Páros interjú állami támogatásról és annak bizarr feltételeiről, felvitézlett bölcsészdoktor-identitásról, hidegnek bizonyult meleg párról és geometriai alakzatos filmekről.
A pályázatunkban is az szerepelt rendezői koncepcióként, hogy a néző majd Balázs szemén keresztül találkozik a Kéktúrával – az ő kommentárjaiban voltak mégis finomítandó dolgok. Igazából csak néhány kis jelenet maradt ki, ezeket majd egyszer talán publikáljuk.
Próbáltam kicsit a sportot a művelődéssel, az egotripet a kultúrmissziós népművelő attitűdjével keverni, és kerülni a sorozatban az ilyesfajta ismeretterjesztő természetfilmekre jellemző száraz adatközlést, hogy ne csak olyan dolgok hangozzanak el, amiket amúgy a Wikipédián is meg tudsz nézni. Ettől nagyon el akartunk lépni, modernizálni szerettük volna az egész műfajt. A végefőcímdal például egy Szekeres András-féle Hiperkarma-dal lett, az Erdő, és volt egy olyan ötletem is, hogy a film azzal induljon, amint egy lakásban mondom a felkonfot, aztán leomlik a négy fal, és egy erdő közepén találom magam. De erre már nem volt pénz. Talán majd egy másik soriban megcsináljuk. Jobbak is helyette a Super8-as felvételek.
Az összes asszociációt, ami eszembe jutott bizonyos helyekről, azt belevittem a szövegeimbe. Így lett például Berzsenyi-, Ady-, Nagy László- és József Attila-idézet is, Bódvarákó környékén pedig Tarr Béla előtt tisztelegtünk az ő filmes hangulatainak, témáinak, szellemiségének megidézésével. Ehhez a jelenethez az addig állandóan viselt piros futópóló helyett egy fekete sátántangóst vettem fel. Akkor még nem tudhattuk, hogy állandó alkotótársa Nobel-díjas lesz, ő pedig eltűnik a Tarr-féle szemcsés szürkeségbe.
Bíztam benne, hogy egy Magyarországról szóló, sporttal kapcsolatos, kifejezetten turisztikai tartalmú dokumentumfilmet talán a Filmintézet is támogat. Előtte nekem tizenhárom sikertelen pályázatom volt, Balázs pedig Mécs Mónika producerrel egy játékfilmtervvel ostromolta őket hiábavalóan. Itt összesen annyit lobbiztunk, hogy meglepő módon behívtak minket konzultációra, bemutatkoztunk, és úgy tűnik, ez segített.
Biztonságos dolgokkal érdemes pályázni, egyszer úgy fogalmaztam egy interjúban, hogy kár egy kockát megpróbálni beerőltetni egy kör alakú lyukon.
Volt olyan próbálkozásod, ami aztán állami pénz nélkül, más forrásból elkészült?
J. L.: Uniós pénzből készül már évek óta egy portréfilmünk Demszky Gáborról, és van olyan projektünk is, ami mögé az HBO beállt: ez a Vajon mit mondana anya című doku Pogány Indulóról, amit tavaly novemberben mutatott be az HBO Max. Ez a film a tizedik legnézettebb tartalom volt európai szinten az HBO-nál, még úgy is, hogy miután kijött, fél óra múlva már fent volt mindenféle illegális oldalakon. Virálissá vált, gimnazisták nézték a pad alatt, és a visszajelzések szerint nemcsak a főszereplő rapper, Marci generációját, hanem a szüleit is erősen megszólította.
Nagyjából egy időben kezdtük a két projektet, és most összeértek. Szerencsés, áldott állapot, hogy reklámfilmből meg tudunk élni, és közben két doksit is el tudtunk készíteni most. Előtte öt évig semmi esélyünk nem volt, tényleg nagyon nehéz összeszedni a pénzt ilyenekre, de tudtuk, hogy erre nehéz lesz nemet mondani. Az volt a támogatás feltétele, hogy állítsunk magunk mellé egy állami tévécsatornát, ezért az M5-ön megy le először a sorozat – de végül is egy normális világban ez abszolút a közszolgálati tévének szóló, közhasznú tartalom. Elsődleges bemutatási joga van az MTVA-nak, majd le kell adni a sorozatot a Médiaklikken, aminek örülünk, hiszen nem mindenkinek van már tévéje. Aztán a netes jog felszabadul, úgyhogy valamelyik streamingcsatornán lesz várhatóan látható.
