A második világháború alatt született Szigethy Annaként, kislányként ült börtönben, kiskamaszként átélte 1956-ot, élt Új-Zélandon, Londonban, majd ritka sikeres könyvkiadói és írói karriert futott be Kanadában. Anna Porter azon kevés írók, újságírók egyike, aki többször is lehetőséget kapott, hogy személyesen, hosszan beszélgessen Soros Györggyel. A magyar származású kanadai író Mit akar Soros? című könyve most jelent meg magyarul a magyar Forbes tulajdonosai által alapított kiadó gondozásában. A pár napra Budapestre látogató szerzővel könyvéről és saját kalandos életéről is beszélgettünk.
Miért éppen Soros Györgyről írt könyvet?
Amikor a Ghost of Europe című könyvemet írtam, amihez nagyon sokakkal beszélgettem, rengetegen emlegették Soros György nevét. Nagyon sokan mondták, hogy Soros itt segített, ott segített, ide adott pénzt, oda adott pénzt. Akkor még nem volt ez a nagy Soros- ellenesség, legalábbis itt nem. Elkezdett érdekelni, hogy ki ez az ember, aki milliókat, milliárdokat adott olyan országoknak, ahová éveken, évtizedeken át semmilyen más segítség nem jött. Ki ő, és miért csinálja ezt.
Ma is azt gondolom, hogy nincs még egy olyan ember, akinek ilyen széles elképzelése van arról, hogy a világnak hogyan kéne kinéznie. Intellektuális szempontból roppant érdekes ember, akár egyetértesz vele, akár nem.
Nehéz volt hozzá bejutni? Legendásan kevés újságíróval, íróval áll szóba.
Összeköttetések. De lehet, hogy már megbánta.
Ez csak feltételezés, vagy tudja?
Nem szerette a könyvemet. Úgy érezte, hogy nem adok neki elég elismerést. Az utolsó fejezetben mondjuk tényleg megpróbáltam felmérni, hogy mire, mennyi pénzt áldozott, és mit ért el vele, és valóban arra a következtetésre jutottam, hogy nem sok nyoma maradt a törekvéseinek. Szerintem azt a konklúziót nagyon nem szerette, hogy az öröksége nem maradandó, mert nagyon sok helyen nem sikerült a demokráciát megszilárdítania. Oroszországban semmi nyoma a demokráciának, Lengyelországban csak átmenetileg működött, és ráadásul mindenhol ellenségként tekintenek rá. Magyarországon főellenséggé vált, Csehország végképp nagyon Soros-ellenes, Romániában persona non grata. Már félnie kell, ha ezekbe az országokba akar menni, de nem is akar.
Egyébként most, amikor aktualizáltam a könyvet (került bele egy teljesen új fejezet, új előszó és több helyen frissítés – a szerk.), és mivel Amerikában is újra kiadják, írtam neki, hogy ha van benne, amit szeretne pontosítani, akkor beszéljünk. Mivel mereven elzárkózott és nemet mondott, ebből is arra következtetek, hogy sem ő, sem a titkára–szóvivője nem szerette a könyvet.
Anna Porter a Marriott szállóban Budapesten 2019. november 26-án. A könyvet a Forbes tulajdonosainak könyvkiadója, a Barecz & Conrad Books jelentette meg (Fotók: Fekete Csaba)
Kétszer beszélt Soros Györggyel hosszabban?
Igen, kétszer. De nemcsak vele találkoztam, hanem az összes szenior emberével is hosszan beszéltem. Nem egyedül ő érdekelt, hanem az emberei, akikkel a Nyílt Társadalom alapítványokban dolgozik. Magyarországon például Koncz Katalinnal, Rév Istvánnal, Teplán Istvánnal találkoztam, hozzájuk nem volt nehéz bejutni. Aryeh Neier (a Human Rights Watch alapítója, majd húsz éven át Soros alapítványának elnöke – a szerk.) volt a legnehezebb, de ő is érdekelt, mint ahogy Ivan Krastev (bolgár társadalomtudós, a szófiai Liberális Stratégiák Központjának igazgatója – a szerk.) is, ők mind érdekes emberek. Érdekelt a filozófiájuk, a felfogásuk. Közülük többen olvasták a könyvet, Michael Ignatieff (ma a CEU rektora, korábban kanadai liberális politikus – a szerk.), aki akkor még nem dolgozott Sorosnak, például kéziratban is látta. Ők úgy érezték, hogy fair, és én sem érzem, hogy a könyv Soros-ellenes volna.
