2006 óta nem volt olyan nehéz helyzetben a baromfiipar, mint most: a szektornak a durva költségnövekedések mellett soha nem látott mértékű madárinfluenza-járvánnyal is szembe kell néznie, lehetetlen megjósolni, mit hoznak a következő hónapok. Bárány László, az egyik legértékesebb családi cégnek számító és piacvezető Master Good ügyvezető-tulajdonosa szerint most zártunk le egy évtizedes aranykort, az eddig természetesnek vett világot jobb, ha jó pár évre elfelejtjük. Interjú.
Forbes.hu: A Bárány családnál van egy mondás: „ki kell dobni a bőröndöt”. Mit jelent ez pontosan?
Ifjabb Bárány László: Ezt a mondást akkor használjuk, amikor egy bátor lépésre van szükség, kockázatot kell vállalni. Hatvan évvel ezelőtt a nagyapám a családjától száz kilométerre kapott munkát. Csak szombatonként tudott hazamenni Békéscsabára, vonattal, és vasárnap délután már ment is vissza. Sokszor fáradt volt a sok munkától, egy alkalommal elaludt. A vonat már elindult Békéscsabáról, a következő megálló a román–magyar határ volt. Tudta, hogy legközelebb csak másnap délelőtt indul vissza a vonat, tehát ha nem száll le, nem tudja a hétvégét a családjával tölteni. Elhatározta, hogy leugrik – de nem volt benne biztos, meg meri tenni. Így hát kidobta a bőröndjét: minden vagyona abban volt, tudta, hogy utána fog ugrani. És így is történt, szerencsére nem törte össze magát, de azért bőven volt rajta zúzódás.
Innen jön a mondás, hogy kidobjuk a bőröndöt – olyan szituációkra értjük, amikor úgy érezzük, hogy nem áll más lehetőség előttünk. Számomra kisgyerekkorom óta triviális volt, hogy mit jelent.
Olyan volt, mint egy közmondás?
Így van. Felnőtt koromra derült ki, hogy ez másoknak nem egyértelmű.
A tavalyival összehasonlítva nagyon nehéz időszakon megy keresztül a baromfiipar. Volt arra példa mostanában, hogy ki kellett dobniuk a bőröndöt?
A mi iparágunk az agrárélelmiszeriparon belül is különösen dinamikusnak számít. Ez annak köszönhető, hogy a marhához, sertéshez viszonyítva a baromfi, és azon belül is a csirke tenyésztési ciklusa rövid. Sokkal gyorsabban történnek meg a változások, és ehhez nagyon gyorsan kell adaptálódni. Emiatt nálunk igen gyakran előfordul, hogy ki kell dobni a bőröndöt.
Az elmúlt három évben megindult egy jelentős változás, amit elsősorban a gabonaárak emelkedése indukált. 2019-ben a búza ára 44 forint volt. 2020-ban 56 lett, 2021-ben a betakarításkor 78 forint volt, de év végére már a 100 forintot súrolta. A várakozások alapján most nem irreális a 140–150 forintos búza sem.
Három év alatt tehát az egyik legfontosabb költséginput, a takarmányi alapanyagok ára közel háromszorosára emelkedett.
Ez bőven ad nekünk megoldandó feladatot, ahol kockázatokat kell vállalni. Tavaly nyáron például a betakarításkor több mint 75 százalékkal volt magasabb a búza ára a két évvel azelőttihez viszonyítva, de úgy döntöttünk, vállaljuk a kockázatot, hogy jó hosszú időre bevásároltunk belőle. Idén viszont azzal fogunk kockázatot vállalni, hogy a 140–150 forintos búzából nem fogunk egy évre előre bevásárolni, mert ez a takarmányár fenntarthatatlan, és úgy gondoljuk, hogy ősszel takarmányár-összeomlás várható.
