Két diktatúra tombolását élte meg a német társadalom a 20. században, ez pedig a hétköznapokban is nyomot hagyott. Olyannyira, hogy akár tettlegességig is képesek elmenni érzékenynek gondolt adataik védelmében. Miközben a házukat sokan kitakartatják a Google Street View-n, intim testrészeikkel kapcsolatban egyáltalán nem szégyenlősek. Meg persze a 21. században egyre nehezebb tartani az adatvédelmi fogadalmakat is.
Átlagos kocsma Berlin belvárosában, ahova majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt egy ösztöndíjam végén tértem be. A többi ösztöndíjas már
kikérte az első sörét, én meg az asztalukhoz lépve érdeklődtem, hogy lehet-e itt bankkártyával fizetni. „Nem” – hangzott a válasz. Igazából számítottam rá, de azért elhagyta a számat egy káromkodás.
A dühöngésem annak a számomra felfoghatatlan ténynek szólt, hogy a világ egyik legfejlettebb országának fővárosában már sokadjára fordult elő, hogy képtelen vagyok arra a műveletre, ami ma már egy szegény magyar zsákfalu ABC-jében sem kuriózum: kártyával fizetni.
Mégis mi van itt? – tettem fel a kérdést magamnak és az asztaltársaságnak – A németek vissza akarják lőni magukat a 20. századba?
Azon túl, hogy az egész világ megköszöni nekik, ha ezt nem teszik, nem tudtam mire vélni a bankkártyás fizetőterminálok égető hiányát. De választ sem kaptam a kérdésemre. Annyi volt biztos, hogy ki kell slattyognom egy automatához készpénzért. A kérdés azonban nem hagyott nyugodni, úgyhogy utánajártam.
Gyűlölünk, Google Street View!
Akkor még nem sejtettem, hogy a válaszhoz közelebb vihet egy ilyen kép:
Ez, ugye, Európa a Google Street View alkalmazással nézve. A kék részek jelölik a helyeket, ahova kidobhatjuk a pegmannek nevezett fickót a jobb alsó sarokból, így a gondosan befotózott utcák, utak és tájak hamar elérhetővé válnak.
Nekem szokásom unalmasabb pillanataimban eljátszadozni ezzel, főleg mivel már össze lehet hasonlítani, hogy az évek során egy-egy hely mennyit változott.
Első ránézésre azonban rögtön feltűnő, hogy gyakorlatilag egész Európa egy hatalmas kék háló, aminek a közepén Németország úgy tátong fehér foltként, mint Aljakszandr Lukasenka Belarusza.
Ennek oka, hogy a német törvények kifejezetten szigorúan védik a személyes adatokat, de az állampolgárok maguk is proaktívak, ha adatvédelemről van szó: erre példák a nagyobb városokban – ahova egyáltalán beengedték a Google utcákat fotózó autóját – a Street View-n végül elhomályosított házak.
Kérésre a Google bárkinek az ingatlanával megteszi ezt (az arcokkal és a rendszámtáblákkal automatikusan), Németországban az érintett felhasználók három százaléka élt ezzel.
Ennél is jobban megmutatkozott azonban a proaktivitás, amikor 2010-ben egyáltalán szóba került, hogy a Google fotókat készítene az országban – akkor a legnagyobb városokat tervezték megjeleníteni online.
A bejelentést hatalmas felháborodás követte. A Google néhány képeket készítő autóját megrongálták, Ausztriában meg (ahol a közvélemény azóta enyhült, de kezdetben ott is hasonló ellenérzést váltott ki a Street View) egy 70 éves férfi házi csákánnyal fenyegetett egy sofőrt.
Az akkori fogyasztóvédelemért is felelős német miniszter, a CSU-s Ilsa Aigner ha nem is szerszámokkal, de maga is kifejezte ellenérzését. A privátszféra „milliószoros megsértésének” nevezte a Google Street View-t és megjegyezte, hogy „egy titkosszolgálat sem gyűjt ilyen szégyentelenül adatokat”.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a bankkártyás fizetés már nem annyira az adatvédelmi aggályok miatt nehézkes, még ha a gyökerei ebben is vannak. A német Business Insider gyűjtése alapján például a félelem a technikai problémáktól, a beszereléssel járó nehézségek, a fogyasztói igények félreértése és a készpénzlobbi (!) sokkal inkább közrejátszik.
Ezzel együtt a németek a nyugati világban egyedülállóan kevesen akarnak kártyával fizetni: egy idén publikált tanulmány szerint míg Svédországban a fogyasztók 72, Finnországban 70, Norvégiában 67 százaléka részesíti előnyben a kártyás fizetést, addig a németek mindössze 38 százaléka van ezzel ugyanígy.
Kicsit túlzásnak tűnnek a reakciók viszont a Google Street View esetében, pedig van rájuk magyarázat. Gestapónak és Stasinak hívják.
Megfigyelőállamból adatvédő
Németország a 20. században két könyörtelen diktatúrát tapasztalt meg. Adolf Hitler 1933-as kancellárrá válása és a náci rezsim tombolása mellett a világháború után szovjet érdekszférában maradt NDK a szovjet típusú berendezkedés mintapéldája volt. És akkor még nem beszéltünk a század elejei császári hatalomgyakorlásról, ami megint nem a szabadságjogok legliberálisabb értelmezését vallotta.
