Nem látványos drámák, hanem a hétköznapok tragikomikuma, a középosztály állandósult problémái, vívódásai, belső konfliktusai – erről szól Hajdu Szabolcs kamaradráma-trilógiája. Harmadik epizódját, az Egy százalék indiánt október elejétől játsszák a mozik. Ahogy az előző két rész – az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap – forgatásához, így most sem kért állami támogatást a rendező. Kapott viszont szlovák forrást, ahogyan például Reisz Gábor is a Magyarázat mindenre című filmjéhez.
Forbes.hu: Miért csinál valaki 2024-ben fekete-fehér filmet?
G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
Hajdu Szabolcs: Egyrészt radikálisan meg akartam különböztetni egymástól a trilógia három filmjét, és az egyes stációknak eltérő esztétikai világot találtam ki. Persze az Ernelláéknál még nem volt tudatos, aztán mindent ahhoz viszonyítottunk. A Kálmán-nap és az Egy százalék indián élesen eltér egymástól több dologban is, például más a kamerakezelés, a textúra, a színek, és a lakás is. (Az egyes epizódok helyszíne mindig egy középosztálybeli, értelmiségi házaspár otthona, ahol valakik éppen vendégeskednek – a szerk.)
A Kálmán-nap klasszikus cinemaszkóp képarányt használ, az Indián már 4-3-ast, mert utóbbi alapvetően közelikre épülő film. Itt is fontosak a dialógusok, de nagyon sok az olyan reakció, ami az érzelmek sokrétűségét fejezi ki. Ha leveszem a teret az arc körül, jobban lehet fókuszálni. Itt sokszor az arcokon és a mozdulatokon van a hangsúly, a párbeszédek közben nagyon lényeges a metakommunikáció.
Meg az alapszituáció miatt is lett fekete-fehér, hiszen a szereplők egy közös barátjuk temetése után gyűlnek össze egyikük lakásában. Mindenki eleve feketében van, mert gyászolnak.
Színesben nem jött volna ki annyira radikálisan, hogy ez konkrétan gyászfilm. Egy fekete keretes gyásztávirat.
Mindig elhangzik, hogy tizennégy éve nem kértél magyar közpénzt a filmjeidhez. A Kálmán-napot a tavaszi bemutató óta kábé tizenkétezren látták. A jegyárbevétel legalább valamennyire kárpótol anyagilag?
Mivel a támogatások, amiket kaptunk a filmre, nem visszafizetendő pénzek, ezért a jegybevételt alapvetően nyereségként könyvelhetjük el. Ezzel szemben a magyar filmintézet támogatása lényegében kölcsön lenne, hiszen az a feltétele, hogy a jegybevételekből nem részesülhetnek az alkotók. A svájci forrást sem kell visszafizetnünk, csak annyi a megegyezés, hogy a finanszírozó partnerek osztoznak a nemzetközi forgalmazás bevételén. Megvan mindenkinek a saját territóriuma, Svájcnak Írország, Anglia, Franciaország, nekünk a magyarországi forgalmazásból jön a bevétel, és a többi eloszlik a koprodukciós partnerek között.
Ha nagyon sokan megnéznék, ez egész jó összeg lenne.
„Mivel a támogatások, amiket kaptunk a filmre, nem visszafizetendő pénzek, ezért a jegybevételt alapvetően nyereségként könyvelhetjük el.” // Fotó: Sebestyén László / Forbes
Hány néző kellene az egész jó nyereséghez?
A költségvetésről nem szoktunk beszélni, éppen a koprodukciós partnerek miatt. De például Reisz Gabiék nézőszáma már szép volt (a Magyarázat mindenre című filmet mostanáig majdnem 78 ezren látták – a szerk.). Én a Kálmán-nap tizenkétezres számával is elégedett vagyok, hiszen nem egy populáris film. Nagy eredménynek gondolom, hogy ennyien eljöttek rá a moziba, miközben mindenki a streamingplatformokat nézi otthon.
