Babaközpontú szülés. Babaközpontú táplálás. Babaközpontú randevúk, babaközpontú élet. Mindig egy szobában a gyerekkel. Kozma-Vízkeleti Dániel szerint a pszichológusok és a modern kultúra hibája, hogy mindannyian tökéletes szülők akarunk lenni, közben pedig sokszor megfeledkezünk arról az egységről, amiben a gyerek fogant: a párkapcsolatról.
Párkapcsolat
A párkapcsolatokról szóló sorozatunkban eddig megjelent:
Forbes.hu: Azt mondják, a gyerek érkezése az első komolyabb krízis a pár számára. Közben meg azt is, hogy a gyerekvállalás a párkapcsolat fontos kiteljesedése, ami erősíti az egységélményt. Hogy van ez?
Kozma-Vízkeleti Dániel pár- és családterapeuta: Mindkettő igaz, bár szerintem az első komolyabb krízis a differenciációk időszakában lezajlik, ami a klasszikus kapcsolati modellekben megelőzi a gyerekvállalást. A nehézséget itt az hívja, hogy a párból család lesz. A kapcsolatok száma exponenciálisan megnövekszik, olyan új szerepek alakulnak ki, amik korábban nem léteztek. Eddig csak egymás társai voltunk, most szülőtársakká is válunk. A párkapcsolatot föl lehet bontani, a szülőtársi szövetséget nem, az élethosszig tart. Ez egy csomó új lehetőséggel és egyben felelősséggel jár.
Az első gyermek érkezése sok olyan élethelyzetet meghív, amiben még nem láttuk egymást, és nincs is rá forgatókönyvünk.
Ráadásul egy olyan kultúrában élünk, ahol mi, pszichológusok, azt hitettük el az emberekkel, hogy tökéletes szülőnek kell lenni. Babaközpontú szülés, babaközpontú táplálás, mindent a gyerek érdekében teszünk, de közben megfeledkezünk arról, hogy kiegyensúlyozott és boldog gyermeket kiegyensúlyozott és boldog szülők tudnak nevelni.
Épp olyan fontos a saját szükségleteink kielégítése és a párunkkal való törődés, mint a gyerek igényeinek kielégítése, hiszen enélkül elvész az a szövetség, amiben a gyermek fogant.
Kozma-Vízkeleti Dániel: Olyan kultúrában élünk, ahol mi, pszichológusok, azt hitettük el az emberekkel, hogy tökéletes szülőnek kell lenni.
Fotó: Sebestyén László
Sok édesapa számol be ilyenkor arról, hogy elmagányosodik.
A gyermek érkezése nagyon különválasztja a szülői feladatokat. Az édesanyák szent egységet alkotnak a gyerekkel, de ők is elmagányosodnak, hiszen otthon vannak, bezárva a pelenka-cumisüveg-popsikenőcs háromszögébe. Az apukák meg ebből az egészből kiszorulnak, és amikor hazaérnek egy fárasztó munkanap után, könnyen úgy érezhetik, hogy az ő munkájuk nem számít, mert minden arról szól, hogy a gyerek mennyit kakilt, mennyit szopott, mit mondott ki, mit nem.
Egy ilyen közegben nehéz átzsilipelni, és ez mindkét fél számára megterhelő.
Nem csoda, hogy ez a párkapcsolatot is próba elé állítja, hiszen az természetszerűleg háttérbe szorul. Ilyenkor tudatos erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy emlékeztessük magunkat, hogy kérhetünk külső segítséget, és igenis szánhatunk pár órát csak kettőnkre. Mert a kettőnk egységét is táplálni kell, nem csak a gyereket.
Gyakori, hogy a gyerek születése után már a szülők is anyának és apának szólítják egymást. Megmaradhatok-e én nőnek, újságírónak, társnak, szerelmesnek, ha épp anya lettem “főállásban”? Hogy tartsuk meg egyéb szerepeinket, különösen a párkapcsolati szerepet?
Az első gyermek születése után természetes, hogy a szülői szerepünk mindent fölülír néhány hónapig. Éppen ezért, a szerencsésebb kultúrákban több hónapos szülői szabadságot biztosítanak a szülőknek, hiszen a munkaadók is tudják, hogy ilyenkor a munkavállaló koncentrációja sokat csökken.
Ahhoz viszont, hogy emlékeztessük magunkat a korábbi szerepeinkre, egyfelől tudatos erőfeszítésre van szükség, másfelől pedig érdemes meglátnunk, hogy a gyermek fejlődése nagyon hasonlít a párkapcsolat fejlődéséhez.
A gyermek és az anyuka néhány hónapig szimbiózisban élnek, ekkor még természetes, hogy az énhatáraik összemosódnak.
