Az első karórák óta változatlan, ahogyan az óraszíjról gondolkodunk: két részből áll, melyeket egy csat köt össze. A Stripa Strap ezzel a bő 120 éves hagyománnyal megy szembe, és készít minden korábbinál letisztultabb, kényelmesebb és biztonságosabb szíjat, mindenféle kapocs, csat vagy bújtató nélkül. Sinka Péter egy álmát már valóra váltotta, de még kérdés, hogy üzletként is fenntartható lesz-e a sztori.
Sinka Péteren látszik, hogy fanatikusan dolgozik a tökéletes terméken, keresi a gyenge pontokat, visszafejti őket, megérti a hiba okait, és addig kutatja a megoldásokat, amíg meg nem találja a legjobbat. A Stripa Strappal öt év fejlesztés után lépett piacra, de igazából huszonöt év tapasztalata van benne, a főiskola alatt indított varrodától az ipari robotok fejlesztéséig.
Végül tavaly hagyta ott projektmenedzseri állását, hogy kizárólag a Stripával foglalkozzon, miközben az órák iránti rajongása az egész életét végigkísérte.
Sinka Péter Bálint és felesége, Klaudia: ők készítik a Stripa Strap óraszíjakat. Fotó: Sebestyén László
Mit tud a Stripa?
A Stripa Strap egy sportóra szíj, amely három szempont köré épül: legyen kényelmes, biztonságos és minimalista. Személyre és órára szabva készül, melyhez le kell adni a csukló kerületét és a szíjat tartó stiftek távolságát (órás szaknyelvben ezt lug to lugnak hívják), ezek alapján gyártják le egyedileg a szíjat.
A szíj két részből áll, egy merev pántból, mely alulról öleli át a csuklót, és egy erre rásimuló elasztikus részből, amely megadja az egész feszességét, illetve képes lekövetni a csukló vastagságának változását. Ez napi szinten akár egy centi is lehet a hőmérséklet és a fizikai terhelés függvényébén.
Ligetfalvi Viktor órás újságíró, a kronometer.hu főszerkesztője több mint fél éve használja a Stripa szíját. Kiemelte, hogy nagyon kényelmes, felszívja az izzadtságot, gyorsan szárad, feszesen áll a csuklón, és nem lesz tőle fejnehéz az óra,
Fotó: Sebestyén László
lényegében észrevétlen a viselése.
Ugyanakkor úgy látja a Stripa drága ahhoz, hogy a márkát a rendkívül árérzékeny magyar piac fenn tudja tartani. Példának a PhenomeNato szövetszíjait hozta, ami szintén egy hazai márka, melynek az eladásainak legfeljebb 1%-a származik itthonról. Szerinte sokat lendíthetne a Stripa ismertségén néhány látványos szín, mint a teniszlabda-sárga és a kék, valamint egy 20 milliméter széles változat, ami egyébként a legtöbb kurrens sportmodellnek a mérete.
Jelenleg ugyanis a Stripa kizárólag 22 mm-es szélességben gyárt szíjat, de már készül a 20 mm-es változat. Ezzel a két mérettel a okos sportórák 95%-át, míg a hagyományos karórák nyolcvan százalékát le tudják fedni.
Szinte véletlen, hogy Sinka Péter 22-es mérettel kezdett el kísérletezni, ugyanis eredetileg a saját Seiko SKX007-esére fejlesztette, és végig hagyományos órákban gondolkodott. Az eddigi vevőkör viszont főleg sportolókból áll, akik különböző okosórákhoz keresik a legjobb megoldást.
A sportolóknál nagyon előjönnek ennek a szíjnak a jó tulajdonságai. Aki csak jön-megy, dolgozik, annak csak simán szuper kényelmes és dizájnos, de egy sportolónál számít, hogy nem eshet le, nem akadhat bele semmibe, ne dörzsölje ki a csuklóját.”
