Rémisztő folyamat a túlzott városiasodásnak az a jelensége, amely során fokozatosan elszakadunk a természet, a földművelés, az állattenyésztés ismeretétől. Korunkra viszont az élelmiszer-ellátás biztonsága, hozzáférhetősége, általában az élelmiszerek ára stratégiai kérdéssé változott. Vendégszerzőnk írása.
A 2000-es évek elején megkérdeztek egy holland befektetőt, hogy miért állati takarmányok gyártásba és annak kereskedelmébe fektet. Hiszen az csak évi 5-6 százalékos hozamot jelent, míg az építőipar jobb években ennek többszörösét tudja. A befektető csak annyit válaszolt, hogy bár
az élelmiszergazdaság jövedelmezősége alacsony, cserébe viszont minden évben tudja ezt a színvonalat.
Logikája mögött valószínűleg az ált, hogy a napi háromszori étkezés, mind alapvető emberi szükséglet független a gazdasági recesszióktól és konjunktúráktól. Amikor döntünk személyes jövedelmeink felosztásáról – hétköznapi nyelven bevásárolunk – a lista elején az élelmiszerek és a gyógyszerek állnak.
2022. év derekára az élelmiszer-ellátás biztonsága, hozzáférhetősége, általában az élelmiszerek ára stratégiai kérdéssé változott. Korábban nem kapott ekkora figyelmet az ágazat, a XX. századi nagy háborúk után valahogy mindannyiunknak természetesnek tűnt a fejlett világ élelmiszerekkel való ellátásának „megoldott feladat” való kategóriába sorolása. Azt gondoltuk, hogy a technológiai fejlődéssel, a globalizációval, nemzetközi munkamegosztással, komparatív előnyök kiaknázásával vagy a világkereskedelmi egyezményekkel „just in time” lesz minden, amire csak szükségünk van.
Rémisztő a folyamat
Rémisztő folyamatnak tartom a túlzott városiasodásnak az a jelenségét, amely során fokozatosan elszakadunk a természet, a földművelés, az állattenyésztés ismeretétől.
Kevésbé ismert tény, hogy a kultúra szavunk az agrárkultúrából származik:
bizony előbb volt a mezőgazdasági tevékenység kulturális tevékenység, mint amit ma e gyűjtőszó alatt annak gondolunk. A termőföldeket, a növényeket, az állatokat kultúrállapotban kell tartani, ezen alapul minden. Szintén korai figyelmeztető jel, hogy ezt a kötelességet már vidéken is gyakran elfelejtik megtenni. De mi ennek a tudományos oka? Mi vezetett ide? Szeretném leszögezni, hogy jelen írásnak nem állásfoglalás a célja, hanem azon tudományos tények bemutatása, amely alapján mindenki tisztábban láthatja a világban zajló folyamatokat.
A II. világháborút követő gazdasági-technológiai fejlődés óhatatlanul magával hozta az urbanizáció jelenségét. A jobb megélhetés, munkalehetőség és szociális ellátás reményében egyre többen költöztek a városokba. Gyakran erőltetett iparosítás vagy a környezeti állapot megóvásával össze nem egyeztethető, ám közgazdasági értelemben sikeres gazdasági modellek váltogatták egymást. Ennek eredményeképpen immár
városias környezetben él a világ több mint a fele, a városban élők száma egyenesen öt és félszeresére növekedett!
A vidéki lakosság eközben „csak” duplázódott, de közben azzal kell számolniuk, hogy nekik kell megtermelniük a városi fogyasztók élelmiszer szükségletét. Ez a tény önmagában is több kérdést vet fel, de hogyan lehetséges ez? Hogyan képes megtermelni a vidék a szükséges mennyiségű élelmiszert?
A már fent említett világháborút követően a fejlett világ vezetésével úgynevezett zöld forradalom zajlott le a mezőgazdaságban. Ennek kezdetét a 60’-as évekre tesszük és a 70-80’-as években ért igazán révbe eredmények szintjén is. Jelentése gyakorlatilag egy olyan technológiai, genetikai, takarmányozási, valamint az állatok és növények optimális fejlődéséhez szükséges komplex megközelítés, amely képes volt a termőhelyi adottságokban és az állatok genetikájában rejlő hatékonysági potenciálok szinte maximális kihasználására, úgy, hogy a ma géntechnológia néven ismert eljárásokat nem használta. Az új megközelítés a termésátlagok, súlygyarapodási mutatók, elhullási mutatók, lekötött erőforrások azaz a nagyüzemi mezőgazdálkodás hatékonysági mutatóinak drasztikus javulását hozta.
