Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]

Bővebben

A családi múlt akkor is hat, ha nem tudunk róla – ez a magyar pár megoldja, hogy megismerjük és bármikor levehessük a polcról

Csák Anna férjével, Rakovszky Andorással 2017-ben hozta létre a Memoár Műhelyt, hogy segítsen a családoknak megőrizni a felmenőik, nagyszüleik, dédszüleik élettörténetét. Megrendelésre életútinterjúkat készítenek idősebb emberekkel, aztán kis csapatukkal kötetté formálják a szövegeket. Nemcsak az a cél, hogy a nagymama memoárját bármikor le lehessen venni a polcról, hanem az is, hogy összekössék a generációkat, és a családi kapcsolatok elmélyüljenek. Anna afféle tiszteletbeli unokaként ül a nyolc-tízórányi meghitt beszélgetésen, és hallgatja az élettörténeteket. Volt, hogy az idős mesélő már nem foghatta kézbe az életéről szóló kötetet. 

„Ha az egész vállalkozás holnap véget ér, akkor is megérte. A családunkba fektettünk bele azzal, hogy rögzítettük a nagyszüleink élettörténetét, és az elkészült köteteket át tudom majd adni a gyerekeimnek” – mondja Csák Anna, a Memoár Műhely alapítója, aki vállalkozása indítása előtt saját és férje nagyszüleivel is elkészítette a többórás életinterjúkat, amikből aztán könyv született.

Egyelőre azonban szó sincs befejezésről, sőt a megrendelések éppen felfutóban vannak: a járványban talán különösen feléledhetett a vágy egyes családokban, hogy megörökítsék a felmenők élettörténetét. A beszélgetésekből készülő kötet pedig Anna szerint „a kezdet, nem pedig a vég”:

az a cél, hogy újabb beszélgetéseket indítson el a családban.

Csák Anna, a Memoár Műhely alapítója. Fotó: Sebestyén László

Akkor váltam igazán felnőtté

Anna kulturális antropológiát és szociológiát tanult a CEU-n, és gyermekei születése előtt a szervezetfejlesztésben dolgozott. Az egyetemen ismerte meg az életinterjút mint eszközt, és azt mondja, óriási élmény volt neki, amikor 2013-ban a nagyszüleivel elkészítette az első életinterjúkat. „Azt hiszem, akkor váltam igazán felnőtté a szemükben” – mondja.

Aztán amikor négy évvel később az első gyermeküket várta, erősen elgondolkodott azon: vajon mi lesz az, ami számára annyira értékteremtő, hogy visszamenjen dolgozni a gyermeknevelés mellett. „Akkor már sokat járt azon az agyam, hogy valamit igenis kellene kezdeni az életinterjú-műfajjal, de rájöttem, hogy a könyvkészítéshez egyedül kevés lennék, sokfajta szakértelem kell hozzá. Aztán pont két héttel a kislányom születése előtt ültünk össze a Coyote kávézóban egy kisebb csapattal, így jött létre a Memoár Műhely” – meséli. 

Az első interjúk még úgy készültek, hogy Anna két szoptatás közt ment el beszélgetni, és a férje az autóban várta a kisbabájukkal. „Egy kicsit kikacsintottam a pelenkák közül” – nevet. Valóban nem tétlenkedtek a munka elindításával: a Coyote-beli találkozó után azonnal elkezdték a pénzügyi tervezést, megtervezték a honlapot – a pénzügyi és a technikai háttérért Anna férje, Rakovszky Andorás felelős. Rajtuk kívül szerkesztők, fotós és grafikus dolgozik a csapatban, illetve ma már van egy projektmenedzser is, akinek a határidők betartatása a dolga.

„Arra törekszünk, hogy minél inkább a munka érdemi részére, vagyis az interjúkészítésre és a szerkesztésre menjen el a pénz és az idő. Ezért például van egy kész borítóportfóliónk, amiből választhatnak a megrendelők” – mondja Anna.

„Az a lényeg, hogy amíg még lehet, hallgassuk meg a nagyszüleink élettörténetét, hogy az örökre megmaradjon a családnak.” 