Én azt olvastam ki belőle, hogy szimpatizál Soros eszméivel, a Nyílt Társadalom gondolatával, talán magával Sorossal is, de ez inkább egy részletező, magyarázó munka, hogy az ember jobban értse őt.
Pont így akartam írni, ez volt a cél. Hogy ki ő, mit akar, és miért.
Milyen volt a személyes benyomása róla?
Tárgyilagos volt és hideg. Persze, gondolom, hogy nem mindig ilyen, hiszen volt három felesége, biztos van egy másik oldala is. Azt hiszem, hogy tartott is tőlem. Az volt a benyomása, hogy amit írok, az nem lesz teljesen az elképzelése szerinti.
Amikor utoljára beszélgettek, még nem volt ilyen Soros-ellenesség Magyarországon. Mégis, mit gondol, mit érezhet most?
Ő büszke az ellenségeire, neki azok a jó ellenségek, akik teljesen mást gondolnak a világról, más a világnézetük. Ez csak megerősíti őt abban, hogy folytatnia kell a harcot.
Anna Porter és Galambos Márton, a Forbes főszerkesztője a könyvről beszélgetnek
Jól tudom, hogy más, Kanadába származott magyar milliárdost is ismert? Andrew Sarlóst, Peter Munkot például.
Igen, mindkettőjüket jól ismertem. Sarlós nagyon szimpatikus ember volt, de ő nem volt olyan gazdag, közel sem, mint Soros. Írt egy kéziratot és könyvkiadót keresett, így találkoztunk, aztán egyszer Magyarországra is elkísértem, az utolsó magyarországi útjára, mert kérte, hogy jöjjek vele. Peter Munk pedig barátja volt Sarlósnak, és ami érdekes, hogy rajta keresztül ismertem meg Kasztner Rezső történetét. A Kasztner-vonaton utazott és menekült meg ugyanis Peter Munk és a családja. Én meg éppen a magyar holokausztról akartam könyvet írni, és pont kerestem egy főszereplőt hozzá, aki ívet ad a történetnek.
Ez lett Kasztner Rezső, egy ellentmondásos alak, akit végül meggyilkoltak Izraelben, mint náci kollaboránst, tehát a történet vége is szörnyű. Nagyon sokat dolgoztam rajta, rengeteg túlélővel interjúztam, kifejezetten megterhelő munka volt. De azt hiszem, hogy az a legjobb könyvem. A megjelenése után sok helyre hívtak beszélgetni, az egyik ilyen alkalommal a közönség is egymásnak esett. Azok, akik úgy érezték, hogy hős volt, mert embereket mentett fizikailag megtámadták azokat, akik szerint a nácikkal kollaborált, és viszont. Egyszóval az egy nehéz könyv volt, nagy vállalkozás, és az is szomorú benne, hogy a legtöbb túlélő, akivel találkoztam, mára meg is halt. Lassan eltűnnek mind. A saját memoárjaimat sokkal könnyebben írtam meg, abban sokkal több a fény.
Abban a könyvben (magyarul Fénytörések címmel jelent meg – a szerk.) hihetetlenül élesek a kisgyerekkori emlékei. Például, amikor Szombathelyen börtönbe került az édesanyjával, mert át akartak szökni a határon. Részletesen leírja a cellát, a cellatársakat, a körülményeket, holott csupán öt és fél éves volt.
Az valószínűleg elég traumatikus volt ahhoz, hogy élesen bennem maradjon, tényleg mindenre tisztán emlékszem. Anyámnak szörnyű emlék volt ez, és a kihallgatás nekem is, főleg azért, mert nagyon erős lámpákkal világítottak a szemembe. De aztán az őrök nagyon kedvesek voltak velem, nem sok ötéves gyereket láttak ott ők sem. A cellában szalmazsákokon aludtunk, az nem volt kellemes, de ki lehetett bírni. Azt hiszem, mindez ősszel, nyár végén lehetett, mert amikor mentünk a határ felé, szalmakazlakban aludtunk.
Sok családi emléket viszont – amiket szintén beleírtam a könyvbe –, én is csak hallomásból ismerek, de azok is olyan élesek, mintha én is átéltem volna őket. Vili, a nagyapám (Rácz Vilmos, lapszerkesztő, ügyvéd, olimpikon – a szerk.) nagy mesélő volt, igaz, hogy nagyon sok mindent nagyon kiszínezett. Óriási hazafi volt, úgy nőttem fel, hogy egyrészt nagyon sok verset megtanított, még most is tudok valamennyit, másrészt teletömte a fejemet Kossuth Lajossal, Széchenyivel, a Hunyadiakkal és mindenféle nagy magyar hősökkel, akik a valóságban ugyan szinte minden csatát elvesztettek, de ő nem így mesélte.
