„Nem hiszem, hogy támogatták volna ezt a filmtervet, másrészt nem is érezném magamat jól, ha mégis támogatnák. Legitimálnék egy átláthatatlan, sok szempontból szakmailag kifogásolható rendszert” – mondja Reisz Gábor rendező, akinek legújabb filmje, a Magyarázat mindenre az ország kettéosztottságát, a párbeszéd hiányát és a megbélyegzést mutatja be, amolyan reiszgáborosan, humorosan, nem kevés iróniával. Bár a generációból, amelyről szól, ő maga már kinőtt, azért választotta az érettségit kiinduló helyzetnek, mert azt mondja, túl nagy jelentősége miatt az az első igazán abszurd szituáció az ember életében. Interjú kokárdáról, elszánt jobb- és baloldaliakról, iszapgödrökről.
Forbes.hu: Korábbi két játékfilmed, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, illetve a Rossz versek is inkább személyes indíttatású, és egy generáció vívódásairól szól. Ám a mostani, a Magyarázat mindenre erőteljesen politikai felhangú. Mikor és miért döntötted el, hogy behozod a közéleti tematikát?
G. Tóth Ilda kulturális sorozata.
Reisz Gábor: Az SZFE-tüntetésen jött az alapötlet. Nagyon fájdalmasan érintett, és azt éreztem, hogy egyik napról a másikra valamennyi demonstrálót, a teljes intézményt – beleértve a diákokat – politikailag megbélyegezték. Arra jutottam, hogy nem kerülgethetem állandóan, ami itt és most történik. Baráti társaságokban, családi beszélgetéseken sokszor érintünk politikai kérdéseket, és olyankor rögtön megváltozik a hangnem. Éreztem ennek a témának a tabulétét. Nincs normális párbeszéd a két politikai oldal, a szemben állók között. Fura volt olyan magyar filmeket nézni, ahol érzékeli az ember a pártosságot, de mégsem mondják ki konkrétan a valóságot, és tudja a néző, hogy valamiféle elakadás miatt. Én ezen szerettem volna változtatni. Megmutatni mindkét oldal gyűlöletét és sérelmeit. Szerettem volna a karaktereknél mélyre ásni, és megpróbálni megérteni, miért alakulhatott ki bennük a blokk.
A sztori szerint azért buktatják meg Ábelt az érettségin, mert kokárdát visel. A baloldali történelemtanárt nyilván zavarja, hogy ezt a nemzeti jelképet kisajátította magának a jobboldal, a fiú édesapja pedig éppen fideszes. Ezek után elhangzik például Varga Mihály pénzügyminiszter vagy Szijjártó Péter külügyminiszter neve – nem gondolod, hogy ezzel picit szobrot állítasz nekik? Ha nem is mindannyian semleges kontextusban szerepelnek, de azért van, akit szimplán az érettségire készülésnél emlegetnek.
Én annyira örülnék, ha megnéznék ezt a filmet a politikusok! (Nevet.)
Gondolod, hogy leesne nekik, hogy valamit nem jól csinálnak?
Nem tudom, ahogy azt sem, hogy milyen filmeket szeretnek. Azt láttam, hogy az Elkxrtuk nagyon bejött nekik, de fogalmam sincs, hogy amikor az ízlésüket firtató körkérdésekre válaszolnak, akkor diplomatikusak-e vagy őszinték. Nem ismerem az ízlésüket.
Én például Iggy Pop-koncerten már láttam Varga Mihályt.
Csodálatos. Moziban mindenesetre nem szoktam politikusokkal találkozni. Az egészen biztos, hogy a kialakult, elmérgesedett helyzet felelősei. A politikusok határozzák meg a stílust, mi meg követjük ugyanazt a retorikát.
De csak elsősorban ők, amúgy mindannyian felelősök vagyunk. Én is.
Te mit vétettél?
Azt, hogy eddig úgy csináltam, mintha nem létezne ez a probléma. Sokáig nem tettem ellene semmit szakmailag. Személyesen meg azt vétettem, hogy a vitahelyzetekben nem próbáltam megérteni a másikat, csak löktem azt, amit épp olvastam vagy tapasztaltam. És ezek a beszélgetések már sok esetben nem tudnak újra megtörténni. Elvesztettem az édesapámat – vele sok baromi jó beszélgetésem és vitám volt. Azokért a vitákért utólag haragszom magamra, mert azt érzem, nagyon önfejű voltam. Persze ő is, hát volt kitől örökölnöm.
