Temesvári Orsolyát öt évvel ezelőtt, 25 éves korában kényszerítette tolószékbe egy baleset. Márciusban a Forbes Power Women’s Summit színpadán láthattuk, most pedig – követve a korábbi évek hagyományát – a baleset évfordulójának napjára írta meg hozzánk összegzését az elmúlt időszak felismeréseiről.
1826 nap. Ennyi idő telt el egy majdnem végzetes tragédia óta, ami nem csak az egyik gerinccsigolyámat törte szilánkosra, hanem az úgynevezett életemet is. Ma, a baleset ötödik évfordulóján mégis úgy érzem, a pótolhatatlan veszteségek által okozott űrt elkezdte betölteni a fokozatosan kialakuló tudatos életszemlélet és olyan lehetőségek, amelyekről álmodni sem mertem korábban.
„Adj magadnak öt évet! Annál hamarabb nem fogsz tudni továbblépni, a feldolgozáshoz idő kell…” – okít pár hónappal a balesetem után a jóképű negyvenes ápoló (nevezzük Bélának), aki évtizedek óta foglalkozik gerincvelősérültekkel. Nyilvánvalóan nem én vagyok az első nyaktól lefelé lebénult fiatal, akinek a könnyeit törölgeti, akit megetet vagy akit kerekesszékbe ültet.
Összehúzott szemmel, dacosan szipogva méregetem Bélát. A hosszas kórházi tartózkodástól és a lélegeztetéstől legyengültek az izmaim, nehezemre esik a beszéd, mégis minden erőmet összeszedve emelt hangon válaszolok. „De én most akarok jobban lenni, nem érted?!” Minden dühömet, fájdalmamat és tehetetlenségemet belesűrítem ebbe az egy kérdésbe. Titokban azt kívánom (aztán persze őrületes bűntudattal a lelkemben vissza is szívom), bárcsak ő is lebénulna pár percre, hogy megtapasztalja azt, amit én, akkor biztosan megértene.
Béres Ádám (La femme magazin)
Hosszú ideig tartott, mire ráébredtem, valójában egyetlen ember megértésére van szükségem. Bizony, a sajátomra. Ma már tudom, Bélának igaza volt, sőt, ezt talán neki is hajlandó lennék megmondani. De azon a napsütötte délutánon, egy műanyag csővel a torkomban, sápadt, elgyötört arccal csak azt láttam, hogy minden összeomlott körülöttem. Úgy éreztem, nemhogy jövőm nincs, a jelenem is csak lebeg valahol a semmiben, eltűntek belőle a kapaszkodók és a viszonyítási pontok.
Maraton másképp
Lélekben újra (vagy még mindig?) a futópályán voltam, alkudoztam magammal, mikor kezdhetek újra edzeni, számolgattam, milyen hosszú felkészülési idő kell ahhoz, hogy még 30 éves korom előtt célba érjek a Budapest Maratonon.
Talán nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy futóversenynek még csak a közelébe se mentem azóta.
Elindultam azonban egy útvonalon, ami ugyan tele van olyan alattomos emelkedőkkel, mint a felüljáró a Nyugatinál, de cserébe legalább nincs szintidő, korlátlan frissítőállomás áll rendelkezésemre, a biciklis kísérők pedig éppen akkor dobnak be egy jó poént vagy bátorító szót, amikor a legnagyobb szükségem van rá.
Az első néhány kilométer lendületből megvolt, de hamar úgy éreztem, kicsit túlöltöztem a programot. A baleset előtti életem emlékei vastag pulóverként és nehéz hátizsákként tapadtak rám. Sokáig nem tudtam mit kezdeni velük, nem akartam őket elengedni, hátha jól jönnek valamikor. A pulóvert azonban egyre szűkebbnek, a hátizsákot egyre nehezebbnek éreztem. Amikor pedig frissítőkben reménykedve kihúztam a hátizsák cipzárját, a várva várt vizes kulacs és szőlőcukor helyett használhatatlan kacatokat találtam.
Tudtam, itt az ideje megválni a pulóverektől és a hátizsákomtól, bármennyire ellenkezem, archiválni a múltat. A régi bulikon, utazásokon és futóversenyeken készült fényképek a Google Drive-om egyik eldugott mappájába kerültek, a régi ruháim egy részét elajándékoztam. Helyet csináltam egy új életnek.