A szintén városiasodás okozta szántó terület fokozatos csökkenése mellett mennyiségi értelemben gabona boom mutatkozott, például a búza termőterületének némi csökkenése mellett növekedett a három és félszeresére megtermelt mennyiség, másik nézetből az abrakfogyasztók (baromfi, sertés) takarmány előállításhoz szükséges termő területe negyedére csökkent, egy hektár szántóföldön megtermelt takarmányon ötször annyi baromfihúst tudunk előállítani mint 70 évvel ezelőtt. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindezt úgy érte el a modern mezőgazdaság, hogy közben
- szumma ökológiai lábnyoma növekedett, a fajlagos ökológiai lábnyoma csökkent,
- az élelmiszerárak reálértéken alig növekedtek.
Nőtt az ökológiai lábnyom
A világ lakóinak száma 1950-2015 között háromszorosára, 2,5 milliárd főről 7,5 milliárd főre növekedett. Az élelmezéshez szükséges szántóföldek mennyisége eközben a fejlett világban nem, a fejlődő részen csak a természet maradandó károsításával, azaz erdők és mezők feltörésével növekedett. Amire lehetőség adódott a szántók maximális kihasználása mellett,
- az több állati fehérje termelése, legyen ez leválasztható (tej, tojás) vagy nem leválasztható (hús) termelése,
- alternatív zöldség-gyümölcs előállítás (fűtött fóliaházak, üvegházak),
- vadászat, vagy még inkább a tengeri halászat fokozása.
Ezek a javak képezik a Földön fogyasztásra szánt élelmiszerek 80-90 százalékát.
A lokális és időszakos hiányok mellett az intenzív mezőgazdaság képes volt arra, hogy a megháromszorozódott népesség élelmiszerigényét fedezze. Az állati termékek termelése például szintén megháromszorozódott. Az ágazat fajlagos ökológiai lábnyoma, kvázi széndioxid-kibocsátása az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) kutatása szerint a növénytermesztésben növekedett nagyobb (>1), állattenyésztésben csökkent (<1). Összevont környezetre káros kibocsájtása bőven a hozamok növekedése alatt maradt (2x vs. 3-4x).
Ezt a tényt jelentős eredménynek értékelhetjük.
A KSH számítása szerint a hazai agrárium és élelmiszeripar részesedése a teljes hazai gazdaság ökológiai lábnyomából nem nagyobb mint 40 évvel ezelőtt, körülbelül 20 százalékra tehető. Az Eurostat szerint az unió által kibocsátott összes üvegházhatású gázokból mindössze 9 százalék a mezőgazdaság által okozott érték. Szeretném megjegyezni, hogy amennyiben az élelmiszerek előállításához és elfogyasztásához szükséges összes tevékenységet hozzávesszük, ez az érték jelentősen magasabb. Ide tartozik az agrár gépgyártás, energiaigény, műtrágyagyártás, kereskedelem, szállítás, logisztika, csomagolás, stb.
Egymilliárd tonna élelmiszer a szemétben
Sajnos létezik egy nagyon fontos összetevő, amely a mezőgazdasági termelés ökológiai lábnyomát erőteljesen növeli, ez pedig az élelmiszer pazarlás. Saját becslés alapján az ágazat üvegházhatású gáz kibocsátás növekedésének fele a feleslegesen megtermelt élelmiszerekhez köthető. 1,3 milliárd tonna élelmiszer a szemétben köt ki, ez
- 1,4 milliárd hektár termőföld felesleges művelését,
- 3,3 milliárd tonna üvegházhatású gáz kibocsátását,
- a mezőgazdasági termeléshez szükséges édesvíz 25%-ának elpazarlását jelenti (FAO).
A Föld szántóterületeinek egynegyedén feleslegesen termelünk és még nem is beszéltünk az okozott 750 milliárd dollár gazdasági kárról.
A jelenség természetesen a fejlett világot terheli, vannak olyan szektorok (közétkeztetés, vendéglátás, catering), ahol a pazarlás aránya 30-40 százalékra tehető. A kérdés össztársadalmi, de a felelősség az egyén szintjén keresendő. Ezzel vissza is értünk a hatékony mezőgazdasági termelésből fakadó olcsó élelmiszerekhez. Nyugat-Európa jövedelemének mindössze 8-10 százalékát, de Kelet-Európa is csak 15-20 százalékát költötte élelmiszerekre. Kijelenthetjük, hogy társadalmi szinten ehettük degeszre magunkat különösebb anyagi csőd nélkül.