De sokszor indulatos sértődöttségből jöttek a válaszaink, és ez a legnagyobb baj, ezen kéne túltennie magát az embernek.
Fotó: Sebestyén László
Két filmjüket kaszálták el eddig
Erre a filmedre nem is kértél pénzt a Nemzeti Filmintézettől. Azt gondoltad, ilyen közéleti témára úgysem kapsz?
Két filmünket kaszálták el eddig, és a második után megegyeztünk Berkes Juli producerrel, hogy legközelebb meg sem próbáljuk. Csak annyit láttunk a döntéseknél, hogy nem támogatott. Nem volt igazi indoklás, csak feltételezéseink lehettek, és nem is írták oda a nevünket. Arra jutottunk, hogy nem akarnak minket, és kész. Nem a filmtervtől függ, egyszerűen mi mint alkotók nem férünk bele a koncepcióba. Szóval egyrészt nem hiszem, hogy támogatták volna ezt a filmtervet, másrészt nem is érezném magamat jól, ha mégis támogatnák. Legitimálnék egy átláthatatlan, sok szempontból szakmailag kifogásolható rendszert. Szakmai kritika valamilyen szinten mindig felmerülhet, a nagyobb baj, hogy alapvetően átláthatatlanok a filmtámogatási döntések.
Az önmagában erős kritikája a magyar filmtámogatási rendszernek, hogy az utómunkákra végül a szlovák filmalaptól kaptatok pénzt. Hogyan jutott eszetekbe ott pályázni?
Nagyon sok koprodukciós film létezik. A film forgatását a Proton Cinema saját forrásából leforgattuk, mindössze tizenvalahány millió forintból, rekord rövid idő, húsz nap alatt. Még ment a forgatás, amikor Juli elküldte a forgatókönyvet Prikler Mátyás szlovákiai producernek, akivel korábban már dolgozott együtt. Ő azonnal azt válaszolta, valahogy oldjuk meg, hogy ez a film elkészüljön. A szlovák támogatást végül az utómunkákra fordítottuk, ez jellemzően a költségvetés komoly része, néha többe kerül a forgatásnál.
Némi vita máris kialakult a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon bezsebelt díjról: nem a nagyversenyben, hanem az úgynevezett Orizzonti programban nyerni mekkora presztízs?
Mi csak annyit tudtunk meg első körben, hogy Velence akarja ezt a filmet. Ott kezdődött a történet, hogy jelentkeztünk a First Cut Lab nevű programra, amiben a filmnek egy első, hosszabb változatát nézik meg. Paolo Bertolini, egy velencei válogató azt mondta, amikor megnézte, hogy „te jó Isten, nagyon nehéz lesz”, de nagyon szeretné, ha bejutna a filmünk. Ez baromi jó visszajelzés volt nekünk. Aztán a bejelentéskor Alberto Barbera fesztiváligazgató is azt mondta, hogy sajnálja, amiért nem a nagyversenybe került a Magyarázat mindenre.
De az az igazság, hogy a nagyversenyt a sztárok és kultikus nagy rendezők töltik meg. A mi nevünk, a nemzetközi szakmában való pozíciónk nem ugyanaz a szint. Tényleg sokáig lebegtették, melyik kategóriába kerül, de azért ha belegondoltunk, hogy tizenvalahány millióból David Fincherrel vagy Luc Bessonnal versenyeznénk – hát lehet álmodozni, de azért álljunk meg! (Nevet.) Végtelenül örültünk az Orizzontinak is, és mivel minket nagyon hamar beválasztottak, választhattunk időpontot, hogy mikor mutassák be a filmet a fesztiválon. A nagyversenyben a sok sztár közt sokkal kevesebb figyelmet kaptunk volna.
És mi a legjobb időpont egy fesztiválon a bemutatkozásra?
