Nehéz kalandosabb életutat elképzelni, mint amilyen Kiss Ulrich jezsuita atyáé. Berlinben született, Budapesten kezdte az iskolát, de Németországban érettségizett. A későbbi üzleti angyal, Záboji Péter révén került Leuvenbe, ahol közgazdaságtant tanult. Ezután járt a híres fontainebleau-i menedzseriskolába, majd a L’Oréal csúcsmenedzsere, az új termékek bevezetésének specialistája lett. Saját parfümöt készített, de hiába tudta tökéletesen az elméletet, vállalkozása mégis csődbe ment és öt évig csak azért dolgozott, hogy visszafizesse adósságait. Egy autóbalesetből kisebb csodával menekült meg, ekkor határozta el, hogy közel húsz év biznisz után a legrégebbi startup, a katolikus egyház szolgálatába áll. Ma Management by Jesus nevű üzleti szemináriumai kifejezetten népszerűek, de a médiában is gyakran elmondja a véleményét.
Anyanyelvi
szinten beszél németül, de gondolom, hogy nem a berlini bölcsiben
tanulta meg a nyelvet.
Édesanyámmal kénytelen voltam németül beszélni, mert nem tudott magyarul. Később Magyarországon tanult meg tőlünk, gyerekektől.
Hogy
ért véget a berlini kaland?
Édesapám
a Külügyminisztériumban dolgozott, ahol kinevezték népi
ellenőrnek. Ő ezt komolyan vette, és kimutatta, hogy egy bizonyos
magyar helyettes külügyminiszter állami költségen javíttatta
meg a teraszát. Ugye ez nem egy mai történet. (Nevet.)
Néhány
évre hazatértek, így kisgimnazista koráig itt éltek. Édesapja
ezután a Maciva néven is ismert a Magyar Cirkusz- és Varieté
Vállalatnál dolgozott, így kerültek ismét Berlinbe.
Úgy
volt, hogy 1962-ben menekültek lettünk, nem volt semmink. Szüleim
Berlinben kaptak állást, ott laktak albérletben. Fölfedeztem
akkor a kastli magyar gimnáziumot, mivel az iskola tánc- és
énekcsoportja föllépett a magyar karácsonyi ünnepen
Frankfurtban. Mondtam a szüleimnek, hogy nagyszerű, akkor nem kell
albérletben szorongnunk egy egyszobás lakásban, hanem elküldtek
minket az öcsémmel Kastlba. Kaptunk ott kedvezményt is, mert
testvérek vagyunk, meg friss menekült. Ott érettségiztem
1964-ben, a kastli magyar gimnáziumban, ami közismerten a magyar
emigráció fényszeme volt, és az egyetlen magyar nyelvű
középiskola Nyugaton.
Hogy
került innen a Leuveni Katolikus Egyetemre?
Az
előző évfolyamban érettségizett Záboji Péter, a Magyarországon
később jól ismert beruházó, üzleti angyal. Ő tartott egy
előadást év végén, és elmesélte, hogy milyen Leuvenben. Nagyon
megtetszett, az előadás végén odamentem hozzá, hogy
megkérdezzem, hogy ide hogyan lehet bejutni. Galambos Iréneusz
bencés atya írt egy ajánlást Muzslay István atyának, aki a
leuveni kollégium igazgatója és történetesen jezsuita volt.
Az
egyetemen franciául tanult közgazdaságtant. Igaz, hogy újságírónak
készült?
Apám
azt mondta, hogy az újságírás, az nem egy olyan komoly szakma.
(Nevet.)
Ő
győzte meg, hogy válassza a közgázt?
Igen,
amit sosem bántam meg. Ott is végeztem 1969-ben. Érdekes módon a
diplomamunkámat a kelet-német külgazdaság reformjáról írtam.
Akkoriban erről az egész nyugati sajtó írt. Mindenki teljesen
naiv volt, hogy ez majd meg fog változtatni mindent. Gyorsan
kimutattam a dolgozatomban, hogy attól aztán semmi nem fog
megváltozni, marad minden a régiben. (Nevet.)