Bennem az volt, hogy ez egy óriási nép, heroikus történelmi alakokkal, én nem akartam máshoz tartozni, és nagyon nem akartam innen elmenni ’56-ban.
Miért mentek végül el?
Jöttek az oroszok, és anyám nagyon félt, hogy mi jöhet még. Apámat már 45-ben elvitték, Szibériában volt fogságban, aztán 48-ban ugyan hazajött, de rögtön tovább ment Nyugatra. Bécsbe ment. Anyám is ült már börtönben, a nagyapám is 18 hónapot, majd miután kiengedték, sikerült őt és a nagyanyámat 56 tavaszán kijuttatni Új-Zélandra anyám nővéréhez. Mi november végén mentünk el, és azt hiszem, hogyha nem éri közvetlen találat a lakásunkat, ami akkor már csak egy szoba volt a Rákóczi út 40. alatt, akkor nem biztos, hogy elmegyünk. Anyám sem volt ettől boldog, én meg nagyon nem akartam menni. Új-Zéland éppen azért tetszett neki, mert az volt a legmesszebb. Félt, hogy vissza akarok jönni.
Érdekes belegondolni, hogy alakult volna az élete, ha nem mennek el.
Egész biztos nem lett volna belőlem könyvkiadó. Író talán lehettem volna, de nem írhattam volna szabadon a nyolcvanas évekig, és a családunk miatt – kisnemes ősök, nagyapám börtönben, anyám börtönben – biztosan nem járhattam volna egyetemre. Osztályellenségek voltunk. Az apám meg ráadásképpen orosz fogságban is volt, ez egy egészen rossz kombináció.
Még lehetett volna súlyosbítani azzal, ha a családjuk zsidó.
Na látja, tényleg? (Nevet.)
Anna Porter mindig érdekes embereket, történeteket keres, de a saját élete is kész regény
Milyen volt Új-Zélandon? Könnyű volt beilleszkedni?
Nagyon nem szerettem. Gyönyörű ország, tenger közepén, békés, biztonságos, oda még háborúban sem vesztegetnek el egy értékes bombát, de rém unalmas volt. Sokat elárul, hogy csak egyszer mentem oda vissza, Magyarországra sokkal többször jöttem, pedig ez egyáltalán nem olyan békés, nem is olyan biztonságos hely, valahogy mindig a viharok közepében találja magát. Én is csak azzal tudom ezt magyarázni, hogy valószínűleg meg vagyok őrülve.
Amint lehetett, érettségi után nem sokkal, egyetemistaként el is jöttem onnan. A fiatalok közül Új-Zélandról előbb-utóbb mindenki elindul valamerre a világba, aztán majdnem mindenki vissza is megy. Kivéve a két legjobb barátomat, ők Párizsban ragadtak, én meg Londonba mentem, majd onnan Kanadába. Londonban kaptam az első állásomat egy könyvkiadónál.
Ez tudatos volt? Mindig a könyvkiadás érdekelte?
Nem, éheztem. Öten laktunk egy lakásban, ennivalóra is alig volt pénzünk, valamit kellett csinálni. Ez egy egészen junior pozíció volt, szövegeket korrigáltam. Aztán utazó könyvügynök lettem Észak-Európában, a McMillannek dolgoztam, és onnan kerültem aztán Kanadába, Jack McClelland kiadójába.
Nem akármilyen tanítómestere volt: Jack McClelland a kanadai könyvkiadás legendás fenegyereke volt, aki bőven megelőzve a korát, sztárokat csinált az írókból, és az ország legbefolyásosabb kiadóvállalatát hozta létre. Egyszer valahol azt mondta, hogy Vili nagyapja után Jack afféle második apafigura volt az életében. Hogy került vele kapcsolatba?
Jack nem volt könnyű ember, de mindent tőle tanultam, amit a könyvkiadásról tudok. Úgy kerültem oda, hogy épp kerestek valakit, akinek az volt a feladata, hogy olvasson. Jacknek tetszett, hogy sok nyelvet beszélek, mert az angol mellett addigra franciául, oroszul és németül is elég jól tudtam. Oroszul azért, mert még otthon az iskolában tanultunk oroszt, és aztán Új-Zélandon az egyetemen is felvettem, mert a többiekkel ellentétben nem volt gondom a cirill betűkkel. Franciát is tanultam az egyetemen, mert anyám második férje holland volt, akivel franciául beszéltek otthon, ez volt a közös nyelvük. Németül meg azért, mert amikor kiskoromban a nagyszüleim valami olyanról beszélgettek, amit nem volt szabad hallanunk, akkor mindig úgy kezdték, hogy „nicht for dem Kind”, vagyis „ne a gyerek előtt”. Ez elég nagy motiváció volt, hogy valamennyire megtanuljunk németül.