De miután nincs előre megírva, hogy mi lesz, ez egy erős kockázat. Dönthetünk jól is, dönthetünk rosszul is. Nem csak jó döntéseket hoztunk, a gáz árát például nem kötöttük le egy évre előre, napi áron megyünk a mai napig – ami azért kellemetlen, mert négy és félszeresét fizetjük az egy évvel ezelőtti költségnek.
Fotó: Sebestyén László
NÉVJEGY
A Bárány család négy generáció óta foglalkozik baromfitenyésztéssel, az egykori termelési főmérnök idősebb Bárány László és két fia azonban ma már a rendszeres korszerűsítésben hisznek, úgy látják, jórészt ennek köszönhető cégcsoportjuk növekedése is. A covid évében is rohamos tempóban fejlesztettek. A Master Good a maga területén piacvezető, a McDonald’s fontos beszállítója. A cégcsoport központja Kisvárda, de van már külföldi üzemük is, Vietnámban terjeszkedtek.
43 országba exportálnak, az ebből származó bevételek stabilan kiteszik az összforgalom felét, tavaly meg is haladták azt. 2021-ben 106 milliárdos forgalmuk mellé 7,15 milliárdos adózott eredmény társult. A céget ma már az alapító fiai, László és Péter vezetik, az elmúlt 9 évben mindig szerepeltek a legnagyobb magyar családi cégek Forbes-listáján.
A Sága felvásárlásában volt kockázat? 2020 januárjában írták alá a szerződést, de az „ötéves” tervek között nem szerepelt a deal, noha már régebb óta térképen volt a cég.
Már 2015-ben, az akvizíció előtt öt évvel meg szerettük volna venni. Ennek három oka volt: a márkanév, a piac – a Sága piaca nagyon jól felépített, és országos a lefedettsége – és a sárvári gyár készítménygyártó kapacitása.
Úgy gondoltuk, hogy ahhoz, hogy teljesen bezárjuk az integrációt a továbbfeldolgozói szegmensben is, szükségünk van egy készítménygyárra. Van vágóüzemünk, a vágóüzem melléktermékeire egy petfood üzemgyárunk, egy állati fehérjefeldolgozó gyárunk, kényelmiétel-gyárunk, panírozó gyárunk, de húskészítménygyárunk – tehát ami virslit, sonkát, párizsit tud gyártani – nem volt.
Két lehetőségünk volt: vagy építünk, vagy veszünk egyet. 2015-ben, amikor ráfordultunk erre, a Sága angol anyacégét egy másik angol cég megvette, így meghiúsult az akvizíció. 2019 tavaszán szereztem arról tudomást, hogy a felvásárló kihívások előtt áll, és elkezdte tisztítani a portfólióját.
Éreztem, hogy eljött az idő arra, hogy ajánlatot tegyünk.
Akkor már megszavazták a brexitet, és egy Egyesült Királyságon kívül, ráadásul Európa másik felén lévő, nem túl sok eredményt termelő cégről volt szó. Valószínűleg már évek óta elengedhető eszköz lehetett.
Ebben viszont nem érzékelek „bőröndkidobásos” helyzetet, ennél azért nagyobb kockázatokat is szoktunk vállalni. (Nevet.) Természetesen volt benne kockázat, mint minden akvizícióban, mert rá kellett jönnünk, hogy akármennyire is igyekszünk átvilágítani, nem látszott, hogy milyen csontvázak lehetnek a szekrényben.
A szerződés aláírása után néhány napon belül átutaltak a Ságának 450 millió forintot, hogy az üzem egyes részeit minél előbb fel lehessen újítani. Mennyire történt utolsó pillanatban a felvásárlás?
