Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]

Bővebben

Az ember mint lény az együttműködésre alakult ki, nem a versenyre – esélyt kaptunk a paradigmaváltásra? Interjú

Az ökológiai közgazdaságtan a természetet és a gazdaságot nem két különálló egységnek tekinti, hanem azt mondja, a gazdaság a természet része – emiatt pedig igenis húznunk kell egy vonalat, ameddig szennyezhetjük a bolygót, mert ha nem, a Föld nevű hajó hamarosan elsüllyed. Interjú Pataki György közgazdásszal az EU zöldre mázolt kirakatpolitikájáról, a hatékony szennyezés abszurditásáról, az ökológiai közgazdaságtan alapelveiről és arról, lehet-e annyit utazni, amennyit eddig.

Mit csináltál 1991 ősze és 1992 tavasza között?

Advertisement

Hű, az idővel mindig bajban vagyok!

Akkor segítek: ha jól számolom, ekkorra esett, hogy halasztottál egy évet az egyetemen, hogy az éppen akkor induló környezeti menedzsment szakirányra mehess. Emlékszel, mivel telt az az egy éved?

Tényleg! Persze, emlékszem: környezeti munkákkal telt. Részt vettem mindenféle kutatásokban, főleg a nagy kedvenc professzorom, Kindler József – ma már nincs köztünk – hozott munkákat, de a zöldektől is érkeztek kisebb-nagyobb megkeresések. Állandóan a könyvtárban voltam, úgy, ahogy addig is, csak az órákra nem jártam.

Tehát egyetemi és civil „megkereséseid” is voltak?

Igen. Az évfolyamtársaimmal csináltunk egy egyesületet is, Környezetgazdász Körnek hívták, és meglepő mód ott voltak az első fizetős munkáink. Óriási hiány volt a környezeti témákról szóló közgazdászelemzésekből.

Ha jól értem, 30 éve nem mozdultál ki az egyetemi falak közül – képletesen.

Igen, bár a középiskola után dolgoztam vállalatnál. A felvételi elsőre nem sikerült – mindig béna voltam az egyszeri fellépésekben –, úgyhogy elmentem dolgozni. Az volt a szerencsém, hogy tudtam angolul, akkoriban ez nagy hiány volt a cégeknél. Angol nyelvű levelező volt a titulusom, az akkori olajipari vállalat anyagellátó cégénél dolgoztam. Ez azt jelentette, hogy néha be kellett ugranom egy szürke Volgába, a sofőrrel elrobogtunk egy szállodába, ahol beszállt egy arab sejk, aztán elvittük a tárgyalásra a központba. Elég vicces látvány lehettem. (Nevet.)

Végül nem csináltam teljesen egy évig, mert csomót unatkoztam, úgyhogy elmentem egy benzinkúthoz dolgozni, ahol már van élet. Ez már átlógott a következő tanévbe: másodszorra már felvettek, de akkor is csak az esti egyetemre – még akkor is izgultam a felvételin.

A Fővám téren volt egy benzinkút, hajnalban ott dolgoztam, délután meg átmentem a túloldalra az egyetemre.

Aztán végül ottmaradtam az egyetemen, tanársegédként. Pedig rettegtem a szerepléstől. Nagyon jól éreztem magam a könyvtárban, de hogy én kiálljak és emberek előtt beszéljek, ez teljesen rémisztő volt. Mondta is a Kindler prof, hogy ez a feketeleves része.

Pataki György tanított a Budapesti Corvinus Egyetemen és a Szent István Egyetemen, évek óta tagja az Európai Ökológiai Közgazdaságtani Társaság elnökségének, és egyik vezető kutatója az Environmental Social Science Research Group (ESSRG) nevű független magyar kutatócsoportnak // Fotó: Sebestyén László

Mennyi ideig tartott megszokni?

Két évbe telt, mire úgy éreztem, hogy belerázódtam abba, hogy órát tartok. 1996-ban kezdtem a PhD-t, ez is jól elhúzódott, 2003-ban kaptam meg.