Ez tetszett Jacknek, de igazából az volt a feltétel, hogy hetente 60 könyvet kellett elolvasnom. Ez nem okozott gondot.
Még mindig el tudok olvasni 400 oldalt egy óra alatt, ha nem zavar senki és tudok koncentrálni, ez nagyon hasznos, ha könyvkiadással foglalkozol.
Akkor alig hittem el, hogy bárki azért fizessen nekem, hogy olvassak. Imádtam. Ennél jobban csak azt szerettem, ha a szerzőkkel találkozhattam, akik közül nagyon sokan a barátaim lettek. Sokat dolgoztam például Margaret Laurence-szel és Margaret Atwooddal.
Mi volt a legfontosabb tanítása Jack McClellandnek?
A promóció. Hogy hogyan kell eladni, és ismertté tenni egy könyvet, és az, hogy az író a legfontosabb. Író nélkül nincs kiadás, ezt sokan elfelejtik ebben az üzletben. Neki és aztán nekem is (folyamatosan lépdelve a ranglétrán Anna Porter a kiadó vezérigazgatója lett, majd kilépett és megalapította a saját kiadóját – a szerk.) mindig az író volt a fókuszban, és ez sokat segített abban, hogy a könyvek és a vállalat is sikeres legyen. Az írókat egyfolytában küldtem országjáró turnékra, és közben nagyon sok jogot adtam el Frankfurtban, New Yorkban, sikerült a hírüket vinni a világban.
Nagyon szerettem, amit csináltam, ezért azt is elfogadtam, hogy nagyon nem voltam jól fizetve. Ez akkor nem volt olyan fontos. Ellenben amikor olyat csináltam, amit nem szerettem, például egy elmebeteg-otthonban pucoltam a vécéket, hogy legyen pénzem az egyetemre, ott számított a fizetés. Sokkal jobb a könyvkiadás!
Írt könyvet a saját nagyapjáról, Rácz Vilmosról, Kasztner Rezsőről és Soros Györgyről – nagy formátumú, ellentmondásos emberekről
Szerepelt egyszer azon a listán, amely Kanada legbefolyásosabb üzletasszonyait sorolta, és számos más elismerést is kapott. Mennyit számítanak ezek?
Ami a legtöbbet számított, az az Order of Canada, a legmagasabb állami kitüntetés. Erre vagyok a legbüszkébb, ez tényleg sokat jelent, azért is hordom mindig. Azért kaptam, mert a kanadai írók hírnevét terjesztettem a világban.
Az írás hogyan fért mindebbe bele?
Az első írásaim krimik voltak, az nekem megkönnyebbülést hozott. Krimit írni egész más, mint tárgyalni a szerzőkkel, más kiadókkal, az egyfajta levezetés.
Érdekes, hogy pont ezt a műfajt választotta.
Azt hiszem, azért, mert sokkal többe kerül elmenni egy pszichiáterhez, mint kiírni az agressziót magadból. És azon kívül még pénzt is hoz. Mindjárt az első krimit eladták vagy negyven országba, nagyon sokat kerestem rajta. Azonkívül azokról az emberekről, akiket szeretnél eltenni láb alól, fantasztikus dolgokat lehet kitalálni, hogy hogy fognak meghalni. Az első holttestemet a földalatti alá löktem, egy másikat (Gyilkosság a könyvvásáron címmel magyarul is megjelent – a szerk.) a frankfurti könyvvásáron öltem meg, szörnyű módon, nagyon rondán. (Nevet.) Ő egy amerikai ügynök volt, akinek az italába folyékony nikotint kevertem. Aki cigarettázik, az ezt nem veszi észre, de megissza, és az első dolog, ami történik, hogy nem tud mozogni, beszélni, csak ott ül egyhelyben és meghal. Mindez egy nagy német kiadó partiján történt, így kezdődött a könyvem, és nagyon élveztem a megírását, mert egy igazi amerikai ügynök volt a fejemben. Fel is ismerte magát.
Ettől elég távol vannak a tényirodalmi könyvei, Kasztnerről vagy Sorosról.
