-nyomtatással bombák hordozására használható feltéteket gyártanak, amely bombák lényegében kézigránátok nagyon gyakran. Majd a kézigránátokra gyártanak olyan kis alkatrészeket, amelyek segítségével pontosabban lehet ledobni őket, így gyakorlatilag légi bombázásra lehet használni. És ez a fizikai tér, lényegében a 3D-nyomtatási technológia által lehetővé tett fejlesztés.
Krasznay Csaba, az NKE docense. Fotók: Sebestyén László
Közben a drónokról a lehető leghamarabb képes vagyok jelet küldeni a tüzérségi eszközökhöz. Az ukránok létrehozták a tűzvezetés Uberjét. Jön egy csomó kép a háborúban nem résztvevő civilektől, illetve a megszállt területeken lévő kvázi partizánoktól és a drónokról a megfelelő Telegram csatornákra.
A képek és GPS-koordináták pedig perceken belül eljut a legközelebbi tüzérségi eszközhöz, ami ezután perceken belül végre tudja hajtani a csapást, és el tudja hagyni a helyszínt. Ez a rendszer az informatika nélkül nem jöhetett létre. Az ukránoknál percek alatt megy végig egy ilyen információ a zárt, felhős rendszeren.
Ugyanez az orosz oldalon legalább egy órát vesz igénybe míg megkapja a tüzérség a megfelelő információt és a tűzparancsot.
Partizánnak se kell lenni, hogy az ember kárt okozzon. Mostanában ment körbe a neten egy tüzérségi eszközzel pózoló orosz turista fotója.
Ezt nevezik műveleti biztonságnak, aminek a betartása minden katonai műveletben alapvető fontosságú. Tehát ne tudja az ellenfél, hogy hol vagyok és mit csinálok. De nyilvánvalóan emberek millióinak, köztük a turistáknak, nem lehet megtanítani a műveleti biztonságot, így aztán a turista fel fogja tölteni a szelfit, amin egy S300-as légvédelmi eszközzel együtt látszik
Amikor Magyar Honvédség kitelepült a keleti határra, akkor is kértek mindenkit, hogy még véletlenül se fotózzák le ezt. Élesben ugyanez megvan az ukránoknál is. Csak ott az a kérés, hogy itt ez a zárt Telegram csatorna, oda küldd a fotót, mert ebből tudunk építkezni. Nagyon-nagyon jól látszódik, hogy a nyílt forrásból származó információkból olyan felderítést építenek, amilyen korábbi háborúkban nem volt.
Érdemes azt is figyelembe venni, hogy mi, civilek 24 óra eltéréssel látjuk, hogy mi történik a fronton. Értelmezni nem biztos, hogy tudjuk. De ha akarjuk, akkor követhetjük, és szakértő szemmel lehet elemezgetni is. Látni Twitteren a tüzérségi támadásokat, hol mozdulnak előre a dolgok. És mindez nyílt forrásból jut el hozzánk: civil műholdak felvételeiből, feltöltött fotókból, amelyeket lehet geolokálni és a többi.
Nem látjuk, hogy mennyire segítik a nyílt forrású hírszerzésben járatos különböző civilek, mennyire van benne profi NATO vagy amerikai katonai támogatás. De az biztos, hogy egy nagyon jól dokumentált háború, és ezek a dokumentumok nagyon jókor kerülnek elő és jókor használják fel a katonai tervezők.
Maginot-vonal rádióból és üvegszálból
Ha már a felhő szóba került. A volt szovjet tagköztársaságokat jellemzően egy-egy kapcsolat kötötte a világhoz, Moszkván keresztül. Az ukránok ennél okosabban építettek hálózatot?
2008-ban Grúzia például azért vesztette el nagyon hamar a háborút, mert pont egy darab optikai kábel jött ki az országból és az is Oroszország felé ment. Nagyjából a nulladik lépésben számolták fel azt a kapcsolatot és innentől kezdve megcsappantak Grúzia kommunikációs lehetőségei a világ felé. Ukrajna esetében erre nem volt lehetőség. Azt gondolom, hogy az ukrán stratégiai tervezőknek már akkor is világos jel volt, hogy egy internetkapcsolat nagyon kevés. 2022-t írunk, 14 év telt el Grúzia óta és Ukrajna egy hatalmas ország, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Az oroszok által megszállt területek négyzetkilométerre nézve akkorák, mint Magyarország, de az országnak talán csak tíz százalékáról beszélünk. Az ukránok rengeteg irányba tudnak kábeleket vinni. Nyugatra ott vannak a NATO-tagországok: Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia, de dél felé, Törökország felé is vannak útvonalak. Az ukránokat nem lehet csak úgy leszedni az internetről.
