Egy csapatnyi civil szervezet edukatív és szórakoztató nyári programokat varázsolt az Ukrajnából menekülő gyerekeknek.
Van az az érzésem, hogy rossz helyre csöngetek. Budapest egyik külkerületi csomópontján állok, egy betontömbök és véletlenszerűen vadregényes parkok közé rejtett, szokatlan épület legfelső emeletén. Ha nem személyesen Aszalós Kinga, a Peace Builders projektmenedzsere várt volna a lift ajtajában, lehet, hogy sarkon fordulok.
Örülök, hogy nem tettem, mert a folyosóra lépve már egészen más hangulat fogad: a Migration Aid által otthonossá tett létesítményben a gyermekfelügyelet mellett pszichológus és számos hasznos, ám legalább annyira izgalmas program várja azokat a gyerekeket, akik elhagyni kényszerültek a február óta orosz megszállás és támadás alatt álló Ukrajnát.
Az egyébként hófehér falakat színes, mesekönyvbe illő képek és cirill betűs idézetek díszítik – mind ukrán művészek alkotásai. A teret gyerekek hangja tölti be, amilyen szívmelengető, annyira éles is, talán kicsit elszoktam a játszótéri zsivajtól. Kinga bekísér az egyik terembe, ahol már kezdődik is a Momentán Társulat improvizációs workshopja, és az a nagyjából tucatnyi, harmadikosforma gyerek, akiket az előbb hallottam (meg is lep, hogy csak ennyien vannak) beözönlik az ajtón, egy fáradtan mosolygó tolmáccsal a nyomukban.
Helyet foglalok a kék padlószőnyegen, megcsodálom a plafonról lógó, kék-sárga és piros-fehér-zöld papírvirágokat. A kicsik kíváncsian méregetnek, az egyikük elismerően rámutat a fülbevalómra, majd a sajátjára.
Nem beszéljük egymás nyelvét, de szerencsére a Peace Builders pontosan az a kezdeményezés, amely képes áthidalni az ilyen szakadékokat.
A workshopot tartó művészek, Lisztes Linda és Várady Zsuzsi már rutinosnak tűnnek abban, hogy a testmozgásukkal magyarázzanak. Bár a tolmács minden történést lefordít, ők ketten azért gondosan elmutogatják a játékos feladatokat a résztvevő gyerekeknek. Egyszerű, de annál szórakoztatóbb színházi gyakorlatok követik egymást; előbb egy taps, majd egy arckifejezés megy körbe, a csoport élvezettel grimaszol egymásra. A rohangálós, egymást kergetős részeket még jobban kedvelik, a mellettem lévő szekrényből is hamar búvóhely lesz. Bár láthatóan nem szeretnek csendben maradni, amikor ez a feladat, nyugtalanítóan ügyesnek bizonyulnak benne. Meg is jegyzem magamnak, hogy olyan mintha már begyakorolták volna, és keserűen realizálom, hogy valószínűleg így is történt.
Peace Builders | Magyar civilek workshopja ukrán menekült gyerekeknek | Fotó: Sebestyén László (18 kép)
A foglalkozás végére a labdák is előkerülne, (igaz, ez nem a felnőttek döntése), az egyik sarokban bunker épül, a másikban libikóka. Az utolsó játékra mindenki körbeáll, elmondja a nevét, majd meghajol, a többiek szurkolnak neki. Ugyan a rájuk vigyázókkal ellentétben a program végére sem tűnnek fáradtabbnak, még szélesebben mosolyognak, amikor elhagyják a termet.
„Ez semmi, tavasszal még tolmácsunk se volt” – meséli Linda, aki a Momentán Társulat számos tagjával együtt már hónapok óta tart hasonló foglalkozásokat menekülteknek, már azelőtt is, hogy csatlakoztak volna a Peace Buildershez. „Egy átmeneti szállás betonudvarán tartottuk az első workshopunkat, az éppen ráérő gyerekeknek, azóta persze már jónéhányon túl vagyunk.”
Ezt nem lehet leírni, egyszerűen látni kell
A Peace Builderst alkotó, további négy civil szervezet mellett a Momentán csapata is állandó partnerként vesz részt a projektben, a Migration Aid létesítménye pedig csak egy a számos helyszín közül, ahová eljutottak a programjaikkal. Bár az oktatást és kikapcsolódást egyaránt segítő programsorozat az új iskolaév kezdetével véget ér, azok a gyerekek, akik részt vettek ezeken, valószínűleg sosem fogják elfelejteni őket. Mondom is Lindáéknak, hogy a workshop még nézőként is maradandó élmény volt, mire ő helyeslően bólogat.
„Örülök, hogy eljöttél. Azt hiszem, ezt nem lehet leírni, egyszerűen látni kell.” Készségesen egyetértek vele.