Amit a gyerek érez, azt az anya is érzi, és ez fordítva is működik. Korábban járt hozzám egy család, akiknek volt egy 3 hónapos kisbabájuk, aki az ülések alatt a kanapén szunyókált. És bármikor, amikor az anyukának föltettem egy erősebb kérdést, a baba felsírt.
Ez már-már ezoterikusan hangzik.
Igen, pedig élettani alapja van, egy biológiailag igazolható összehangolódási folyamat eredménye, amit interakciós szinkronitásnak hívunk. Na de, a témánkra visszatérve, a kezdeti szimbiózis természetes, azonban fél év-9 hónap után lecseng, és akkor az anya-gyermek kapcsolatnak érdemes szintet lépnie, és visszarendeződnie egy természetes, önállóbb mederbe. Ez az az idő, amikor van esélyünk visszaidézni a korábbi szerepeinket és feladatainkat, és itt válik létfontosságúvá, hogy
a kismama, aki hónapokig csak a babája igézetében élt, kaphasson énidőt, és legalább hetente egyszer érintkezhessen a külvilággal, újra kapcsolatba kerülhessen az élettel.
Ez visszahívja a felismerést, hogy nem csak anya vagyok, hanem nő is, közgazdász is, futó is és a többi. Hozzáteszem: ahhoz, hogy az anyuka ezt megélhesse, komoly támogatás szükséges a család többi tagjától is.
És mi van akkor, ha egy nő benneragad a kizárólagos édesanya szerepben?
Sajnos ez elég gyakori. Sok édesanya küzd azzal a hiedelemmel, hogy a magára fordított időt a gyerekétől veszi el. Pedig ez nem igaz. Ahhoz, hogy egy nő kiegyensúlyozott anyukája lehessen a babának, és kiegyensúlyozott párja az édesapának, neki is töltekeznie kell. Ha egy anyuka heti kétszer fél vagy egy órával megajándékozza magát, azt áttételesen a többieknek is adja, hiszen aztán kipihenten, feltöltődve tér haza a családi fészekbe. Erre szokták azt mondani, hogy
létfontosságú, hogy időnként olyan dolgokat csináljunk, ami nem létftontosságú.
Kozma-Vízkeleti Dániel: Ha az anyuka megajándékozza magát félóra szabadidővel, azt a család többi tagjának is adja.
Fotó: Sebestyén László
Egy friss interjúdban azt mondtad, mindig tehetünk azért, hogy jobban szeressük egymást. Milyen hétköznapi dolgokban nyilvánulhat ez meg akkor, ha a pár 24 órában a babával foglalkozik?
Az első és legfontosabb lépés annak a hiedelemnek az elengedése, hogy akkor vagyok jó szülő, hogyha a napom 24 órája a gyermekről szól. Senki nem mondta, hogy a szülőség ilyen mértékű önfeláldozás. Semmi baja nem lesz a gyereknek abból, hogyha amíg szunyókál, addig lezökkenünk a kanapéra a párunkkal, és beszélgetünk egy picit.
A jó szülőségbe belefér az, hogy néha nem vagyok érzelmileg hozzáférhető, és a gyereknek várnia kell pár percet, míg tisztába teszem.
Ettől nem lesz traumatizált. A baj ott kezdődik, ha egyáltalán nem veszem tekintetbe a szükségleteit. De ez nem fekete-fehér dolog, és érdemes az arany középútra pozícionálni magunkat, mert ha két hónap után kiégünk a szülőségben, akkor nehezen leszünk lelkesek 18 év múlva, a gyerek ballagásán. Nyilván az első pár hónapban nem tudunk majd nagy programokat szervezni, de ilyenkor is rengeteget számít negyedóra beszélgetés, egy ölelés, egy kedvenc szám közös meghallgatása, egy együtt elköltött vacsora.
És van három dolog, amit mindig megtehetünk azért, hogy jobban szeressük egymást. Egy: előhozzuk a saját magunk szerethető arcát. Ehhez végig kell gondolni, hogy a másik mit szeret bennünk, hogy tetszünk neki. Ha nagyon szeret sétálni, akkor például többször is javaslom, hogy menjünk sétálni. Kettő: igyekszem meglátni az ő szerethető arcát.
Szeretünk magunkra objektív megfigyelőkként tekinteni, azonban ez egy fals dolog; mindig azt látjuk a másikban, amit keresünk.
Hát akkor irányítsuk a figyelmünket a másik szerethetőségére, és nap mint nap keressünk olyan dolgokat, amiket szeretünk benne. A harmadik pedig – kapaszkodj! – tudatosan tudok azért tenni, hogy olyan helyzetekbe hozzam a páromat, ahol ő könnyebben mutatja felém az általam szerethető arcát.
Hűha!
