Indiai orvostanhallgató menekültek Ukrajnából / Fotó: Mansi Yadav
Legyél jobb!

A magyar Mama, aki az elsők között menekített ki hét indiait Ukrajnából

Fekete Emese
2022. március 06. 11 perc olvasás

Hét indiai orvostanhallgató, aki menekültként túlélte, és két magyar, aki segítőként mentálisan megélte az orosz-ukrán háborút. Öt nap története.

Az orosz katonai bevonulás utáni első vasárnap, február 27-én reggel nyolckor Kecskés Kitti és fia, Gábor azzal a szándékkal indultak Budapestről az ukrán határ közeli Sonkádra, hogy élelmiszereket és más szükséges holmit vigyenek a háború elől menekülőknek. Előzőleg felvették a kapcsolatot Iszák Tiborral, a fehérgyarmati gimnázium igazgatójával, Sonkád polgármesterével, hogy egyeztessék, mire van legjobban szükség, majd két autóval indultak útnak. Gábor napok óta nem csinált mást, mint figyelte a híreket, legtöbbször a BBC-t, és úgy okoskodott, ha a szállítmány célba ér, jól jön majd a két üres autó, hátha valakit el kell juttatni a fővárosba.  

Sonkád felé egy ismerősükön keresztül kapták egy indiai orvos segélykérését: Kijevben tanuló indiai orvostanhallgatók próbálnak átjönni a határon, segítsenek nekik Budapestig eljutni. „Nem tudtuk, hány gyerekről van szó, egyről, kettőről, de kaptunk egy telefonszámot” – meséli Kitti. Facetime-on és Imessage-n léptek kapcsolatba Kunallal – ő és a barátai még a határ túloldalán voltak. Mint kiderült, heten vannak, élelem és vízum nélkül tartanak egyre nyugatabbra (vagy a papírokat intézi az ember, vagy az életét menti) – 22 órája utaznak Kijevből Záhony felé.


Egyikük, Mansi Yadav így írta le kérésünkre élményeit.

„Az első robbanást 24-én hajnali 4 körül hallottuk, arra ébredtünk. Féltünk, ezért gyorsan összepakoltunk egy hátizsákba, és 5-kor lementünk a metróba. A következő napot és éjszakát is a metróban töltöttük, 25-én reggel 4.45-kor hallottuk a következő robbanást, megszólaltak a szirénák és hallottuk a vadászgépeket. Nem volt rendes kajánk, vizünk se nagyon, de már túléltünk 24 órát. Délután mindannyian eldöntöttük, hogy bármennyire is kockázatosnak tűnik, elmegyünk a követségre, mert semmi információnk nem volt, és telefonon sem tudtuk elérni őket. 13 metrómegállót kellett mennünk, majd át kellett szállnunk, és egy szakaszon feljönnünk az aluljáróból, ahol már utcai harcok zajlottak. Körülbelül 2 kilométert gyalogoltunk, közben imádkoztunk, és szerencsésen eljutottunk a követségre, ahol azt reméltük, segítséget kapunk.

Rajtunk kívül legalább 250 diák volt ott. Ott sem tudtak enni-inni adni nekünk, 1-1 kanálnyi valamin kellett 6-8 embernek osztoznia, de az épületet védő ukrán őrök is szomjaztak, minket kértek, hogy vigyünk nekik vizet a vécétartályból. Közben folyamatosan hallottuk a bombázást, és felváltva mertünk csak egy kicsit aludni. Néhány barátunk egyszer kimerészkedett, hogy szerezzen némi rágcsát, és egy utcai csapból hozzon vizet.

26-án azt mondták nekünk a követségen, ha akarunk, meneküljünk, de nem tudnak segíteni, ha megyünk, azt a saját felelősségünkre tesszük. Délután 5-től kijárási tilalom lépett érvénybe, ezért kettőkor fogtuk a holminkat és elindultunk. Körülbelül a fele társaság rajtunk kívül ugyanezt tette, mindenki elindult az állomás felé. Kilenc kilométerre voltunk. Isten meghallgatta az imáinkat, és az utunkba küldött egy taxit, amivel gyorsabban és épségben eljutottunk a pályaudvarra.