Amikor elindult a szakirány, elsősorban a környezetgazdaságtanba kóstoltatok bele, és később ástad bele magad az ökológiai közgazdaságtanba. Mesélsz a radikalizálódásodról?

A kilencvenes évek elején ráleltem a könyvtárban az Ecological Economics első számára, aztán elmentem az egyik Ökológiai Közgazdaságtan Világkonferenciára, Genfbe. Akkor kinyílt a világ: rájöttem, hogy milyen sokan vannak, akik egy másik típusú, sokkal komplexebb megközelítéssel állnak a környezeti kérdések felé.

A környezetgazdaságtan akkor már bevett megközelítés volt más országokban. A környezetgazdaságtan a környezeti ügyekre, a természeti erőforrásokkal való gazdálkodásra alkalmazott része a közgazdaságtannak. Semmit nem változtatott a standard modelleken, csak annyit, hogy beemelte a természeti erőforrásokat: hogyan gazdálkodjunk hatékonyan vele, mi az optimális adó, amit kivetünk a szennyezésre, mi az optimális támogatási szint, amit adjunk a környezetkímélő technológiáknak, termékeknek.

Tehát ezeket az erőforrásokat is be akarta árazni.

Igen, pontosan. Azt lehet mondani, hogy a környezetgazdaságtan azt mondja, hogy van a gazdaság mint különálló rendszer és van a természet. A gazdaság kivesz erőforrásokat a természetből, és hulladékot juttat vissza. Ezt a kapcsolatrendszert kell optimalizálni: úgy vedd ki az erőforrást, megújulót és nem megújulót egyaránt, hogy az a leghatékonyabb legyen, és úgy juttasd vissza a hulladékot, tehát úgy szennyezz, hogy az hatékony szennyezés legyen.

Hatékony szennyezés – aki nem közgazdász, annál ez kiüti a biztosítékot.

Milyen alapon hatékony? Hiszen ökológiailag ez ugyanúgy káros! A közgazdász annyit mond, hogy az adott technológia és kereslet preferenciái mellett ez a hatékony, tehát az emberek ennyit hajlandóak megfizetni – azaz a pénzt nézi. Attól eltekint a közgazdaságtan, hogy lehet, hogy a hatékony szennyezés összeomlasztja az ökoszisztémát.

Mit jelent pontosan a hatékony szennyezés?

Azt, hogy kivetsz egy adót, termelési díjat a szennyezés minden egyes egységére, de ha a vállalat azt befizeti, akkor annyit szennyez, amennyit akar. Az emberi egészség miatt vannak olyan standardok, amit nem haladhat meg a szennyezés. De ezt is úgy szokták meghatározni (még ma is), hogy egy egészséges felnőtthöz igazítják, viszont egy gyereknek vagy egy egészségügyi problémákkal küzdőnek már az is sok – lásd ugye a légszennyezést.

Vagy gondolj a klímaváltozásra – ott is elindult a szén-dioxid-tőzsde: mindennek lett ára, de ettől még klímakatasztrófa van. A közgazdaságtan így gondolkodik: lesznek cégek, akiknek túl drága lenne a szennyezést csökkenteni, ezért vásárolnak szennyezéskibocsátást olyan cégektől, akiknek olcsóbb csökkenteni a szennyezésüket.

Ha mindent a piacra akarunk bízni, és az állami szabályozás is a piacnak akar kedvezni, akkor állandóan ebben a logikában gondolkozunk.

Akinek van pénze, az szennyezhet, és csak azok nem fognak szennyezni, akiknek vagy olcsóbb, hogy bevezessenek egy tisztább terméket vagy technológiát, vagy nem engedhetik meg maguknak, mert szegények.

Miben más ehhez képest az ökológiai közgazdaságtan?

