Egy holland oknyomozó újságíró, David de Jong úgy döntött, a véres pénz nyomába ered, és feltárja, hogyan alapozták meg vagy betonozták be vagyonukat a náci rezsim kegyetlenkedéseiből a leggazdagabb német üzleti dinasztiák. Interjú a nemrég megjelent Náci milliárdosok című könyv szerzőjével.
Forbes.hu: A könyv egyik meglepetése, hogy mennyi olyan gigacég működik még ma is, ami (vagy aminek jogelődje) nagyot kaszált a náci rezsimből, kérdés nélkül kiszolgálta a birodalom kegyetlenkedéseit. Mondasz néhány példát olyan cégekre, amik ismerősek lehetnek az átlagember számára is?
David de Jong: A könyvben öt család történetéről írok, illetve azokról a cégekről, amiket kontrollálnak vagy kontrolláltak egykor. A legismertebbek ezek közül a BMW, a Volkswagen és a Porsche, de feldolgozom a Dr. Oetkert tulajdonló család történetét is. Közvetve persze sokkal több márkáról van szó, hiszen a Volkswagen csoport például nemcsak a Volkswagent és a Porschét irányítja, hanem az Audit, a Lamborghinit, a Bentleyt, a Skodát és a Seatot is, a BMW pedig a Mini Coopert és a Rolls-Royce-t. Aztán persze ott van a világ legnagyobb biztosítói közé tartozó Allianz és a Münchener Rück is.
Kikről szól a Náci milliárdosok?
1. A Quandt család
A második világháború alatt Günther Quandt volt Németország egyik legnagyobb fegyvergyártója, de jelentős volt AFA nevű akkumulátorgyára is (a mai Varta jogelődje). A többi náci milliárdoshoz hasonlóan fontos politikai kapcsolatai voltak, de személyesen is érintett volt a politikai életben, mivel második felesége, Magda Friedländer később Joseph Goebbels feleségeként a Harmadik Birodalom egyfajta first ladyje lett. Günther Quandt volt az egyik legnagyobb haszonélvezője a deportáltak és a foglyok kényszermunkájának, csak a poznani fegyvergyárában 24 ezer kényszermunkás dolgozott. Quandték Magyarországon is terveztek árjásítást (egy zsidó tulajdonban lévő akkumulátorgyár volt a célpont), a terv végül kudarcba fulladt. Az unokák a mai napig a BMW fő részvényesei.
2. A Flick család
Friedrich Flické volt a legnagyobb acél- és fegyver- és széngyár a náci Németországban. A könyv főszereplői közül az egyetlen, akit ténylegesen elítéltek Nürnbergben, de a börtönből hamar kiengedték, egy évtizeden belül már ismét Németország leggazdagabb embere volt a Daimler–Benz révén. A Flickeknek ma már nincs működő termelőcége, csak egy családi vagyonkezelője.
3. A Von Finck bankárcsalád
August von Finckre apja hagyta rá az akkor az egyik legnagyobb német bank, a Merck Finck irányítását, és övé volt a legnagyobb részesedés az Allianz és a Münchener Rück biztosítóvállalatokban is. Von Finck segített Hitlernek pénzt gyűjteni a „német művészet háza”, a müncheni Haus der Deutschen Kunst megépítéséhez, és nevéhez fűződnek a leglátványosabb privátbank-árjásítások is (a bécsi Rothschild banké és a berlini J. Dreyfusé).
4. A Porsche–Piëch család
Ferdinand Porsche Hitler kedvenc autótervezője, a Volkswagen megálmodója volt, leszármazottjai a mai napig érdekeltek a Porsche cégcsoportban. Ferdinand Porsche igyekezett a Volkswagent katonai célokra is alkalmassá tenni, az általa tervezett Kübelwagen nevű terepjárót például az észak-afrikai hadjáratban használták Rommel csapatai. A mai, Stuttgart Zuffenhausen kerületében lévő Porsche-központ területét a zsidó Wolf családtól árjásították, mélyen a piaci értéke alatt, a család nevéhez fűződő leghíresebb árjásítás a Porsche zsidó társalapítója, Adolf Rosenberger eltávolítása a cégből – az örökösök még ma is tárgyalnak ezzel kapcsolatban (ld. lejjebb).