A Csernyivcibe (Csernovic) tartó vonatra nem engedtek fel bennünket. A rendőr kilökött minket a sorból, a jegypénztárnál hiába mutogattunk egy indiai zászlós követségi papírt, félredobták, és azt mondták, csak a »mieinknek« adnak jegyet. Mindenhonnan rasszista megjegyzéseket kaptunk, közben a vonat elment, mi ott álltunk tehetetlenül és nyeltük a könnyeinket.

Pár perccel később észrevettünk egy másik vonatot kicsit messzebb, a vágányokon át odarohantunk. Ott egy kedves ukrán nő mindenkit felengedett, fehéreket, színes bőrűeket – délután 6.30-kor elindultunk Uzsgorod (Ungvár) felé, másnap délelőtt 11 körül érkeztünk meg. Az úton a csapatunk két részre szakadt, nem ugyanabban a kocsiban ültünk, nálunk semmi ennivaló nem volt. 18 órán át csak vizet ittunk.

„Elég kritikus volt a helyzet, nem tudtunk sok képet csinálni” – írta Mansi Yadav, de néhányat azért küldött. Ez a kijevi pályaudvaron készült, mielőtt felszállhattak a vonatra.

Uzsgorodról taxival jutottunk Csopra (Csap), ahonnan vonattal akartunk átjutni Záhonyba és tovább, de itt megint azt láttuk, hogy a feketéket lökdösik, erőszakoskodnak velük, fegyverrel is fenyegetik. Ekkor kiálltunk a sorból, és felhívtuk Dr. Sukumart Indiában, egy barátunk nagybátyját, aki indulásunk óta próbált nekünk segíteni a távolból. Ő volt az, akinek volt egy magyar ismerőse, Kata, akin keresztül összeköttetésbe kerültünk Gáborral és Kittivel.”


A záhonyi átkelőnél, a legforgalmasabb ukrán-magyar határnál tehát nem jártak sikerrel. Óriási tömeget, tülekedést és káoszt találtak, a nyelvet nem értették, és mint sötét bőrű harmadik világbeliek, voltak, akik durván és ellenségesen bántak velük. Ekkor már telefonos összeköttetésben voltak Gáborékkal, így tanácsukra és Dr. Sukumar javaslatára kiálltak a sorból, fogtak egy uber félét, és délebbre indultak, a kisebb átkelők felé.

Sorrendben Lónya, Barabás, Beregsurány és Tiszabecs jöhetett még szóba, Kitti és Gábor akkor Tiszabecshez voltak közel. Kora este volt már, amikor egy mosdószünetet tartva a helyi művelődési házban összehozta őket a sors a tarpai polgármesterrel és a helyi idegenrendészet vezetőivel, fáradtan és kimerülve mindenki ott gyűlt össze még a műszak végén. Mint utóbb kiderült, ez kulcsmomentum volt: a tarpai polgármester telefonon oda tudott szólni a beregsurányi határőröknek, hogy ha odaér a hét indiai, segítsék őket a papírok kitöltésében és juttassák át őket.

Közben Kunalék is kapták az instrukciókat Indiából, mit kell mondani az idegenrendészetnek, mit és hogyan kell kérvényezniük – este 8 körül értek Beregsurány ukrán oldalára, fél 9 után léptek magyar földre.

„Vaksötét volt, nulla lámpa, én a kocsiban vártam, mert 200 méterrel a határ előtt meg kellett állnunk, tovább nem engedtek, Gábor ment oda értük. Addigra szinte mindannyiuknak lemerült a telefonja, de még épp meg tudtuk beszélni, hogy a vécébódénál várnak. Riadt madarak voltak, azt láttam rajtuk, hogy már mindenen átmentek, akkor négy napja nem aludtak” – meséli Kitti. ­Az ő kocsijába végül a három lány és egy fiú, Gáboréba három fiú ült be, mindannyian nagyjából 22 évesek, ötödéves egyetemisták, angolul végezték a kijevi orvosképzést.

