A hét elején Vlagyimir Putyin elismerte Donyeck és Luhanszk függetlenségét. A krími konfliktussal ellentétben azonban nem egyértelmű, miért is olyan fontosak ezek a területek az orosz államfőnek. Utánajártunk, milyen stratégiai meggondolások állhatnak a kijelentés mögött.
2014-ben Vlagyimir Putyin Krím-félszigetét ismerte el függetlennek. Akkor szinte egyértelmű volt, hogy ami a geopolitikai jelentősége a Fekete- és Azovi-tenger között elhelyezkedő kereskedelmi csomópontnak. Az újra magas fokozatra kapcsolt orosz-ukrán konfliktusban úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát, Putyin a hét elején Donyeck és Luhanszk területeit nyilvánította Ukrajnától független területnek.
Csakhogy a nyugati szankciókkal követett döntés most közel sem magától értetődő, mint a Krím-félsziget esetében.
A két terület azonban stratégiailag jelentős diszrupciókat okoz Ukrajnának, a konfliktus eszkalálódása esetén pedig Oroszország katonáinak nyitva tartott kapuja lehet. A két Népköztársaság azonban saját területének kikiáltott régió kevesebb, mint egyharmadát tartja kontroll alatt, és a Putyin által aláírt függetlenségi dokumentumok sem húzzák meg tisztán a határvonalat.
Délkeleti kapuk
A történelmileg kazákok által lakott Donyeck és Luhanszk Kelet-Ukrajna déli határánál húzódik, az Azovi-tenger felett. A főként széniparáról ismert terület népességének jelentős része orosz nyelven beszél. Habár több nagy gyár is található itt, gazdaságilag nem kifejezetten jelentős országrészről beszélünk; a népesség egy része a folyamatos konfliktusok miatt vagy keletre, Oroszországba telepedett, vagy Ukrajna nyugati részeire költözött. Ennek ellenére is a jelenlegi helyzet miatt Ukrajna kulcsfontosságú közlekedési kapcsolatokat veszt a függetlenségi kísérletekkel, emellett az ország ellátási láncát is súlyosbíthatja Donyeck és Luhanszk.
A két, népköztársaságnak kikiáltott terület ráadásul a befektetőket és a kedvező hitelfelvételeket is elkanyaríthatja az országtól.
Az újonnan, Putyin által kikiáltott Donyecki és Luhanszki Népköztársaság azonban sajátnak nevezett területei egyharmadát irányítja – a nyugati kétharmadot Ukrajna harmincezer katonája védi 450 kilométeres frontvonalon keresztül a Bloomberg értesülései szerint. Amikor február 21-én Putyin elismerte a két szakadár területet, nem határozta meg pontos méretét – az általa aláírt dokumentumok sem nevezik meg, hol ér véget a donyecki és luhanszki függetlenség.
Casus belli
Az Ukrajnának okozott transzportációs kényelmetlenségek ellenére a két népköztársaság azonban nem önmagában fontos terület Oroszország számára. Mint mindig, a nagyobb képet kell nézni: Oroszország Donyeckkel és Luhanszkkal provokál és kérdőjelezi meg a nyugatiak által kiépített katonai status quo-t.
A két terület csak eszköz lehet, de azok közül is a legfontosabb: a háború okaként is megnevezhetik az oroszok a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságot.
A The New York Times szerint a nyugati államok éppen ettől tartanak. Putyin az orosz etnikum ellen elkövetett támadásnak maszkírozhatja az ukrán reakciót, ezzel tulajdonképpen azt kimondva, hogy valójában Ukrajna csapott le először arra a területre, ami nemzetközi egyetértés szerint tulajdonképpen még mindig az övé.
Ennek már az első jelei meg is mutatkoznak: a hivatalos ukrán katonai közlemények szerint az oroszok Luhanszkban már többször tüzet nyitottak a régiós főváros ellen, hogy az ukránokra kenjék az akciót.
Az álzászlós támadás nem ismeretlen a nyolc éve tartó szakadár konfliktusban, egyes jelentések szerint a bennfentes erőszak évek óta szerves része a népköztársaságok történelmének.
„Az orosz hadsereg és a különleges szolgálatok terrortámadásra készülnek, amelynek békés állampolgárok esnek majd áldozatául – figyelmeztetett Valerij Zaluzsnij, az ukrán fegyveres erők parancsnoka közleményében. – Az ellenség ezzel igyekszik igazolni, hogy az orosz hadsereg békefenntartóként vonul az országba.”
