Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]

Bővebben

Tényleg a Fanta volt a náci kóla?

Tulajdonképpen igen. De a történet nem ennyire egyszerű. Kellett hozzá a Coca-Colát szürcsölgető Hitler, a második világháborús kereskedelmi embargók, illetve egy tehetséges, de végtelenül opportunista német üzletember.

Németországot lehet nem szeretni és imádni, egy azonban biztos: európai és gyakran globális kitekintésben is megkerülhetetlen, ami ott történik. Ha meg nem, akkor simán csak érdekes.

A szeret, nem szeret dilemmáját az országgal kapcsolatban a Rammstein dolgozta fel a legjobban. A „Mein Herz im Flammen, will dich lieben und verdammen” vagyis lángol a szívem, szeretni és átkozni akarlak sor a Deutschland című számukban – na meg a megjelenésekor kisebb felhördülést okozó klipben – olyan tökéletesen foglalja össze, mit érezhet az ember a hazája iránt – nem csak, de főleg akkor, ha német, és az ismert események vannak mögötte a 20. században –, hogy arra talán még Johann Wolfgang Goethe is csettintene és headbangelne egyet.

Ez a rovat időről időre körüljár néhány németországi témát, meg persze a DACH-országok másik két  tagját, Ausztriát és Svájcot sem hagyja majd figyelmen kívül. Mármint sicher, hogy nem.


Az eredetileg német találmány Fanta története, amelyet a második világháború indított el, nem titkos. Olyannyira nem, hogy már Magyarországon is több cikk foglalkozott vele (írt róla például az Index és a Múlt-kor), mégis: még a német média is rendszeresen előszedi – nemrégiben a Stern egy cikkben, a közszolgálati tv-csatorna ZDF pedig egyik Instagram-fiókján elevenítette fel a narancsot legfeljebb nyomokban tartalmazó narancsos üdítő eredettörténetét.

Ennek részben a számtalan féligazságra alapuló – és a valós sztorinál nagyobb sikerrel terjedő – városi legenda az oka. Részben meg az, hogy ez egy tényleg meghökkentő és jól eladható történet: ott van benne a második világháború sötétsége és kegyetlensége Hitlerrel, ami a magát haverokkal és bulival reklámozó Fantával egyszerre abszurd és meghökkentő.

Mítoszirtás

Kezdjük a legnépszerűbb tévhit cáfolatával: nem a Coca-Cola atlantai központjában találták ki Fantát.

Az elterjedt pletyka szerint a második világháború alatt az amerikai cég egyszerűen levette a német polcokról a termékét, elkerülve a marketingkatasztrófát, amit a már akkor is ikonikus kólásüvegből elégedett mosollyal kortyolgató Adolf Hitlerről készült kép okozhatott volna.

Egy másik tévhit szerint pedig azért találta ki a Coca-Cola a Fantát, mert a második világháborúban annyira meggyűlölték a németek az amerikai italt, hogy valamivel újítani kellett az eladások javítása érdekében.

Az első történetnek annyi valóságalapja mindenképpen van, hogy Németországban a Coca-Cola nagy népszerűségre tett szert az 1930-as években. Sőt, igazából az Egyesült Államokon kívül csak itt jött össze Európában az átütő siker – részben például azért, mert a 20-as években franciaországi kólagyártók nem tartották elég tisztán az üvegeket, így az italtól sokan rosszul lettek, ami érthetően nem segítette a terjeszkedést. Kész szerencse, hogy akkor Cristiano Ronaldo nem tudott még egyet belerúgni a márkába.

A kólát Németországban először 1929-ben, Essenben kezdték gyártani, tíz évvel később pedig már 50 üzeme volt a cégnek az 1933-tól a nácik által vezetett országban. Ekkorra évente 100 ezer rekesznyi Coca-Colát adtak el Németországban. Mi több,

Mark Pendergrast szerint – aki a For God, Country, and Coca-Cola című könyvében írta meg a cég történetét – maga Hitler is előszeretettel kortyolgatta a kólát, miközben saját mozitermében a kor klasszikusát, az Elfújta a szélt nézte, valamint Hermann Göringet, a Luftwaffe parancsnokát is fotózták le Coca-Colával a kezében.