Optimisták
voltak ekkoriban ezzel kapcsolatban?
Nagyon!
A tanárom is ezért kért föl, hogy ez olyan érdekes. A kis
anekdotához hozzátartozik az is, hogy izgatottan vártam, mert
közben kitört Kongóban a lázadás és ő, mint tartalékos
ejtőernyős, elment Kongóba felkelőket vadászni és nem volt, aki
aláírja a papírjaimat.
Behívták
az egyetemi tanárát?
Tartalékos volt, igen. Hát most mit csináljak. De támadt egy mentő ötletem, ami bejött. Elmentem a feleségéhez és elmondtam, hogy én egy csóró magyar menekült vagyok, nem úgy van, hogy itt hónapokig elvitorlázok. Vége a kollégiumi mandátumomnak, nincs hova mennem. Másnap megkaptam a kollégiumi diplomámat a legnagyobb kitüntetéssel.
Fotó: Sebestyén László
Innen a fontainebleau-i menedzseriskolába vezetett az útja. Hogyan?
Ugyanez
a professzor, aki kitűnő közgazdász volt egyébként,
megkérdezte, hogy mik a terveim. Elmondtam, hogy nagyon érdekel a
marketing. Ó, akkor maga csak ne doktoráljon, mondta, mert annak
semmi értelme, hanem menjen el a fontainebleau-i menedzseriskolába,
az INSEAD-ra. Azt se tudtam, mi az. De az történt, hogy abban az
évben egyszerre vettek fel a brugge-i és a strassbourgi Európa
Kollégiumba, a fontainebleau-i iskolába és még egy állást is
kaptam Karlsruhéban a L’Oréalnál. Választani kellett és az
egyetlen helyet választottam, ahol nem kaptam ösztöndíjat, mert
az volt a véleményem, hogy az a legjobb, oda kell menni akkor is,
ha nincs pénzem. Fölültem a vonatra, elmentem Fontainebleauba és
fogadott az igazgató, aki egy nyugdíjazott admirális volt
egyébként.
Ezek
szerint csak katonák voltak az iskolák élén!
Igen,
a háború után vagyunk még. A német ipar vezetősége is csupa
ilyen volt.
Igen,
van átfedés.
Azt mondtam neki, hogy nagyon örülök, hogy fölvettek, és köszönöm szépen, de van egy kis probléma, hogy nincs egy vasam se. Nézett egy nagyot, ilyet még nem hallott. Karácsonykor aztán behívott magához, közölte ünnepélyesen, kaptam két ösztöndíjat, ami pontosan annyi, mint a tanulmányi költség. Mondom, ez nagyszerű, de kéne egy kis zsebpénz is. Ekkor kaptam egy prêt d’honneur-t, vagyis becsületbeli hitelt. Így végeztem el 1970-ben a fontainebleau-i menedzseriskolát és ők segítettek elhelyezkedni. Tíz cégnél lehetett interjút kérni és tíz cég kérhetett föl téged interjúra. Az volt az érdekes, hogy a tízből kilenc belga vagy ott működő amerikai cég volt. Egyetlen kivétel volt, a L’Oréal.
Ahová
egyszer már mehetett volna.
Igen.
Megkérdezték tőlem, hogy anyanyelvem a német, nincs-e kedvem
Németországba menni. Nekem Párizs volt az álmom, de mondom
legyen. Jó, akkor elküldenek a Deutsche Lancôme nevű céghez. De
én nem tudtam, hogy mi az, hogy Lancôme? Az évfolyamtársaim mind
tudták. Ez volt akkor az egyik legmenőbb kozmetikai brand.
Kik
jártak ebbe a menedzseriskolába?
Az
iskolát tíz évvel korábban, 1958-ben alapította a Giscard
d’Estaing család. Ezt az európai nagytőke és némely
multinacionális vállalat hozta létre. Ez a mai napig egy
magániskola és nagyon komolyan vették az európai küldetést, a
tanítási nyelv is három volt: az angol, a német és a francia.
