„Szóval valaki mindig felhívott?” – szögezem a kérdést az interjú egy pontján Gáspár Máténak. Merthogy újításokat hozó csendes háttérmunkájára sokan felfigyeltek az elmúlt három évtizedben, és előbb-utóbb valaki újból és újból felkérte a kultúra különböző területein vezetőnek. Például Schilling Árpád a Krétakörhöz, Fischer Iván a Fesztiválzenekarhoz, vagy legutóbb Mácsai Pál, hogy legyen az Örkény Színház új igazgatója. Közben dolgozott Soros-intézményben, az SZFE-n, meg a fővárosnak is – amennyire lehet, politikamentesen, menedzserként.
„Mi van veled, fiacskám, eltévedtél?” – szólította meg egy torzonborz figura a tizennyolc éves magyar srácot a párizsi külvárosi egyetem böhöm nagy aulájában. Akár egy mese is kezdődhetne így a szerencsét próbáló legkisebb szegénylegényről, aki úgy vándorolt ki nyugatra spanyolt tanulni, hogy egy kukkot sem beszélt a kiszemelt nyelven. A nyelvi felvételi teszten persze kiesett, és zenei szakra sem jutott be, mert nem volt elég zongorája a több mint harmincezer diákot oktató iskolának.
„Miután mindezt kétségbeesve elpanaszoltam neki, a torzonborz alak kedvesen megkérdezte: »És egyébként mi érdekel téged, mivel foglalkoznál szívesen?«” – meséli Gáspár Máté több mint harminc évvel később. Gimnáziumi diákszínjátszós múltjával azonnal azt vágta rá, hogy színházzal. És szerencséje volt, pont, mint egy mesében: jótevője éppen a színházi képzés egyik vezetője volt.
A 90-es évek elejének Párizsában különösen inspiráló – és váratlanul intenzív – volt az egyetemi színházi képzés egy magyar fiatalembernek. A dramaturgiától a szcenográfián, a fénytervezésen és a kreatív íráson át a bohócmesterségig a színházművészet minden vetületével foglalkoztak, ráadásul mindezt olyan emberektől tanulták, akik később, amikor Máté nemzetközi fesztiválokra kezdett járni a Krétakörrel, mint meghatározó szakmai figurák jöttek szembe vele. „Láttam közelről Peter Brookot és Ariane Mnouchkine-t dolgozni, ők már akkor is a legnagyobb rendezőknek számítottak, és igazán erejük teljében voltak.”
Mégsem akart ott ragadni, pedig rengeteg haver nyüzsgött akkor Párizsban, az emigráció egyik nagy hulláma zajlott a rendszerváltás utáni években. „Többen azóta is kint vannak, próbáltak megtapadni. De nekem nagyon határozott vágyam volt, hogy itthon csinálok színházat, mert akkor már mindent felülmúlóan az izgatott.” Két évet halasztott érettségi után az ELTE francia–magyar szakán, ezalatt el is végezte a párizsi alapképzést, így utána itthon élhette tovább az egyetemi életet. Igaz, vagy tíz év alatt végezte el aztán a két szakot, mert közben belevágott mindenféle színházi munkákba.
A teljes cikk a Forbes februári számában olvasható – vagy előfizetés ellenében online itt is. Itt pedig belelapozhatsz a friss lapszámba!