Annyit csinált, hogy azt mondta, a természet a nagy rendszer, a gazdaság pedig ezen belül van. Tehát a „szennyező fizet” elv, amit a közgazdaságtan kidolgozott, tök jó, de kell lennie egy határnak, mert ha túlszennyezünk, hiába hatékony a szennyezés, az ökoszisztéma összeomlik.

Az egyik ökológiai közgazdásznak van egy tökjó metaforája: képzeljük el, hogy a Föld egy teherhajó, és úszik a hatalmas óceánban. A gazdasági tevékenység a teher, amit ráteszünk, de tudjuk mindannyian, hogy minden hajónak van merülési vonala – ha a víz efölé kerül, a hajó elsüllyed. A környezetgazdaságtan nem foglalkozik azzal, hogy mennyi terhet tehetünk rá, csak azt mondja, hatékonyan pakoljunk, és akkor minden rendben lesz. Az ökológiai közgazdaságtan szerint viszont húzni kell egy vonalat.

Van a másik metafora, amit az ökológiai közgazdászok szeretnek használni, ebben viszont nem hajó szerepel, hanem egy űrhajó. Ez hogy néz ki?

Az is egy jó metafora, a 60-as években egy amerikai közgazdász találta ki. Eszerint a modell szerint eddig úgy éltünk, mint a cowboyok: a magányos férfi lovagol, lelő egy bölényt, otthagyja az egészet, csak egy pici részét eszi meg – azaz pazarol –, de ez nem számít, mert a hatásunk elhanyagolható. De ez megváltozott, mert egyre többen vagyunk. Már nincsenek szabad prérik. Ma már az űrhajós metafora illene a világra, ami egy zárt rendszer. Az űrhajóban nagyon meg kell fontolnod minden egyes mozdulatot, minden egyes dolgot, amit elfogyasztasz – nem maradhat sok hulladék, mert hova teszed? Kidobod a kozmoszba? Ez nem működik.

Egy körkörös gazdaságot kéne kialakítani, ahol mindent, amit elveszünk, vissza is adunk. A természet ezt csinálja. A természetben nincs hulladék, mindent újrahasznosít.

A környezetgazdaságtan és az ökológiai közgazdaságtan között a döntő különbség, hogy utóbbi komolyan veszi a fizikát. (Nevet.)

Az első között volt, aki beemelte az ökológiai közgazdaságtan témáját a hazai egyetemi, doktori és szakkollégiumi képzésbe // Fotó: Sebestyén László

Említetted a körforgásos gazdaságot. Ez hogyan illeszkedik a képbe? Lehet egyenlőségjelet tenni az ökológiai közgazdaságtan és a körforgásos gazdaság közé (olyan értelemben, hogy utóbbi az előbbi gyakorlati megvalósulása), vagy van különbség?

Van. Az ökológiai közgazdászok között is vita folyik, hogy mi a megoldás. Van, aki szerint a körkörös gazdaság – ennek szerintem is van létjogosultsága. Itt az a logika, hogy semmi nem mehet veszendőbe, mert amit a kukába bedobok és elvitetek valakivel, az pazarlás. A körkörös gazdaságnak ez egy szép üzenete, és ilyen szempontból az ökológiai közgazdáságtannal teljesen harmóniában van.

Az energia viszont más sztori: ezt nem lehet száz százalékig újrahasznosítani, így ez mindenképp szennyezés lesz. Ilyen értelemben a körkörös gazdaság nem tud száz százalékig körkörös lenni, főleg akkor nem, ha nem megújulókra épülünk, ezért nem biztos, hogy elegendő, ha a csak a körkörösségre törekszünk.

Arra is kéne figyelni, hogy van-e olyan, hogy elég. Amikor nem kell több. És ezt tudjuk is az életünkből, hogy van, amikor már nem tudunk többet enni, mert tele vagyunk, és ha még egy kicsit eszünk, rosszul leszünk. A gazdasági rendszerünk nem ilyen, nincs benne olyan, hogy elég. Nézzük meg a vállalatokat: az egész piac logikája, hogy minél nagyobb vagyok, minél több profitom van, annál jobb.