Az első non-fiction a memoárom volt (a Fénytörések – a szerk.), ami tulajdonképpen részben szintén fikció, mert a nagyapám sok mindent kitalált és az ő meséiben az egész családom visszamenőleg egyfolytában lóra ugrált, és mindenki óriási vitéz volt. Ez is könnyen jött. Amikor viszont a Kasztner vonatát írtam, akkor tényleg nem tudtam elég figyelmet szentelni a kiadóra és az írásra is, ezért eladtam a vállalatot. Csak így tudtam befejezni a könyvet. Annyira belemélyedtem abba, hogy a holokausztról írok Magyarországon, és megértsem, hogy hogy történhetett mindez ott, ahol a nagyapám szerint csupa kedélyes és vitéz ember él – kicsit kopaszok, ahogy látom, dehát sebaj –, szóval, hogy hogy hurcolhattak el pont innen másfél millió embert? Rengeteg interjút készítettem Magyarországon, Németországban, Izraelben, óriási kutatómunka volt mögötte, és teljesen beszippantottak ezek a borzalmas történetek. Muszáj volt eladnom a kiadót, mert az önmagában rengeteg figyelmet kíván. Nem egy könnyű vállalkozás.
Anna Porter dedikál. Balra Fekete Emese, a Forbes újságírója és a Soros-könyv egyik szerkesztője, jobbra Galambos Márton, a Forbes főszerkesztője
Könyvét olvasva Vili papának több határozott intelme volt, amiből aztán nem sokat fogadott meg. Azt mondta például: „soha ne menj férjhez”.
Igen, azt gondolta, hogy a legrosszabb, ami egy nővel történhet, hogy férjhez megy. Nagyon mondta, hogy ezt soha, még véletlenül se tegyem, mert akkor egy nő elveszíti az önállóságát, csak az a dolga, hogy a férjével és a gyerekekkel foglalkozzon, a férje meg közben megcsalja. Ahogy ő maga is tette a nagyanyámmal, bár én ezt akkor gyerekfejjel még nem tudtam.
Azt is mondta, hogy „soha ne feledd, hogy magyar vagy, és hogy visszatérhetsz a hazádba, ha eljön az ideje”. Ez valaha megfordult a fejében?
Nem, már nagyon eltávolodtam. Csak látogatni jöttem, jövök. összesen talán 6-7-szer voltam itt. Utoljára két éve, akkor hoztam az egyik unokámat is, a négyből.
Először mikor jött haza?
Még a kommunizmus alatt. Anyám látni akarta a második férjét és az egyik barátját, a hetvenes évek végén lehetett, még jóval a rendszerváltás előtt.
Milyen volt az a visszatérés?
Furcsa. Nagyon szürke volt a világ itt. Az emberek, az épületek, minden, és úgy emlékszem, hogy még sok volt a rom is. A férjemmel is jöttem egyszer, ő ügyvéd volt a Toronto Transit Commissionnél, ami az ottani tömegközlekedési vállalat, és azért jött, hogy magyar villamosokat vásároljanak.
A férjemnek nagyon nem tetszett, hogy ez kommunizmus, és biztos volt benne, hogy a Gellértben, ahol megszálltunk, lehallgatnak minket, ezért a saját szobánkban, a fürdőszobában káromkodott, hogy mindenki tudja meg, mennyire nem tetszik neki a rendszer.
A régi lakásba is elment?
Igen, egyszer a CBC (a kanadai köztelevízió – a szerk.) forgatott rólam egy filmet, jött egy stáb velem 2006-ban, és végigjártuk a helyszíneket. Érdekes volt, mert nem úgy emlékeztem a Rákóczi úti lakásra, mint egy sötét, kellemetlen helyre, de amikor ott voltam újra, akkor nagyon nyomasztó volt. Pedig a pincébe nem is vittem le őket, ahol egyszer egy ember bujkált, amikor kislány voltam. Tisztán emlékszem rá, az már akkor is nyomasztó volt. Voltunk az Andrássy út 60.-ban is, ami most múzeum, egy ideig a nagyapámat is fogva tartották ott a pincében. Amikor oda lementünk, az nagyon rossz hatással volt rám. És elmentünk a Kerepesi úti temetőbe is, az 56-os áldozatok sírhelyéhez.
A mai Budapest szebb, fényesebb, tisztább. Kevesebb a koldus, kevesebb, mint nálunk, bár, ha jól tudom, Orbán Viktor be is tiltotta őket. De ezek az emlékek megmaradnak.
A Mit akar Soros? című könyv megrendelhető ide kattintva
