Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]

Bővebben

Zsigeri ellenérzésünk van, hogy megfizessük azokat, akik másokon segítenek – merre tovább, civilek?

Adjunk esélyt magunknak, hogy másként gondoljunk a nonprofit szektor működésére. Pistyur Veronika, a Bridge Budapest vezetőjének vendégcikke a közelgő Adakozó Kedd alkalmából.

Sokáig csak összeszorult a szívem, amikor azt láttam, egy civil vezető a Facebookon elkeseredett posztban gyűjt a saját megélhetésére. Mára elönt a rossz érzés, amikor ilyen kilátástalan, vissza-visszatérő kríziseket látok. Helyzeteket és körülményeket, amikbe civilszervezetek vezetői gyakran kerülnek. Civil vezetőként – egyúttal piaci szereplőként – most nem ventilálni szeretnék, sokkal inkább közös végiggondolásra hívni, mi lehet az oka, hogy csodálatos programokat felépítő civilek máig arra kényszerülnek, hogy szégyenkezve kérjenek a saját megélhetésükre pénzt, hogy végezhessék azt a – gyakran munkaidőt nem ismerő – missziót, amire van, hogy rámegy a családjuk, az egzisztenciájuk, a biztonságérzetük.

Közeledik a Giving Tuesday, az Adakozó Kedd. Amerikai hagyomány. Azt a bizonyos Black Friday-t, az éves vásárlási őrületet követő első kedd, amikor az amerikai civilszervezetek jelentős része – gyakran a felesleges túlköltekezés bűnbocsánataként – megkapja a saját működésére valót. Nálunk nem így van. Nincs egy ilyen nap. Nincs hagyománya. Évek óta zajlanak kísérletek a meghonosítására, de az áttörés várat magára. Zajlanak viszont az éves tervezések a cégek életében, a társadalmi hasznosságra fordítható költségek tervezése és mérlegelése. Éppen ezért kiemelten fontosnak gondolom, hogy vegyünk végig néhány körülményt és tényt, hátha másként tervezünk majd, és jövőre ezeknek már lehet hatása. Nem azért van erre szükség, mert bárkiről szándékos oda nem figyelést vagy nemtörődömséget feltételeznénk, hanem mert

olyan félreértések vannak a civilek működése és támogatása körül, amelyeket valamiféle közmegegyezés övez. Tévesen. Tennünk kell érte, hogy megváltozzon.

Elkeserít a tudat, hogy mielőtt belevágunk, ki kell kötni azonnal pár dolgot, mert ezek értése és elfogadása fontos ahhoz, hogy egy nyelvet beszéljünk:

  • a civilekre úgy gondolunk, mint a társadalom kezeletlen, gyakran a többség számára nehezen érthető és látható problémáinak hírvivőire, katalizátorokra, segítőkre, harcosokra, akik tesznek azért, hogy jobb hely legyen a világ, és nem hagyják magukra például azt a 10%-ot, aki önhibáján kívül leszakad;
  • azokról a civilekről beszélünk, akik munkáját, eredményeit elismerik, méltatják és gyakran nemzetközi megbecsültség is övezi a teljesítményüket;
  • nem kezdünk áldozathibáztatásba, és mondjuk, ő választotta a sorsát, viselje is a következményeit;
  • tudjuk és elfogadjuk, a civilek is sokfélék, vannak többek között érzékenyítéssel foglalkozók, aktivisták és terepmunkások is: a működési problémáik mégis nagyon hasonlóak;
  • mindenkinek nehéz, főleg a Coviddal terhelt világban, nem csak a civileknek, de most mégis róluk lesz szó, őket sem mentette eddig „csomag”.

Sok támogatót ismerünk a környezetünkben, akik csodálatos példák, értik és átérzik a civilek kihívásait – vezetőként hosszú távra és érték alapon gondolkodnak – mint a Vállalható Üzleti Kultúráért kezdeményezésünk Nagykövetei és az Edisonplatformunk Menő cégeinek képviselői. Egyre több jó példa van céges-civil együttműködésekre. Ezért is dolgozunk a Bridge Budapestben, hogy ez az attitűd ne néhány jógyakorlat legyen, hanem vezetői norma.