Ahogy láttam, nincs hatalmas stáblista. A rendező és a producer szerepét élesen el tudtátok választani, vagy keveredtek?
S. B.: Valóban, egy kurzusfilmes doksiban, például ami Ákosról készült 326 millió forintból, jóval hosszabb a stáblista, mint ebben, pedig az csak másfél órás, a miénk meg öt. (Nevet.)
A dokumentumfilmnél a munkamegosztás teljesen más, mint egy játékfilmnél, ahol szigorúan elválasztják a feladatokat és felelősségi köröket. Nyilván ott is vannak baráti felállások, de sokkal körbehatároltabb körülmények között és nagyobb büdzséből dolgoznak. Egy doksinál lényegében mindenki csinál mindent nyomott áron, lelkesen. Ez a műfaj ezt hozza ki a filmesből.
J. L.: Balázzsal húszéves a munkakapcsolatunk…
S. B.: …és ugyanennyi ideje futok, Laci bujtott fel azzal, hogy ő már futott maratont. És ez az ötlet kirángatott egy válságból, és megváltoztatta az életemet.
J. L.: Először a Moziverzum című műsorban dolgoztunk együtt, én gyártásvezető voltam, ő műsorvezető, majd Háy János egyik novellájából forgattunk együtt egy félórás rövidfilmet Original Láger címmel. A kékkörös történeteknél tulajdonképpen mindent hárman csináltunk Balázzsal és a cégtársammal, az operatőr Hernáth Csabával. Volt, hogy én hangosítottam, de Csaba és Balázs is tud, ha kell. Családias csapat vagyunk, ott voltunk mindhárman az ötlet kitalálásától mostanáig, a bemutatóig.
S. B.: Mindhármunknak megvannak azok a skilljeink, amik kellenek a dokumentumfilm-készítéshez. Nyilván nem mennék el élességet húzni egy nagyjátékfilmhez, az egy komoly szakma, de dokumentumfilmnél bármikor húzom, ha kell.
Itt sorsközösség van, mindent kell csinálni, gyártani, szervezni, vezetni, felvenni, ha akut helyzet adódik.
J. L.: Az Ultrán négy évet dolgoztunk, a Kékkör alkotócsapatának nagyobb része ott már együtt volt. Az, hogy most Balázs úgy tudott rendező lenni, hogy közben futott, azt is jelenti, hogy a stáb bármelyik tagja döntéseket hozhatott nélküle is.
S. B.: Hosszú, alapos előkészítés után, komoly, harmincoldalas, mindenre kiterjedő brieffel vágtunk neki a forgatásnak – az erdészeti sorompónyitástól a forgatási lokációkon keresztül a narrációvázlatokig. Megvolt, hogy adott napon én mit csinálok, mit akarok elmondani, és ha én még vagy már nem vagyok ott, ki mit vegyen fel vágóképnek. Persze ettől a kottától időnként eltértünk, kellett is improvizálnunk, amit szeretek, de nem tehettük azt, hogy megyek és lesz, ami lesz. Ahhoz túl drága a filmezés. Fontos, hogy én nem tudtam volna Laciék nélkül ezt megcsinálni, és ő sem nélkülem. Sok konfliktussal, ízlésbeli eltéréssel járt a munka, időnként egymást hergeltük, de leginkább támogatjuk, hisz egy a célunk. Itt senki sem másodhegedűs, még ha én nagyon szólistának is tűnök a filmben.
Amúgy szoktam mondani, hogy Martin Scorsese megcsinálta A téglát, Ruben Östlund A négyzetet és A szomorúság háromszögét, Szimler Bálint a Fekete pontot, most itt van egy újabb geometriai alakzat, a Kékkör.