Itt semmiféle engedmény és kompromisszum nincs a közönség megnyerése érdekében, azt csináltuk, amit szerettünk volna.
Egyébként szerintem akár még sokkal többen is kíváncsiak lennének rá, ha tudnának róla. De ahhoz, hogy nagyon sok emberhez eljusson a híre, nagyjából annyi pénzt kéne reklámra elkölteni, mint amennyibe a film készítése került. Amerikában legalábbis így szokták.
Nyilván nagyon sok embert érintenek a trilógiában feltárt középosztálybeli problémák. Az Ernelláék Farkaséknál leginkább a gyerekneveléssel kapcsolatos vitákról szól, aztán a Kálmán-nap az intimitás hiányáról, az Egy százalék indián pedig az örökölt magatartási modellek és a modern kori nemi szerepek kérdéskörére fókuszál. Szerinted ezek mai feszültségek, vagy minden korban ugyanezek tették tönkre a párkapcsolatokat?
Nem, hiszen minden generációnak más és más a problematikája. Évtizedről évtizedre változott a társadalom berendezkedése, mások a szerepek. Nekem még éles emlékeim vannak a gyerekkoromból, a 70-es és a 80-as évekből arról, hogyan nézett ki egy ilyen családi együttlét. Aztán a 90-es és a 2000-es évekből, a saját fiatalkori párkapcsolataimból is. Mindig más volt a problematika. Mi ezekkel a filmekkel pillanatfelvételt készítettünk arról, hogy mi van ma. Pontosabban mi volt az elmúlt öt-tíz évben, hiszen 2015-ben indult a sztori az első színdarabbal, lassan tíz éve csináljuk. A valósághoz nincs semmi hozzátéve, forszírozva, erőltetve, csak az egyes helyzetek igazságát próbáljuk megtalálni.
Arra figyelünk, hogy így megtörténhet-e egy jelenet, cselekedhet-e valaki úgy, ahogy mi gondoljuk. És azt mutatjuk meg, ami reális.
Most, ahogy jöttem ide és álltam a dugóban, letekert ablakkal, a mellettem lévő autóból kihallottam, ahogy a sofőr, láthatóan egy melós csávó beszélgetett kihangosítón a feleségével. Konkrétan hasonló dialógus hangzott el, mint a filmünkben.
Csak nem éppen bevallotta a férj, hogy titokban mire kért kölcsön a barátaitól?
Nem is a téma volt a lényeg, csak valahogy a hangulata ugyanolyan feszkós volt. A nő elégedetlen hangot ütött meg, a férfi erre megsértődött, de érződött, hogy ezt visszafogja, miközben a számonkérés igenis megvolt a másik irányból, hogy mikor fog hazaérni. Sima délutáni telefonbeszélgetés volt. Aztán a pasi kinyomta a telefont, miután megbeszélték, hogy ekkor és akkor otthon lesz, és látszott, hogy tovább emészti magát.
Egy csomóan nem is veszik észre, hogy miben vannak, és egy ilyen film jó apropó, hogy távolról lássák magukat, detektálják a szituációt, és felismerjék, hogy hoppá, én is ebben vagyok.
Hajdu Szabolcs a Művész moziban, egy premier előtti vetítésen // Fotó: Sebestyén László
Az embernek az az érzése, hogy a saját életét látja a filmvásznon, illetve a színpadon. Netán afféle misszió a részetekről, hogy megmentsetek párkapcsolatokat?
Ezzel sokkal hatásosabban tudunk edukálni, mintha elkezdenénk mindenféle szakkönyveket osztogatni. Nincs annál hatásosabb, mint a saját valóságuk szemtanújává tenni az embereket egy filmmel. Felismerik, beazonosítják a mindennapos problémáikat úgy, hogy nem konkrétan róluk van szó, csak áttételesen. Sokkal többet ér, mint tanácsokat osztogatni. Azt úgysem fogadják meg, ha az érzéseik mást súgnak, azok után mennek inkább. Márpedig lehet, hogy rosszat súgnak.