Az ökológiai közgazdaságtan azt mondja, hogy ez egy beteges, kóros helyzet már. Ha egy olyan rendszert építünk fel, ahol soha nem elég a profit, akkor ez egy örökké növekedni akaró rendszerré válik, ami az embert és a természetet maga alá gyűri.

Akkor tulajdonképpen az is különbség ökológiai közgazdaságtan és környezetgazdaságtan között, hogy másképp fogalmazzák meg, hogy mi az, hogy jólét.

Igen, az angolban lett erre egy szójáték: korábban ezt welfare-nek mondták, az ökológiai közgazdászok meg mások bevezették azt, hogy wellbeing. Jobb híján jóllétnek fordítjuk.

Hogyan definiálja ezt az ökológiai közgazdaságtan?

A környezetgazdaságtan azt mondja, hogy a jóllét a fogyasztással függ össze, csak ez legyen zöld, környezettudatos fogyasztás. Az ökológiai közgazdaságtan szerint a jóllét többdimenziós. Nem csak fogyasztásból áll – ezt tudjuk a pszichológiából is.

A közgazdaságtan azt mondja, hogy a munka negatív hasznosságú: azért csinálod, hogy utána fogyaszthass. Hát ez tiszta hülyeség! Egy csomó más tudományból tudjuk, hogy a munka kell, mert alkotó lények vagyunk.

A munkanélküliség az egyik legnagyobb romboló pszichésen. Aki azt mondja, hogy a munka negatív, az az alkotásra mondja – bár nyilván van különbség a különböző munkák között. De ott van egy másik dimenzió, a társas lét: aki magányos, hiába gazdag és fogyaszt sokat, nincs jóllétben.

Az ökológiai közgazdaságtan számára a munka, a fogyasztás, a társas kapcsolatok és végül: a természettel való kapcsolat – ezek mind számítanak. Kimutatható, hogy pszichésen jobban vannak az emberek a zöld területeken, mert így fejlődtünk ki, más lények társaságában, a velük való interakcióban. Egyetlen fa is nagy érték lehet, főleg a mostani időben.

Nemrég készült veled egy podcastbeszélgetés, ahol beszéltél arról is, hogy az ökológiai közgazdaságtan tulajdonképpen visszakanyarodik a közgazdaságtan alapjaihoz. Ez ugye arról szól, hogy a növekedés nem végtelen, hanem csak egy átmeneti periódusnak kéne lennie addig, amíg a társadalmi egyenlőség ki nem alakul. Csak aztán valahogy mégis ezen a pályán maradtunk.

Igen. A klasszikus közgazdászoknál még létezett a sufficiency fogalma. Elég étel, ruházkodás és lakhely: ha ezek megvannak, utána mindenki a tudománynak és művészetnek szentelheti az életét, John Stuart Mill úgy hívta, hogy stacioner gazdaság. Azaz egy idő után megáll a növekedés, mert mindenkinek van elég, nem kell tovább gazdagodni materiális értelemben.

Közgazdászként azt tanultuk az egyetemen, hogy növekedjünk, gazdagodjunk, és akkor lecsurog a gazdagság a szegényeknek is, a gazdagok munkát adnak a szegényeknek. De ha megnézzük a piacgazdaság történetét, akkor nem ezt látjuk. Ha összehasonlítjuk a jelent a feudalizmussal, hogy ott milyen keveseknek volt megadatva, hogy egészségesen táplálkozzanak vagy kultúrához hozzáférjenek, akkor azt látjuk, hogy óriásit fejlődött az emberiség. Ezt abszolút elismeri az ökológiai közgazdaságtan is. De nem az következett be, amit a klasszikus közgazdászok reméltek.

Fotó: Sebestyén László

És mit tud tenni ezért az ökológiai közgazdaságtan?