A náci Németország Gestapója és az NDK Stasija nagyon is hasonlított abban, hogy semmibe vette a privátszférát, és akár egy-egy rossz gondolatért is bűnözőnek kiáltottak ki embereket. Mindezt ráadásul a németekre jellemző precizitással.
A Stasinak működésének zenitjén 170 ezer munkatársa volt a 16 milliós országban – és ebben még nincsenek benne a beszervezett besúgók tömegei, akik a nyilvános ügynökakták szerint akár a gyerekszobák falának festését is beleírták jelentéseikbe.
Stasi-dokumentumok egy archívumban. A polcok alján sokméternyi magnószalag lehallgatott beszélgetésekkel. Fotó: Maximilian Schönherr / Wikimedia
A második világháború megrázkódtatása után nem véletlenül írták bele rögtön az új német alapatörvénybe „az emberi méltóság megsérthetetlenségét”, amit az államnak védenie kell.
Ezt követően azonban a huszadik század második felében több mérföldkövet is elért a német jogszabályalkotás az adatvédelemben:
- 1970-ben Hessen tartomány fogadta el a világ első adatvédelmi törvényét;
- 1979-ben az NSZK-ban elfogadták a Bundesdatenschutzgesetzet(BDSG), vagyis a Szövetségi adatvédelmi törvényt, amely a személyes adatok védelméről szólt;
- a 80-as években sikeresen perelték civilek az államot, amiért az egy kérdőívet túl részletesen állított össze, és szerintük a válaszokból könnyen beazonosíthatóak lettek volna az egyének;
- 2010-pedig az alkotmánybíróság semmisített meg egy törvényt, amely lehetővé tette volna a hatóságoknak telefonos és e-mail adatok megőrzését.
És ki ne felejtsük: a GDPR is német mintára készült.
Részben ugyanebből az okból nehezebb bankkártyával fizetni Németországban, mint bárhol máshol az EU-ban: a kártyás fizetés sokkal visszakövethetőbb. Kit érdekel – gondolhatjuk –, hogy valaki esetleg egy banki tranzakciónkra ránézve látja, hogy este tízkor legurítottunk egy korsó sört. De a németek nem így gondolják.
Nem lehet mindent megállítani
A németek meglehetősen anakronisztikus hozzáállása a személyes adatok védelméhez az utóbbi időben egyre nehezebben tartható, és ők maguk sem mindig törekszenek rá.
Sőt volt, amire soha nem is törekedtek igazán: miközben egy Harvard Business Review által készített kutatás alapján 180 dollárnál is többet fizetnének az egészségügyi adataik védelméért (az átlagos brit válasz ugyanebben a kutatásban 59 dollár volt, az amerikai és a kínai még a 10 dollárt sem érte el), addig az országban híresen virágzik a Freikörperkultur, vagyis a nudizás.
Olyannyira, hogy még Angela Merkel is dúdolgathatott róla nemrégiben, amikor kancellári búcsúztatóján, a Zapfenstreichen a Bundeswehr fúvósai Nina Hagen 70-es évekbeli, Du hast den Farbfilm vergessen című slágerét (Elfelejtetted a színesfilmet) játszották neki. Ebben az NDK-s, Merkellel majdnem egyidős későbbi punkkirálynő arról énekel, hogy Michael barátjával hiába ment nyaralni, nem készülhetnek szép képek, mert Micha csak a fekete-fehér filmet hozta el.
Ich im Bikini, ich am FKK – énekli egy sorban Hagen, vagyis én bikiniben és én a nudista strandon. A leköszönő kancellár meg meghatottan hallgatja a fúvósokat.
A Street View-val talán nem barátkoztak meg a németek, de a Google használatát ők sem tudják megállni: a cégnek 90 százalék fölötti a részesedése a keresőmotorok között az országban, a nem épp etikus adatkezeléséről és működéséről ismert Facebookot pedig mintegy negyvenmillióan használják.
Borítókép: Google Maps
Németországot lehet nem szeretni és imádni, egy azonban biztos: európai és gyakran globális kitekintésben is megkerülhetetlen, ami ott történik. Ha meg nem, akkor simán csak érdekes.
A szeret, nem szeret dilemmáját az országgal kapcsolatban a Rammstein dolgozta fel a legjobban. A „Mein Herz im Flammen, will dich lieben und verdammen” vagyis lángol a szívem, szeretni és átkozni akarlak sor a Deutschland című számukban – na meg a megjelenésekor kisebb felhördülést okozó klipben – olyan tökéletesen foglalja össze, mit érezhet az ember a hazája iránt – nem csak, de főleg akkor, ha német, és az ismert események vannak mögötte a 20. században –, hogy arra talán még Johann Wolfgang Goethe is csettintene és headbangelne egyet.
Ez a rovat időről időre körüljár néhány németországi témát, meg persze a DACH-országok másik két tagját, Ausztriát és Svájcot sem hagyja majd figyelmen kívül. Mármint sicher, hogy nem.
Német marihuána-dilemma: olcsóbban tudja árulni a füvet az állam, mint a feketepiac?