A Sága szempontjából nem gondolom, hogy utolsó pillanatban történt volna. Annak idején úgy fogalmaztam, hogy a Ságára egy tisztes szegénység volt jellemző. Ez azt jelenti, hogy nem voltak új gépek, viszont egy nagyon jó gárda menedzselte a gyárat, és kiváló munkát végeztek úgy, hogy közel egy évtizede egy fillért sem kaptak a tulajdonostól. Abból a kevés pénzből, amiből gazdálkodtak, abszolút magas minőségen óvták meg mind az eszközök, mind az épületek állagát. Az, hogy a vevők ebből semmit nem éreztek, annak is köszönhető, hogy a minőség iránt nagyon elkötelezettek. Ebben jól illeszkedtek a mi csapatunkba, nálunk is ez az egyik vezérelv, hogy a minőségből nem engedünk.
Viszont mi egy más szemlélettel rendelkezünk: a modern gyártósorokban hiszünk, a legmagasabb technológiai színvonalon történő gyártásban.
Rögtön láttuk, hogy milyen gépek azok, amiket cserélni kell, és azonnal biztosítottuk is a forrást, hogy megkezdődhessen a technológiai felújítás. Az elmúlt két évben közel 3,5 milliárd forintot költöttünk gépekre.
Elképzelhető, hogy a Sága a jövőben európai porondra lép?
Minimum régiós szintekre szánjuk, bár a húskészítmény más műfaj, mint a friss baromfi.
Mert „magyarabb”?
Igen. Látni kell a realitásokat. Nem fogjuk felvenni a versenyt egy évtizedek óta meglévő, folyamatosan modernizálódó, 80 milliós piacon működő húskészítménygyártó üzemmel Németországban. De azt gondolom, hogy a környező országokban igen. Illetve van tennivaló itthon is, ez főleg a diszkontokra igaz: nagyon sok olyan terméket hoznak be külföldről, amit Magyarországon is lehetne gyártani.
A Sága gyártószínvonala abszolút megfelel a magyar felső-középmezőnynek, de ugyanúgy, ahogy a magyar NB I, ez sem világszínvonalú.
Fotó: Sebestyén László
Mivel nem alkalmas hosszú távon olyan mértékű robotizációra, amiben mi gondolkozunk, jövőre új gyárat fogunk építeni. Azt gondolom, hogy az új gyárban már képesek leszünk arra, hogy azt tudjuk mondani egy diszkontláncnak, hogy amit Németországról hoz be, ugyanannyiért tőlünk is meg tudja venni.
A színre lépésünkkel a Ságának két dolgot hoztunk: tőkét és kereskedelmi látásmódot. Az eladásai éveken át folyamatosan csökkentek, most viszont gyakorlatilag többet adunk el, mint a márka történetében bármikor.
Térjünk rá arra, hogy milyen éve van most a baromfiiparnak. Beszéltünk az energia- és a takarmányárak növekedéséről. Milyen folyamatok vezettek oda, hogy idénre harapófogóba került a szektor?
Utoljára talán 2006-ban, az első madárinfluenza idején volt ilyen nehéz helyzetben a baromfiipar. Akkoriban a média azt az érzést keltette az emberekben, hogy a madárinfluenza át tud terjedni a madárról az emberre, ezért az emberek hónapokig nem vettek csirkehúst. Mit jelent a mostani kettős szorítás? Egyik oldalról:
soha nem látott mértékű madárinfluenza-járvány pusztít Európa-szerte.
Sőt, most már az észak-amerikai kontinenst is elérte, pedig ott eddig még soha nem volt pandémia. Arra sem volt még példa, hogy a járvány nyáron is itt maradjon velünk, a humán influenzához hasonlóan a madárinfluenzának is ősszel és tavasszal van szezonja. Most viszont továbbra is pusztít, ami nagyon komoly termeléskieséseket okozott. Ez igencsak megnehezíti az iparág helyzetét.
A másik szorító tényező, hogy egy emberemlékezet óta nem látott költségnövekedéssel szembesülünk. Több mint kétszeresére nőnek a takarmányköltségek, ezt egyik pillanatról a másikra nem tudtuk a fogyasztóra hárítani. Az első hónapokban veszteséggel kellett árulnunk a termékeinket, hiszen már fizetnünk kellett a megemelkedett költségeket, és sok időbe telt, amíg ezt az áruházakon át tudtuk vinni, és ők a fogyasztókkal el tudták fogadtatni, hogy jelentősen emelkedik a hús ára.
