Díva, femme fatale, énekesnő, színésznő, aki nem fél megmutatni a legsebezhetőbb oldalát sem, miközben harcosan kiáll a gondolatai és érzései mellett. Péterfy Borival beszélgettünk, a többi között a magyar művészéletforma sajátosságairól, és arról, hogy mit érdemes magából kiadnia annak, aki színpadra áll. Interjú.
Nézem a 8. sorból Ruth Smytherst, amint szigorú tekintettel, pengeéles ajkai között élesen megszűrve közli, hogyan is kell leszoktatni a férfit a házasságban a szexről. Majd intimitáskoordinátorként két méter távolságot követel meg a tangózó férfitől és nőtől. Ő is Péterfy Bori egyik arca a Tapasztalt asszony című, Tasnádi István által írt és rendezett darabban. Egy órán belül aztán a házasságában vergődő nőként jelenik meg. Néhány nappal később óriási tempót diktál a koncertjén, ahol femme fatale, frontember és őrült gömbvillám egyszerre.
Bori számos érzést, élményt, tapasztalást és belső energiát mozgósít a színpadokon, legyen az színházé vagy egy koncertteremé, fesztiválé. A magyar underground popzene egyik legfontosabb (vagy egyetlen?) igazi dívája és ikonja, aki azt is megengedheti magának, hogy önéletrajzi könyvben tárja fel önmagát. A legkisebb és legnagyobb hibáit, őrültségeit és különcségeit. Mindazt, amik azzá tették, aki ő most a színpadon.
Október végén jelent meg a Péterfy Bori & Love Band nyolcadik lemeze Medúza címmel, amelyen Bori házasságának felbomlását, az ahhoz kapcsolódó érzelmeket dolgozza fel. A Borikönyvben van egy idézet a zenekartól, miszerint frontemberüknek
„minden évben kellene egy kurva nagy házassági trauma, mert akkor folyamatosan ilyen jó lemezeket tudnánk kiadni.”
Ezt még egy korábbi albumról írták, de az újra is érvényes. Az albumról, a művészi létről, a magyarországi siker fogalmáról is beszélgettünk Péterfy Borival. Vagy legalábbis azzal, akit én Péterfy Borinak hittem.
Forbes.hu: Az album címe Medúza, ez a mitológiai alak, aki úgy vált a harag szimbólumává, hogy ártatlanul átkozták el. Érzed magadat medúzának az általad megélt szerepek miatt? Vagy ellenkezőleg, aggatnak rád olyan szerepeket, amik nem belőled jönnek?
Péterfy Bori: Nem csinálok olyan dolgokat, amiket ne élveznék. Persze nézhetjük tágabban is, az egész országot: mindenki érezheti magát ártatlanul bűnösnek. Ha úgy nézzük, a szabadon gondolkodó művészeknek olyan a megítélése Magyarországon, mintha büntetésben lennének.
Elveszik tőlünk a pénzt, a lehetőségeket, a színházakat. Minden szabadon gondolkodó ember végeredményben áldozat, akit még áldozathibáztatnak is.
Mert azt mondják, hogy te gondolkozol rosszul. De a szűk közegemben ez nincs jelen, főleg úgy, hogy kiléptem abból a kapcsolatból, ami eltorzított. Ezért fontos ez, a tulajdonképpen megfordított Medúza-alak. Mert visszavág, nem hagyja magát elpusztítani.
„A kommenteket nyilván le kell szarni.” Fotó: Fekete Csaba / Forbes
Számomra meglepő módon feltűnnek olyan kommentek is veled kapcsolatban, amik arról szólnak, hogy ennyi idősen, pláne ennyi idős nőként mit, hogyan csinálsz a színpadon és a zenekar élén. Ez mennyire tesz Medúzává vagy dühössé?
A kommenteket nyilván le kell szarni. De úgy tűnik, a nők örök bűne marad az, hogy múlik az idő. Ahelyett, hogy ez azt üzenné, hogy milyen fantasztikus lehetőségek vannak, hiszen tudsz tenni azért, hogy fitt, egészséges, erős maradj, menő legyél és csináld, amit akarsz. Miközben annyi mindent megéltél, bölcsebb vagy, jó esetben a szakmaiságod csúcsán jársz. A régebbi társadalmakban a kor értéket jelentett, most meg a visszájára fordulni látszik.