5. Az Oetker család
Az élelmiszergyár a forradalminak számító csomagolt süteménnyel, a pudingporral és a sütőporral tört be a német piacra. A főszereplők ebben a szálban Rudolf-August Oetker és mostohaapja, Richard Kaselowsky, aki legjobb barátja özvegye, Ida Oetker révén került be a családba. Kaselowsky hithű náciként lelkes tagja volt a Himmler Baráti Köre nevű csoportosulásnak. Irányítása alatt a Dr. Oetker Hitler egyik első számú beszállítója lett, az ő termékeiket adták a német katonáknak szerte Európában, 1942-re több mint félmilliárd sütő- és pudingport adtak el a náci Németországnak, de szállítottak a frontra szárított gyümölcsöket és zöldségeket is.
A könyv bevezetőjében idézed Verena Bahlsen, a Leibniz-kekszeket gyártó Bahlsen örökösét, aki 2019-ben azt nyilatkozta, a cég ugyanúgy megfizette a kényszermunkát végzőket, mint a németeket, nincs miért bűntudatot érezniük. Az ő családjuk történetét ugyanakkor mégsem vetted bele a könyvbe, és biztosan voltak más olyan dinasztiák is, akiket ki kellett zárnod. Miért éppen ezt az öt családtörténetet választottad?
Nyilvánvaló választás volt ez az öt család – a Bahlsen a többi céghez képest például viszonylag kicsi. Azért döntöttem mellettük, mert ezek Németország legfőbb üzleti dinasztiái még ma is: mind meghatározóak voltak nemcsak a Harmadik Birodalomban, hanem akár már a Német Császárság és a weimari köztársaság, és később, az NSZK idején is. Nagyon komoly szerepük van ma is az üzleti életben.
Ezek a családok tömeges haszonélvezői és elkövetői voltak a Harmadik Birodalom bűneinek – ők profitáltak a legtöbbet a rendszerből.
Vannak más, ismert családok is, például a Krupp vagy a Thyssen, de az egykor hozzájuk tartozó cégek ma már nem léteznek. Ezeknek a családoknak a története a pénz és a hatalom folytonosságáról szól.
És ez a folytonosság volt, ami téged is érdekelt?
Igen, abszolút. A teljes képet le akartam fedni, nem csak a Harmadik Birodalom tizenkét évét.
Hogyan vettek részt a Harmadik Birodalom működésében ezek a cégek? Milyen bűnöket követtek el?
Három tényezőt vettem figyelembe. Először is mindannyian részt vettek a tömeges fegyvergyártásban. Ez önmagában nem volt bűn, bár Németország a versailles-i békeszerződés értelmében nem fegyverkezhetett. Titokban viszont csinálták. Ezáltal közvetlenül profitált a háborúból a Quandt és a Flick család, kisebb mértékben pedig a Porsche és az Oetker család is.
Emellett mindannyian részt vettek az úgynevezett árjásításokban is, melynek során zsidó üzletembereket vásároltak ki a cégeikből vagy fosztottak meg a részvényeitől, jóval a valós értékük alatt. A könyvben sok példát adok, a legnagyobb ezek közül az, ahogy a Porsche–Piëch család kitaszította a zsidó társalapítót, Adolf Rosenbergert a Porschéból. Árjásítás előfordult a megszállt területeken a nem zsidó üzletemberek családjaival is.
A harmadik pedig az 1941-től bevezetett kényszer- és rabszolgamunka-rendszer. Európaiak tízmillióit deportálták a náci Németország területére, hogy német gyárakban és bányákban dolgozzanak, 1942-től a koncentrációs táborok rabjait is kényszermunkára kötelezték. A kényszer- és rabszolgamunka legnagyobb felhasználói voltak többek között a Siemens, a Daimler–Benz, a BMW, a Krupp, valamint Günther Quandt és Friedrich Flick gyárai.
Együttműködés a koncentrációs táborokkal
Kényszermunkást és hadifoglyot bármelyik német üzleti vállalkozás igényelhetett a helyi irodánál, 1942 elejétől a koncentrációs táborok foglyait is ugyancsak kiadhatták akármelyik vállalkozásnak. A cégek az SS-től „lízingelték” a rabokat napi 4–6 birodalmi márkáért, a fogoly „alkalmasságától” függően. A háború alatt szoros együttműködés alakult ki a gigavállalatok és a koncentrációs táborok között, például Auschwitz és az IG Farben, Dachau és a BMW, Sachsenhausen és a Daimler–Benz, Ravensbrück és a Siemens, Neuengamme és Günther Quandt AFA-ja, Porsche Volkswagenje és a Dr. Oetker között.