Az Edisonplatform díjátadója tavaly nyáron. Balra Bánlaki D. Stella, a Forbes főmunkatársa, mint az est műsorvezetője, jobbra Pistyur Veronika, a Bridge Budapest vezetője.

Ahogy a támogatásokról körültekintés nélkül gondolkodunk, nem segíti azt a vágyat, hogy a világ változzon. A problémák nagysága mellett eltörpülnek a szervezetek, akik a változásokért küzdenek. Mégsem értelmetlen a küzdelmük. Ha beláthatatlan is a vége, nincs más, aki tegyen helyettük. Az állam és a piac nem képes mindent ellátni, nem is várható el. Egy sor feladat, amit civilek végeznek valószínűleg úgy tételeződik sokak fejében, mint állami feladat, ezért fel sem tűnik, amikor elvégezetlenül marad, vagy az, hogy nem is állam végzi, hanem civilek. Egészen sok ilyen dolog van. Többnyire csak érintettként szembesülünk a kihívásokkal, a rendszerhibákkal, a megoldatlanságokkal. A szociális munka, a hospice és sorolhatnánk mennyi területen civilek végeznek nélkülözhetetlen munkát. Mégis olyan, mintha a civil lét „futottak még” kategória lenne, vagy a lesajnáló „milyen kis cuki” vagy „megszállott jólélek” címkék társulnak hozzá. Méltatlanul.

Hogy kerül olyan helyzetbe egy civil vezető, hogy a saját megélhetéséért kell „tarhálnia”?

Sikeres civilszervezetek, sikeres vezetőiről van szó. Mégis megesik, hogy a támogatásokból nem marad magukra. Vegyük végig, milyen forrásai vannak a civileknek többnyire.

  • Céges és magánadományok,
  • támogatások,
  • céges szponzoráció,
  • szolgáltatási tevékenységből származó bevételek
  • és pályázatok.

Nagyjából ennyi. A nagyobb rész pályázatokból és adományokból tevődik össze, és rengeteget dolgoznak a legprogresszívebb civilek is azon, hogy az ügyükből következő, azt támogató üzleti tevékenységet agyaljanak ki és tanuljanak meg működtetni, hogy adományon túli jövedelemre tegyenek szert. Valójában ezek zöme is adomány. A többség webáruházat üzemeltet. Az ügy támogatásaként vásárolunk tőlük, sokszor hasznos tárgyakat. Ezek a bevételek az összköltségek nagyon kis százalékát fedezik. Kevesebb, mint 10%-ot.

De már ez is milyen? Miért kellene kitanulnia a civileknek a fenntartható működéshez az online kereskedelem csínját-bínját vagy üzleti képzéseken részt venniük, miközben erre nem is lenne szükség, ha annak, aki megtehetné, lenne civil támogatási stratégiája?

Félreértés ne essék, helyesnek gondolok minden képzést, fejlesztést, ami azt szolgálja, hogy értelmes, az ügyet támogató tevékenység születhessen, növekedjen a hatékonyság, mérhetőbb legyen a hatás. Azt állítom csupán, hogy a kényszer szülte, időrabló tevékenységeket biztosan ki lehetne váltani akkor, ha kiszámíthatóbb és egyre bővülőbb lenne azok köre, akik támogatást adnak a civilszervezetek számára.

Pistyur Veronika: egyszerre civil és piaci szereplő.