De én mindig azt kérdezem vissza azoktól, akik bárkinek a korával kapcsolatban beszólnak, hogy miért, te mi szeretnél lenni ennyi idősen, hulla!? Akkor legyél öngyilkos, negyvenévesen vágd fel az ereidet, csekkolj ki, vagy ne dumálj! Nagyon durván kell ilyenkor fogalmazni.
A lemezen hallunk egy Borit, aki épp feldolgoz valamit az életében. Aki most ül velem szemben, az már egy másik Bori? Milyen élmény visszatérni múltbéli sebekhez, miközben a továbblépésen dolgozol?
Az én életem arról szól, hogy bizonyos élményeket újra meg újra átélek a színpadon, és minden lemezen épp az akkori élethelyzetemnek megfelelő trauma szerepel. Ezek folyamatosan jönnek velem: a tizenöt évvel ezelőtti számaimat is éneklem, van olyan szerepem, amit nyolc éve játszok.
Olyanok lesznek ezek az emlékek, mint a sebhelyek. Hozzád tartoznak és egy idő után szépnek látod, olyannak éled meg őket, mint amiktől több lettél. Ezért engem nem zavar, ha rákérdeznek újra és újra. Más ember lettem, mert kiterápiáztam magam bizonyos szempontból, amennyire lehet, de van, amit nem lehet elengedni, ezek ott vannak bennem.
A könyvben azt írod, a „krízishelyzet fantasztikus ajándék, ha az ember művész”, a zenekar szerint pedig „minden évben kellene egy kurva nagy házassági trauma”, és akkor minden évben születne egy nagyon jó lemez. Ha mondjuk 35 éve egy kiegyensúlyozott szerelemben, házasságban élnél…
Ami eleve nem létezik…
Ha lenne, és ilyenben élnél, akkor nem is létezne ez a fajta művészeted?
Szerintem ez fordítva van. A kreativitásban az a jó, hogy ha ér téged bármiféle csapás, akkor egy fokkal könnyebben vagy másképpen tudod feldolgozni, mert ki tudod ventilálni az adott alkotói folyamatba.
Egy hétköznapi embernek a krízissel az irodába kell bemennie. Az nehezebb, mint betenni egy szerepbe, egy festménybe vagy regénybe.
Ezért sikeresek ennyire a bátyámék (Péterfy Gergely író és felesége, Péterfy-Novák Éva író) traumaíró kurzusai. Nagyon sok olyan ember is jelentkezik rájuk, akik nem akarnak írók lenni, egyszerűen csak ki szeretnék adni magukból, ami történt velük.
Nem gondolom azt, hogy ha szegény József Attila nem nyomorgott volna, akkor ne lett volna csodálatos költő. Erre szokták mondani, hogy na, de Radnótinál akkor nem lett volna a Bori notesz. Lehet, hogy az nem lett volna, de lett volna még százmillió csodálatos verse, ha nincs az a pokoli, feldolgozhatatlan tragédia.
A tehetség meg a kreativitás csak más csatornát vagy más kifejezési formát választ.
Igen, és néha nagyon jól is tud jönni. Például, ha az ember megreked egy kicsit, akkor nagyon nagy gellert tud adni egy színészi pályának akár csak egy szerelmi dráma is, és annál azért mélyebbre ne menjünk.
Gyakran nyilatkozol arról, sebezhető vagy, és a könyvből is átjön ez. Közben meg nagy természetességgel kezelsz néha abszurd helyzeteket, ami keménységről árulkodik. A színpadon pedig sebezhetetlen díva vagy. Hogy működik együtt benned mindez együtt?
Sokszor halljuk színésznőkről vagy énekesnőkről, hogy milyen kis szürke egérke az életben, de nézd meg, kimegy a színpadra és úristen! Mindkettő lehetsz egyszerre. Például anyám egy iszonyatosan sebezhető nő volt, nem is erre a világra való, de fantasztikus tanár volt – magyar irodalmat tanított –, sok embernek tette irányba a pályáját. Tanárként szerintem sebezhetetlen volt.
Ez a fajta kettősség mindenkiben benne van, egy sebészben is: amikor odaáll a test fölé, kiveszi majd visszateszi a szívét, akkor nem lehet sebezhető. De amikor utána hazamegy, akkor valószínűleg fel kell ezt dolgoznia.
