Hosszú évek várakozását és három csúszást követően megjelent az utóbbi idők legjobban várt játéka, hogy az abnormális reklámhadjárattól túlfűtött hype-jával villámgyorsan az elmúlt évek leghangosabb pofára esését produkálja. Feküdj vissza, szamuráj, Night City nélkülünk is éppen elég megviselt hely! Vendégszerzőnk írása.
A sorozatos késések, valamint a játékon dolgozó fejlesztők hosszú ideje tartó, folyamatos túlóráztatása szült egy kis aggodalmat bennem a projektet illetően, de hogy végül milyen állapotban kerül a boltok polcaira a program, arra szinte senki sem számított.
Főleg nem az a nyolcmillió előrendelő, aki már előre fizetett a játékért.
A Playstation 4-es és Xbox One-os kiadások közel játszhatatlan állapotban kerültek a játékosokhoz, a – szerencsésnek mondható – PC-s és az újgenerációs gépeken játszók pedig tengernyi hiba kíséretében próbáltak hol sikerrel, hol pedig szitkozódással elmerülni az óriásvállatok és utcai bandák uralta megaváros mindennapjaiban.
Illusztráció: CD Projekt
A megjelenés napjától kezdve szinte minden hétre, minden napra jutott valamilyen negatív hír a programmal kapcsolatosan. Legyen szó akár egy a befektetők által benyújtott keresetről – amiből e sorok írásakor már kettő is fut –, vagy akár pénzvisszatérítési-kampányról, amiről a játék kiadója előbb tájékoztatta a játékosat a közösségi felületein, mint a partnereit, akiken ez a folyamat végül is csattani fog; a Sony hálából le is szedte a játékot a digitális áruházából, a Playstation Store-ból.
De akár említhetnénk a játék mögött álló CD Projekt vezetőségének problémás nyilatkozatát, ahol az egyik pillanatban minden felelősséget magukra vállalnak, hogy aztán pár perccel később már finoman a saját belsős tesztelőikre (QA tester) hárítsák a felelősséget.
Na de botrány ide vagy oda, végül is milyen lett maga a játék? Netán egy csiszolatlan gyémánt bújik meg a botrány, és a hibáktól hemzsegő felszín alatt, ami pár hónapnyi csiszolást követően bátran ajánlhatóvá válik mindenki számára? Nos, nem teljesen ez a helyzet.
Élet a nagyvárosban
A Cybperunk 2077-ben a teljes egészében testre szabható „V-t” alakítjuk, aki a játék helyszínét adó, futurisztikus Night City táplálékláncának aljáról indul, hogy fél év alatt – amit egy montázs videó formájában látunk – az alacsonyabb körökben egy viszonylag ismertebb zsoldossá váljon. Nem sokkal később
felbérlik egy értékes tárgy ellopására, ami a Cyberpunk világának egyik leghatalmasabb vállalata, az Arasaka birtokában van.
Természetesen, egy sikeres rablás esetén rövid véget érne a játék, így terveink balul sülnek el: szemtanúi leszünk egy, a világ rendjét megbolygató gyilkosságnak, csapatunk tagjai odavesznek, mi és a lopott tárgy pedig épphogy csak megússzuk az akciót.
Illusztráció: CD Projekt
Ez amúgy egy chip, amit az épségének megőrzése érdekében kénytelenek vagyunk behelyezni a saját fejünkbe, nem is sejtve azt, hogy ezzel egy terrorista, – a Keanu Reeves által alakított – Johnny Silverhand lementett tudatát engedjük be az agyunkba, aki módszeresen el is kezdi átvenni felettünk az irányítást.
Feladataink innentől adottak: válaszok reményében meg kell találnunk azokat, akiknek végül is kellett a chip, valamint megoldást kell találnunk a fejünkben lévő potyautas eltávolítására,
mielőtt teljes egészében átveszi felettünk az irányítás és végérvényesen a digitális vadászmezőkre száműzne minket.
A felső szintekre csak lábbusszal
A Cyberpunk 2077 egy nyílt világú akciójáték, amiben szabadon barangolhatunk Night Cityben és környékén, autóval vagy gyalog, ráadásul belső nézetben. A játék során több járgányt szerezhetünk, a vertikálisan épület megapolisz felső szintjeire azonban lábbusszal jutunk csak fel – esetleg liftekkel, mert azokból rengeteg van.