A mezőgazdasági zöld forradalom első eredményeit követően a ’70-es éveket érintő olajválságot nem számítva az élelmiszerek reálárai nem vagy csak kis mértékben növekedtek (1960-2000). A 2000-es évek elejétől figyelhető meg egy lassú növekedés, a harmadik, egyben napjainkat érintő fázis a globális koronavírus járvány időszakában kezdődött. Ez a fázis azonban új korszakot nyithat az élelmiszer árakban: soha nem tapasztalt növekedés kezdődött el és nem igazán látható hol lesz a tetőpont. Amennyiben nem alkotunk egy új zöld forradalmat, berendezkedhetünk a tartósan magas élelmiszer árakra.
De mitől ilyen drága?
De mitől lett ilyen drága az élelmiszer és milyen szempontok mozgatják az árakat? Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy
a kenyér, a tej és a hús árát az határozza meg, mennyire vagyunk agrár ország, sajnos ez nem vagy csak részben van így.
Az élelmiszer előállításához szükséges alapanyag és maga az előállított élelmiszer alapanyag is világpiaci termék, főként EU-n kívülről származnak. Néhány esetben nézzük melyek ezek:
- műtrágyák: alapanyaga földgáz vagy ásvány, fő beszállító Oroszország, Afrika
- mezőgazdasági gépek: fémek, ritkaföldfémek, csipek, műanyagok, fő forrás Kína, Afrika, EU-n kívül
- gázolaj: Oroszország, Közel-Kelet, USA, EU
- növényvédő szerek: USA, Kína
- vetőmag: USA
- takarmánykiegészítők: szinte a világ bármely pontjáról
- csomagoláshoz szükséges műanyagok: alapanyaga a kőolaj…
Könnyű belátni, hogy ezen minden összetevő importból fedezett, nagy az alapanyag függősége az EU mezőgazdaságának. A köztes termék (főleg gabona) jól tárolható, jól szállítható ún. commodity termék, aminek világpiaci ára van, azt pedig a kereslet-kínálat mozgatja. Nyolc milliárd embert kell élelmezni és ha még termelésben (hangsúlyozzuk a termelésben) az EU mezőgazdasága önellátó is önmaga jelenlegi állapotában nem tudná fenntartani a termelést. Megyünk az árakkal, a logisztikai problémákkal, embargókkal, hiánypiaccal. Ennek az eredménye a megnövekedett árszínvonal.
Mindezen hatások egy olyan környezetben érték az EU gazdaságát:
- ahol belső gazdasági feszültségek és átrendeződések jellemezték az együttműködést (pl. Brexit),
- arab tavasz (élelmiszerhiány!) okozta migrációs hullámmal kellett szembe nézni
- és amikor még alig száradt meg a pecsét a klímavédelmi célokon.
Igen, azokon a klímavédelmi célokon, amelyek még akkor születtek, amikor olcsón degeszre tudtuk magunkat enni. Mindezt még ma is meg tudjuk tenni, de egyre drágábban és el kell gondolkodni azon, hogyan tudjuk a fogyasztói igényket kielégíteni úgy, hogy a korábbi vállalások ne veszélyeztessék az ESG célokat. Nem lehet elmenni amellett, hogy több ellentmondás is van egyszerre mindkettő teljesülése érdekében.
Aki nem járatos részletesen a témában, annak annyit érdemes tudni, hogy a mai nyugat-európai közvélemény a mezőgazdaságot tartja az egyik leginkább környezetkárosító tevékenységnek. A „vádlók” szerint az agrárium nem fenntarthatóan műveli a földeket, olaj és földgázszármazékokon fenn nem tartható gazdálkodást végez, nagy széndioxid-kibocsátó, nem humánus állattenyésztést folytat, egyáltalán állattenyésztő, a nagyüzemi mezőgazdaság monokultúrában károsítja a biodiverzifitást, maradandó károkat okoz az élővilágban (lásd méhek), egészségre káros vegyszereket használ és még nagyon sok vád éri az egyébként zöld forradalom óta eben a formában működő ágazatot. Részben egyébként az európai zöld pártok fő programelemei is ehhez a fenn nem tartható működés lebontásához kötődnek.
