Rossz kollégáknak, rossz főnököknek és kiváló szakembereknek egyaránt hálás az akár Nobel-díjra is esélyes magyar kutató, aki a szlovák Ma7-nek adott interjút.
„Nekem soha nem az volt a célom, hogy hosszabb legyen a CV-m vagy vastagabb a pénztárcám. Voltam nagyon mélyen is” – mondja pályájának egy pontjáról Karikó Katalin a ma7.sk-nak adott interjújában.
Ha mindent elveszítesz, nincs vesztenivalód
„Amikor lefokoztak, nem keseregtem sokáig, örültem a szabadságnak. Később volt olyan, hogy arra jöttem haza egy konferenciáról, hogy a laboromat átrendezték, a cuccaimat kipakolták a folyosóra, már megvolt, ki viszi el a székem. A Harcosok klubja című filmben mondják, ha mindent elveszítesz, nincs vesztenivalód. Én is így álltam hozzá.”
Egy a kiváló kutatótársak közül: Drew Weissman és Karikó Katalin. 2005-ös közös felfedezésük a Karikó-Weissman technológia.
Mint mondja, csak arra koncentrált, amin tud változtatni. „Hogy a másik fizetésemelést kap, saját labort, azon miért stresszelném magam, az teszi tönkre az embereket. Tudom, mennyire nehéz ilyen környezetben dolgozni.”
A saját csapatát is arra ösztönzi, hogy ne érte vagy a BioNTech-ért dolgozzanak, hanem saját magukért, azért mert tudni, látni, megismerni akarnak.
Amerikában is bőven volt akadály
Az mostanra közismert, hogy Szegedről annak idején kirúgták, és mivel szakmailag kilátástalan volt a pályája, el kellett hagynia Magyarországot, de most is arról is mesélt, hogy egyszer Amerikából is ki akarták toloncolni.
„Ez még egy korábbi munkahelyemen volt, a Temple Egyetemen. Tizenhétezer dollár volt az éves fizetésem, ennyiből éltünk hárman. Mikor meséltem erről az időszakról az egyik német lapnak, ott hetvenezret írtak le, mert azt hitték összekevertem a seventy-t a seventeen-nel. Szóval a főnököm azt mondta, ő hívott meg az USA-ba, nem mehetek innen sehová, legfeljebb haza Magyarországra. Állást ajánlottak ugyanis a Johns Hopkins-on, ez az ember meg nem engedett el, visszavonatta az állásajánlatot.”
Egy kép 2005-bőlMa azt mondja, nem haragszik rá, hiszen, ha ő nincs, biztosan egész más irányt vesz a pályája. Volt főnökének ugyanis akadt néhány ellenlábasa a szakmában, megkereste őket, így került a bethesdai orvosi egyetemre, ahol kilenc hónapot dolgozott, és mint később kiderült, ez meghatározó időszak volt a karrierjében.
Nem mindig volt hol aludnia
„Itt találkoztam először azzal a vegyülettel – a lipofectinnel – amelybe becsomagolva az RNS-t, sikerült bejuttatunk a sejtekbe anélkül, hogy az enzimek feldarabolták volna azt. Érdekes időszak volt. Egyszer, amikor megbetegedtem, mondták, menjek haza, de nem volt haza. (nevet) Általában az irodában aludtam. Hétfőn hajnalban elindultam otthonról, Philadelphiából, pénteken mentem haza, hétközben meg ott aludtam, ahol tudtam.”
Ezután még döcögős volt az út a nagy felfedezést jelentő mRNS-technológiáig, egy kollégájával írt publikációjukat például azzal utasította el a Nature hogy nem elég jó, és hogy Incremental, vagyis járulékos, nem elég fontos. (A szót Karikó Katalin sem ismerte, meg kellett néznie a szótárban, mit is jelent.)
Mindezek után mégis azt mondja, senki ne gondolja, hogy csak rossz kollégái, rossz főnökei voltak. Kiváló szakemberekkel dolgozhatott együtt, és a kudarcokból is mindig építkezett.
„Minden egyes szakmai pofon a hasznomra vált. Higgye el, minden irónia nélkül mondhatom, ha megkapom a Nobel-díjat, ezeknek az embereknek is köszönet fogok mondani.”
A magyar Forbesban először tavaly jelent meg hosszú portré Karikó Katalin különleges életéről, kivételesen a Forbes.hu-n is teljes terjedelemben közöltük később. Itt olvashatod el.
Nyitókép: Karikó Katalin / Biontech