A kevesebb több, csak nehéz elmagyarázni
A koncepció a minimalizmus volt. Ne legyen kiálló tépőzár, csat, pánt, semmi, de ne is tudjon lerepülni az ember kezéről. Sinka Péter eredetileg varrás nélkül képzelte el a szíjat, de miután sok ragasztót végigpróbálva sem jutott a megfelelő eredményre, belátta, hogy szükség van az öltésekre.
Éppen a hiperminimalista megjelenés miatt tűnhet úgy, hogy az egyébként hét rétegből álló szíj egy egyszerű dolog, pedig egy-egy darab elkészítése jelenleg körülbelül másfél óráig tart.
A Stripa alapítója összehasonlításnak a pólókat hozta fel, melyek elkészülte a szabástól az összevarrásig hét-nyolc lépésből áll, ezzel szemben az óraszíjához tizenhárom munkafázis szükséges.
Bredán Dávid, a legnagyobb angol nyelvű órás online magazin, az Ablogtowatch.com főszerkesztő-helyettese szerint jó szíjat vagy akár csak jó csatot készíteni összetett feladat, hiszen egyszerre kell esztétikusnak, kényelmesnek és tartósnak lennie, és mostanra rengeteg megoldást már szabadalom véd.
Ezek így együtt csak egy nagyon vékony járható ösvényt hagynak a fejlesztés és gyártás számára. Hogy mennyire nehéz ezt jól csinálni, arra a svájci Zenith példáját hozta fel, amelynek az egyik új modelljén kimondottan kényelmetlen volt a csat, és ezt jelezte is a cég technikai igazgatójának, aki elmondta, hogy már dolgoznak rajta, körülbelül két év múlva lesz eredmény.
Alsógatyától az ipari robotig
A póló nem véletlenül jött fel példának, ugyanis Péter sokáig pólógyártással foglalkozott. Varrni autodidakta módon tanult meg tizenhét évesen, miután eldöntötte, hogy egy drága télikabátot töredék áron elkészít magának.
A varrásból először nyári munka lett, majd egyetem alatt vállalkozás. Eleinte pólókat gyártott, majd jöttek az alsónadrágok – itt már termékfejlesztőként kutatta, mitől lesz egy alsó kényelmes. Megvizsgálta, hol és mennyit kell nyúlnia az anyagnak ahhoz, hogy jó legyen viselni, majd a kész termékeket bevitte egy butikba, ahol lecsaptak rá, és berendeltek további darabokat. Nem sokkal később már tizenhét viszonteladója volt, és a Divat Olimpián a márkája, az Emberre szabva közönségdíjat kapott.
A varrodának végül a kínai kereskedelmi kvóták 2004-es eltörlése tett be, a távol-keletről beáramló olcsó áruval nem tudott versenyezni. Ezután még dolgozott pólótervezőként és marketingesként, majd egy ipari nyomtatókkal és szoftverfejlesztéssel foglalkozó cégnél kötött ki.
Sinka Péter és a Seiko SKX007, amire eredetileg a szíjat fejlesztette
„Kérdezték, hogy milyen végzettségeim vannak. Mondtam, hogy műszaki van, ruhaipari is, igaz, autodidakta módon, de a textilhez értek. Mondták, hogy műszaki területen azonnal tudnak széket adni, ipari robotot kell építeni.”
Mondtam, hogy ez tök jó, de én nem tudok ipari robotot építeni. Aztán kiderült, hogy de.”
Péter alapvégzettsége gépi forgácsoló, tehát a fémekhez iskolai szinten ért, kiderült, hogy minden más megtanulható. Nem kellett kikutatni, hogy milyen méretű alkatrészek legyártásához milyen megmunkáló szükséges. Ami hiányzott a tudáshoz, mondja, azokat mind be tudta pótolni.
„Úgyhogy szépen lassan összeállt a robot, amit a Foxconnak kellett használt alkatrészekből összelegózni. A világ egyik legkomolyabb összeszerelő üzeméről beszélünk, volt mindenféle alkatrészük, azt szépen összesöpörték, és odaadták nekünk, hogy akkor építsünk egyet.”