Költségoldalon számolniuk kellett a munkabérek növekedésével is, ami szintén nem a „csökkenthető” kategória.
Sőt, valószínűleg jövőre megint egy jelentősebb emelésre lesz szükség az infláció miatt.
Azt a világot, amit az elmúlt évtizedben természetesnek vettünk, jó pár évre el kell felejtenünk.
Most visszagondolva kijelenthetjük, hogy ez volt az aranykor: defláció, nagyon stabil, kiszámítható gazdasági környezet. Kell, hogy az embernek legyenek hosszú távú tervei, de fel kell arra készülni, hogy ezek bármikor változhatnak. Több olyan külföldi vevőnk van, akikkel éves ármegállapodásunk volt – most eljutottunk oda, hogy havi árazásban vagyunk. Eddig ez elképzelhetetlen volt.
Milyen szintre kellene beállniuk a költségeknek ahhoz, hogy stabillá váljon a baromfiipar?
Költségnövekedés szempontjából a legnagyobb hatása jelen pillanatban a takarmánynak van. Ha a gabonaár emelkedése megáll, az hozhat egyfajta stabilitást. Az energiaárak hatalmasat nőttek, de most beálltak egy szintre, lényegi energiaköltség-változást nem látunk. Plusz-mínusz néhány százalék mozgás már nem mérvadó – száz százalékot meghaladó növekedés nincs, és nagyon remélem, hogy nem is lesz. De azt is lehet látni, hogy a szomszédban zajló háború elhúzódik. Nem lehet tudni, hogy milyen fordulatok jönnek, és azoknak milyen hatása lesz az energiára.
Összességében milyen kilátásai vannak most a szektornak? Hova futhat ki ez a sok rizikófaktor – energiaárak, takarmányárak, munkabérek növekedése, munkaerőhiány, madárinfluenza?
Ami az inflációs környezetet illeti, amennyire tudjuk, nyilván igyekszünk továbbhárítani a terheket a vevőre, mint ahogy mindenki más. A vevő pedig eldönti, hogy ilyen áron akar-e vásárolni az adott termékből, illetve hogy ugyanannyit akar-e venni, vagy nem.
Ha kevesebbet vásárol, túltermelés következik be, ami nagyon fájdalmas lesz, mert amellett, hogy emelkednek a költségeink, túltermelés idején csökken a termék ára. Tudjuk, hogy ennek milyen a mechanizmusa: ahol veszteségképződés van, ott az ipar a termelés visszafogással válaszol. Elképzelhető egy ilyen szcenárió. De ha a madárinfluenza nagy erőkkel tér vissza ősszel, az önmagában olyan szinten lecsökkenti a termelést, hogy mégsem lesz túltermelés. Ezt nem lehet megjósolni.
Van egy latin kifejezés: „Navigare necessere est.” „Hajózni márpedig muszáj.” Ez most egy ilyen helyzet.
Ebben az inflációs helyzetben minél inkább alapvető az élelmiszer (például a nyers hús), a költségeket annál könnyebben sikerülhet továbbhárítani, hiszen enni kell. Viszont minél magasabb a továbbfeldolgozottság mértéke, annál nehezebb ezt a mértékű költségnövekedést a termékekben a vevőre hárítani. Magyarul a profit termelése csökken.
A munkaerőkérdéssel kapcsolatban azt gondolom, hogy Magyarország nagyon komoly utat tett meg a 2008-as válságot követő nagymértékű munkanélküliség óta. Ez annak köszönhető, hogy rengeteg új munkahely létesült, ami egy örvendetes dolog, viszont azt látni kell, hogy jelen pillanatban a munkaerőhiány gátolja a további fejlődést. Erre kétféle választ lehet adni. Az egyik az automatizáció, amiben mi az iparágon belül nemcsak itthon, de világszinten is élen járunk. A másik az, hogy külföldről kell behozni munkásokat – ez is zajlik.