Vannak intézményi támogatók, akik azt várják el a civilektől, hogy újabb és újabb projektekre pályázzanak. Van, aki kizárólag vadiúj projektre biztosít forrást. Főként azért, hogy egyértelműen igazolható legyen, hogy valami az adott támogatásból valósul meg. Ezek a helyzetek általában nem segítik igazán a működést. Plusz terhet rónak a szervezetekre, hiszen már eleve létrejöttek valamiért. Van ügyük, vannak programjaik, nem újakat keresnek, hanem a meglévőket szeretnék működtetni, növeszteni, mélyíteni. Ritkán cél, hogy újabb programokkal terheljék az általában kapacitásdeficittel küzdő működést. Jó lenne ezt is érteni és figyelembe venni, ha lehetőségünk van támogatást biztosítani, szeretnénk pályáztatni. Ne plusz terhet rójunk a pályázókra, hanem értsük meg és értékeljük azt, amit létrehoznak és keressük a kapcsolódásokat ahhoz. A mélyítés, a skálázás lehetősége növeli a változás lehetőségét, míg egy, a nullából születő program rontja a meglévők esélyét a túlélésre, és a saját jövőjét a születése pillanatában ellehetetleníti. Ritkán van esély a folytatására. A támogatási összeggel bele lehet kapni valamibe, aztán annyiban hagyni, ha elfogyott a keret, és rákerült a pecsét a pályázati elszámolásra. Vannak szerencsés kivételek, de egyelőre több az ilyen helyzetben születő látszatprogram, amiből valójában működési hiányokat próbálnak fedezni a szervezetek.

Támogatásból működésre? Na azt azért mégse!

Ma egy szervezetnek bérekre támogatást kérni, ördögtől való. Sőt. Bűn. Elég csak arra gondolni, hogy a pályázható források elenyésző része engedi, hogy nem közvetlenül a cél szerinti tevékenységre költsön valaki, és van, amelyik kifejezetten tiltja, hogy a támogatásból béreket lehessen fedezni. Látott már valaki olyat, hogy amikor egy civilszervezet felsorolja, hogy a kapható 1000, 10000, 100000 forintot mire költené, akkor azt mondja, a szervezetünk munkatársainak fizetésére? Persze, hogy nem. Tilos. Úgy csinálunk, mintha ezek nem lennének tételek, költségek, szükségletek. Mintha a civilszervezetekben dolgozók kötelezően a cipőjük mellett kellene, hogy járjanak. Mintha nem szerethetnének biztonságot maguk köré. Mintha nem kerülne nekik is minden pénzbe. Mintha nem lehetnének materiális szükségleteik és vágyaik, csak mert civilek. Vessenek magukra, amiért nem üzleti közegben próbálnak boldogulni. Olyan, mintha plusz büntetést kapnának azért, mert valami olyan ügyre áldozzák az idejüket és a munkára fordítható értelmes kapacitásaikat, amit a többség nem is szívesen végezne el. Abszurd.

Legyen ez az egyik változás, hogy megértjük és elfogadjuk, a támogatásból igenis muszáj bérekre fordítani, mert egyébként nem lesz ki elvégezze a munkát! A működésnek van költsége. Akinek lehetősége van, építse be a támogatási kritériumok közé ezt! Ne kérdőjelezze meg, ne kérje számon! Fogadja el! A mértéke pont olyan, mint a piacon. Ne feltételezzük, hogy ha egy civil a bérére is kapna támogatást, akkor veszítene a motivációjából, luxusnyaralásra vagy gourmet kalandokra verné el rögtön! Egyszerűen csak szeretne tisztességesen élni. Szeretne ő is lakást vagy éppen autót, és nem csak mások levetett holmijaiból válogatna. Miért ördögtől való ez?

Nem lehet cél a költségek alacsonyan tartása és démonizálása. Nem az az érdem, hogy a költségek alacsonyak, hanem az, ha képesek vagyunk változást elérni. Nem az jellemez egy szervezetet, hogy mekkorák a kiadásai, hanem az, hogy mit ér el, minek a megváltozásáért küzd. A támogatáskor sem aszerint választunk, hogy melyik szervezetnek alacsonyabb a költségszintje, hanem hogy miért küzd. Fontos lenne ezzel a bizalommal és nagylelkűséggel gondolnunk a civilszervezetekre.