A Közös Agrárpolitika (KAP) és a közös EU-s klímacélok 2050-re tűzték ki a karbonsemlegességet és ennek részeként már 2030-ra erős kontrollt alkalmazna a mezőgazdasági termelés szabályozásában. Lényeges következtetés, hogy ezen elemek önálló – nem komplex – alkalmazása erőteljesen csökkentené az unió élelmiszer alapanyag kibocsájtását a hozamcsökkenéseken keresztül. Valószínűleg az EU már termelésben sem lenne önellátó.
És a végén a kör bezárul
Véleményem szerint az elmúlt évek gazdasági-világpolitikai történései tükrében minimum átgondolandó ezen célok teljesítésének eszközrendszere. Hangsúlyozom: nem a céljai, hanem az eszközei. Ezek a vállalások még akkor születtek, amikor minden más volt. Nem vitatható, ha tovább folytatjuk azt a szintű fogyasztást a nem fenntartható termelési módszerekkel, amelyet a XX. században végeztünk, akkor a Föld klímája az élővilágra nézve a végzetesen megváltozik. Ennek saját szempontjából az emberiség lesz a legnagyobb elszenvedője és ezen belül pedig a mezőgazdaság és az élelmiszergazdaság is károsul.
A kör bezárul ugye – az egyik fő szennyező okozza saját maga problémáit a klímaváltozással.
A Föld erőforrásainak túlzott igénybe vételével hitelt veszünk fel Föld Anyától. Sajnos egyre inkább az év korai szakaszában érjük el azt a pontot, amikor már hitelre fogyasztunk. Ez ma már minden év szeptemberében eljön. Onnantól kezdve többet veszünk el, mint amennyit a Föld vissza tud termelni, ez pedig oda vezet, hogy egyre nagyobb a hitelállományunk – azt pedig előbb utóbb vissza kell fizetni.
Számtalan elemzés és véleményt olvastam az elmúlt hetekben az agrártermelésről. Sokan „outsiderként” amolyan kívülállóként alkotnak véleményt vagy hívják fel a figyelmet az ágazat fenntarthatósági problémáira. Azonban szakemberek és laikusok is egyet értenek abban, hogy változás kell, de megoldási javaslat kevés érkezik. Úgy érzem magam, mint a boltos akitől egyszerre kérnek olcsó árut, jó minőségben és gyorsan, aki erre azt feleli, hogy ebből kettőt mindig tud vállalni, de hármat egyszerre sosem. Ilyen ez itt is: sok élelmiszert akarunk, olcsót, anélkül, hogy a természetet károsítanánk.
Saját szubjektív véleményem szerint tartósan kiléptünk az olcsó élelmiszerek korszakából.
- Az egyszerre fennálló keresleti-kínálati sokk, logisztikai problémák, túlzott globalizációból fakadó kényelmi-gazdasági megfontolások, amelyeket a koronavírus járványok idején tapasztaltunk nem állnak helyre egykönnyen vagy talán csak részben; erősödni fog a regionalizáció.
- Az energia és a gabonaárakat érintő szuperciklus már a járvány előtt elkezdődött, a lezárások fokozták, a kilábalás érdekében piacokra öntött forrás tovább fűtötte, a háború pedig még fundametális okokat is teremtett hozzá.
- Az is látszik, hogy a jegybankok most „vízi pisztollyal lőnek az erdőtűzre”, a kamat emelések bár enyhítik, de nem jelentenek megoldást az energiahiányból fakadó inflációra: ehhez évek kellenek.
- Nincs mese, az eddigieknél lényegesen jobban kell takarékoskodnunk az energiával, az élelmiszerrel, erőforrásokkal.
- Biztos vagyok benne, hogy a klímavédelmi célok nem vesznek el, de későbbre halasztják őket és átgondolják a konkrét eszközöket.
Ami az újabb zöld forradalmat illeti, genetikában, tartáskörülményben, takarmányozásban már sok fejlődési tér nincs. Ahhoz, hogy az egyre növekvő lélekszámot táplálni tudjuk alternatív megoldások kellenek. Olyan technológiák, erőforrások, amelyekkel most még csak kísérletezünk.
Hollósi Dávid,
az MKB Bank Nyrt. és Takarékbank Zrt. agrár és élelmiszeripari üzletágának ügyvezető igazgatója
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