Görcsösségtől a könnyed megengedésig
Ha az egy Disney mese lenne, úgy folytatódna a történet, hogy a szelektált tárgyak és emlékek helyén egy új, boldog, kiegyensúlyozott élet nyert teret. Egy zenés-táncos, akadálymentes élet, tele új feladatokkal, lehetőségekkel és élményekkel és persze az elmaradhatatlan szőke herceggel. Sajnos/szerencsére (húzd alá a megfelelőt) nincs szó semmilyen meséről, csak valódi, húsbavágó, időnként szívbemarkoló tapasztalatokról, amelyek romjain mégis épülni látszik egy új élet.
„Orsi, mégis hogyan csinálod?” – hangzik el a kérdés számtalanszor, amikor szóba kerül az újrakezdés, a feldolgozás és a balesetem következményeivel való együttélés. Erre a kérdésre nagyon sokáig nem volt jó válaszom, mert mindig úgy éreztem, hogy mindenki egy 10 lépéses akciótervet vár tőlem, amit lemásolhat, ami a biztos kulcs a sikerhez, ami a könnyű utat jelenti.
Rossz hírem van, mert szerintem sem akcióterv, sem a sikerhez vezető biztos kulcs, sem pedig könnyű út nem létezik.
Létezik viszont a rendelkezésünkre álló óriási szabadság, mert eldönthetjük, mit kezdünk egy nehéz helyzettel. Eldönthetjük, hogyan szeretnénk megküzdeni vele, mikor állunk készen arra, hogy elmerüljünk a legmélyebb szenvedésben, vagy azt, milyen, a szenvedésünkkel együtt járó és/vagy abból fakadó lehetőségeket ragadunk meg.
Ahogy írom ezeket a sorokat, egyszercsak rádöbbenek, életem (eddigi) legnagyobb fordulópontja után öt évvel talán mégis van válaszom arra, hogyan kezdtem el egy új életet építeni egy trauma romjain.
A baleset után mindent megadtam volna azért, hogy egy pillanat leforgása alatt ott legyek, ahol most vagyok. Csak a jövőre fókuszáltam, nem érdekeltek a veszteségek, zsigerből elutasítottam, hogy szembenézzek a fájdalommal, a frusztrációval és a tehetetlenség fojtogató érzésével. Hosszú évek munkájának és több kiváló segítő szakember támogatásának köszönhetem, hogy ma már tudom, ezt a fázist nem lehet kihagyni. Bármilyen határozottan is induljunk az ellenkező irányba, bármilyen görcsösen is meneküljünk, mindig vissza fogunk kanyarodni egy sötét és barátságtalan alagúthoz, ahol a fájdalmas érzéseink laknak. A jó hír azonban az, hogy az alagút másik végén vár minket az építőanyag az új életünkhöz.
Béres Ádám (La femme magazin)
Mindenféle univerzális akcióterv böngészése helyett azt javaslom, egyetlen ember tanácsait fogadjuk meg: a saját magunkét. Az elmúlt évek alatt azt tapasztaltam, hogy mindannyiunkban elérhető egy különleges, Harry Potter világából ismert Szükség Szobája, aminek a létezéséről lehet, hogy nem is tudunk, és ami mindig akkor és olyan felszereltséggel válik elérhetővé, amikor és amire éppen szükségünk van. Ezek a belső erőforrások segíteni fognak abban, hogy át tudjunk menni a legsötétebb alagúton, és biztonsággal kivezetnek minket a fényre.
Ez már az az élet
Apropó Szükség Szobája! Hosszú évek óta foglalkoztat a gondolat, vajon milyen lesz a baleset utáni életem. Annyira elmerültem annak a megtervezésében, hogy hol fogok lakni és milyen színű lesz a függöny a nappalimban, hogy észre sem vettem, hogy már ezt az életet élem. Persze nem úgy, ahogyan szerettem volna. Felszabadító volt a pillanat, amikor először képes voltam megengedni magamnak, hogy megálljak és a függöny árnyalata helyett arra figyeljek, hogyan szeretném érezni magam az életemben.
Hirtelen egészen könnyűnek és felszabadultnak éreztem saját magam és az egész életemet is.
A kihívásokból célok, a terhekből lehetőségek lettek, és ha bárki kérdezi, hogyan lehet traumából építkezni, most már pontosan tudom, mit mondok: szabadon, megengedőn és könnyedén.
Temesvári Orsolya
A vendégszerzők nem a Forbes szerkesztőségének a tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