Miért keressenek kevesebbet a civilek, mintha „a piacon” dolgoznának? 

„Na, ez aztán már mindennek a teteje. Hogy még fizessék meg a civileket pont úgy, mint a piaci szereplőket?” Ezt maguk a civilek sem gondolják komolyan. Mindig ott van a lemondás a szavak mögött, szégyenérzettel és annak teljes elfogadásával, hogy „áááá, nálunk ez a maximum, civilek vagyunk”. De miért? Miért ér kevesebbet egy civil munkája egy piaci szereplőjénél? A közértben nincs külön ár a civileknek. Az életben miért van mégis más ára az ő munkájuknak?

Az üzleti oldal talán azért veszi természetesnek, hogy alacsonyabb bérért tegyenek a civilek, mert ők úgy mond „azt csinálják, amit valóban szeretnek”. De nem hangzik ez egészen abszurdan? Az ügyszeretet kell, hogy kompenzálja az egzisztenciális kiszolgáltatottságot? Vagy normális, hogy azért keressenek többet az üzleti életben, mert kisebb valószínűséggel van jelen a szeretet a munkavégzésben? Oda-vissza teljesen értelmetlenül hangzik, mégis számos alkalommal hallottam érvként üzleti és civil oldalon is: „de legalább szereti, amit csinál…”

Talán nem köztudott, de egy 10-12 főt foglalkoztató civilszervezet éves költségvetése, a bérek nyomottsága ellenére, közel 100 millió forint. Ennyit pályáznak, kereskednek, „kéregetnek” össze a civil vezetők évente, hogy működni tudjanak. Egy kis cég esetén ennek már tapsolunk, a civilek mögött viszont nem érzékeljük, hogy ez valódi üzleti teljesítmény. Miközben nem az az alaptevékenységük, hogy pénzt termeljenek. Úgyis hívják őket, nonprofit. Csak a működéshez szükségeset próbálják összegyűjteni. Nyilván amellett, hogy van egy konkrét misszió, amiért létrejöttek. Duplán dolgoznak tehát. Segítenek, támogatnak, érzékenyítenek és keresik a működésre valót. Párhuzamosan. Egy civil vezető az ideje jelentős részét ezzel kénytelen tölteni, nem pedig azzal a tevékenységgel, amiért megalapította a szervezetét. Ez sokszor az ideje 70%-a. Ebből lesznek aztán a 14-16 órás napok, hogy beleférjen még az is, amiért küzd, ne csak a pénzkeresés. Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha ez az arány fordított lehetne? Ha az idő 30%-a mehetne a forráskeresésre, és a 70%-a arra, amiért létrejöttek. Nem kell bizonygatni mekkora hatásnövekedésről beszélhetnénk.

Arról nem is beszélve, hogy a kiszámíthatóbb források azt is eredményezhetik, hogy egy civil vezető ne égjen ki idejekorán. Persze mások is kiégnek. Népbetegség, mert nem tudunk magunkra figyelni, de a tapasztalat az, hogy a civil vezetők zöme ettől a kettős élettől és nyomástól ég ki a leggyakrabban, hogy egyszerre egységnyi idő alatt kell biztosítania a működési forrásokat és a hatást is, amiért létrejött. Nem az kellene, hogy az elkötelezettség elfogadott társadalmi mértékegysége legyen, hogy mennyire áldozza egy civil a saját életét az ügyéért, hanem kizárólag az eredmények, a hatások. Ne várjuk el ezt a civilektől, ahogy magunkat is gyakran nyugtatjuk az üzleti életben azzal, hogy az elkötelezettségeinket különböző határok kijelölése mellett is megélhetjük. A maguk teljességében.

Szállítsd az impactot!

Mérd, igazold, bizonyítsd be, hogy amit adok, nem pocsékba megy. A civil vezetők zöme, a pénzkeresésen túl ezzel tölti az idejét, hogy bizonygat. Impact-mérés kurzusokra jár és próbál a végtelenségig hatékonnyá válni, persze többnyire a saját egészsége kárára is. Jól van ez így? 