A német gyárakban rengeteg magyar is megfordulhatott, David de Jong egy konkrét példát is hoz a könyvben. A fallerslebeni Volkswagen-gyárba 1944 májusában 300 magyar fémmunkást szállítottak Auschwitzból, hogy a nácik egyik csodafegyvere, a V–1 szárnyas rakéták lövedékeit gyártsák, brutális körülmények között. (Nem sokkal később továbbvitték őket egy lotaringiai vasércbányába, ahol már 500, szintén Auschwitzból odaszállított zsidó fogoly dolgozott.) A Volskwagen-gyárban könyörtelen tempót diktáltak. A kényszermunkások fele nő volt – közülük több százat kényszerítettek arra, hogy szülés után azonnal átadják újszülöttjeiket. „A külföldi gyerekek bölcsődéjében” történészek becslése szerint legalább 365 lengyel és orosz csecsemő halhatott meg.
Téged mi sokkolt a legjobban?
Elég naivan kezdtem neki ennek a könyvnek. A legjobban az döbbentett meg, hogy milyen mélyen bevonódtak ezek a cégek a rendszerbe – talán ez sokkolt a legjobban. Hogy milyen óriási mértékben profitáltak a náci rezsimből, hogy mennyi embert felhasználtak a céljaik eléréséhez, hogy milyen kíméletlenül fosztottak meg másokat a tulajdonuktól. Az érintettségük mértéke egyértelműen újdonság volt számomra is.
Egy másik anekdota, ami sokkoló felfedezés volt, amikor egy évtizeddel ezelőtt ifjabb August von Finck megvette a Degussa (a Német Arany- és Ezüstleválasztó Intézet – a szerk.) védjegyjogait.
Annyira perverz fordulat, hogy valaki, akinek az apja hithű náciként árjásításokkal növelte a vagyonát, ma a Degussa védjegyét viszi… Ezt több mint betegesnek találtam.
Cianid és arany
A náci rezsim többféleképpen is támaszkodott a Degussára. Egyrészt a vegyi konglomerátum által előállított cianidalapú peszticid (Zyklon-B) gázzal 1941 és 1945 között az SS több mint egymillió embert ölt meg a megsemmisítő táborokban. A holttesteket megfosztották az aranyfogaktól és -tömésektől, melyeknek nagy része a Degussa olvasztógyáraiba került. A cég finomította, majd újra eladta a haláltáborokból és az Európa-szerte jellemző rablásokból származó, milliókat érő aranyat és ezüstöt.
Viszonylag sok példa van arra, különösen az elmúlt évtizedben, hogy ezek a nagy német dinasztiák maguk bérelnek fel történészeket, hogy megvizsgálják a második világháborús szerepüket és bűneiket. A Porsche és a Quandt család is ilyen. Azt hiszem, az természetes, hogy Magyarországról nézve már ezek sem feltétlenül ismert tények. Mit gondolsz, a könyvben felsorolt bűnök közül mennyi az, ami egy átlagos német számára már ismert lehetett?
Azt mondanám, hogy a Náci milliárdosoknak csak egy nagyon kis szelete az, ami ismert lehet a nagy nyilvánosság számára. Kicsit talán ez is a könyv lényege, felsorolja, hogy mennyi mindent tettek ezek a családok azért, hogy elsimítsák, elrejtsék ezeket a részleteket. Valóban volt rá példa, hogy felkérnek történészeket, hogy végezzék el a munkát, de ezeket az ezeroldalas összefoglalókat aztán akadémiai német nyelven publikálják. A tények egyáltalán nem láthatóak, mert a németek 99,9 százaléka nem fogja elolvasni ezeket a könyveket, így a szélesebb közönséget már nem érik el.
A magyar az egyik első nyelv, amin David könyve megjelent, eddig 19 nyelvre fordították le. Itthon a HVG Könyvek adta ki // Fotó: Joachim Gern
A más nyelveket beszélőkről nem is beszélve.
Így van. Az áldozatokat sem érik el ezek a felfedezések, pedig a Harmadik Birodalom áldozatainak nagy része nem német volt, hanem magyar, holland, orosz, lengyel, ukrán, francia, és így tovább. Tehát ezek a tanulmányok nem igazán tudnak számot vetni a múlttal. Nagyon korlátozottan mutatják csak meg a részleteket. Pontosabban, ha a tartalmat tekintjük, kiemelkedő részletességű beszámolók – a Porsche kivételével –, de csak az akadémiai szakközönséget érik el.