Max Keith, a kólamágus

A siker kulcsfigurája Max Keith volt, aki éppen 1933-ban csatlakozott a céghez, amelynek német leányvállalatát 1938-tól vezette is. Első jelentős marketingsikereit az 1936-os berlini olimpián aratta. A német politikai vezetés grandiózus játékokat szervezett, ezzel erőt demonstrálva a külvilágnak. A roppant népszerűségnek örvendő Coca-Cola a berlini esemény egyik szponzora lett, és később is előszeretettel támogatott sportrendezvényeket.

De nem csak sportrendezvények szerepeltek a fizetési listájukon: az NSDAP-nagygyűlések, Hitlerjugend-dzsemborik és Hitler-beszédek is elképzelhetetlenek lettek a horogkeresztes zászlók körül feltűnő Coca-Cola-hirdetések nélkül.

Keith a Führer tiszteletére még ünnepségeket is szervezett, beszédeinek gyakran volt része a hangos Sieg Heil!-köszöntés. A kóla közben olyan népszerű lett, hogy már Volksgetränkként, vagyis népitalként kezdte pozícionálni magát, az amerikai mivolta pedig szinte elfelejtődött.

Erre lehet következtetni a szintén Pendergrast által lejegyzett anekdotából. 1945-ben, amikor német hadifoglyokat szállítottak az USA-ba, azok őszinte csodálkozással néztek a Coca-Cola-reklámokra az utcákon. Amikor megkérdezték tőlük, mi végre a meglepődés, egyikőjük azt válaszolta, hogy nem tudták, hogy Amerikában is lehet kapni kólát.

Elég árja-e a kóla?

A versenytársak és a már háború előtt is fokozódó gazdasági nyomás azonban előre jelezte a nehézségeket. Mivel a második világháborúra gőzerővel készülő Németország egyre inkább önellátásra akart átállni, a Coca-Cola elnöke, Robert Woodroff külön lobbistát fizetett azért, hogy meggyőzze a náci vezetést, továbbra is érdemes az ital elkészítéséhez szükséges szirupot importálni az országba. Persze Keith sem tétlenkedett: a szirupot elkezdte Németországban is gyártani, más hozzávalókat meg egyszerűen becsempészett az országba, így a harmincas években még viszonylag zökkenőmentesen a német boltok polcaira került a kóla.

Voltak azonban más gondok. 1937-ben egy rivális német üdítőgyártó az USA-ban járva azt látta, hogy egyes Coca-Cola-kupakokon héber írás található, amivel egyébként a kóser mivoltát tudatták a vásárlókkal.

„Zsidó italt” forgalmazni a náci Németországban pedig éppen annyira volt elfogadható a hitleri vezetés részéről, mint amennyire azt el lehet képzelni.

A konkurens italgyártó, az Afri Cola vezetője kiderítette, hogy a Coca-Cola vezetőségében valóban ott ül a zsidó származású Harold Hirsch, így aztán tényleg szalonképtelenné tette az országban az italt. Nem véletlen, hogy zuhanni kezdtek az eladások, Keith pedig kérte Woodroffot, hogy rúgja ki Hirscht – az amerikai cégvezető azonban erre nemet mondott.

Keith vélhetően részben ezért tekerte maximumra a nácikhoz dörgölőzést, miután 1938-ban már a Coca-Cola német leányvállalatát vezette, hogy Hitlerék kegyeit visszanyerve Németországban újra elgördítse az akadályokat a márka elől. A Coca-Cola zsidó kapcsolatait felhánytorgató hadjárat után még a propagandalap Der Stürmerben is helyezett el hirdetést, hogy „tisztára mossa” a kóla hírnevét. Amerikában ezen többen felháborodtak, mondván, nyíltan finanszírozza egy amerikai cég leányvállalata Hitlert, de ott végül hamar elült a botrány.

 Keith a problémák ellenére sikerrel egyengette a kóla útját a náci Németországban. Ezt bizonyítja, hogy a második világháború kitörésekor a korábbi 100 ezer helyett már négymilliónál is több rekesz kóla fogyott az országban egy év alatt.