Az első hétvége. Általában minden fesztiválnál így van, az a legizgalmasabb, akkor van ott a legtöbb producer is. Ez csak azért fontos, mert egy fesztivál mindig nagyon sok üzlet megköttetésének, találkozóknak a helyszíne, ez emeli a renoméját.
A Cirko-Gejzír moziban. Fotó: Sebestyén László
Az érettségi az első igazán abszurd helyzet
A kokárda a film központi szimbóluma, nem merült fel bennetek a kérdés, hogy egyáltalán érteni fogják-e a körülötte forgó történetet külföldön?
Nem állítom, hogy nem volt bennünk a félsz, hogy nemzetközileg érthetetlen lesz. Az kiderül a filmből, hogy a kokárda mit jelképez, de azzal, hogy mit jelentett egy magyar embernek, amikor március 15-én hordtuk az iskolában, meg a popkulturális kapcsolódásokkal egészen Tolcsvay daláig, nyilván nem tudnak mit kezdeni. Azt viszont értik, hogy valami jelentős dologról van szó. Amikor Ábel leteszi az asztalra, és az apja szinte lefagy, mindenkinek le kell, hogy essen a fontossága. És innen el tud indulni a történet.
És az ország kettészakadása sem magyar különlegesség.
Eddigi két filmed erősen nemzedékfilm volt, a korosztályod problémáit vetette fel. A mostani főszereplői 18 évesek. Nem érezted, hogy nehezebb őket megértened, miután korban azért már erősen eltávolodtál tőlük?
Az SZFE-ügy közelsége miatt nagyon fontos volt nekem, hogy ezt a korosztályt vegyem elő, hiszen azt akartam megmutatni, mennyire szörnyű ez a megpecsételés rögtön a felnőttélet elején. Nekem legalábbis az érettségi volt az első igazán abszurd helyzet. Milyen az, hogy egyszer csak jön egy nap, amikor minden eldől?! Ráadásul én nagyon rossz vizsgázó vagyok, amint meghallom, hogy ez egy vizsga, elkezdek izzadni, remegni, a hangom akad, könnyen leblokkolok.
Jelenet a filmből, Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) érettségije. Fotó: Vajda Réka/Cirkofilm
Igen, volt bennem félelem, hogy ismerem-e én még ezt a „telefonnézegető” generációt. De aztán amint megismerkedtünk Gazsival (a főszereplőt, Ábelt alakító Adonyi-Walsh Gáspár – a szerk.) és barátaival, rájöttünk, hogy nem nagyon mások, mint mi vagyunk. Persze biztos nagyon sokfajta tizennyolc éves van, és lehet, hogy a filmünk szereplői a budapesti értelmiségi családok gyerekeit reprezentálják, de tény, hogy Gazsi például kevesebbet nézi a telefonját, mint én, nincs is fent olyan oldalakon, amikbe én beleragadok néha, és olyan zenéket és filmeket szeret, amiket mi is. Szóval egyáltalán nem éreztem nagy generációs szakadékot.
Maga az oktatási rendszer sem sokat változott azóta, hogy én érettségiztem.
A tanároknak is jól odavágsz, hogy mennyire szervilisek. Legalábbis az iskolaigazgatónak, aki folyton amiatt aggódik, hogy ki fogják csinálni őt is meg az iskolát is a botrányos érettségiügy miatt.
Igazából nem akartam odamondani nekik, inkább azt akartam bemutatni, hogy milyen nyomás alatt van egy igazgató. Kocsis Gergő (a Katona József Színház színésze, ő alakítja az iskolaigazgatót – a szerk.) még rátett egy lapáttal, és meghunyászkodó figurának ábrázolta, aki bekerül egy ilyen helyzetbe, és onnantól csak aggódni tud a maga és az iskola helyzete miatt. Az egész egy picit abszurd. Az előkészítés során megkerestünk iskolákat, több tanárral beszélgettünk, és azt tapasztaltuk, hogy a legtöbbjük fullasztó helyzetben van. Folyamatosan nyomás alatt tartják őket, nem tudják, mi lesz a sorsuk. Nem akartam fölöttük ítélkezni, és nem szerettem volna áldozatnak bemutatni őket, sem pedig morálisan elfogadhatatlannak.