A közgazdászok az elejétől kezdve tudták, hogy a piac nem oldja meg az elosztási kérdéseket. A piac azoknak segít, akiknek már van: azok fognak még többet nyerni. Ezért kell az állam, hogy segítse azokat, akik hátrányosabb helyzetből indulnak és kiigazítsa ezt. De ezt csomószor nem az állam csinálja, hanem a civilek. Az ökológiai közgazdaságtan azt mondja, hogy ezt sokkal tudatosabban be kéne építeni az intézményrendszerbe, hogy ne lehessen ilyen tempóban növekedni.

Ezen nemcsak azért kéne változtatni, mert széplelkű idealisták vagyunk – bár egyébként szerintem ezért is, az egyenlőség nagyon fontos érték –, hanem azért, mert egy ilyen társadalomban mindannyian rosszul érezzük magunkat.

Ezt most, a járvány idején is látjuk: az állami támogatás nem úgy működik a legtöbb országban, hogy a munkáját vesztett szegényeket segítse. Ha az állam a nagy cégeket segíti, akkor megint abban a gondolkodásban van, hogy a jólét majd lecsurog a szegényeknek. De az elmúlt évtizedek bizonyították, hogy nem csurog le.

Beszéltünk arról, hogy a körkörös gazdaság az egyik megoldási lehetőség. Milyen más gyakorlati megoldási alternatívákat tud kialakítani az ökológiai közgazdaságtan?

Méretkorlátokat kellene szabni a fogyasztásnak és a termelésnek: ez azt jelenti, hogy nem lehet például bányát nyitni, akkor sem, ha egyébként fizeted a járulékokat és engedélyeket, hanem el kell gondolkodni, hogy a bányászat olyan bolygatással jár, amivel hazavágjuk az egész tájat. Sajnos azt mondaná az ökológiai közgazdaságtan, hogy nem kell újabb bánya. (Nevet.) A gazdaságpolitikai ösztönzőket úgy alakítaná, hogy akkor tessék először az újrahasznosításból kinyerni a szükséges anyagokat, tessék olyan termékeket gyártani, amik szétszerelhetőek és visszanyerhető belőle az értékes anyag és újrahasznosítható. Ezek a technikák meg fogalmak mind ismertek a gazdaságban is: a cégeket mind rá lehetne kényszeríteni, hogy vegyék vissza, javítsák meg a terméket, használják fel őket újra, satöbbi. A tartós használatra való gyártást kéne kikényszeríteni az összes termék esetében.

Úgy kéne átalakítani a gazdaságpolitikát és az életünket, hogy bizonyos lehetőségeket megszüntetünk, de ezzel nem fog csökkenni a jóllétünk.

Ott van például az őriszentpéteri Pajta, ahol a séf régi őrségi recepteket keres és ezeket újítja meg. Szép példája ez annak, hogy igenis lehet úgy egy fine dining éttermet működtetni, hogy megpróbálsz a helyi termelőkkel és gasztro-tradíciókkal dolgozni.

Tulajdonképpen – és erről is beszéltél a podcastben – itt elsősorban az európai–amerikai kultúráról beszélünk, mert nem mindenki fogyaszt olyan mértékben és értelemben. Tudsz erre példát mondani, hogy mi az, amit el lehetne tanulni?

Egyik kedvenc példánk Bhután, ahol kiszámolják kétévente a boldogságindexet: az embereket megkérdezik, tudományosan megalapozott módon, hogy vannak (egészségileg, mentálisan stb.), és ez vezeti a gazdaságpolitikát. A GDP és a GNP a hadigazdaságra lettek kialakítva: az volt a gazdaság erősségének és a harcpotenciálnak a jele, hogy minél többet tudok termelni. Ezek semmi mást nem mutatnak, mint hogy mekkora a termelési potenciál adott évben. Az az őrület, hogy ez rajtunk maradt. Nem mindegy, hogyan mérjük a jólét mértékét, mert ez alapján fogjuk alakítani a szakpolitikáinkat.