Van egy új elem is, a Starlink, a műholdas kapcsolat. Az oroszok által meghackelt Viasat műholdat nagyon komolyan használta belső katonai kommunikációra az ukrán hadsereg. Amikor ezt a lehetőséget elveszítették, akkor jött be gyorsan a Starlink és biztosította a műholdas távközlés és internetkapcsolat lehetőségét. És mivel más szervezési elvek mentén működik, így ellenállóbb az ilyen jellegű kibertámadásokkal szemben, mint a Viasat volt. A Starlinket azóta használják a megszállt területeken is, ahol a hagyományos távközlés orosz uralom alatt van. Így biztosítják a fényképek, információk kijuttatását, illetve az egyetlen lehetőség a Starlink, amin lehet szabadon kommunikálni.
Nem nagyon feltűnő célpont a Starlink? Rádiós is, sugároz is, feltűnő is az antennája, nehéz összekeverni mondjuk egy lavórral, amit a tetőn felejtettek.
Dehogynem, ezért szokták úgy használni, ahogy például a tüzérségi eszközöket is. Kitelepülnek vele, használják egy ideig, aztán el kell vinni onnan, mielőtt bemérnék.
Nem megkerülhető a kérdés, ha már a NATO és Magyarország is szóba került, hogy milyen most a megítélésünk a szövetségen belül?
Nem könnyíti meg az életünket az egészen biztos. Május végén voltam egy NATO-s kiberbiztonsági konferencián Észtországban. Nagyon jól látszódott, hogy vannak tagországok, amelyek teljesen beleálltak ebbe a konfliktusba. Az Egyesült Államok mellett azokra az országokra kell gondolni, akiknek történelmileg sok problémát okozott Oroszország, tehát a Baltikum és Lengyelország. Az ő képviselőik részéről erős az elköteleződés.
Magyarországnak ezzel szemben, és itt nem csak politikáról beszélek, teljesen jogos biztonsági aggodalmai vannak. A jugoszláv háborúban megtapasztaltuk, hogy amikor tonnaszámra megy a fegyverek szállítása, az milyen. Itt is bőven fennáll annak a veszélye, hogy azok a fegyverek és azok a fegyveresek, akik most kiképzésre kerülnek komoly felfordulást fognak okozni egyes országoknak. Hogy a saját területemről beszéljek, azok akik most beletanulnak a kiberháborúsdiba, egy idő után a szervezett bűnözésben is megjelenhetnek.
Az a fajta kormányzati meggyőződés, hogy ez nem a mi háborúnk, ebből a szempontból helytálló. Úgy gondolom, sok NATO-tagország ugyanígy gondolja körülbelül, és a szükséges de elégséges mértékben támogatják a háborút. Nem véletlen, hogy Németország nehezen vette rá magát a fegyverszállításra, és ezek a fegyverek nagyon lassan készülnek elérni Ukrajnába.
Ez nem a NATO háborúja, a NATO arra teszi a hangsúlyt, hogy mi védekezünk. Az, hogy az egyes tagországok mennyire állnak bele, már más kérdés. És van egy olyan tényező is, hogy a háború olyan helyzetben érte Magyarországot, amikor az ukrán-magyar diplomáciai kapcsolatok enyhén szólva sem voltak rendezettek.
NATO-s körökben, akik értik a geopolitikát, azok elfogadják a helyzetet. A többi pedig politika.
Tegyük hozzá, hogy a délszláv háborúban nem rajtunk keresztül ment a fegyver, hanem mi szállítottunk a horvátoknak.
Az egy erősebb döntés volt. Sőt 1999-ben azért csatlakoztunk a NATO-hoz, mert tőlünk, Taszárról indultak a légicsapások a Balkán irányába. Ettől függetlenül évtizedekig, és szerintem még most is, a legfőbb illegális fegyvercsempészeti útvonal a Balkán irányából jön. Azokkal a fegyverekkel, amikkel akkor ellátták a harcolókat. És Ukrajnába nagyságrendileg több fegyvert szállítanak.
Egy védelem nem védelem az adatvesztés ellen
Lépjünk távolabb a háborútól, hogy aztán kiderüljön, hogy nem is tudunk ilyet tenni. Az elmúlt pár év nagy trendje volt a zsarolóvírusok elterjedése, hogyan reagál erre a kibervédelem.