Anna és férje, Andorás, aki a pénzügyi és technikai ügyek tudója. Fotó: Sebestyén László

Az első megrendelőjük az ismeretségi körükből került ki, és azóta is jellemző, hogy szájról szájra száll a hírük. Babalátogatóba jöttek ugyanis hozzájuk Anna régi szakkollégiumi társai, akiknek elmesélte, mire készül. „Egyikük azonnal rávágta, hogy őt hetek óta foglalkoztatja, hogy jó lenne leírni a 91 éves nagymamája élettörténetét, benne a háború alatti menekülésekkel. Ez a megbízás volt nekünk a kísérleti csomag, egy csomó gyerekbetegséget meggyógyítottunk közben” – mondja Anna.

Háromszor három óra beszélgetés

Az első könyv 2019-ben készült el, azóta összesen 14-et adtak át (ezekben benne voltak a saját nagyszüleik memoárjai is), most pedig kilenc élettörténeten dolgoznak párhuzamosan. Általában fél év is kell ahhoz, hogy kötet legyen egy megrendelésből. Ebben a folyamatban a legtöbb időt az veszi el, hogy a szerkesztett szöveget véglegesítés előtt átküldik a mesélőnek, aki sokszor hetekig bogarássza, megmutatja a családjának, javítgatja. Aztán jön a tördelés, a portréfotózás, a képválogatás, a fülszövegírás és a borítóválasztás.

„Ha az interjúval megvagyunk, általában mindenki megnyugszik.”

Anna eddigi tapasztalata szerint általában háromszor három óra beszélgetés kell ahhoz, hogy valaki arányosan elmesélje a teljes addigi életét. „Persze volt, akivel nyolcszor ültem le, mert rendkívül részletgazdagon mesélt. Valójában mindig lehetne tovább kérdezősködni, de már tudom, mi az, ami úgysem adna hozzá a történethez, ezért nem érdemes tovább firtatni.”

A felvett szövegmennyiségnek egyébként jellemzően az egyharmada kipottyan szerkesztésnél. „Azt a finom vonalat próbáljuk megtalálni az írásbeliség és a szóbeliség közt, hogy szépek és kerekek legyenek ugyan a mondatok, de ne hivatalosak. Vagyis ha valaki elkezdi olvasni a könyvet, olyan érzése legyen, mintha a nagyanyja ott ülne mellette és mesélne” – mondja Anna.

Fotó: Sebestyén László

Anna és férje időközben a nagyszüleik könyveit is megalkotta. „Így tudjuk, milyen benne lenni ebben az egészben, és még nagyobb gondossággal járunk el más nagyszüleinél is.

Azon a nyolc-tízórányi meghitt beszélgetésen én lényegében tiszteletbeli unokaként ülök ott és hallgatok.

Igazából a gyerekek vagy az unokák saját maguk is rögzíthetik a nagyszülők élettörténetét – amit mi tudunk pluszban, az az, hogy megteremtjük az időt a meghitt beszélgetésre, és mivel először halljuk a sztorikat, őszinte a csodálkozásunk. Ezekkel a kötetekkel hidat is építünk: új beszélgetések indulhatnak el a családban, miután az érintettek kézhez kapják a memoárt” – mondja Anna.

„Beszélgetésből pedig mindenkinek többre van szüksége.”

A könyvekből annyi kötetet nyomtatnak, amennyit a megrendelők kérnek, ez a szám jellemzően húsz és negyven között szokott lenni. A lélektani határ az ötven: e fölött ugyanis már kötelező lenne egy példányt leadni az Országos Széchényi Könyvtárnak – a nyilvánosságtól pedig érthető módon ódzkodnak a családok.

Nem vagyunk terapeuták

A megrendelők általában a mesélők gyerekei és unokái, Annáék velük tárgyalnak, és részletes szerződést is kötnek. „De a bizalom nem ezen múlik, az akkor kezd épülni, amikor leülünk az interjúalannyal beszélgetni. – mondja Anna. – Bizonyos fokú rendezettségre is szükség van a családban, ha ellentétek feszülnek, akkor mi oda nem férünk be, és nem is akarunk beférni. Nem vagyunk terapeuták, nem feladatunk, hogy traumafeldolgozásban támogatást nyújtsunk. Fontos, hogy a mesélő tudja, mi fog történni azzal, amit elmond, és ez alapján döntse el, hogy vállalja-e.”