Mondok egy példát. Tegyük fel, hogy fölnézek a páromra, amikor aktívnak és kompetensnek látom. Mikor kerülnek fókuszba ezek a tulajdonságai? Amikor elutazunk valahová, és megtapasztalom, milyen jól szervez programokat, milyen jól beszél idegennyelveket, milyen jól tájékozódik. Akkor mi a teendő? Rábökök a pünkösdi hosszúhétvégére, és elmondom, hogy baromira szeretném megnézni a Feröer-szigeteket. És akkor láthatom majd a páromat olyannak, amilyennek én őt szeretem látni, ő pedig megérzi az én visszaigazolásomat, ami által jónak élheti meg magát.
Szóval tudatos stratégiákat alkalmazva kialakíthatok olyan helyzeteket, ahol könnyebb lesz nekem őt szeretnem.
Amíg mind a két fél hajlandó erőfeszítést tenni ezek érdekében, addig azt hiszem, hogy a legkomolyabb krízisből is ki lehet kerülni és erősödhet a kapcsolat. De ha nincs hajlandóság, nem lesz előrehaladás. Hiába állna itt egy Maserati V8-as, ha nincsen benne benzin.
Eddig leginkább a nőkről beszéltünk. Mit tanácsolsz az apukáknak?
Nehéz ezt különválasztani, mert a pár tagjai egymás számára tehetik lehetővé a töltekezést, a szülőségen túli szerepek megélését. Talán az egyik legfontosabb dolog, amit tanácsolni tudok, hogy
ha a két fél észreveszi, hogy elkezdik egymást anyának és apának szólítani, akkor azt azonnal hagyják abba. Merthogy egymásnak nem apjai és anyjai.
A másik, amit fontosnak tartok, hogy a gyermek nulla hetes korától aludjon külön szobában. Manapság már rengeteg technikai kütyü áll rendelkezésre, hogy biztonságban tudjuk a kicsit, ott a bébiőr például, de a korábban említett interakciós szinkronitás miatt úgyis megérzi az édesanya, ha valami gond van a gyerekkel. Fontos, hogy mindenkinek legyen saját tere. Nem azért, hogy ott egyből lepedőakrobaták legyünk – hiszen ez eleinte fiziológiailag sem működne – hanem hogy az elalvás előtt kettesben összebújhassunk, megsimogathassuk egymás haját, és megélhessük a kettőnk intimitásának örömét.
Fontos beszélni azokról a párokról is, akiknek nem lesz gyerekük. Náluk máshogy alakul a párkapcsolati dinamika – ott mi történik, könnyebb vagy nehezebb megőrizni a hosszútávú kapcsolat izgalmát gyerek nélkül?
A párkapcsolat és a család fejlődése csak részben van összezsinórozva, így a szakaszok nagyjából azonosak lesznek. A gyermektelen párok életében ugyanúgy bekövetkezik a differenciációt követő gyakorlás majd az újraközeledés, csak nem a gyermekek érkezése és kirepülése hívja meg azt, hanem a munka, vagy az aktív életszakasz szárba szökkenése, esetleg lezárulása.
A gyermekkel kapcsolatos energia viszont megmarad másra – karrierre, egymásra, hobbira, barátokra, kulturális tevékenységre.
Ugyanakkor fontos külön kezelni azokat a párokat, akik eleve nem akarnak gyereket és azokat, akiknek valamiért nem jött össze, pláne, főleg, ha még végig is mentek egy sikertelen asszisztált gyermekvállalási folyamaton. Nos, az legalább olyan krízis, mint nyolc gyereket fölnevelni.
Emellett azt is fontos megemlíteni, hogy bár a gyermektelen pároknak több energiájuk marad egymásra, a másik oldalról meg
a gyereknevelés sok olyan feladatot ad, ami erősíti a két fél kötelékét.
A nehézségek megoldása, a döntések meghozatala erősíti a párkapcsolati egységet, és ebből bizony kimaradnak azok, akik nem vállalnak gyereket. Azt gondolom, az ő helyzetük nem könnyebb vagy nehezebb, egyszerűen csak más egy kicsit.
Könyvek a témában
- Vekerdy Tamás – Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek
- Emily Nagoski, Amelia Nagoski – Érzelmi kiégés
- Danielle Graf–Katja Seide: Kötődő nevelés 1. – A világ legjobban várt babái, akik most megőrjítenek
- Dr. Belső Nóra: Utak egymáshoz – gondolatok a párkapcsolati érintkezés formáiról
- Bagdy Emőke, Dr. Belső Nóra, Popper Péter: Szeretet, szerelem, szexualitás
- Verena Kast: Apák – lányok, anyák – fiúk
- Mester Dóra Djamila: Nő, anya, szerető – anyaság és szex
filmek a témában
- Egy nap
- Várandósok – az a bizonyos kilenc hónap
- Pieces of a woman
- Up
- Rossz anyák
- Huszadik századi nők
- Szexoktatás sorozat