A játékban töltött idő nagyjából úgy írható le, hogy kapunk egy küldetést telefonon, elmegyünk A helyre, beszélünk B emberrel, majd C helyen kinyírjuk vagy meghackeljük vagy felrobbantjuk D célszemélyeket és utalják is nekünk a lóvét. Ezt újabb autókra, fegyverekre vagy ruhákra költhetjük, illetve a kibernetikus implantátumok (ezekről még lesz szó) is euródollárokba – vagy ahogy a helyiek szeretetteljesen hívják virtuális coinjaikat –, eddie-kbe kerülnek.
Illusztráció: CD Projekt
A fő küldetések mellett a térképen elszórva találhatunk mindenféle egyéb feladatokat is, amik általában vagy a rend szerény őreinek kisegítésében merülnek ki – azaz tessék cafatokra lőni egy halom bűnözőt, abból majd tanulnak –, vagy a város kisebb-nagyobb bűnözői által adott feladatokban (ezek is hasonlóan bonyolultak egyébként). Ez eddig, ha újnak nem is, de korrektnek mondható felállás – de lesz ez még így se.
Kérdések, azok vannak
Kezdjük a pozitívumokkal: a Cyberpunk 2077 legerősebb oldala egyértelműen a központi sztoriszál felépítése és prezentálása. Egy remek turmix eredménye, amiben
a Johnny Mnemonic, a Szárnyas fejvadász, vagy akár a Páncélba zárt szellem és sok más jól ismert, klasszikus sci-fi film, regény, vagy éppen anime erkölcsi és filozófiai kérdéseit vetik fel újra.
Egy világban, ahol a tudatunkat már képesek egy chipre menteni, vajon élőnek tekinthető-e egy digitálisan lementett személyiség? Mitől és meddig számít valaki embernek? Egy, a rendszerrel összeolvadó személyiség, mely nem sokban különbözik már egy mesterséges intelligenciától, vajon rendelkezik lélekkel? Létezik egyáltalán lélek?
Illusztráció: CD Projekt
Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket vetnek fel a CD Projekt Red írói, ezeket a gondolatokat érdekesen megírt karakterek szájába adták, akik a Witcher 3-ban már megszokott parádés szinkronmunkával kelnek életre, így a játék ezen pontja képes lenne arra, hogy magába szippantson, és a stáblistáig ne is eresszen.
A játék másik kiemelt pozitívuma maga Night City,
csak emelni tudom kalapomat a tervezői előtt. A kaliforniai megapolisz egyszerre szemet gyönyörködtető és taszító, az élénk neonfények, mint rovarokat a lámpa, úgy hívnak a vállalatok uralta felhőkarcoló-rengetegbe, ahol egy kisembert – papíron – nem vár más, csak a mocskos utcák, a kilátástalanság és az utcai bandák véget nem érő harcai.
Ahol semmit se érsz, ha nem állsz be a fogyasztókhoz, vagy leszel saját sorsod kovácsa.
Mindez remekül hangzik, így teljesen jogosan teszed most fel magadban a kérdést, hogy akkor mégis mi a gond? Miért érzed úgy, hogy mindezek ellenére nem szippantott be engem a Cyberpunk-világ? Művészi oldalról nézve egy szinte hibátlan program ez, de a játékélmény, amit nyújt, nemhogy a 2020-as elvárásokat nem teljesíti, de még a 2015-ös The Witcher 3-mal szemben is rendre alulmarad.
Könnycsepp az esőben
Alapvetően két dolgot vártam a Witcher-trilógia készítőitől. Két olyan dolgot, amiket nem győztek hangsúlyozni interjúkon, játékbemutatókon, vagy szimplán előzetesekben: az érdemi szerepjátszás lehetőségét, valamint szerteágazó döntéseket, és azok érezhető következményeit.
Az első pofont a történet elején választható életutak adták. Bármelyiket is válasszuk, pusztán egy körülbelül 10-15 perces kezdőküldetés a különbség, a későbbiekben azonban ez is súlyát veszti, és bár olykor benyöghetünk egy-egy vállalati ügynökre vagy nomádra jellemző szöveget, ám azok mindig ugyanoda futnak ki, a főbb párbeszédekre nincsenek igazán hatással.