Ezáltal pedig „csillapítják” a történelmet – de nincsenek következmények, a BMW és a Porsche alapítványai, médiadíjak, globális vállalati székhelyek, egyetemi tanszékek például továbbra is náci háborús bűnösökről vannak elnevezve, anélkül, hogy ezekre mondjuk a honlapokon felhívnák a figyelmet. A családi bizniszeket pedig továbbra is istenítjük, hiszen a történelem egy fontos szelete rejtve marad.
Ezeket a dinasztiákat minden német ismeri: tudják, hogy Ferdinand Porsche tervezte a Volkswagent, de a részleteket nem ismerik. És a történelem, a nap végén, a részletekről szól.
Hitler a Fallersleben melletti Volkswagen-gyár alapkőletételekor 1938. május 26-án, a kép jobb szélén Ferdinand Porsche. // Fotó: Wikimedia, Bundesarchiv
Tudnál példát mondani olyan cégekre, amik transzparensen kezelik a múltjukat?
Kettő jut eszembe. Az egyik a Reimann család: ők egy bizarr helyzetbe kerültek abból a szempontból, hogy az apjuk és a nagyapjuk meggyőződéses náci volt, anyai ágon viszont zsidó származásúak, a nagyapjukat 1942-ben a Gestapo tisztjei letartóztatták, nem sokkal később pedig meggyilkolták. Ők nagyon transzparensek a honlapjukon, és néhány éve a családi alapítványt is átnevezték a zsidó nagyapa neve után. (A Reimannoké a JAB nevű fogyasztási cikkekkel foglalkozó befektetési cég, portfóliójába tartoznak például a Douwe Egberts és a Dr. Pepper márkák – a szerk.)
Egy másik jó példa a történelmi transzparenciára az Allianz. Ha megnézed a honlapjukat, azt látod, hogy rendkívül részletesek a világháborúban elkövetett bűnökkel kapcsolatban: leírják, hogy hogyan nem fizették ki a zsidó részvényeseket, hogy hogyan biztosították az SS-személyzetet és az épületeket a koncentrációs táborokban, hogy hogyan árjásítottak zsidók által tulajdonolt biztosítócégeket. Az Allianz jó példa lehet a német cégek többségének arra, hogyan kell szembenézni a Harmadik Birodalom alatt elkövetett bűnökkel.
A könyvben szereplő családok összes leszármazottját felkerested, de csak egyetlen örökös állt szóba veled, a Londonban élő Gert-Rudolf Flick. Mit gondolsz, miért csak ő?
Meglepődtem, hogy ő volt az egyetlen. Ha nincs már rejtegetni valójuk, miért nem beszélnek a témáról? Jó alkalom lett volna számukra, hogy szélesebb körhöz is eljusson, mit gondolnak. Ha engem kérdezel, ez egy elhalasztott lehetőség volt a részükről. Másrészt viszont örültem, hogy legalább egyikük szóba állt velem.
Változott ez a könyv megjelenése óta?
Nem, de vannak előrelépések. A Porsche például tőzsdére megy idén, kiválik a Volkswagen-csoportból. Hatalmas IPO lesz, 80 és 100 milliárd euró közé teszik. Úgyhogy ők most erősen tisztogatnak a házuk táján, próbálnak tárgyalni – főleg a könyv megjelenése óta – Adolf Rosenberger örököseivel. A tárgyalásoknak nincs pénzügyi vetülete, a cél az, hogy történelmi elismerést kapjon.
Valahol ez azért elképesztő, hogy a Porsche és a Rosenberger család még mindig nem egyezett meg, lényegében a harmincas évek óta.
Így igaz. Tudok mondani másik példát is: a könyv végén írok a BMW Herbert Quandtról elnevezett alapítványáról annak kapcsán, hogy egyáltalán nem beszélnek Herbert Quandt életéről a honlapjukon. A könyv megjelenése után viszont kaptam olyan visszajelzést, miszerint sok Quandt-ösztöndíjas felháborodott a felfedezéstől:
úgy érezték, hazudtak nekik, amikor pénzt kaptak az alapítványtól, mert fogalmuk sem volt Herbert Quandt háborús bűneiről.
Az alapítvány azóta nyíltabban kommunikál, közzétettek a honlapjukon egy életrajzot Quandtról. Még mindig nem teljesen transzparensek, de úgy érzem, hogy a könyv nyomást helyezett rájuk. Hasonló a helyzet a Porsche–Piëch családdal, akik most kénytelenek újra átélni a történelem egyes pillanatait a Rosenberger családdal.
A borítóképen a Volskwagen 1939-es sajtóbálja, Ferdinand Porsche balról a negyedik.