A workshop után ismét Kingára bízom magam, és kollégájával, Ménich Gabriellával kiegészülve, helyet foglalunk egy pszichológusi rendelőnek kialakított szobában. Az összefogást kezdeményező Skool (egy nemzetközileg elismert, informatika oktatással foglalkozó civil szervezet) egyik alapítója, Koleszár Szilvi telefonon csatlakozik hozzánk. Hármukat összeköti a szociális felelősségvállalás tudata, és a segíteni vágyás, amelyek mind alappillérei a Peace Buildersnek. Szilvit már a háború kirobbanásától kezdve foglalkoztatta a gondolat, hogy valahogy segítsen az otthonuktól elszakadó gyermekeken, az utat pedig, ahogy a Skoolnál is, a tanuláson és élményeken keresztül látta.
Hamarosan megtalálta az ötlethez a lehető legjobban passzoló támogatót is, a Lego Csoportot és Alapítványt, akik még márciusban döntöttek úgy, hogy Learning through Play programjuk keretében
összesen 16,5 millió dollárral támogatnak olyan humanitárius szervezeteket, amelyek az Ukrajnából menekült családokat és gyerekeket segítik.
Szilviék végül egyikei lehettek azoknak a szervezeteknek, amelyek pénzügyi és egyéb erőforrásokat kaphattak a játékóriástól. „Az, hogy a Lego kivel hajlandó együtt dolgozni, mind Magyarországon, mind máshol, szigorú keretek közé van szorítva. Nagyon odafigyelnek rá, hogy csak átfogó vizsgálat után, az ő jóhírüknek megfelelő körülmények között adják a nevüket egy-egy projekthez.”
Persze Szilvi ezzel már a pályázás közben tisztában volt, hiszen a Skool ezelőtt már háromszor működött együtt a céggel, ezúttal viszont nemcsak a saját szervezetén keresztül szeretett volna tenni a háború áldozataiért, hanem minél színesebb, sokrétűbb lehetőségeket akart felkínálni nekik. „Mi javasoltuk a Legónak, hogy ne csak a digitális oktatásra menjünk rá, hanem mozgassuk meg máshogy is ezeket a gyerekeket, állítsunk számukra kreatív feladatokat, tanítsunk nyelveket, adjunk nekik minél több csatornát arra, hogy fejlődjenek és feldolgozzák a traumáikat.”
6500 gyerek
A cél az volt, hogy más társszervezeteket bevonva olyan programsorozatot hozzanak létre, amelyben a játék, a gyógyulás és a tanulás ugyanolyan hangsúlyt kaphat. Így kerültek be a képbe partnereik, a már említett Momentán Társulat, akik improvizációs és színházi gyakorlatokkal támogatják a gyerekeket abban, hogy közelebb kerüljenek magukhoz és egymáshoz, az Egy Sima, Egy Fordított – Egyesület az Inklúzióért, akik a gyerekek megváltozott élethelyzetéhez való adaptálódást segítik az élménypedagógia módszerével, az AdniJóga, amely a testmozgással erősíti a lelki sebek gyógyulását, valamint az Amigos a gyerekekért Alapítvány, akik szórakoztató nyelvtanulást és készségfejlesztést nyújtanak pártfogoltjaiknak.
A résztvevők lelkesedése és kitartása gyorsan a megvalósulás felé sodorta a projektet, azonban mire eljutottak volna az első workshopokig, újabb nehézségekkel kellett szembenézniük, méghozzá a helyszínek kapcsán. A Lego ugyanis nemcsak a programokban résztvevő szervezetek felé rendelkezett magas elvárásokkal, de azzal kapcsolatban is, hogy ezek hol zajlanak le.
„Úgy számoltunk, hogy nagyjából 6500 gyermeknek kell elérhetőnek lennünk, ami a háború elején akár pár helyszínen is kivitelezhető lett volna, mivel rengetegen érkeztek az országba, és jellemzően néhány nagyobb csomópontba tömörültek. Ám mire elkezdett realizálódni a projekt, változtak a körülmények, sok menekült végül visszatért Ukrajnába, az itt maradtak pedig nagyon szétszóródtak az országon belül, így több, kisebb teret kellett létrehoznunk” – magyarázza Kinga, akit a kisbabájával otthonról dolgozó Szilvi személyesen választott ki a projektmenedzseri szerepre.
„A Lego pedig kizárólag olyan helyszíneket engedélyezett, amelyek nem magánszemély, hanem valamilyen szervezet tulajdonában álltak, így ezt is figyelembe kellett vennünk a nyár folyamán használt helyszíneink kijelölésekor.”
A Migration Aid, amelynek jelenleg is az egyik bázisán vagyunk, szintén így lett részese a kezdeményezésnek, és az itt önkéntes koordinátorként helytálló Gabi is ezen keresztül került a Peace Builders csapatához. „Mindenképp kihívásként éltük meg, hogy képesek legyünk menedzselni azt a sokféle igényt és hozzáállást, amivel a programok felé fordultak a gyerekek. Óvodától a gimnáziumig kerülnek az utunkba, az eltérő korcsoportokkal pedig élesen máshogy kell kommunikálni, hiszen nem ugyanazokra az élményekre vágynak.