Boldogságindexet az Unió is csinál.

Igen, de nem veszi komolyan a gazdaságpolitika. Ez a különbség. Én azt gondolom, hogy meg is állhatunk már, hisz’ mindent tudunk. Tudjuk, hogy mi kell az emberi jólléthez, csak csinálni kéne. Hova és minek növekszünk, amikor még rosszul is érezzük magunkat többségében?

Kanyarodjunk rá a másik témára, amitől most rosszul érzi magát az emberiség: hogyan látja a mostani járványhelyzetet egy ökológiai közgazdász? Milyen forgatókönyveket tudsz elképzelni?

Az egyik forgatókönyv, arról inkább ne beszéljünk, az az összeomlás. Az ökológiai közgazdaságtanban szembenéznek vele. Annyira degradáltuk a globális ökoszisztémákat, a fajgazdagságot, ami az egésznek a stabilitását adja, hogy ha ezt nem őrizzük meg, márpedig most így tűnik, akkor a súlyos társadalmi összeomlás forgatókönyve benne van a pakliban. A vírustól függetlenül is, de a vírus lehet egy jele ennek.

Ha most mindenki egy picit megállna (mint ahogy meg is álltunk), rájönnénk, hogy adott egy nagy pillanat.

Minden válság egy új fordulópont: azért jutottunk ide, mert valamit nem csinálunk jól. Mi az, amit nem csinálunk jól? Hogy lehetne másképp?

És hogyan?

Én abban hiszek – kénytelen vagyok, mert csak így tudok normálisan funkcionálni –, hogy ebből tanulni fogunk. Például azt látom, hogy csomóan elkezdtek növényeket ültetni, egymással megosztani a tudást. Ez egy újabb dolog, ami még nagy különbség a környezetgazdaságtan és az ökológiai közgazdaságtan között, és a vírus megtaníthat rá minket: az emberről alkotott kép. A környezetgazdaságtan követi a közgazdaságtannak azt az emberképét, hogy az mindig a saját hasznát akarja maximalizálni. Racionális, hideg lények vagyunk. Az ökológiai közgazdaságtan szerint nem. Lehetünk ilyenek, ha az intézményeket úgy alakítjuk ki, hogy ezt erősítjük. Ha a társadalmi normák, szabályozások, úgy néznek ránk, mint önző, haszonmaximalizáló lényekre, akkor olyanok is leszünk.

De ez a válság is mutatja, hogy ez nincs mindig így. Nézd meg, hányan varrtak maszkot vagy vásároltak be másoknak. Ilyenek is tudunk lenni: ha átrendeznénk a gazdaság ösztönzésrendszerét, intézményrendszerét és azt erősítenénk, hogy így viselkedjünk, ha ez hozná az üzleti sikert, a társadalmi státuszt… lehetne ilyen társadalomban is élni.

A mi kultúránk beleszorult egy olyan világba, amit mi magunk kreáltunk. Az ember mint lény az együttműködésre alakult ki evolúciósan, nem a versenyre.

Aki azt mondja, hogy a piacgazdaság, a piaci társadalom, az a természetes forma, mert önzők vagyunk, versenyre születtünk, az tudománytalan állítást tesz. A tudományos állítás ma az, és ezt mondja az ökológiai közgazdaságtan is, hogy az ember együttműködő lény, és a társadalmat, a gazdaságot és a politikát az együttműködésre kéne kialakítani, és kiszorítani a nem együttműködést.

Akkor a járvány igazolhatja az elméleti megközelítéseteket?

Legalábbis kiváltott olyan emberi cselekvéseket, ami azt mutatja, hogy képesek vagyunk az összefogásra.

Ha a makroszintet nézzük: most sok vita van az Unión belül is, hogy hogyan indítsuk újra a gazdaságot, és indult is egy kezdeményezés, főleg a vállalatvezetők és a civil szféra részéről, hogy ez mindenképp egy zöld és fenntartható pályára állított mentés legyen. A gazdasági mentőcsomagokat mennyire lehet zöldíteni?

