Amikor 1884-ben hivatalosan is megnyitott a Magyar Királyi Operaház, a tömeg tüntetést szervezett és betört az épületbe, hogy lássa Lotz Károly A zene apoteózisa című falfestményét. Ilyen veszély manapság talán nem fenyeget, de sok operarajongó már türelmetlenül várta, hogy az épület idén tavasszal, március 12-én újra megnyissa nehéz fakapuit. Az épületet a tervezést vezető Zoboki Gábor építésszel jártuk végig, akivel többek között arról is beszélgettünk, hogy mi volt az operaházak szerepe egykor, és miért sikerült ilyen kivételesen jól a budapesti épület.
Sokszor beszéltél arról, hogy ez egy kivételes tanúépület. Miért az?
Van egy képünk a 19. századról. Vannak, akik ezt a kort lesajnálják. Az eklektikát egy bottal piszkálandó, kicsit pozőr, üres, nem őszinte építészeti stílusnak tartják. De éppen az Operaház az egyik olyan épület ebből a korból, ami bebizonyítja, hogy ennek az építészeti stílusnak is vannak remekművei. Amikor az ember bemegy a Magyar Királyi Operaházba, akkor arcon vágja ez a fajta tökéletesség. A funkció, a rend, a szerkezetiség, a működési szisztéma, ezek mind egymásra ható elemek, és olyan tökéletesen vannak összerakva, hogy valóban fellelhető benne egyfajta kreatív nagyság.
A valaha élt egyik legnagyobb magyar művészetteoretikus, Fülep Lajos finoman szólva nem rajongott ezért a stílusért, a korabeli Pestet téglából és habarcsból rakott, főúri reneszánsz palotákat mímelő bérházak rettenetes városának tartotta.
Volt egy akadémikus iskola, akik mindenképpen a múltban keresték a megújítás gyökerét. Fülep még tartotta ezt az akadémikus rendet. Ybl-t is a klasszikus struktúra vezérli, de milyen tökéletesek ezek az arányok. Ellenben ezeken a seccócon valami elképesztően flamboyant szabadság uralkodik. Na most ez egy óriási ellentmondás, mert a 19. századi eklektikát valami szimbólumrendszer állatira lemerevíti, vagy viszonylag zárt keretbe foglalja, itt viszont mint egy múzeumban, és ez valami őrület, mintha Arnold Böcklinnel, a mitológiai festészet 19. századi megújítójával sétálnál a büfében. Itt egyszerre van jelen a humánum és a nagyszerűség. Szerintem ez az egyik legnehezebb, hogy elegáns maradjál, de mégis ott legyen a mosoly. És ezt a jókedvet és humort folyamatosan megtapasztalhatod ebben a házban. Ybl szerintem nagyon hamar fölismerte, hogy itt szabadságot kell adni, és Lotz kinyílt mellette. Hogy ez a teher, hogy nem nehezedett rá az alkotás folyamán; tizenegy évig rajzolni egy házat és folyamatosan egyben tartani – ez szörnyen nehéz. Tudod, mintha te egy évig írnál négy oldalt.
Utóbbiba belegondolni is rémes, úgyhogy ezzel most ne is viccelődjünk! Ha valaki besétál az épületbe, mi lesz a legszembetűnőbb változás?
Az, ami döbbenetes lesz véleményem szerint, hogy elképesztően bátor az épület színezése. Mindennek az eredeti színét adtuk vissza,
úgy sétálsz benne, mintha már jártál volna itt, de mégis valami egészen más. A terek sokkal kompaktabbak, kontúrosabbak, mert azzal, hogy a felületek tisztábbak, közelebb kerültek hozzád, és ezzel sokkal intimebb térsorban érzed magad. Nyilvánvalóan ez összefügg azzal, hogy sokkal világosabbak a terek, és sokkal jobb világítást is kapnak. Ami a legfontosabb, hogy a falkutatások során valami egészen vadállati színekre bukkantunk. Ezt tényleg nem várjuk el az eklektikától.
Megjelent a márciusi Forbes, benne hét oldalon olvashatsz a megújult Operaházról. A Zoboki Gáborral készült interjú mellett igazi műhelytitkokat is megtudhatsz! Keresd az újságárusoknál vagy a postaládádban!