Illusztráció: CD Projekt
Így V-t – akárcsak a Witcherben Geraltot – sose érezzük a saját karakterünknek, hiszen önálló személyisége van, amire nekünk szinte semmi ráhatásunk. A Witcher után ezt persze el lehetne fogadni, viszont míg Geraltnál ott voltak a játékok alapját adó Vaják-kötetek, amik szabtak egy határt a karakter személyiségének, addig V esetében nincs ilyenről szó, így az ő esetében egy kicsit több szabadságot kaphattunk volna. És ez a kötöttség a küldetéseknél is tetten érhető.
Bár a játék első 1-2 órája alatt úgy éreztem, hogy a fent említett két elem jelen van, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem véletlenül ezeket a küldetéseket tették ki a „kirakatba” az elmúlt évek bemutatói alatt.
Az itt meghozott döntéseink minimálisan hatnak csak a történet további folyására, a rablást követően pedig – bár érzésre kinyílik a világ – a cselekmény három szálon futó fonala szinte teljesen a linearitás érzetet kelti.
Viszont hazugság lenne azt állítani, hogy a Cybperunkban nincsenek élvezetes, az ígéreteknek megfelelő küldetések. A főszáltól teljesen elszeparált mellékküldetések között szép számmal találni a központi szálhoz köthető küldetéseknél átgondoltabb és emlékezetesebb feladatokat, valamint ezeknél a döntéseink és az eltérő megközelítés is hangsúlyosabbak a végkimenetel szempontjából.
Tovább árnyalja az összképet, hogy a szerepjátszás mellett a játékmenettel sincs minden rendben. A fegyverkezelés egészen intenzív lett, egyszerű és látványos, ez alól a közelharc se kivétel, de ezzel nagyjából el is mondtunk róla minden pozitívumot.
Illusztráció: CD Projekt
A karakterfejlesztés egyszerűen rémunalmas, amit főleg a fantáziátlan perköknek és kibernetikus implantátumoknak köszönhetünk. Látványos változásokat csak nagyon ritkán fogunk elérni (például nagyobb ugrás), az esetek többségében 10-20 százalékos plusz sebzést szerzünk pisztolyainkra, vagy éppen három másodperccel gyorsabban tudunk kamerákat hackelni.
Igen, tudunk hackelni, ám ez is annyira fantáziátlan, hogy szinte szóra sem érdemes,
még ha a világ és a történet szerint egy fontos elemnek is kéne lennie. Kalandunkat színesíti továbbá a lopakodás, a vezetés és a tárgykészítés, amik nagyjából rendben is lennének, ám előbbi lehetőségével az életünket megkeserítő ostoba mesterséges intelligencia miatt nem érdemes élni, a kraftolás pedig lényegtelenné válik a játék egy pontján, hiszen minden érdemleges cuccot megszerezhetünk elesett ellenfeleinktől.
Nem éppen lélegzetelállító
Visszakanyarodva a cikk elején elhangzott kérdésre, azt már leszűrhettük, hogy a Cyberpunk 2077 esetében nem beszélhetünk egy csiszolatlan gyémántról, ahhoz túl sok probléma van magával az átgondolatlan, néhol már összecsapottnak érződő játékmenettel és az innovatívnak ígért, ám a végletekig leegyszerűsített szerepjáték-elemekkel.
Na de ettől még rossz játék lenne? Távolról sem. Mindezek ellenére ki merem jelenteni, hogy a Cyberpunk egy élvezhető, de korántsem kimagasló, tartalmas akció-kalandjáték lett, helyén kezelve megéri esélyt adni neki. Ha megfelelően erős hardveres környezettel rendelkezünk (egy erősebb PC, esetleg next-gen konzol), akkor 20-60 órára könnyűszerrel el lehet veszni Night Cityben, persze jelenleg csak akkor, ha túl tudjuk magunkat tenni a tengernyi bugon; ellenkező esetben érdemes megvárni a februárig ígért frissítéseket.
Láving Dániel
vendégszerző
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