Ezeknek a fiataloknak az lenne a dolguk, hogy megéljék a nyarat
Mivel tudtatok spórolni, hogy beleférjetek a büdzsébe?
Nagyon kicsi volt a stáb, mindössze tizenheten forgattunk – egy átlagos filmnél ez a szám inkább negyven-ötven. Mindenki három-négy feladatot csinált, és nagyon kevés idő alatt forgattuk le a filmet. Nem volt világosítócsapat sem, és például előfordult, hogy kerekesszéket használtunk fahrtkocsinak (ez szállítja a kamerát, a kamerastáb bizonyos tagjait és néha a rendezőt – a szerk.) Mindezek jobban összehozták a közösséget, és mindannyian nagyon meg akartuk oldani a problémákat. Persze az nem volt normális, hogy annyira kevés pénzt kapott a stáb, ami még arra az egy, intenzíven töltött hónapra sem volt elég a számlákat fizetni.
Nagyon sok abszurd és vicces helyzet alakult ki. Például amikor a zárójelenetet a Balatonnál forgattunk, kimentünk előző éjszaka a vízhez Becsey Kristóf operatőrrel és az erre a jelenetre felkért asszisztenssel, Bagota Bélával – aki egyébként szuper rendező. Meg akartuk nézni napfelkelte előtt azt a helyszínt, ahol aztán a fiatalok futottak. Csakhogy észrevettük, hogy az iszapban kis gödrök vannak, és ezeken nehéz lett volna futni, eleshettek volna közben. Úgyhogy telefonnal világítva elkezdtük kis lapáttal betemetgetni ezeket az árkokat.
Aztán azt is meg kellett oldanunk, hogy Kristóf fel tudja venni közelről, ahogy Gazsi szalad. Motorcsónakot nem használhattunk, mert túl sekély volt a víz, de pénzünk sem volt rá, úgyhogy szereztünk egy felfújható kajakot, és abba ültettük Kristófot, aztán tologattuk olyan gyorsan, ahogy a srácok futottak. Egy ponton kiderült, hogy ereszt a csónak. De másnap hajnalban forgatás volt, kellett valami megoldás. Nagy nehezen a feleségem édesanyja közreműködésével találtunk egy facsónakot. Hát a belüket kiköpték, akik tologatták – én akkor nem voltam köztük, mert a monitort néztem. Szóval a forgatás egész utolsó napja úgynevezett kendácsolás volt. (Nevet.)
A film plakátja. Forrás: CirkofilmLehet, hogy ez a jó hangulat érződik a végén, ami nekem alapvetően pozitív, ha nem is történik semmi konkrét jó dolog. De – anélkül, hogy szpojlereznénk – valahogy az sejlik fel, hogy talán ez a generáció majd változtat valamin, mert alapélménye a szabadság.
Nyilván minden néző kicsit mást lát benne, és tök jó, ha te ezt látod. Én el akartam mesélni egy szörnyen nyomasztó, közben abszurd történetet, persze sok humoros elemmel, és azt szerettem volna a végén megmutatni, hogy ezeknek a fiataloknak az lenne a dolguk ennyi idősen, hogy megéljék a nyarat.
Truffaut mondta egyszer, hogy mindig fel kell szabadítani a filmvégeket, én is így szerettem volna, hogy kijöjjünk az iskolából, a lakásokból, a kissé fullasztó terekből.
Közben meg el tudtam képzelni, és sokáig az is volt a terv, hogy ott lesz a vége, hogy Ábel megismétli az érettségit. Az adott volna egy gyomrost, de szerencsére egyszer csak bevillant az ötlet, hogy vissza kell kanyarodnunk ahhoz a szabadsághoz, ahogyan az elején járkálnak és szerenádoznak a srácok, és nem fertőzi meg őket ez a borzadály, amiben élünk.
Azért én felnevettem, hogy ha már elhangzott Szijjártó neve, talán az utolsó jelenetben az ő villájába szöknek be úszómedencézni a szereplők.
Hát, azért az nem véletlen ám, hogy egy úszómedencés házat kerestünk. (Nevet.) De leginkább arra akartunk tenni egy utalást, hogy mennyire szörnyű, ahogy ezekkel a villákkal körbebetonozzák a Balatont.