Kifogy a szirup

A krach a háború kitörése után azonban elkerülhetetlen volt. A kereskedelmi embargókat a korábbi ügyeskedésekkel nem lehetett kijátszani, a kólakészletek pedig rohamosan fogyni kezdtek. 1940-ben (tehát még az USA Németországnak küldött hadüzenete előtt) a Coca-Cola GmbH-nál erősen kellett törniük a fejüket, hogyan tarthatják talpon a céget a zászlóshajó termékük nélkül.

Keith ekkor kérte meg a cég vezető kémikusát, Wolfgang Scheteliget egy új ital kifejlesztésére. Schetelignek és munkatársainak nem volt könnyű dolga. Jobbára gyümölcs- és tejipari melléktermékeket felhasználva készült el a ma ismert Fanta elődje, aminek vajmi kevés köze volt a ma kapható italhoz.

Ebben jellemzően almarostot vagy a sajtkészítésnél megmaradó fehérjét vegyítették különböző, Olaszországból beszerezhető koncentrátumokkal – az ital összetétele gyakran változott, abból dolgoztak, ami volt. Az íze állítólag leginkább a most árult gyömbéres üdítőkhöz volt hasonlítható.

A név eredetéről legalább annyi történet kering, mint az ital keletkezéséről. A legvalószínűbb, hogy a Fantasie, vagyis fantázia szóból ered, de a fantastisch (fantasztikus) sem elképzelhetetlen. Ahogy azt sem fogjuk megtudni, hogy valóban gyári munkások szavazták-e meg a nevet, vagy Keith a munkatársaival agyalta ki.

Akárhogy is, a Fanta bevezetése telitalálatnak bizonyult a háborús Németországban. Ennek egyik oka megint csak Keith üzleti érzékében keresendő. A náci vezetésnél ugyanis kijárta, hogy jóval több cukrot használhasson a Fanta elkészítéséhez, mint más élelmiszerek gyártói, akiket szigorú korlátozások kötöttek. Így a Fanta lényegesen édesebb lett, mint a piacon kapható többi ital – a német háziasszonyok még ételízesítésre is használták.

Az ital népszerűségét jól mutatja, hogy 1943-ban már hárommillió rekeszt értékesítettek belőle a Harmadik Birodalomban.

A kft. életben maradt

Keith szerepe a Coca-Cola németországi történetében meglehetősen ellentmondásos. Egyrészt mindenképpen érdeme, hogy megóvta a csődtől a németországi leányvállalatot. 1945-ben, a háború befejezésekor az amerikaiak hadbalépése után először táviratozott az atlantai központba. A táviratban tényszerűen megállapította, hogy a Coca-Cola GmbH továbbra is működik, és arra kérte a feletteseit, hogy küldjenek auditorokat. Akik aztán alapos vizsgálat alá vették Keith náci kapcsolatait is, de végül nem találták vállalhatatlannak az NSDAP-be egyébként soha nem belépő cégvezetőt.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy zokszó nélkül szolgálta ki a tömeggyilkos diktatúrát és alkalmazkodott az érvényesülési feltételekhez, amibe egy kis ügyeskedés is belefért. Sőt, Pendergrast szerint akár rabszolgamunkára is foghatott embereket. A háború alatt felhalmozott nyereséget mindenesetre az utolsó fillérig eljuttatta Amerikába.

A Fanta hiába volt háborús kedvenc, egy időre lekerült a polcokról Németországban, máshol pedig ilyen eredettörténettel érthetően még kevésbé volt szalonképes. Csak 1955-ben kezdték ismét forgalmazni Európában, akkor már a mostani, narancsos ízben.

Az USA-ban viszont soha nem tudott igazán népszerűvé válni. Volt, hogy a forgalmazását is megszüntették, majd 2001-ben újra árulni kezdték. A mai napig nem tudja azonban megközelíteni a legsikeresebb Coca-Cola-termékeket eladásban.

2015-ben, a Fanta 75. születésnapja alkalmából piacra dobott emlékpalackok Németországból Fotó: Skopp / Wikimedia

Borítókép: Foteros / Pixabay

 

Oszd meg!