Alkalmaznak ukrán munkaerőt?
Nincsenek ukrán vendégmunkásaink. Akik vannak, azok szinte teljes mértékben Fülöp-szigetekiek. Kiváló munkaerő, és nagyon jól be is tudtak illeszkedni az itteni közösségbe, köszönhetően a mentalitásuknak és a keresztény kultúrájuknak. A vallás hatással van a kultúrára is, ezért egy más kultúrából származó néppel szemben könnyebben beilleszkednek. Nyilván az ukránoknál sem volna kulturális különbségek, de én azt látom, hogy nyelvi és egyéb okokból ők inkább Lengyelországba mentek.
Más szempontból is érződött a háború hatása?
Hogyne. 40–60 embert szállásoltunk el munkásszállókon. Mindössze 25 kilométerre vagyunk a határtól, érződik az is, hogy naponta több ezer ember jön át. Sokkolt a háború híre, engem is és a kollégáimat is. Senki nem számolt ezzel. 43 országba exportálunk, a háború kitörésekor a holland képviselőnk épp itt volt nálunk, Kisvárdán szállt meg egy szállodában. Amikor megérkeztek az első menekültek, és több száz ember hirtelen megjelent a szállodában, kilátás nélkül, bőröndökkel, amikben ott van a teljes életük… Sokkoló látvány volt. El is sírta magát, pedig egy hatvanéves férfiról beszélünk.
Az, hogy a Master Good zárt integrációban működik, ebben a környezetben mekkora előnyt jelent?
Minél több lábon állunk, annál biztosabb a helyzetünk. Ebben az integrációban a csirke csipogásán kívül mindent hasznosítunk, hogy az öcsémet (Bárány Pétert, aki szintén ügyvezető-tulajdonos – a szerk.) idézzem. Magunk gyártjuk a takarmányt, mi tenyésztjük a csirkét, mi keltetjük ki, a partnereinkkel együtt mi hizlaljuk fel, mi dolgozzuk fel, felhasználjuk a melléktermékeket és abból is terméket állítunk elő, sőt, az istállótrágyából is fermentáció után terméket készítünk, amit visszajuttatunk a szántóföldekre, és így valósítjuk meg a teljes körforgásos gazdálkodást.
Mindig van az integrációban egy olyan pont, ahol lehet pénzt keresni. Természetesen a profitabilitás mértéke változik.
Történelmi ezüst
Néhány hete a Kisvárda története legjobb eredményét érte el azzal, hogy ezüstérmes lett az NB I 2021-2022-es szezonjában. Kint volt a zárófordulóban a meccsen?
Természetesen! Két okból támogatjuk Kisvárdát, egyrészt mindig is fociszerető emberek voltunk, jártunk hazai, sőt külföldi meccsekre – a brexit előtt közel tíz éven keresztül Arsenal bérletünk volt. Másrészt a Kisvárdát NB III-as csapatként kezdtük el felkarolni. Azt megélni, hogy öt–hat év alatt egy NB III-as csapat az NB I ezüstérmesévé válik, egy olyan siker, amire az egész város, az egész régió büszke, velünk együtt. Az, hogy a csapat még a mi nevünket is viseli, külön büszkeségre és boldogságra ad okot.
Milyen nyereségre számítanak 2022-ben?
Még csak az első négy hónapot látjuk, így nem bocsátkoznék jóslatokba. Az első negyedév nem sikerült jól, a második kicsit jobb lett, de hogy mit hoz az év második fele? Őszinte leszek, fogalmam sincs. Tudomásul kell venni, hogy nem lehet ilyen messze tervezni.