Szerintem semmi akadálya annak, hogy a válságkezelés zöld kezelés legyen. Inkább az a kérdés, hogy mit értünk ezalatt. Az utóbbi időben az EU bedobta a Green Growth és a Green Deal ötletét, de ha kicsit jobban szétszedjük, hogy milyen ötletek vannak benne, ezek nem eléggé transzformatívak. Kicsit zöldrefestés ízük van. Továbbra is azt propagálják, hogy növekedjünk, csak most zöld módon.

Fotó: Sebestyén László

Mire gondolsz?

Például itt van az elektromos autók esete. Átállhatunk benzinről elektromosra, de a felvetés nem törődik azzal, hogy szükségünk van-e egyáltalán ekkora mennyiségre autókból. Másrészt: honnan jönnek az elektromos autó akkumulátorába az értékes ritkafémek? Olyan országokból, ahol vagy háború van, vagy ahol nincsenek betartva a munkával kapcsolatos jogok. Ha ez kiterjed, a kereslet nő, senki sem fog törődni a kongói gyerekekkel, pláne nem a magyar fogyasztó, aki nem is tud az egészről. És ezt zöldülésnek hívják.

Ki tudja megfizetni ezeket az elektromos autókat? Ha megnézzük az áraikat, ez megint egy óriási igazságtalanság.

Még ha olcsóbbak is lesznek, akkor is egy csomó réteg nem engedheti meg magának. Meg akkor is el fogják foglalni a helyet a városokban, ahol parkok lehetnének, játszóterek, sakkasztalok az időseknek.

Vagy az, hogy belekeverik a bioetanolt tíz százalékban – de hol állítják elő a bioetanolt? Európai nagyvállalatok elkezdtek hatalmas földterületeket – korrumpált politikusok révén – megszerezni Afrikában a helyi emberektől, és hatalmas monokultúrás ültetvényeket csinálnak, hogy bioetanolt állítsanak elő, hogy teljesítsék az EU elvárásait. Közben a helyiek éheznek vagy rabszolgamunkát végeznek ezeken a földterületeken. Ezeket mind tudjuk. Ezek a hírek mind ott vannak a tudományos elemzésekben és a médiában, az EU mégsem tesz semmit, hanem kiírja, hogy Green Deal és halad a zöldítés kirakatpolitikája mentén, miközben mögötte ott vannak a tönkretett emberi sorsok és a monokultúrává degradált tájak. Ez nem az út.

Akkor mi lenne a helyes út?

Az út az, hogy belátjuk, hogy ez a fajta mobilitásforma technológiailag és az igények szintjében is fenntarthatatlan. Ennyit nem lehet és nem is kell utazni. Újra kell tervezni a városokat, településeket, munkahelyeket, lakóhelyeket, közelebb hozni a bevásárlást, a parkokat. Nem az autó kell, hanem a használat. De ez kiváltható a városban a bringával, teherbringával, közösségi közlekedéssel, car-sharinggel, sokkal kreatívabb, ökologikusabb és társadalmilag igazságosabb megoldások lehetnének.

Egy sokkal jobb élet esélyét vesszük el, ha a képzelőerőnket korlátozva a mostani paradigmát akarjuk átfesteni zöldre, a technológiát javítgatva. Ugyanúgy nőni akarunk, többet fogyasztani.

Az ökológiai közgazdaságtannak ez nem elég. Üljünk egy asztalhoz, de ne söpörjük le ezt mint radikalizmus, idealizmus, utópia. Nem, ez rajtunk múlik, és az összes technológia és tudás adott hozzá.


Standon és online is elérhető a friss Forbes! Címlapon Máté Bence, a természet XXI. századi magyar krónikása.

 

Jó ízlés! Milyen szörnyűséges dolog. Az ízlés a kreativitás gyilkosa.

Pablo Picasso