Az emberek szeretik az ikonokat olyan erősnek látni, amilyenek ők szeretnének lenni.
Ezért annyira megdöbbentő, amikor egy nagy sztár hétfőről keddre öngyilkos lesz. Pedig mindene megvolt, volt három Oscar-díja, mi baja lehetett!? Néha még én is gondolok ilyet valakiről.
Az emberek szeretik az ikonokat olyan erősnek látni, amilyenek ők szeretnének lenni. Fotó: Fekete Csaba / Forbes
Te kaptál a könyv egy-egy sztorijára, amiben kiadtad magad, olyat, hogy „nemár, rólad ezt nem gondoltam volna”?
Inkább azt, hogy hogy merem ezt vagy azt leírni magamról. De én így közelítek a művészethez: rólam szól, én meg ilyen vagyok, így csinálom. A színpadon se nézek szívesen olyan színészt, akinél nem látom azt, hogy mindenével, teljesen ott van. Hiába zseniális vagy ügyes technikailag.
Sok olyan történetet elmesélsz a Borikönyvben, aminek azzal, hogy te meséled, elveszed az élét. Nem lesz többé támadási felület. Mint a könyv borítóján a mellkasodba szúrt kés: tessék, ezt is megtettem, így ti már nem tudtok megölni. Cél volt ez a fajta kitárulkozás?
Nyilván az őszinteség cél volt. De ez nagy mértékben a részem. Sokáig közönség nélküli színész voltam, nem úgy készültem a későbbi szerepekre, hogy begyakoroltam egy monológot és felvetettem volna magam a főiskolára, hanem különféle pasiknak produkáltam a hülyeséget.
Részem egy olyan fajta pszichés érzékenység is, amit az évek alatt meg kell tanulnia az embernek kezelni. Főleg a nőknek, akiknek, ha lesz családjuk, gyerekük, akkor tudniuk kell kordában tartani az érzelmeiket. A férfiaknak megmarad az a luxus, hogy ők akkor is istencsászárok lesznek, ha épp az elvonóról jönnek vissza. Nem minha meg akarnám tenni, de egy anya ilyet nem tehet. Nagy vízválasztó, hogy a túlérzékeny pszichét tudod-e kezelni.
Neked meg kellett élned ezeket az éles helyzeteket ahhoz, hogy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, anya legyél?
Igen, és emellett az is kellett, hogy egy idő után rálássak magamra kívülről, és hogy rájöjjek, ezen a korszakon már túl vagyok. Közben az is kiderült, hogy mindezt csinálhatom legálisan is, a színpadon. És hogy milyen jó egy-egy szerepnél, hogy nekem már mennek a végletek, az amplitúdók. Elkezdtem beletenni ezeket a szélsőségeket a szerepeimbe.
„Nem tehetem meg, hogy bármire nemet mondjak.” Fotó: Fekete Csaba / Forbes
És hogy éled meg a sikereket?
Sorsdöntő pillanat, amikor felfogod, hogy egy pici szar országban van ez a picike sikered. Ezt vagy megbecsülöd, vagy ki tudja, mi lesz veled. Az is egy iszonyú nagy önfegyelmet igényel, amikor rájössz, hogy persze, zenekarom van, beülünk a turnébuszba és megyünk, de hova is? Szeged, Debrecen, Balassagyarmat és ugyanazt a kört tesszük meg újra és újra, nem tudsz messzebb menni.
Ebbe vagy belebolondulsz, hogy ez csak ennyi, vagy azt mondod, hogy Úristen, de fantasztikus, hogy nekem ez megadatott, hogy én ezt csinálhatom!
Neked is helyre kellett ezt tenni?
Igen, megvolt a rádöbbenés. Rájössz, hogy meg sem tudod élni a rocksztárságot. Nem tudsz megállni, hogy úristen, megcsináltam a Terápiát, főszerepet játszottam egy sorozatban és most majd jönnek sorra a szerepek. Mert nem jönnek, ez nem egy olyan ország. Nincs A-ból B-be jutás a művészi karrierekben, ami nagyon furcsa. Olyan van, hogy valakit nagyon felkapnak, akkor viszont agyonhasználják, de igazából mindig a nulláról kell kezdeni. Ezt is szépen el kell magadba tenni, hogy ez ilyen.