Inkább úgy válaszolnék, hogy nem aggódom. Azért nem, mert ha visszanézek az elmúlt két évtized kihívásaira – madárinfluenza, gazdasági válság, takarmányrobbanás, újabb madárinfluenza, covid, egy újabb, soha nem látott mértékű takarmánydrágulás, majd az óriási infláció –, látszik, hogy még mindig talpon vagyunk, és abszolút fejlődőképesek. Azt gondolom, hogy ha ennyi mindennel megbirkóztunk, akkor meg fogunk birkózni azzal is, ami ezután fog jönni. A múlt sikerei okot adnak az optimizmusra és az önbizalomra. Nincs kétségem afelől, hogy azon az úton, amit kijelöltünk magunk számára, tovább fogunk menni. Az viszont benne van a pakliban, hogy néha szaladni fogunk, néha csak sétálni.
Fotó: Sebestyén László
A hatósági árak hogyan hatottak a cégcsoport működésére?
A szabályozás kismértékben hat az iparág szereplőire, szinte egy az egyben a kiskereskedelmet sújtja. Azt viszont látni kell, hogy hiába alacsonyabb a nyugat-európai infláció, mint a magyarországi, ott a bérnövekedés is alacsonyabb volt. Ausztriában közel 8 százalékos az infláció, de a béremelkedés csupán 2 százalékos volt 2022-ben 2021-hez képest. Az összes nyugat-európai piacon a vásárlóerő csökkenéséről számolnak be a képviselőink és partnereink.
Az üzemanyagár brutálisan megnőtt, a rezsi szintén, azokat a termékeket, amikre nálunk hatósági árakat vezettek be, jóval magasabb áron kell kifizetni. Nyilván azoknak, akiknek ezért áldozatot kell hozni, ez egy nagy teher.
De a magyar emberek vásárlóerején még nem érződik ez az infláció. Ha egyszer ezt az ársapkát eltörlik, akkor itt is hatalmas fogyasztási visszaeséssel lehet számolni.
Mennyire számít ilyen szempontból, hogy mégiscsak élelmiszerről beszélünk? Elképzelhető, hogy helyettesítő termékekre váltanak a fogyasztók? Nem csirkét fognak venni, hanem mondjuk sertést, mert ott esetleg kisebb az árváltozás?
Van némi átjárhatóság a sertés és a csirkehús között, de a sertéshúst ugyanúgy sújtja ez a költségnövekedés, ott is egy jelentős drágulás volt látható az elmúlt egy évben. A fogyasztói szokások is változnak, jelentősen nő a preferencia a csirkehús iránt a sertéshússal szemben. Biztos lesz olyan, aki leváltja a csirkét sertéscombra vagy karajra, de azt gondolom, hogy aki csirkemellfilét szeretne enni, az csirkemellfilét fog enni. Vagy inkább nem vesz helyette semmit.
Ha már változó fogyasztói szokások: a Sága nemrég kezdett vegán termékeket készíteni. Hogyan látja ezeknek a térnyerését?
Magyarországon a vegetáriánusok és a vegánok aránya egy friss felmérés szerint két százalék, nagyon jelentős viszont azoknak a száma, akik fontolgatják, hogy a húsfogyasztási szokásaikat megváltoztatják a jövőben. De az is látszik, hogy az ebben a tekintetben jóval előttünk járó Nyugat-Európában hiába nagyobb a vegánok és a vegetáriánusok aránya, ott sem csökken a csirkehús fogyasztás. Aki nem akar húst enni, az csirkehúst sem fog enni, de ezt a csökkenést kompenzálja, hogy sokan sertés- és marhahúsról térnek át csirkehúsra. Viszont jelentősen növekszik a flexitáriánusok aránya, azaz azoké, akik egyéb fehérjeforrások választásával csökkentik a húsfogyasztást.
Tehát nem számítanak arra, hogy a közeljövőben jóval kevesebb csirkét fogunk enni?
Én ettől több évtizedes távlatban sem tartanék. Főleg nem Kelet-Európában.