A tarpai polgármester által előkészített egységcsomag – szendviccsel, almával, vízzel, zsebkendővel – nagyon jól jött nekik. Megfogadták Kitti tanácsát is, „semmiről nem kell beszélni, csak bújjanak össze a fűtött autóban, próbáljanak aludni, 4,5 óra lesz Pestig”. Pestre érve aztán ugyanígy két csapatra oszolva, négyen Kittinél, hárman Gábor lakásán töltötték az éjszakát. „Alig idősebbek, mint a kisebbik fiam, aki most szintén külföldön tanul, borzasztóan sajnáltam őket – meséli Kitti. – Nem engedték, hogy lekapcsoljam a szobájukban a villanyt, és miután nagy nehezen elaludtak, dobálták magukat az ágyukban, hallottam, ahogy sírnak, kijött rajtuk a poszttraumás stressz.”

Fülöp Gábor Deepakkal és Kunallal. Itt már megnyugodtak

Másnap reggelre valamelyest megnyugodtak. Öt nap után végre megfürödtek, Kitti egyik barátnője currys sütötőklevest hozott nekik, indiai popzene mellett reggeliztek, mindenki felhívta a szüleit viberen, facetime-on, vagy ahogy elérte, és könnyes, megkönnyebbülős fotózkodás vette kezdetét. „Nekem azt mondták, Indiában istennek tekintik, ha valaki segít egy idegennek, pláne, ha az más országból jön” – mondja nevetve Gábor, mennyire hálásak voltak neki a srácok, akik nála aludtak, és akik első pillanatra beleszerettek Budapestbe. Azt mondták, biztosan visszajönnének még, de mivel most azzal engedték át őket a határon, hogy gyorsan jelentkezniük kell az indiai nagykövetségen, ezt hétfőn reggel meg is tették.

Addigra messze nem ők voltak az egyedüliek, akik átjutottak Magyarországra, mindenki villámgyorsan adta tovább a drótot, hogy Beregsuránynál érdemes próbálkozni, és ahogy Gólya Ági és Sebestyén László kollégáink is tapasztalták kedden reggel a Nyugatiban, tömött vonatokon érkeztek az ukrán egyetemeken tanuló külföldi egyetemisták. Addigra a budapesti indiai követség is aktivizálta magát, átmeneti szállásokon, pesti hostelekben helyezték el az indiai hallgatókat, és intézték nekik az ingyen repülőjegyet, hogy elhagyhassák az országot, és hazamehessenek.

Ez már a Liszt Ferenc repülőtéren készült március 1-jén

Kunalnak, Mansinak és barátainak egy Alsóerdősor utcai hostelben kellett jelentkezniük, ahonnan március 1-jén kimentek a ferihegyi reptérre, majd 2-án megérkeztek Indiába. Azóta az is kiderült, hogy – bár minden tankönyvüket hátrahagyva menekültek – talán van esély, hogy akár Indiában, akár Budapesten folytathassák az orvosi egyetemet, már az utolsó, ötödik évüket végezték, nagyon be akarják fejezni. És bár biztosan kell még idő, míg túl lesznek a traumán, Magyarországról, „a magyar Mamáról” szép emlékeket őriznek.


„Este 8.30 körül értünk át a határon, sírtunk és találkoztunk Gáborral és Kittivel, a világ két legkedvesebb emberével. Kaptunk kicsit enni, inni is, amire már nagyon nagy szükségünk volt. Beültünk az autójukba, és miután Budapestre értünk, négyen (Razina, Anamika, Yash és én) Kitti otthonában aludtunk, Kunal, Raja és Deepak pedig Gábor lakásában. Négy álmatlan éjszaka után végre ágyban aludtunk, és amikor másnap, 28-án reggel felhívtam az anyukámat, azt tudtam neki mondani, hogy anya, Kittinek hála, aki úgy őrizte az álmunkat, mintha az anyukánk lenne, a lányod négy nap után végre aludt, és enni is kap!

Budapest egy álom hely, amiről soha nem gondoltuk, hogy ilyen körülmények között fogjuk látni. Köszönjük Dr. Sukumar, Kata, Gábor és legfőképp Kitti, soha nem fogjuk elfelejteni, amit értünk tettetek. Köszönjük, Magyarország! És igen, vannak rendes emberek a világon, és van Isten, aki maga helyett mindig küld valakit.” ­

Leszállás után Delhiben

Mansi mindannyiuk nevében aláírta levelét: Mansi Yadav, Kunal Vyas, Yashwant Chaudhari, Razina Sultana, Anamika Kumari, Raja Babu, Deepak Kumar.


Kijevből menekült indiai orvostanhallgatók a háború előtti képeken. Ez a világ mára eltűnt.