Hogyan kutattátok fel az epizódszereplőket? Például azt a túrázót, aki 1971 óta járja a Kéktúrát?
S. B.: Egy doksinál alapvetés az előzetes kutatás-fejlesztés, majd később a jelenlét, a téma, alany követése. Sokat olvasgattunk fórumokat, és kaptunk tippeket is hardcore túrázóktól, meg persze az előzetes terepszemlén is belefutottunk jó sztorikba.
J. L.: Az 1971 óta kéktúrázó Takács Ágnest például úgy találtuk, hogy az ötven évvel ezelőtti rajzait feldobta az internet, és annyira érdekesnek tűnt, hogy Balázs felkereste, hogy megkérdezze, még úton van-e. Kiderült, hogy pont az útvonal végén tart. Nekem nagyon kedves szereplő volt az a terényi néni is, aki még mindig kézzel harangozik. Őt úgy találtuk, hogy Balázs belebotlott a terepszemlén, és amikor mentünk forgatni, már tudtuk, hogy vele ott mindenképpen kell találkoznunk.
Balázs, hogyan viselted, hogy rögtön az első részben lehazugoztak, amikor közölted, hogy reggel az Írott-kőtől indultál és már lefutottál kilométert?
S. B.: Az a jelenet valójában még ment tovább, csak megvágtuk. Elkezdem bizonygatni, hogy igenis igazat mondok, elkértem a kételkedő ember számát, és ígértem neki, hogy felhívom, ha a következő pontra érek, és küldök egy fotót, hogy bizonyítsam, lefutottam a napi száz kilométeremet. Nagyon nem szeretem, ha nem hisznek el valamit, ami nyilvánvaló igazság. Azok a kételkedők ott megkeseredett csarnoképítő munkások voltak, nyilván sokszor vágták már át őket ahhoz, hogy gyanakodjanak, ha látnak egy ilyen futóbolondot, ki is mondják: Magyarországon mindenki hazudik.
Neked ki volt a kedvenc szereplőd?
S. B.: Mindenki valamilyen formában képviselt egy bizonyos értékrendet, ami nekem vagy fontos, vagy tudok rá rezonálni, empatizálni vele. Talán a harmadik részben Nick Thorpe BBC-tudósító volt a kedvencem. Egy angoltól – aki azóta már magyar állampolgár is – kellett megtudnunk, mit jelent a hazaszeretet! Példaértékű, nagyon szépen beszélt róla. A rackajuhtenyésztőhöz meg azóta is visszajárok, és nagyon kedveltem a kukás olimpikon birkózót.
Simonyi Balázs
No, meg a fekete misszionárius Williamet is. Teljesen valószerűtlen, hogy a Holland Antillákról valaki Magyarországra jöjjön nyugdíjas életet élni, egyben túrázni. Ráadásul nem úgy, hogy éppen csak keresztülvág az országon, hanem csinálja a piros túrákat, kékeket tudatosan. Találkoztam például egy német lánnyal a Dél-dunántúli Kéktúrán, a kék jelzés másik nagy szakaszán, aki úgy döntött, hogy ebben az évben Magyarországot sétálja körbe a nyári két és fél hónap szabadsága alatt. A Kéktúra be van kötve az egyik nagy európai turistaút-hálózatba, az E4-be, így 10 450 kilométeren lehet menni rajta Malagától Krétáig.
De erről a folyton mosolygó, egykori drogos, mindenét elvesztő emberről kiderült, hogy itt él Kaposváron és rendszeresen túrázik.
J. L.: Az ő sztoriját úgy hallottuk először, hogy megy egy fekete az országhatár környékén, akire ráhívták a rendőröket. Persze a mi kis riportunkból nem ez jött ki. (Nevet.)