Mindenkinek egyedi árajánlatot adnak, ez függ például attól, hogy egyedi vagy a portfólióból választott lesz-e a borító, valamint attól is, hogy hányszor találkoznak a mesélővel, és hány példányt kérnek a megrendelők. Igaz, utóbbi nem jelent nagy különbséget, mivel egy-egy kötet nagyjából kétezer forinttal dobja meg a végösszeget,

ami jellemzően 800 ezer és egymillió forint között alakul.

„Ez nem az az összeg, amit bárki előránt, de a memoárjaink valódi értéke az, hogy a megrendelőink öt év múlva sehonnan nem tudják megszerezni a nagyszülők élettörténetét. Nehéz is erről beszélni, nyilván senkihez sem azzal megyünk oda, hogy ketyeg az óra.

A halál még mindig tabutéma.

Érdekes, hogy éppen az idősek azok, akik kevésbé tabusítják. Sajnos volt már olyan mesélőnk, aki már nem tudta kézbe venni a kötetet, ami a vele folytatott beszélgetésekből íródott. Igyekszünk megfésülni a folyamatainkat, de mivel jellemzően 80-90 éves emberekről van szó, előfordul, hogy például a megbeszélt interjúidőpontot nem tudja vállalni, mert aznap reggel nem érzi elég jól magát – ilyenkor azért természetesen nem vagyunk teljesen szigorúak például a lemondási feltételekben.”

Ő Anna, mesélj el neki mindent úgy, mint nekem

A járvány alatt online készültek az interjúk – és végül is a Memoár Műhely eddigi működésének nagyobb része a covid időszakára esett. „Szerencsére nyolcvan év felett is akadnak, akik online tartják az unokákkal a kapcsolatot. És ha a kedvenc unokájuk nem úgy mutat be engem, hogy egy üzleti vállalkozás alapítója vagyok, hanem úgy, hogy »ő Anna, és mesélj el neki mindent úgy, mint nekem«, akkor nem lesz nehéz dolgom. Inkább amiatt van a mesélőkben néha bizonytalanság, hogy elég érdekes volt-e az életük, és hogy milyen izgalmakról tudnak ők beszélni a múltjukból ebben a gyors világban – ezeket az aggodalmakat kell eloszlatnom.”

Fotó: Sebestyén László

Anna tapasztalatai szerint a nők általában hosszabban mesélnek, ami amiatt logikus is, hogy a lányokat már gyerekkorukban jobban bátorítják a szüleik a belső érzetű történetek megosztására.

„A férfiak inkább a tényekre szorítkoznak, vannak, akik a gyerekeikhez fűződő viszonyukról sem mondanak el sokat. Én pedig nem akarok senkiből előrángatni semmit, fontos, hogy olyannak mutassa meg őket a könyv, amilyenek valójában. Akadt, aki például nem szívesen beszélt arról, hogy volt-e udvarlója a férje előtt – az effajta zárkózottság teljesen elfogadható. Nyilvánvaló, hogy aki az 1930-as években született, annak teljesen mást tanítottak arról, hogy mi a határ az intim és a kifelé megosztható történetek közt” – mondja Anna, hozzátéve, hogy az első átbeszélgetett óra végére általában azért megnyílnak az emberek.

„A többség alapvetően szívesen emlékszik arra az időszakra, amikor fiatal és erős volt, még akkor is, ha közben háború dúlt.”

A nettó árbevétel az első években rendre néhány millió forint volt, a Memoár Műhely most ért el arra a szintre, hogy az eddigi egyéni vállalkozás kereteit feszegeti, így Annáék cégalapítást terveznek. „Évi 15-20 könyvet meg tudnánk csinálni, legalábbis megvannak azok az emberek, akiket be tudok vonni, ha szükséges. És ez már biztonsággal eltartana bennünket” – mondja Anna, aki szerint az a kérdés, hogy a piac elég érett-e már arra a gondolkodásmódra, hogy egy családi memoárt befektetésnek tud tekinteni. „Azon dolgozunk, hogy eljussunk azokba a körökbe, ahol költenek ilyenre, és mondjuk a 90. szülinapra nem egy drága, de feleleges tárgyat vesznek a családtagok.”

