Fehér hollón szárnyaltunk a Budai Várban – ilyen a Hilton Budapest tetején nyitott White Raven skybar & lounge.
A burzsoá csillogás szakavatott szempárjai is beleborzonghatnak abba a látványba, amit az új budavári lift legfelsőbb emeletre érkező csengése előjelez. Majd még egyszer borzonghatnak, csupán a józan túlélési ösztöntől kis félelemmel vegyítve, ahogy óvatosan közelebb lépnek a vállmagasságig érő üveglap-korláthoz, így letekintve a Halászbástyánál lépkedő földi halandókra (i.e. turistákra). Az ámulat velük lehet közös, de a hotel magasságának minden egyes métere hatványként növeli a tétet. Innen már tényleg csak a Nagyboldogasszony nyújtózik közelebb az égbolthoz, a templom egyik csücskén fekete holló („Jé, ezt lentről nem is lehet látni!”) figyeli fehér szomszédját.
Így néz ki a legjobb panorámával rendelkező budapesti koktélbár. A többi képért kattints a galériára! (12 kép)
Fehér szomszédját, merthogy a White Ravenből lehet borzongva gyönyörködni az alant elterülő macskaköveket, no meg a Ryanair üléseit koptatók előtt rejtve maradó részleteket. A hotel? A Hess András téri műemlék-by-proxy, azaz a Hilton Budapest tetején található a skybar. Megnéztük, megbeszéltük, megkóstoltuk: ilyen lett a Budapest legjobbja-címért induló koktélbár.
Vigyázat, ujjeltartós kontent! Ez itt a Martin Deluxe, a Forbes luxus világával foglalkozó rovata. Fájndájning, burzsoázia, hedonizmus – a világ legdrágább csecsebecséi, menő éttermei, luxushotelek és egyéb kifinomult finomságok a Forbes.hu-n.
burzsujszótár: műemlék-by-proxy
A környező historikus vagy természeti adottságok szoknyája mögé bújva az UNESCO világörökségi listájára csendben belopódzó épület. Ilyen a Pintér Béla-tervezte Hilton Budapest is: a helyén a török időkben domonkos kolostor, majd barokk jezsuita kollégium állt, a szállodát azonban csak a 70-es években építették. A pesti panorámára néző homlokzata miatt megosztó; vagy a vári sziluettbe bekomponált páratlan építészeti bravúrnak, vagy a Mátyás-templom és Halászbástya harmonikus látképét zavaró, elutasított hatalmas tömbnek hívják. Megmosolyogtató a műemlék státusz, de közel sem olyan botrányosan ronda, mint a túlparti műemlék-by-proxy hoteltárs épülete, a Marriotté.
A sztori
Kevés szórakoztatóbb van a luxusvilág bugyrainak történetmesélésénél. Az igazi márkák, a patinás helyek valós históriákról, a dicső múltról és az abból eredeztetett minőségi jelenről regélnek; az újak pedig történelem hiányában maguk alkothatják meg a jobb esetben mesterségükhöz vagy környezetükhöz illő kánont, miközben Thorstein Veblenhez fohászkodva reménykednek abban, hogy annak nincs áthatóan büdös marketing-szaga.
Így kellett saját legendáriumot alkotnia a Gresham szecessziós gyönyörébe álmodott Múzsával és a Klotild Mária dekadens joie de vivre-partijait megidéző Duchessel ellentétben a budavári Hiltonnak is. 1976 szilveszterén, azaz a hotel átadásának napján a tetőn ugyanis maximum csak a bitumenes lemezfedelek állhattak, és így volt ez egészen három évvel ezelőttig. 2019-ben azonban a Danubius Zrt-t tulajdonló angol holding vezetői rájöttek, milyen lehetőségen ülnek (vagyis állnak – az akkor még nem létező üveglap-korláttól másfél méterrel beljebb, mondja nevetve Eleöd Orsolya, a Hilton Budapest és egyben a White Raven kommunikációs menedzsere), így elkezdték a kilátónak is príma koktélbár felskiccelését, amit végül természetesen a covid tolla húzott át.
Na de a covid tolla helyett beszéljünk inkább a corvidokéról, merthogy a Mátyás-templom közvetlen szomszédságában illő a holló toposzával csomagolni a sztorit.
Ez szerencsésen nincsen kínosan túlmagyarázva, bár utólag visszagondolva lehet, hogy kifejezetten élveztem volna a túlparti Klotild hercegné-mintára kraftolt „Mátyás király is itt ivott”-blődségeket. Ahol minden érzékszervünk szárnyalni kezd, írják, a képet koktéllap is igyekezett megidézni: bizonyos mondakörökszerint a hollók egy-egy faroktolla a hit, becsület, akarat, erő, kitartás, alázat és bátorság tulajdonságait jelképezi, így természetesen ezekhez a hívószavakhoz lett rendelve a signature koktélok sora. Jópofa geg, hogy a háromszög alakú itallap oldalait úgy is lehet rendezgetni, hogy az az átvitt-spirituális értelem mellett fizikai voltában is egy faroktollhoz hasonlítson.