S. B.: Egyébként több portré kimaradt. Volt egy megrendítő fröccsözésem Lesenceistvándon egy Imre nevű alkoholistával, aki elképesztő látleletet adott az országról, a rendszerváltás veszteseiről, de a vágás során kiderült, hogy méltatlan helyzetbe hoznánk. Aztán Irotán, a Csereháton is forgattunk egy párról, akik megvették a nemesi Fáy kúriát, felújították, és klímasemleges, nulla ökolábnyomos vendégházként üzemeltetik. Próbáltak életet lehelni a faluba, foglalkoztatják a helyieket, de érdekes, hogy mint holland melegek nem voltak elég izgik, valahogy nagyon hidegnek, ridegnek bizonyultak, lelökte őket magáról a sorozat.
J. L.: Úgy kezdtük, hogy a Google Térképen végigment a stáb, és bejelöltünk négyszáz pontot, ahol vagy drónfelvételt vagy valamilyen életszerű jelenetet majd szeretnénk felvenni. Egymást állandóan követtük GPS-en, rádió alapú walkie talkie-ink voltak, a szállást pedig a producertársam, György Lea néha mindössze ötven kilométerrel előre intézte.
Volt, hogy módosítanotok kellett a tervet, mert nem sikerült időben befejezni valamit?
J. L.: Lényegében az első nap után megborult a terv. Aznap még elértük a kitűzött szálláshelyet, de a másodiktól már nem sikerült az eredeti tervnek megfelelni. (Nevet.)
S. B.: Azért az első nap még nem, hiszen száz kilométert terveztünk aznapra, és annyit le is futottam. De hamar kiderült, hogy rengeteg időt elvesz, ha menet közben megállok riportokat készíteni random találkozásokon vagy akár előre lefixált alanyokkal, vagy csak felkonfot készítek, hogy hol vagyunk, és elnavigálom a nézőt. Így az jött ki, hogy hiába futottam, tizenöt-tizenhat órás lett egy-egy nap – amúgy ha valaki sétál, ugyanennyi idő alatt teszi meg ezeket a napi távokat. Futva szerintem tizenhárom napba is befeért volna az egész, így komplexebb és fárasztóbb feladat lett. Emiatt szinte mindennap belementünk az éjszakába, sok esti felvétel készült, amit kicsit bánok, mert nem látta a néző, amit én láttam a terepszemlén.
A leghosszabb nappalokon, júniusban forgattunk, így reggel öttől este kilencig világos volt, de még ez is kevésnek bizonyult.
J. L.: Volt, hogy olyannyira sanyargatta magát a stáb, hogy meglegyen a napi táv, hiszen mégiscsak rekordállításra készültünk, hogy addig húztuk a napot, amíg kifogyott autó benzinje erdő közepén. Egész éjjel próbáltuk kimenteni, és akkor kimondtuk, hogy vissza kell térjünk a nappali munkához, és a biztonság első kell, hogy legyen.
Azt mondjátok a filmben, hogy a nemhivatalos rekord tizenhét nap volt. Mi az, hogy nemhivatalos?
S. B.: Szarvas Mátyás ultrafutó többször végigjárta a teljes Kékkört is, de nem igazolta hivatalos adatokkal, hogy mennyi idő alatt és miként teljesítette. Ő az Országos Kéktúrát 2002-ben tizenhét nap alatt járta végig, előtte tizenkilenc nap volt a leggyorsabb teljesítés, de ezek csak bemondások. Persze készséggel elhiszem, de úgy vagyok vele, hogy ha valaki állít valamit, az legyen hitelesen dokumentálva. A Magyar Természetjáró Szövetség (MTSZ) amúgy szándékosan nem tart nyilván rekordokat, tud róluk, de arra bátorítja az embereket, hogy mindenki a saját tempójában túrázzon két lábon.
J. L.: Az MTSZ-nél először megijedtek tőlünk, hogy mit rohangálunk, ez nem az az üzenet, amit ők szeretnének. Aztán hála istennek megnézték a tervünket, és rájöttek, hogy nem futásra buzdítjuk az embereket, úgyhogy meg is szerették a filmet.
S. B.: Kíváncsi vagyok, hogy a sorozat bemutatása utáni negyedévben hány kéktúrás igazolófüzet fogy majd el és hány letöltés lesz. Merthogy már van applikáció és digitális igazolófüzet is azoknak, akik nem akarnak pecsételgetni: csak lecsippantják a helyeken, és az app érzékeli, hogy valóban ott jártak-e. Ez is annyiba kerül, mint a fizikai pecsétfüzet. (Háromezer forint – a szerk.)