Egy következő projektben egy izmokat stimuláló elektromos tréningruhát kellett átdolgoznia, hogy könnyebb és kényelmesebb legyen. Ekkor kezdett nemzetközi textilkiállításokra járni, hogy lássa, milyen lehetőségek vannak az anyagokban.
„Volt egy meglévő ruhájuk, és azt kérdezték tőlem, hogy mennyiben tudnám én ezt jobbá tenni. Elkezdtem visszafejteni a hibáit abból, amit láttam. Megnéztem, milyen varrási megoldásokkal dolgoztak, és ebből visszafejtettem, hogy az az erősítés azért van, mert elszakadt, és azért szakadt el, mert ott nagy az igénybevétel. A legtöbb ember úgy gondolkozik, hogy történésre reagál. Van egy hiba, és akkor ő azt mondja, hogy orvosolni kellene ezt a hibát. Mit tudom én, kireped itt a gatyám, hát akkor varrok ide egy foltot. De akkor kireped alatta, és akkor varrok ide egy nagyobb foltot,végül eljutunk oda, hogy az egész egy nagy folt lesz, és akkor sose reped ki, és kész. Én mint termékfejlesztő nem így gondolkozom. Mögé nézek, hogy de miért reped az ki? És nem lehetne, hogy hosszirányba nyújthatóvá kéne tenni ezt az anyagot? És akkor nem kellenek a foltok, meg nem kell semmi, hanem ez kinyúlik, és utána visszamegy. Még a fehérneműnél jött ez elő, hogy milyen irányba és mekkorának kell nyúlnia egy anyagnak ahhoz, hogy az kényelmes legyen.”
Ekkor a főállása mellett már aktívan dolgozott a Stripa koncepcióján, és folyamatosan fejlesztette. Eleinte roppant kényelmetlen volt, sokat kísérletezett a különböző elemekkel, a prototípusokat pedig folyamatosan hordta, gyepálta. Sok helyről rendelt gumikat, hátha valamelyik jó lesz. Kategorizálta az értékeiket, próbálgatta és hordta őket, ezzel elment három év. Főállásban robotot és elektromos ruhát fejlesztett, de közben péntekenként elővette az óraszíjat, és esténként ezzel töltötte az idejét.
Az új anyag feltalálása
Végül a nagy vásárokon nem talált a szíjhoz megfelelő anyagot, viszont elég adatot gyűjtött, és tudta, hogy milyen paraméterekre van szüksége. Lemérte, milyen erő kényelmes még a felvételhez szükséges feszítő mozdulathoz, és mekkora nyúlás kell ahhoz, hogy át lehessen bújtatni rajta a kezet, majd a kiállításokon megszerzett kapcsolataival elkezdte felkutatni a gyártót, aki ezt hajlandó elkészíteni.
Kelet-európai cégeknél kezdte a puhatolózást, de ott egyértelműen elzárkóztak a kiszolgálásától. Nyugat-Európa felé fordult, és ott már talált nyitott füleket, végül lett olyan partner, aki legyártotta neki az első ezer métert.
„Általában a gyártók úgy vannak vele, hogy amikor nagyon pontosan és komolyan leírom, hogy milyen értékeket szeretnék egy anyagtól, akkor látják, hogy komolyan gondolom, és ez egy izgi projekt lesz. Kíváncsiak lesznek, hogy meddig jutok vele. Ha akkurátus vagyok ezekben a dolgokban, akkor szívesen segítenek. Az első három év viszont tényleg kínszenvedés volt, mert amíg nem jöttek meg ezek az anyagok, addig mindenféle talált cuccokkal kísérleteztem.”
Fotó: Sebestyén László
Kipakol elém néhány régi prototípust, amelyek valóban nagyon kezdetlegesnek tűnnek a most kapható, végleges termékhez képest. Lépésről lépésre számolta fel a gyenge pontokat, míg el nem érte a kívánt eredményt. Ezen a ponton vált nyilvánvalóvá, hogy miért nem csinálta meg előtte senki sem ezt a szíjat: egyszerűen nem léteztek hozzá a megfelelő szövetek, amelyek kellően rugalmasak, kellemesek a bőrnek, de ellenállnak a kopásnak, a sós víznek és az UV sugárzásnak. Ezek legyártását neki kellett kijárnia. Amikor már jónak, kompaktnak és gyárthatónak érezte a terméket, a munkája során felhalmozott bónuszaiból megvásárolta a gyártáshoz szükséges gépeket és alapanyagokat.