Az újabb megrendelők általában a régieken keresztül vagy a tágabb ismeretségi körükből jönnek. „Tudjuk, hogy nem a mosóporreklám mellé passzoló műfaj a miénk.” Volt már olyan is, hogy egy néni, akit meginterjúvoltak, odaadta a barátnőjének az elkészült kötetet, ő pedig azt mondta:

„én is akarok egyet, de amit Marika elmesélt, az nem pont úgy volt ám.”

Kapaszkodó a családi múltban

A családi memoár műfaja az angolszász könyvpiacon teljesen ismert, ám Anna szerint Magyarországon még mindig inkább a nemzeti történelem jelentésével küzdünk, a nagy regények is arról szólnak, hogy milyen magyarnak lenni. Eközben például Nagy-Britanniában már Jane Austen idejében a családi, személyes dolgokról írtak az írók, Amerikában pedig önálló szakma a personal historian, aki megrendelésre megírja a család történetét. A Northwestern Egyetemen tanszéke van a narratív pszichológiának, a történetmesélésnek pedig erős hagyománya.

Anna azt mondja, ő sem idealista, nem hiszi, hogy minden családi történet mosolygós és napsugaras. Fotó: Sebestyén László

„Az ára alapján luxusterméknek tűnhet a mi memoárunk, de azt gondolom, hogy a modernitásban, amikor egyre kevesebb intézmény és vallás mondja meg, hogy kik vagyunk és mi a dolgunk az életben, akkor óhatatlanul a családi múltban keressük a kapaszkodót, főleg a 20-as, 30-as korosztály” – mondja Anna, aki szerint amíg csak két generációban gondolkodunk, könnyű félrecsúszni az életeseményeink megértésében. „Ha távolabbra visszamegyünk, sokkal könnyebb megérteni dolgokat. Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című nagysikerű könyve is azt mondta ki:

a családi múlt akkor is hat, ha nem tudunk róla.”

Anna azt mondja, ő sem idealista, nem hiszi, hogy minden családi történet mosolygós és napsugaras, de önmagában az is sokat elárul egy családról, hogyan mondanak a tagjai történeteket. „Van, ahol úgy mesélik el a múltat, hogy mindig minden egyre rosszabb lett, és van, ahol mindig minden javult. Máshol pedig váltakoznak a narratívák – a kutatások szerint az ilyen családok tudnak legkönnyebben alkalmazkodni a változásokhoz.”

„Mi már nem tehenet fejni fogunk megtanulni a nagyszüleinktől, de abból, hogy nehéz helyzetekben hogyan tudtak boldogulni, kifejezetten van mit ellesnünk tőlük.”

Tanulságos, hogy a koronavírus-járvány miatti bizonytalan helyzetet is éppen a 65 év feletti korosztály viselte a legjobban – legalábbis amerikai kutatások szerint –, a legnehezebben pedig a 22–30 évesek, vagyis a memoárkötetek ideális olvasói. Emlékszem, még az egyik első interjúra készültem, és az járt a fejemben előző éjszaka, hogyan fogok a költözéshez bedobozolni egy kisgyerekkel, ráadásul várandósan a második babámmal. És akkor a néni azt mesélte, milyen volt, amikor gyerekkorában éjszaka bekopogtattak hozzájuk, hogy egy órájuk van összecsomagolni a bőröndjüket, és viszik őket. Na ilyet hallva az ember átértékeli a problémáit!”

Annáék maguk is mindig megünneplik, amikor elkészül egy-egy memoár. „Heteket töltünk egy-egy szöveggel, és persze mindig fogadalmat teszünk, hogy másoknak nem beszélünk róla – ezért is szeretünk elköszönni magunk között az adott élettörténettől. Mert ennyi idő alatt megszeretjük a néniket és a bácsikat, akikkel viszont értelemszerűen nem marad meg a kapcsolat – valahogy zavarba ejtő is lenne ez a közelség. Belépünk az idős emberek szűk szférájába, de nem leszünk családtagok. Amikor az egyik néni, akit meginterjúvoltam, meghalt, elmentem a temetésére, mert úgy éreztem, hogy ott a helyem. De a vasárnapi családi ebéden nincs ott.”

Oszd meg!