Titeket, színészeket mennyire azonosítanak a filmben játszott karakterekkel?
Biztos, hogy elég rendesen. (Nevet.) Leginkább minket, fiúkat, de persze a lányokat is. Nem mondom, hogy nagyon távoli lenne minden, nyilván önéletrajzi ihletésű elemek vannak a darabokban, de sokkal inkább történeti elemek vagy utalások.
Persze, hogy előfordul, hogy berakok valami analógiát a saját életemből, de a viselkedésünk egyikünknél sem a valódi karakterünket mutatja.
Domát például (Szabó Domonkos, aki Az egy százalék indiánban Árpit játssza – a szerk.) harmincöt éve ismerem, és sose láttam őt úgy viselkedni helyzetekben, ahogy a filmben teszi. Az életben határozott figura, de tudom, hogy kiválóan képes alakítani ezt a tesze-tosza karaktert. Magamra is olyan szerepet írok, amiben biztos vagyok, hogy jól el tudom játszani. Ismerem ezt az ironikus figurát, akit alakítok, pedig én az érzelmeimnek teljesen kiszolgáltatott, meglehetősen egyszerűen működő, gyermeteg ember vagyok.
Gelányi Imre meg, aki egy hímsoviniszta bántalmazót játszik, a valóságban konkrétan egy gyám, gyerekekkel foglalkozik, tehát végképp semmi közös nincs benne a lecsúszott Rajmund karakterével.
Többször elmesélted, hogy mire a trilógia elkészült, a házasságodnak is vége lett Török-Illyés Orsolyával, aki évtizedeken át az alkotótársad is volt. Emiatt a színpadon is átvették már a szerepét, és a Kálmán-napban és Az Egy százalék indiánban is Pető Kata, illetve Tóth Orsi játsszák azokat a karaktereket, akiket korábban ő alakított. Orsolya megnézte vajon ezeket a filmeket?
Nem hiszem, hogy kedve lenne hozzá, sok ok miatt. Hiszen éveken át részt vett a darabokban, sokat játszotta ezeket a szerepeket. Terhelt a múlt, én sem ajánlanám, hogy nézze meg.
Nehéz feladat volt kitalálni, hogy ki jöjjön a helyére. Most fogalmaztam meg, hogy persze nem mindegy, milyen színészi képességekkel rendelkező szereplőket választunk, de nekem az a legfontosabb, hogy mindenki autonóm személyiség legyen a filmjeimben. És azokon a határokon belül, amiket a dráma, a szöveg kijelölt – hiszen az nem változhat –, úgy tudja értelmezni és megjeleníteni az adott karaktert, hogy az belőle fakadjon. Legyen meg az autonóm elképzelése, hogy a nő, akit alakít, kicsoda és milyen. Orsi és Kata nagyon autonóm színészek, nem lehet megerőszakolni a gondolataikat, a játékmódjukat, az akaratukat, és ezt én nagyon szeretem.
Biztonságban érzem magam az ilyen emberek mellett.
„Magamra is olyan szerepet írok, amiben biztos vagyok, hogy jól el tudom játszani.” // Fotó: Sebestyén László
A mozi mellett azért játsszátok még tovább a darabokat színházban is, vagy a mostani olaszországi munkád miatt nem fog beleférni?
Úgy szerveztük, hogy blokkosítva sokszor tudjuk játszani, amíg itthon vagyok. Most például két héten át mindennap lesz előadás és vetítés valahol. Addig hülyeség lenne levenni, amíg van rá érdeklődés, és most egyre nagyobb. Nyilván a filmek csinálják a reklámot a színháznak, a színház meg a filmnek.
Mindig van egy generáció, aki beleöregszik ezekbe a helyzetekbe, és elkezdik érdekelni ezek a történetek. Nemcsak a mi korosztályunk, de fiatalok is rá tudnak kapcsolódni, a vetítéseken is sok a fiatal néző. Ezeken a sztorikon nincs mit nem érteni.