Amikor az első vásárló megérkezett, és csilingelt telefon, mint egy pénztárgép, az nagyon jó volt, akkor ott elsírtam magam.”
Egyelőre a feleségével ketten dolgoznak minden példányon a Veszprém belvárosában bérelt műhelyben, de van webshop is. A pillanatnyi kereslet mellett elég, ha napi négy-öt darabot el tudnak készíteni. De megvan a terv arra is, ha nagyobb volument kell gyártani. Jelenleg 100 euró körüli áron kínálják a szíjakat.
Tisza Klaudia, Péter felesége, hozzátartozik a webshop üzemeltetése. Fotó: Sebestyén László
Most dől el, hogy siker vagy csőd lesz
A vállalkozás még az út elején jár, Péter rakja össze az összes szíjat, ő ismeri a gyártás mechanizmusait. Van terve az esetleg felfutó kereslet kiszolgálására. Még amikor varrodája volt, akkor is folyamatosan azon gondolkozott, hány varrónőt és hogyan kéne leültetni ahhoz, hogy a gyártósor félpercenként kiadjon egy pólót.
Lemérte a munkafázisokat, és például rájött arra, hogy nem a varrási idő a legtöbb, hanem az anyagok átpakolása, és nem mindegy, hogy milyen sorrendben vannak a gépek, milyen széken ülnek, min tárolják az anyagokat. Úgy látja, hogy az óraszíjnál sincs ez másként, de még nem érték el azt a volument, amivel el tudja kezdeni az optimalizálást.
A nagyszériás gyártást nem látja problémásnak, sőt, azt is megoldhatónak gondolja, hogy egy nagy márka beszállítói legyenek. Péter szerint ugyan időnként esik be hozzájuk egy-egy megrendelés extrém csuklóvastagsággal, de, mint mondja, az emberiség csuklóméretében nincs olyan nagy szórás. Példának az Apple Watchhoz való gyári, rugalmas körpántot említi, amit kilenc méretben kapni, amivel a vevők 99%-át le lehet fedni.
„Amikor az ipari robotot csináltuk, akkor az volt a feladat, hogy kell valami, ami összecsavarozza azzal a hat csavarral azt a két cuccot. Ha az lesz a feladat, hogy kellene valami, ami helyettem megcsinálja az illesztéseket és ragasztásokat, hála Istennek, az előképzettségemből adódóan nagyon gyorsan találok hozzá gépet.
Már három éve töröm a fejemet, hogy mit, mivel tudnék kiváltani, úgyhogy igazából a gépesítés csak pénz kérdése.”
A színek bevezetése Péter szerint megint csak csak pénz kérdése, de egyelőre az a cél, hogy minél többféle óratípust ki tudjanak szolgálni. A szín mellett még a dombornyomattal tudja egyedivé tenni a szíjat, például amióta a hazai gyártású óramárka, az Evolvens egyik beszállítói, erre is van megoldás. Körülbelül hat hét alatt bármilyen dombornyomó szerszámot le tud gyártatni.
Érdekesség, hogy éppen a dombornyomat sütése a legkényesebb munkafázis, nagyon könnyű elrontani. És mivel ez az utolsó lépés, Péter mindig párosával készíti a szíjakat, hiába van csak egy megrendelés, akkor is kettőt rak össze.
„Az volt az álmom, hogy itt az Óváros téren nyitunk egy kis üzletet, ahova bejönnek az emberek, mint egy szalonba, és elkészítem nekik a szíjat. Ez igazából kicsiben megvalósult, az álom valóra vált. Vannak, akik bejönnek ide, kérnek egy jó szíjat, csak ők még nem fizetnek érte, mert ők egyelőre a partnereink, sportolók, akikkel együtt dolgozunk”.