Simonyi Balázs
Kevesebbet járnak a magyarok túrázni, mint más európai országokban?
J. L.: Én nem tudom megítélni, mert Mindszentkállán épp a Kéktúra mellett lakom, és mindennapos látvány, hogy a szomszédom onnan szedi a fát. Tény, hogy a kéktúrázás nagyon népszerű lett itthon, de a szlovákoknál és a cseheknél azért egy tizenéves gyerek tudja az alapgombafajokat.
S. B.: Engem sokan savaztak, hogy mit érzékelek a természetből futás közben. Gondolkodtam is, hogy vajon van egy meghatározott tempó, ami mellett a legteljesebben át lehet élni a dolgokat? Mondjuk három kilométer/óra már jó? Vagy el se induljunk, mert akkor látunk a legtöbbet, ha egy helyben meditálunk? A legtöbb embernek az a kirándulás, hogy odamegy autóval valahova, lehetőleg nem túl messze a lakóhelyétől, sétál egy kört, aztán hazamegy.
Szilveszterkor felfutottam a Normafához, aztán másnap is, miután esett a hó, és irgalmatlan sokan voltak – na, ők biztos mind azt mondják, hogy kirándulni voltak. Ez olyan touch and go jelleg.
Nem azt várom, hogy valaki száz kilométereket menjen egy rohadt nagy hátizsákkal, csak annyit, hogy legalább menjen ki, tegyen a jóllétért: kívül tágasabb, egészségesebb. Én húsz éve mindennap edzek. Az a baj, hogy az alapvető skilljeinket elveszítjük a mobiltelefon-használattal és meszesedik a nyakunk. Az irányokat sem tudjuk, fogalmunk sincs a térképhasználatról. Mindig mondom a kisebbik fiamnak, amikor terepfutunk, hogy nézd a napot, figyeld meg, milyen ívben jár, mennyi idő telt el azóta, hogy felkeltünk, próbálj meg tájékozódni, hogy milyen irányban megyünk, legyen egy mentális térképed, lefelé lent legyen a súlypontod, hogy ne bukj fel.
Én az Országos Kéktúra összes kanyarjára emlékszem, végig tudok fejben menni az 1172 kilométeren.
A legtöbben azt sem tudják, hogy a kék a főútvonal, a piros az alacsonyabb rendű, vagy hogy a kereszt nem gyógyszertárt jelöl, hanem azt, hogy az az ösvény ráköt az adott színű útra, a négyzet menedék lesz, az L egy rom, a kör a forrás. Pedig ezek mind praktikus dolgok, utóbbit például azért nem árt tudni, hogy ha például vizet akarsz, merre indulj el.
Én nem a kirándulásnak akarok reklámot csinálni, hanem a mozgásnak. Ahogy a főcímben is mondom: a kényelem a legnagyobb drog, mindent karnyújtásnyira akar az ember. Mindenki úgy él, ahogy akar, de meg kell nézni a KSH statisztikáit, hogy milyen a magyarok kardiovaszkuláris állapota, az elhízás mértéke, a napi lépésszáma! Ez mind összefügg a properitással, a GDP-vel, a táppénzzel, a termékenységi és a halálozási rátával. Majd talán akkor fog megnőni a túrázók aránya, ha az önvezető autót oda tudod rendelni az indulási pontról, ahova érkezel. Pont a napokban volt, hogy felfutottam a Csóványosra, és praktikus lett volna, hogy ne Diósjenőre kelljen visszajönnöm, hanem a kocsi menjen értem a túra végére mondjuk Kóspallagra.
A covid azért megdobta már a túrázási kedvet.
S. B.: De csak az Országos Kéktúránál. Tavaly leterepszemléztem az 540 kilométeres Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát, egyetlen futóhátizsákkal szaladgáltam napokon át kilátóról kilátóra, és voltak napok, amikor senki nem jött szembe. Az sokkal népszerűtlenebb szakasz, pedig szép, Szekszárdtól az Írott-kőig tart, Zalán, Somogyon, Baranyán, Tolnán át halad, és átmegy az Őrségen is. Csak hát Budapesttől sokkal messzebb van.