Élő, valószerű szituációk, bárki azonosulhat velük, vagy az egyik vagy a másik karakterrel, vagy a helyzetet felismerve, egyből behelyettesíti a családjából, az ismeretségi köréből a szereplőket valakivel.
Annyit lehet tudni, hogy Olaszországban megint nagy játékfilmet forgatsz. Mi a témája?
Addig nem szeretek beszélni róla, amíg el nem készül.
Korábban olyan nagy filmeket rendeztél, nemzetközi sikerekkel, mint például a Fehér tenyér vagy a Bibliothèque Pascal. Nem volt visszalépés nyolcvan perces, kis színházban és művészmozikban játszott kamaradrámákkal foglalkozni?
Ezekből én nagyon sokat tanultam a megírásuk közben. Nemcsak szarból várat építeni, de olyan konkrétumokra gondolok, mint hogy megtanultam szituációkat összerakni, dialógusokat írni. Most azt látom, hogy ezek sokkal könnyebben mennek a nagy filmnél is. A korábbi filmjeimben nem volt jelen ez a fajta dialógusszerkesztés, és a mélylélektan sem annyira. A Bibliothèque Pascal inkább absztrakt metaforikus volt, a Fehér tenyér szélesebb társadalmi-szociológiai attitűddel készült, ott nem mentünk bele ennyire az emberek mikrovilágába. Talán a második filmem, a Tamara állt a legközelebb a mostani megközelítéshez, de az meg nagyon mesevilág.
2010-ben kiköltöztél a családoddal Las Vegasba, és az ott élő öcséd segítségével pénzt szereztetek A játékos című Dosztojevszkij-adaptációra, majd félig le is forgattátok. Aztán pénzhiány és mindenféle személyes tragédiák miatt félbehagytátok. Van rá esély, hogy befejezitek valamikor?
Mindenki megöregedett azóta, nem lehet azt már megcsinálni. Sajnálom, de az úgy marad. Szerintem minden filmrendező életében van egy ilyen sztori, amikor a sors úgy akarja, hogy ne jöjjön létre valami.
Rendezés híján vállaltál mostanában több színészetet? (Szabolcs a főszereplője Sós Bálint Dániel Minden rendben című filmjének, Prikler Mátyás Hatalom című thrillerének, Nemes Gyula Zero című filmjének, és még egy szlovák alkotásban is szerepel – a szerk.)
Akkor vállalok ilyet, ha jónak tűnik a feladat, és tudom, hogy élvezni fogom. És ezek mind olyan filmek voltak, amiket maradéktalanul élveztem. Nem tartom magamat számon színészként, pontosabban nem arra koncentrálok, hogy engem számontartsanak mint színészt. Nem vagyok ott egyetlen ügynökség listáján, nem járok castingokra. Ha valaki elhív, mert alkalmasnak tart egy szerepre, és én is látom magam abban a szituációban, akkor szívesen megyek. Nekem fontos, hogy ki a rendező, elég laza-e, hogy jól tudom-e érezni magam a munkában.
Megnézted a Most vagy soha című Petőfi-filmet? Korábban említetted, tervezed, hogy tudd, mire ad ma pénzt az állam.
Töredelmesen bevallom, hogy elkezdtem, és úgy döntöttem, nem nézem tovább.
Hány percnél?
Úgy harminc–negyvennél.
És a Semmelweist, amit Magyarország Oscar-díjra nevez?
Azt sem láttam még. A Hadikhoz viszont volt szerencsém, ráadásul épp Mexikóban dolgoztam, amikor kiderült, hogy tavaly valami privát úton próbálták nevezni azt is Oscarra. Jaj, istenem, micsoda helyzet volt az! Amerikai filmesekkel nézegettük Jim Stark producer házában, hogy milyen filmek vannak, és akkor derült ez ki.
Megnéztétek?
Belenéztünk, de az még sokkal hamarabb ki lett kapcsolva, és nem általam.
Mit szóltak hozzá az amerikai kollégák?
Röhögtek.