A civilek a változás reményével kereskednek. Ha jól csinálják, hiszünk nekik. Ugyanakkor nem vesszük tudomásul, hogy amin dolgoznak, nem mindig hoz változást egyik évről a másikra. Néhányan egyszerűen ki tudják mutatni, mennyi fával ültettek többet, hány gyerek nem maradt éhes, de vannak olyanok is, akik strukturális változásokért, attitűdök megváltozásárért tesznek. Tőlük is azt elvárni, hogy mindenáron kimutassák évente a hatást, abszurd. Megvan a technikája és muszáj persze az eredményességet dokumentálni, de folyton számonkérni és számolgatni a megtérülést teljesen értelmetlen. Ha megértjük a problémát, amiért a szervezet dolgozik, látjuk, hogy tesz, látunk kis lépéseket is, legyen az elég. Ne várjuk el mindenáron az éves díszes kimutatások kedvéért a fanfárokat, a toronyórát lánccal, a tűzijátékot és a díszcsomagolást. Elképesztő mennyiségű idő megy el bizonygatással, és ez is mind attól veszi el az energiát, hogy tegyünk az ügyért. Nyilván ez strukturális probléma, és alapvetően a bizalom hiányáról van szó. Ami nem csak a civilek kapcsán merül fel.

Ha már megtérülés. Gondoljunk bele, egy pár százezer forintos adományért sokan annyi kört futtatnak a civilekkel, hogy ha lebontanánk óradíjra, biztosan akkora összeg jönne ki, amennyiért kevés piaci szereplő állna le bíbelődni, ajánlatot írni, tárgyalni, meggyőzni, bizonyítani, riportolni, elszámolni stb. Mégis elvárás. Ha ebben nem elég alázatos és fegyelmezett valaki, veszélyezteti a támogatást.

Arról a zavarról nem is beszélve, hogy elvárás, a támogatókat feltüntessék a civilszervezetek. Így helyes egyébként. Így transzparens és fontos azt is látni, hogy egyre több cég válik elkötelezett támogatóvá. De ha kint vannak a logók a weboldalon az a baj, ha nincs kint, az a baj. Ha feltüntetik, biztosan azt az ördögi kört futják, hogy sokakat eltántorítanak a támogatástól, mert azt látják, nekik eleve már annyi támogatójuk van, minek még egy. Nem tudva a hátterét, a támogatás mértékét, a források szükségességét. Pusztán a logók láttán. Na, ezt hogy lehet jól kezelni? Legyen transzparens, de mégsem megtévesztő és/vagy hivalkodó.

Közös felelősségünk, hogy tegyünk azért, hogy nőjön a civilek önbecsülése. Ne érezzék magukat, alárendelt, eltartott, a létjogosultságukat folyton bizonygatni kényszerülő szereplőknek. Nem lehet mindent pénzre váltani. Van üzleti érték és társadalmi érték is. Utóbbi nem alacsonyabb rendű, és szerencsés esetben egymástól nem fényévekre találhatók. Amikor támogatásról mérlegelünk elsődlegesen a társadalmi érték kellene, hogy számítson, és közvetett, egyfajta másodlagos haszon legyen csupán, például a láthatóság. Nincs semmi baj azzal, ha valaki okos, felelős és következetes támogatási stratégiával brandet épít és megmutatja. A gond akkor van, ha az arányok felborulnak, és a társadalmi érték háttérbe szorul.