Izgalmas kérdés a zsarolóvírus, mert a nagyüzemi terjesztőiket jellemzően Oroszorsághoz szokták kötni. A háború eleji adatszivárgások pedig igazolták is ezt az elméletet. Most határozottabban gondoljuk, hogy a nagyüzemi terjesztők Oroszországban voltak és nem voltak függetlenek az orosz államtól, hanem volt egyfajta hallgatólagos megállapodás és irányítás a titkosszolgálatok és a kiberbűnözői csoportok között. Ez szerintem egészen más kontextusba helyezi a zsarolóvírusokat.
A háború előtt három fázisból állt egy ilyen támadás: fizethetsz azért, hogy visszaadják az adataidat, hogy ne szivárogtassák ki, és hogy rajtad keresztül ne lehetetlenítsenek el mást. Ha ezek a csoportok tényleg kapcsolatban álltak a titkosszolgálatokkal, akkor érdekes felvetés, hogy a kikerült adatok, amik sokszor amerikai kritikus infrastruktúrákból származtak, nem lehet, hogy valamelyik orosz szolgálatnál landoltak? És azok a pénzek, amelyek befolytak, azok valójában egyfajta fekete kasszaként működtek a titkosszolgálatnak? Ezek feltételezések, de egészen más hangsúlyt adnak a támadásoknak. Illetve az is látszódik, hogy a zsarolóvírus modell működőképes lehet egy államkassza fenntartásában. Erre ott van példának a 2017-es NotPetya és előtte a Wannacry támadás. Az utóbbiról azt szokás gondolni, hogy a célja kriptovaluta szerzése volt az észak-koreai gazdaság alátámasztására. Nem lehet-e azt elképzelni, hogy azzal az eszközzel, amivel Észak-Korea öt éve élt, az orosz kormányzat is élni fog, részben bosszúból részben pedig a költségvetés finanszírozására.
Azokról a pénzekről beszélünk, amit biztosítók fizetnek ki mostanra már, ugye? Ezzel nem erősítünk meg egy nagyon rossz gyakorlatot?
A kiberbiztosítások piaca valóban bepörgött az elmúlt években. A kockázatkezelés öt módszere közül az egyik az, hogy hárítsuk át a felelősséget valaki másra, és ezzel szívesen éltek. De van egy olyan magyarázat is, hogy a modern informatika annyira komplex lett, annyira függ másoktól, hogy ha te belülről próbálod meg kialakítani a saját szervezeti védelmedet, előbb-utóbb belefutsz olyan megkötésekbe, amelyek felett nincs hatalmad. Ha a vállalatod átteszed a felhőbe, máris nem te vagy az üzemeltető minden esetben, és lehet, hogy a felhőszolgáltató hibájából jut be a támadó.
Nem véletlen, hogy sok iparágban megjelentek a szabályozói kényszerek, amelyek nem engedik meg, hogy csak egy biztosítással rendelkezzenek a szereplők. Megkövetelik, hogy fel legyen építve a belső védelem. Ilyen Magyarországon a 2013. évi L. törvény az elektronikus információbiztonságról, vagy a 2018-ban megjelent NIS Irányelv, azaz az Európai Unió hálózati és információs rendszerek direktívája. Remélhetőleg a vagy idén vagy jövőre megjelenő, a hálózati információs rendszerek direktíváját felülvizsgáló új irányelv is ilyen lesz.
Ezek egészen jól hangzanak, de nehéz nem felidézni, hogy igen csúnya égések voltak az elmúlt években, például Amerikában a szénhidrogén vezeték leállítása.
A Colonial Pipeline szép példa arra, hogy minek kellene működnie, és miért nem működik mégse. Történelmi távlatokban kell gondolkodnunk ebben a kérdésben. Biden elnök 2021. májusában kiadott egy elnöki rendeletet pont az ilyen jellegű infrastruktúrák védelméről. Azóta készült egy részletes leírás, hogy mit jelent a biztonság megvalósítása, mit kell elérni. Paradox módon előtte az Egyesült Államokban szövetségi szinten nem volt olyan előírás, ami a Colonial Pipeline jellegű vállalatokat kötelezte volna információbiztonsági standardok követésére. És ahogy az oroszoknál is mondtam, könnyebb támadni, mint védekezni.
Kicsit korábban, 2020-ban derült fény arra, hogy gyaníthatóan az oroszok elég mélyen bejutottak a SolarWinds nevű cég fejlesztési rendszerébe. A hackelés során a termékükbe épített kémprogram számos fontos amerikai kormányzati szervhez és kiberbiztonsági céghez került ki például. Akkor esett le az amerikai belbiztonság számára, hogy míg a katonai- és műszaki hírszerző képességeik bivalyerősre vannak fejlesztve, addig a CISA nevű, kritikus infrastruktúrákat védő ügynökség súlyosan alulfinanszírozott, kevés az embere és a jogi környezet sem segíti a munkájukat. A történeti jellemző az, hogy az Egyesült Államok szövetségi állam, nagyon szétszabdalt jogi környezettel. Megváltoztatni sem egyszerű, de látszik a törekvés. Mint ahogy látszik, hogy az Európai Bizottság is látja, hogy lépéseket kell tennie. És ennek az ukrán-orosz háború új lökést adott. Az ukránok azért ennyire jók ezen a területen, mert 2014 óta rengeteg energiát tettek bele a védelembe.