Finoman kell megközelíteni ezeket a gyerekeket, végtelen türelemmel és megértéssel. Mindegyikük másféle traumát hordoz, ez is egy skála, sokat számít, hogy mennyire testközelből élték át a háborút.
Van aki nagyon nehezen nyílik ki, van amelyik rögtön élénk, viccelődik, szaladgál, van akinél mindkettő hullámokban jön” – mondják.
Még aludni is magukkal vitték
A Peace Builders csapata azonban nem olyan emberekből áll, akiket elriasztanának a bonyolult feladatok, sőt, pontosan ezekben az embert próbáló helyzetekben érzik azt, hogy képesek valódi támogatást nyújtani a kiszolgáltatott helyzetben lévők számára. A program négy hónapos létezése alatt országszerte 78 ponton, összesen 150 workshopot tartottak, 1665 gyerek bevonásával, az ezeken a helyszíneken kialakított Lego játszósarkokat pedig több mint 6220-an látogatták meg, és ez a szám a projekt által támogatott Ridna Shkola iskola megnyitásával a jövőben is csak növekedni fog.
Emellett egy videósorozatot is készítettek olyan egyszerű játékokról, amiket tőlük független tanárok és önkéntesek tudnak bemutatni a gyerekeknek, ahogyan a Skool kis papír robotját, a Superherot (amit a kicsik annyira megszerettek, hogy még aludni is magukkal vitték) és az Egy Sima, Egy Fordított által kitalált, borítékolt családi élményt, a Mesepostát is eljuttatták a háborús helyzetben érintettekhez. A pozitív változást, amit ezzel elhoztak a gyerekek és hozzátartozóik életébe, pedig nem csak a számok mutatják, hanem a tapasztalatok és a szervezők felé érkező reakciók is.
Megterhelő és lelkileg is nehéz munka ez
„Különösen jólesett azt látni, hogy a gyerekeket felügyelő tanároknak és önkénteseknek is képesek voltunk segítséget nyújtani” – mondja Gabi. – Iszonyatosan megterhelő munkát végeznek, hiszen hatalmas feladat az egyik iskolarendszerből integrálni őket egy teljesen másikba, pláne ilyen körülmények között, szóval örülök, hogy úgy érzik, mi tudtunk egy kicsit könnyíteni ezen.”
Kinga a gyerekekkel való kapcsolódásért a leghálásabb, mivel ezekben a pillanatokban látta leginkább, hogy mennyire sokat ér az a mérhetetlen energia, amit társaival belefektettek a projektbe.
„Nehéz nekik az idegen környezet, gyakran csak kapaszkodnak a telefonjukba és próbálják túlélni a napot. Hihetetlen élmény, amikor ezeket a gyerekeket sikerül bevonni egy-egy programba, végre felnéznek a képernyőről és egy egészen másik arcukat láthatjuk.
Az egyik pont, ahol nagyon közel álltam a síráshoz, az volt, amikor egy workshop után odajött hozzám egy kislány és egy percen keresztül szorítva ölelt magához.
A többieknek is voltak hasonló élményeik. Annyira töltődni vágynak, hogy kicsit elszakadjanak a hétköznapok nehézségeitől, és amikor azt érzem, hogy ezt sikerült megadnunk nekik, még ha csak rövid távon is, az a legjobb része az itt végzett munkának.”
Ugyan szeptember végével az alkotók elbúcsúztak a projekttől, hiszen az általuk segített gyerekek az iskolába való visszatéréssel már kevésbé szorulnak felügyeletre, a Peace Builders pár hónapos működése alatt elért sikerek biztosan túl fogják élni létrehozójukat.
Miután elköszönök Szilviéktől, nem visz rá a lábam, hogy újra beszálljak a liftbe, még egy kicsit időzöm a festett növényektől burjánzó folyosón. Az egyik terem félig nyitott ajtajából továbbra is élénken áramlik ki a gyerekek hangja, szinte ösztönösen benézek rajta. Labdák pattognak a fiúk oldaláról a lányokéra, ismerős, játékos viszály ez, aminek én is vagy ezerszer részese lehettem kiskoromban.
Továbbra sem értem, miről beszélnek, de rájövök, hogy nem is számít. A gyerekkor esszenciája mindenhol ugyanolyan, legyen az itt, vagy a határ másik oldalán. Minden gyerek megérdemli, hogy biztonságban, lépésről lépésre, önmagáról szabadon rendelkezve fejlődhessen és tanulhasson, és hiába próbálok a feladatomra koncentrálni, önkéntelenül ökölbe szorul a kezem, ha arra gondolok, hogy valaki ezt megpróbálta elvenni tőlük.