Az enteriőr már visszafogottságával próbál illeszkedni a történelmi környezetbe. A Nathalie Rottenburg-tervezte kinézet csak enyhén utal arra, hol is vagyunk, a vörös kerámia mozaik a Mátyás-templom Zsolnay csempéit hivatott megidézni. A Basic Collection bútoraival (hát, nomen est omen) mégis valahogy kihagyott ziccernek érződik az összkép, sajnos nem mutat túl az átlagos first class airport lounge kinézetén.
Igaz, műemlék tetején nehéz egyedinek lenni, ahol az UNESCO-szabályok vasláncként kötik a tervezők kezét. „A világörökség részeként sok tényező befolyásolta az építkezést. Nem lehetett külső liftünk, de a világításra, belső dizájnra is oda kellett figyelnünk, hogy az ne csorbítsa a környezetet” – mondja Eleöd, és ezzel valamelyest érthető, hogy miért kellett tudatosan kerülni az extravagánst. Meg aztán itt úgysem a bár kinézetét, hanem a panorámát fogod bámulni.
A csapat
Koncepciót már a bár élére érkező Barta Mátyás mesél, akit a kánonba passzoló név helyett sokkal inkább szakmaisága alapján választottak csapatot vezetni – úgy látszik, a világ legjobb bárjának többször kikiáltott londoni Artesian fénykorában sorra nevelte ki a magyar szakmai elitet (köztük a Múzsáért felelő Rédli Ádámot is). Barta a hét erénynél kineziológiáról is beszél, innen az italok színei, de ízre, összetevőre is szerették volna visszaadni a fogalmak esszenciáját. A bátorsághoz, ahogy mondja, tényleg bátorság kell: gin, fehér kakaólikőr, feketeribizli, szőlő, epres kókuszvíz és céklás kókuszhab innovatív párosa szolgáltatja az extrémebb ízvilágot.
Barta Mátyás, a White Raven bármenedzsere Londonban és a Kajmán-szigeteken is gyakorolt. Fotó: Sebestyén László
A koktéllap hetesét Schök Norberttel, a Magyar Bartender Szövetség elnökével kísérletezték ki két hetes, napi szinten tizennégy-tizenötórás fejtöréssel. „Ezzel keltünk, ezzel álmodtunk. Sok áldozatot követelt, de amikor elkap a kreatív flow… Lehet, hogy vannak vakvágányok, mellékzöngék, viszont ahogy egyre jobban elmélyedsz a feladatban, kikristályosodik az irány” – mondja, majd hozzáteszi:
egy ilyen presztízsberuházásnál bizony nincs lehetőség hibákat elkövetni.
Nincs kifejezett zászlóshajó a koktélok között, meséli. Egyrészt nem is szerették volna egyetlen italra helyezni a hangsúlyt, másrészt a vendégek rendelései sem tolódnak egy-két faroktoll felé. „Napi szinten teljesen más a legnépszerűbb. Még napszakra is bonthatnánk: kora délután inkább a frissebb, könnyedebb, gyümölcsös Hit a nyerő, de ahogy haladunk előre az éjszakában, komplexitásuk okán egyre inkább a párlat-vezette italok a kelendőbbek” – mondja.
Elsősorban koktélbárt álmodtak a Hilton Budapest tetejére, az ehhez illő minőségű (és az italokkal kohéziót teremtő, hangsúlyozza Barta) gasztronómiát Maráczi Imre, mint culinary director és Graur Zoltán culinary chef alkotta. Barfood jellegéből adódóan a sztorihoz hasonlóan ez sincs túlgondolva, a luxus kötelező elemei – fekete angus marha, lazac, és persze egy, a hely nevét viselő desszert – bukkannak fel az étlapon. Kiegyensúlyozott élményre törekednek, mondják, ahol a látvány csak egy pillér a remek italok és ételek mellett.
A verdikt
Az élmények közötti egyensúlyra törekvést említve azért be kell vallani, hogy így is az „ezt-látnod-kell” lokáció, azaz pontosabban a panoráma a White Raven legnagyobb fegyverténye. Ettől függetlenül a kóstolt kínálat is teljesen korrekt, ha a kilátás tükrében nem is annyira átütő: egy-két koktél „sztár-státuszát” tudatosan kerülve lehet, hogy csak egyben, a tételeket végigmeózva szól igazán nagyot a tollas koncepció – addig meg marad csak szimplán finom.
De ez legyen a legnagyobb „hibája” egy szárnyát bontogató helynek.