És meg is tettük a kört a háborútól a háborúig. Az európai közgondolkodásból úgy érzem hiányzott az, hogy az ukránok 2014 óta folyamatosan háborúznak.
A hibrid hadviselés egyik nagyon fontos eleme, hogy a kritikus infrastruktúrákat kvázi letagadható módon a kibertérből próbálták támadni minél nagyobb károkat és zavart okozva. Az ukrajnai történésekben is hibrid hadviselésről beszélünk. Az európai és amerikai közgondolkodásból hiányzik az a fajta biztonságpercepció, ami tudomásul venné, hogy a kibertérben is vannak műveletek. Szakmai szinten ez egyre többet változik, talán menedzsment szintre is elértek már a változások, és már ott is tudják, hogy a kibertérben zajló támadások veszélyesek lehetnek.
A következő lépés az, hogy költeni is kell a védelemre. A különböző statisztikák azt mutatják, hogy évről évre 15-20 százalékot növekednek globális szinten az információbiztonságra fordított források.
Utolsó témaként hagyjuk itt Európát, mert Kínáról még nem is beszéltünk. Pedig volt Huawei-botrány például, illetve amikor még nagyon kicsi újságíró voltam, és minden kibertámadásnak olyan menő neve volt mint a Titáneső meg a… másik, akkor őket látták minden mögött.
A másik a Holdfénylabirintus volt, de mondjuk ez pont orosz volt.
Igen!
Ebben most nagyon benne vagyok, most írtam cikket Kína és az Egyesült Államok viszonyából. Történelmi kontextusba téve 1989-ben kezdünk, ami mindenhol a kommunizmus bukása, Kínában pedig a Tienanmen-téri vérengzés. Ez egyben a Pax Americana korszak kezdete is, az USA az egyetlen globális szuperhatalom a kilencvenes években. Ez pedig hatalmas ziccer volt Kínának, és ügyesen éltek is vele. Elindultak a kínai diákok az amerikai egyetemekre, amelyeket megnyitottak előttük. Az USA azt hitte, hogy ők majd ott maradnak, működik az agyelszívás, de ezek a diákok visszamentek az országukba fiatal kutatóként és hazavitték az összeszedett tudást.
Közben sok nyugati gyártó áttelepítette a kilencvenes években Kínába az összeszerelő üzemeit. Emiatt előbb csak a gyenge másolatok, majd az egyre jobb minőségű termékek is megjelentek. Ez után jött a rádöbbenés, hogy a szellemi javak egy jelentős része már csak digitális formában létezik, amit egy hackertámadással meg lehet szerezni.
2015-ben arról egyeztetett már Obama és Hszi Csin-pin, hogy a kínaiak jobban tiszteletben fogják tartani az amerikai szellemi tulajdont. De eddigre már volt működő iparuk gyártási képességekkel, tudással, ami képes egyedi szellemi termékek létrehozására. Az egymást követő ötéves tervekbe pedig bele volt írva, hogy kiberhatalommá kell válni, a csúcstechnológiákban, amit ők internet plusznak hívnak, vezető szerephez kell jutni. Szóval mire az Egyesült Államok szankciókat helyez kilátásba és Trump elnök megszorító intézkedéseket hoz, vagy Biden elnök kiterjeszti az exporttilalmakat, addigra Kína önállóan is versenytárssá tud válni.
Akkor le van már játszva a meccs?
Nagy vita az amerikai sinológusok közt egyelőre, hogy Kína a csúcsponton van-e vagy tovább tud fejlődni? Át tud-e lépni az Egyesült Államok támasztotta korlátokon vagy vissza tudják szorítani és második marad az élenjáró technológiák területén? Én egyelőre úgy látom, hogy ha az ember aközött választhat, hogy Sencsenbe költözik vagy a Szilícium-völgybe, akkor még mindig a Szilícium-völgyet választanám mérnökként.
Rendkívül sok minden áll vagy bukik azon, hogy a kínaiak mit kezdenek az ingatlanpiacukkal.
Erre utaltam azzal, hogy a csúcson vannak-e. Ez most még egy teljesen nyitott kérdés.