Én napi hatvan-hetven kilométert simán lenyomok, de egy átlag kiránduló maximum húsz-huszonötöt sétál, és hát ennyiért elutazni két-háromszáz kilométerre valóban luxusnak tűnhet.
Én országbérlettel csillagtúráztam Budapestről, nagyon budget volt. A harmadik Kékkör-szakasz, az Alföldi Kéktúra meg végképp nem népszerű, sokaknak nem kihívás a végtelen egyenes horizonton, homokos talajon sétálgatni. (A sorozat legelső részben elhangzik, hogy a magyarországi Kékkör három szakaszból áll, Balázsék most az elsőt, az 1172 kilométeres Országos Kéktúrát csinálták meg – a szerk.)
J. L.: Balázs, amúgy hogy mentél a dél-dunántúli szakaszra, mennyi cuccot vittél? Csak egy váltóruhát?
S. B.: Nem volt még váltáspólóm sem, büdös voltam, nagyon meleg nyár volt 2024-ben. Csak egy futóhátizsákom volt, kaját mindig vettem a helyi boltban. Amúgy tök érdekes, ugyanezzel a hátizsákkal futottam már az Ultrában is, mint most a Kékkörben, sokat kibírt, szemben a cipővel, ami nyolcszáz kilométer után teljesen kilukadt. A terepszemle, a rekordfutás és utóforgatások után most csinálom újra, negyedszer az Országos Kéktúrát, immár a magam kedvére, ha a terepszemlét meg az utólagos forgatásokat is számoljuk, de csak a második pecsételős füzetemet használom, mert az elő- és utómunkáknál nem pecsételtem.
Tényleg terveztek folytatást a Kékkör valamelyik másik szakaszán?
J. L.: Persze, meg is van már írva a második évad szinopszisa. De nyilván csak akkor fogunk hozzá, ha az első sikeres lesz. Nem akarunk olyan filmet gyártani, aminek nincs nézője.
Az Ultra komoly nemzetközi sikereket ért el, a Kékkörnél számítotok hasonlóra?
J. L.: Én azt mondanám, hogy nem kell feltétlenül nemzetközi közönséghez szólni. A Kékkör elődje, a Másfélmillió lépés Magyarországon című tévésorozat is csak itthon ment, és kultikus lett, igaz, akkor egyetlen tévéadó volt. Talán a szomszédos országokban elképzelhető minimális forgalmazás, és fel is merült, hogy a Spektrum ebben partner lenne. De azért a Kékkör főleg a magyaroknak szól.
S. B.: Most képzeld el, hogy te a lengyel sárga jelzésről néznél egy filmet! Viszont ha van mögötte egy sztori, még az is lehet, hogy néhány külföldi rácsodálkozna. Nekem például nincs tévém, de ha valahol tévé elé kerülök, és mondjuk a francia TV 5 csatornán éppen turistafilm megy, simán ott ragadok és elnézegetem, tök mindegy, hol járnak. Annak lehet értelme, hogy egy nagyobb csatorna megveszi a filmet, és mondjuk külföldön pár néző picit belenéz, hogy milyen is a magyar táj.
Megjegyzem, bár a film elegánsan és udvariasan fényképezi a településeket, még így sem lehet letagadni, mennyire slampos az ország. Ez sajnos pénz, igényesség, ízlés és kultúra kérdése – és ezekből deficit van. Elég csak a cégtáblákat, a házfestéseket nézni.
De azért ez inkább egy Nickelsdorfnál megálló projekt.
Az feltűnt, hogy nem nagyon panaszkodtál a filmben arra, hogy fárasztó volt az a tizenhat nap – az Ultrában sokkal több jelenet, kép szól a szenvedésről. Valóban ennyire könnyű volt végigcsinálni?