Dehát ott van még az 1% is…

Rendkívül alacsony a támogatási kultúra színvonala és mértéke. Ez a mondat annyira elcsépelt, hogy leírni is ijesztő, de így van és a helyzet nem változik. Sőt. Romlik. Az idei év talán hoz némi változást a mikroadományozás terén, mert sokan tapasztalták meg a médiával kapcsolatban, hogy szeretett felületeik fenntartása rajtuk is múlik. Ugyanez a folyamat a civilszervezetek esetében nem zajlott még le. A civilek néhány évvel ezelőtti vegzálása hozott némi változást, de működéskönnyítőt semmiképpen. Elég pl. csak az 1% körüli kiaknázatlan lehetőségekre gondolni, hogy lássuk, milyen a helyzet akkor, amikor kvázi nem a pénztárcánkhoz kell nyúlnunk, „csak” rendelkeznünk kellene az adónk 1%-ról.  Az általános kép az, hogy aki tehetné, tehát az adózók fele sem rendelkezik róla. Az elvi keret 32 milliárd körüli. Az elmúlt öt évben közel 600 ezerrel kevesebben rendelkeztek adójuk 1%-áról a NAV statisztikái szerint. 2015-ben még 2,2 millióan ajánlották fel az 1%-ukat, idén már csak 1 millió 600 ezren. Így összesen 9,6 milliárd forint jutott a szervezeteknek. Tehát ami talált pénz lehetne a civilek számára, minden erőfeszítésük, kampánytehetségük és gigantikus 1%-szerző aktivitásuk ellenére sem kerül be a kasszájukba. Érthetetlenül elkeserítő. Ezek a milliiárdok civilek százait tudnák segíteni, könnyebben boldogulni, hagyni, hogy tehessék a dolgukat az azon való agyalás nélkül, hogy vajon miből tegyék ezt, és ha ezt mégis vállalják, vajon el tudják-e tartani a családjukat tisztességesen.

Kettős mérce

Külön szabályok vonatkoznak a piacra és külön a civilekre. Dan Pallotta amerikai üzletember, aktivista, fundraising guru szerint ez diszkriminálja a nonprofit szektort. Nem azt állítom, hogy egyenlőség kellene, hogy legyen az üzleti és a civil szektor között, de az biztos, hogy az indokolatlan megkülönböztetés káros. Az általánosan elterjedt alá-fölérendeltség is, a partnerség, a mellérendeltség helyett. Láthattuk eddig is. A kompenzáció, az innováció, a marketing, az idő és a profit terén biztosan diszkrimináljuk a civileket.

„Egyfajta zsigeri ellenérzésünk van az ötletet illetően, hogy bárki is sok pénzt keressen azzal, hogy segít másokon.

Érdekes, hogy az ellen nem tiltakozunk, hogy azok sokat keressenek, akik nem segítenek másokon.” Ez Pallotta szerint azt eredményezi, hogy kizárólagos választássá válik, hogy magadnak és a családodnak teszel-e jót vagy a világnak, és azt éri el, hogy konkrét gazdasági áldozatot jelent a civil pályát választani a karrierindításkor. A civil szektor így elveszíti azokat a tehetségeket, akik egyébként szívük szerint a világot is választanák, nem csak a saját jólétüket.

Általános vélekedés az is, hogy nem szeretjük, ha az adományt reklámozásra költik, mert minden fillérje kerüljön a rászorulókhoz. Nem számolva azzal, hogy a népszerűsítésre fordított összeg meg is sokszorozhatja annak a forráslehetőségét, amit aztán a misszióra lehetne költeni. Biztosabban, fenntarthatóbban. Miért természetesebb, hogy egy márka reklámozhatja a termékelőnyeit, és miért visszatetsző, ha egy civilszervezet reklámozza, mindazt a jót, amit létrehoz, hogy újabb forrásokhoz juthasson?