Zavar, hogy – ahogy mondani szokás – ha máshova születsz, akkor egész más karrierutad és életed lehetne?
Ezt sokszor megkapom, igen, hogy ha nem ide születek, mi minden lett volna… Ahhoz képest, hogy milyen magas szinten űzök két szakmát hosszú ideje, az életminőségtől kezdve a megbecsültségig mindenben van hiány. De bárkit említhetnénk ebből a szempontból a magyar színészek közül. Ehhez jön még a világ furcsa elcelebesedése, a média kutyába lemenése. Az, hogy mindent az üzlet diktál. Csak az számít, hogy nézzék a birkák.
Erre mondhatod azt, hogy én művész vagyok, beülsz az elefántcsonttoronyba és ennek a művészségnek az oltárán éhen halsz, vagy megpróbálsz köztes utat választani.
Te a köztes utat járod?
Szerintem igen.
Mi az, amivel kompromisszumot kötsz?
Mondjuk az influenszerkedéssel kilépek a komfortzónámból. Nem bánnám, ha azt nem kéne csinálni. De azt szoktam mondani mostanában, hogy majd öreg leszek és kelleni fog a pénz. Most még eljön a közönség, és életben tartják a független színházakat, de meddig?
Mennyire nehéz egyszerre színésznőként és zenészként is aktív lenni?
Nagy fejtörés és egyeztetés, nem egyszerű dolog, de tudom csinálni. A színészet nélkül viszont nem tudnám csinálni a másikat se. Megint oda csatolok vissza, hogy ha egy picivel nagyobb országba, például Lengyelországba vagy Franciaországba születek, ahol nagyobb a felvevőpiaca az underground zenének, akkor lehetett volna egy olyan időszak, amikor csak a zenére koncentrálok.
Nem tehetem meg, hogy bármire nemet mondjak. Pénzt kell keresni, főleg mióta egyedülálló szülő vagyok, azóta ez még keményebb lett. De nekem nagyon fontos a színház, azt gondolom, ez lesz velem tovább.
El tudod azt képzelni, hogy egyszercsak nem állsz többé koncertszínpadra?
Nem tudom elképzelni, de valószínűleg így lesz. Igyekszem nem erre gondolni.
„Ma már az, hogy mit hiszünk el és mit nem, szinte magánügy.” Fotó: Fekete Csaba / Forbes
Melyik színpadi szereped adja neked mostanában a legtöbbet?
Az egyik kedvenc előadásom a Mikor hazudtam, Tasnádi István kétszereplős darabja. Becsapós, mert politikai sztorinak tűnik (egy politikusnőről szól, aki nem tud hazudni, ezért coachot küldenek hozzá, hogy dolgozzon ezen a hibáján). Aztán mégis egészen más irányba megy. Pedig amikor a darabot elkezdtük csinálni, még nem volt szó hangfelvételek kiteregetéséről és hasonló történésekről. Ma már az, hogy mit hiszünk el és mit nem, szinte magánügy.
Pont nálatok olvastam (a Forbes Instagram-oldalán) a Churchill idézetet (Bori előkapja a telefonját és a képernyőképek között keresgél, míg rátalál a posztra – a szerk.) : „A legtöbb ember nem igazán akarja az igazságot, csak megnyugvást akarnak, hogy amiben hisznek, az az igazság.” Lassan tényleg ez lesz, hogy kibogozhatatlanná válik az igazság. Erről szól a darab is. Vicces látni az előadás után a közönséget, ahogy azon vitáznak, hogy akkor ki hazudott? Mi is történt?
Hogyan hat ez rád?
Amióta játszom ezt a szerepet, még érzékenyebben érint az igazság kérdése. Megkérdezem magamtól: ezt tényleg én mondtam? Így mondtam? Nagyon félelmetes. Létezik rólam egy Tiktok-videó, amiben spanyolul beszélek – valójában nem tudok spanyolul –, mert valami fordítóprogram az én arcomat használta reklámnak. És most már mondhatnám, hogy persze, beszélek spanyolul, nézd meg, ott van a Tiktokon. Sőt, nem is lehetsz biztos benne, hogy én ültem itt veled és beszélgettünk.
Azért remélem, te vagy az. Én mindenesetre úgy fogom megírni, mintha veled beszéltem volna.