S. B.: Fárasztó volt, de bármikor visszamennék. Nem PTSD-m van, hanem az ellentéte. Kétszer voltam igazán ideges, egyszer akkor, amikor egy reggel a stáb nem hagyott békén, állandóan jöttek valami kérdéssel, üggyel, miközben én szerettem volna a családommal beszélgetni, de egyszerűen nem tudtam felvenni a telefont. A másik mélypont meg a tizenkettedik napon jött el, amikor egész nap sárban gyalogoltam, elestem és fel is horzsoltam magam, akkor elég nyomott voltam. De az Ultrához képest már teljesen más mentalitással futok, dekoráció- és panaszmentesen, elfogadóbban, magabiztosabban. Megpróbáltuk egyébként ezt a két kiborulást a vágatba beletenni, de annyira ledobta a film, mivel nem volt előzménye, hogy végül elengedtük.
Biztos jót tett volna a nézettségnek egy kis szenvedés, de én próbáltam inkább a tájat meg az alanyokat helyzetbe hozni.
J. L.: Én emiatt egy picit csalódott vagyok. Balázs azt gondolta, hogy erre nem kíváncsi a néző, ezért kikerültek olyan jelenetek, amik nélkül a végeredmény valóban könnyebbnek látszik, mint valójában volt. Például egyszer elszállt a pulzusa és hányingere volt – ezt is kivette az utolsó pillanatban.
Fotó: Kékkör Film
S. B.: Igen, mert ez nem fájdalom, ez minden versenynél öt percig tart. Ebben valóban nem vagyunk egy platformon Lacival, szerintem ezek a mozzanatok nem lettek volna szignifikánsak. Mert nem az volt a lényeg, hogy folyamatosan küzdök. Ha mondjuk cukorbeteg lennék és úgy mentem volna végig, mert az lett volna a misszióm, akkor értelme lett volna megmutatni ezeket a pillanatokat. De ez a pulzusos ügy egyetlen egyszer történt meg, ráadásul a legelső nap, ami nagy stressz volt a szervezetemnek, aztán soha többé nem jött elő.
Itt az volt a vállalás, hogy nézzük a tájat, az embereket, és én vagyok a kalauz. Ha az a vállalás, hogy nézzük a rekordkísérletben az embert, aki kifacsarja magát, akkor többet hagytam volna magammal foglalkozni.
Inkább filmesnek mondod magad, aki mellesleg ultrafutó, vagy sportolónak, aki egyébként filmeket készít?
S. B.: Szeretnék ebből az általam sose kért skatulyából kikerülni, hogy futó vagyok. Nekem a futás hobbi, az életszükségletem, de alapvetően alkotó ember vagyok, mondhatnám, művész, de egyébként bölcsész. Inkább egy elveszett képkészítőnek tartom magam, levitézlett színész és újságíró, felvitézlett bölcsészdoktor vagyok, aki kreatív területen alkot nulláról valamit.
Van négy évtized mikrofon előtti múltam a szinkron miatt, az utóbbi években podcastokat készítek, most csináltam meg a PhD-met kultúratudományból, több mint húsz éve filmeket készítek, és ezek közül csak kettő darab futós filmem volt. Persze lehet, hogy az ultrafutás az igazi érdekesség, afféle csodabogárszerűség, de alapvetően nem ez az identitásom.
Szerinted mi a Kékkör üzenete?
S. B.: Az, hogy az emberek vegyenek egy nagy levegőt, és bármibe kezdenek bele, azt csinálják hosszú távon, dedikáltan, önazonosan. Egy kéktúrafüzet pecsételésének elkezdése pont ilyen. Ahogy elmondom az első részben, édes élmény lesz a végén.
A másik, ami szerintem az életben nagyon fontos, az a derű. Azért nincs annyi szenvedés ebben a filmben, mert az Ultra óta sokkal tapasztaltabb vagyok, már nincs is bennem annyi szélsőséges érzelmi amplitúdó, elfogadom a helyzeteket, tudok magamon nevetni. Mindenkinek ajánlom, hogy ne bevarrt seggel, pengeszájjal, hanem nyitottan, kíváncsian, vidáman csinálja a dolgait.