Acégek zöme az első éveiben nem termel profitot, elfogadjuk, hogy a talpon maradásért küzd, és van hogy veszteséget termel. Türelmesek vagyunk ezzel a piaci építkezéssel. De ha egy civilszervezet döntene úgy, hogy csak a struktúrák megteremtése a célja eleinte, és a munkájuk eredménye majd csak évek múlva látszik, az biztos, hogy azonnal kockáztatná a hitelességét. A civilekkel kapcsolatban nincs türelmi idő. Ha egy piaci szereplő százmilliókat dob ki, mire rátalál a helyes irányra, elfogadjuk, ez a fejlődés része. Ha ugyanezt egy civil tenné – ez nyilván fantazmagória, hiszen sosincs forrásbőségben -, akkor kidobja a pénzt az ablakon, visszaél a bizalmunkkal, és kérdőre vonjuk. De miért várjuk el, hogy mindent azonnal jól tudjanak és csináljanak, miközben legtöbbször olyan területeken járnak, amivel kapcsolatban nincsenek meggyökeresedett, működő és biztonságos válaszok. Ez elveszi a nonprofit szektortól a kísérletezés bátorságát, nehogy ne sikerüljön és rontsa a hírnevüket. Ez sokszor a növekedés gátja is, ami megint a 22-es csapdája, hiszen nem visz közelebb a nagy problémák megoldásához.

Eredményes munka tőkét vonz a piacon. A nonprofit szektorban ez is fordítva van, és a tőke nem áll sorban, hogy forrást biztosítson a működéshez és a növekedéshez. Folyton elvárjuk a növekedést és a fejlődést a civilektől, de nem vesszük tudomásul, hogy ehhez a források egyszerűen nem biztosítottak. Ráadásul a pénzügyi ösztönzés egyenesen bűnös. Az a méltó, ha önkéntesen vagy minimális bevételért teszel, minimális költségekkel. Pedig ez egyre inkább kontraproduktív, és igazságtalan is.

A csodálatos jövő reménye

Egy elképzelt világban arról álmodom, hogy mindenkinek, aki jövedelemmel rendelkezik, van saját egyéni támogatási stratégiája. Elterjed az országunkban, hogy nem csak az adó 1%-át ajánlja fel mindenki, aki teheti, de a jövedelme legalább 1%-ra havonta úgy gondol, mint hozzájárulásra annak érdekében, hogy jobb legyen a világunk, és azok világa is, akik nem voltak elég szerencsések. 1+1% tehát. Nem kell, hozzá nagy matek, hogy lássuk, milliárdokról beszélnénk pluszban.

Ebben az elképzelt világban, hogy ha kicsit is tudunk adni, adjunk, és lehetőség szerint havonta, visszatérően. Nem kell sokfelé, ha nem megy, inkább azon van a hangsúly, hogy kitartóan. Ez garantálhat működési biztonságot, és el lehet kerülni azt a helyzetet, hogy méltatlan módon egy civil a villanyszámlája befizetésére kérjen támogatást a facebookon, az utolsó utáni pillanatban.

Ha nem tudjuk, kinek adjunk, bizalmatlanok vagyunk, akkor ott vannak pl. az Etikus adománygyűjtő szervezetek, olyan civilszervezetek, akiket szigorúan monitoroznak évente, együtt tesznek az átláthatóságért és az adományozók bizalmáért. Közülük például bátran választhatunk.

Az elképzelt világban egy cégvezető biztosan gondolkodik azon, mi illik a cége működéséhez, a tevékenységéhez, a céljaihoz, a közösségéhez, a környezetéhez, a világban betölteni kívánt szerepéhez a legjobban. Hosszú távra választ civil partnereket. Nem variál feltétlenül évente, ha elégedett, hanem büszke arra, hogy egyfajta stabilitást tud biztosítani a cége által támogatott szervezeteknek. Csak azért nem vált, hogy színesebb legyen a kommunikáció erről, mert a sikeres együttműködésnek az is a velejárója, hogy kölcsönösen profitálnak a felek belőle, hosszú távú tartalmi muníciót merítenek egymásból.

Egy elképzelt világban egy cégvezető azzal is megméretik, hogy milyen hosszú távú stratégiát tesz le ezen a téren, és hogy mennyire érti, mire van lehetősége a cége által a világ alakításában. Hogy érti, mit hagy hátra maga mögött.

Egy elképzelt világban ez a norma.

Pistyur Veronika,
Bridge Budapest, ügyvezető

A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.

Mert helyes ugyan, ha az ember felkészül a legrosszabbra, de bizonyosra mégsem szabad venni.