Volt egy egyiptomi, egy amerikai, meg egy japán, de a hallgatók
kilencven százaléka európai volt.
A
Vasfüggönyön túlról?
Senki,
csak egy lengyel és én, mi voltunk az úgynevezett egzotikusok. De
a lengyelekre jellemző volt, hogy ha nem voltak életveszélyben, ők
hazamentek. Nem emigráltak, hihetetlen hazafiak voltak.
A
L’Oréallal tehát kétszer is keresztezték egymás útját.
Az
a helyzet, hogy aki akkor marketinget akart tanulni, három céget
ajánlottak. Volt a L’Oréal, a Procter & Gamble és az
Unilever. Ez a három cég, ahová mindenki be akart jutni.
Hogy
jött a marketing?
Akkoriban
a karrier királyi útja az volt, hogy marketinges, aztán eladási
vezető, utána general manager. A háború után lassan épült újjá
az ipar, ekkoriban az újjáépítések miatt a mérnökök
domináltak. Az 1960-as években aztán beindult a fogyasztói
társadalom és minden cégnek az volt a legnagyobb problémája,
hogy eladja a cuccát. És minél több helyen és minél több
piacrészen.
Milyen
volt belépni a L’Oréalhoz?
Az
az érdekes, hogy amikor én beléptem, pont 70-ben, a nemzetközi
központban, Párizsban nem is létezett olyan, hogy nem francia. Én
voltam az első egzotikus, aki megjelent ott. (Nevet.)
Szóval
elkezdte a munkát. Azt kapta, amit várt tőle?
Messzemenőkig.
Néha mosolygok a fiatal jezsuitákon. Nálunk ugye az a helyzet,
hogy ha a főnök azt mondja, hogy holnap megyünk Vietnámba, akkor
megy és nem vitatkozol. A L’Oréalnál ugyanígy volt. Egyszer
mondhattál nemet, mert mondjuk a feleséged nem akar, de ha kétszer,
azt mondták, nem vagy alkalmas. Gyakran helyeztek át.
Mi
volt a specialitása?
Én
lettem a specialista, aki az új brandeket bevezeti, mert ez más
mentalitást kíván, mint aki elmenedzselni a márkát. Más, mint
piacra dobni, oda kellett egy vállalkozószellem.
Mi
volt az első projektje?
Ránk
bízták a Jacques Fath parfüm terjesztését Németországban.
Erről azt kell tudni, hogy a Lancôme erőssége a kozmetika volt.
Voltak nosztalgiaparfümjei a 20-as, 30-as évekből, de azok nem
voltak nagy dobások. Nagy pénzünk nem volt, hogy beruházzunk
reklámra, mint az amerikaiak. Híres brand volt, de az alapító
meghalt húsz éve, az özvegy adta a licenszet, de onnan sok kreatív
impulzust, mint más tervezőknél, nem lehetett várni. De volt a
Lancôme-nak egy kozmetikai iskolája, ahol fiatal lányoknak adtak
képzést, így Németországban praktikusan minden szaküzletben
volt legalább volt két eladónő, aki nálunk végzett. Ezek
fanatikus hívei voltak a Lancôme-nak, mert azon tanulták a
szakmát. Akkor kitaláltam, hogy megtanítom őket parfümöt eladni
és akkor van egy olyan erősségem, ami a többi cégnél nincsen.
Mit
szólt a francia központ?
Tetszett
nekik az ötlet, de azt mondták, hogy nem tudnak segíteni. Ekkor
elmentem az illóolaj-gyárakhoz, akik egy lépéssel előbb vannak,
ott kiképeztettem az orromat.
Grasse-ban?
Grasse
csak a folklór, az igazi az Genf és Párizs. Genfben van a világ
két legnagyobb illóolaj-gyár központja. Ott találtam ki egy
olyan egynapos szállodai kurzust, ahol kitaníthatjuk az eladónőket,
hogy kell parfümöt eladni. Amúgy az volt a trükköm, hogy
délelőtt 11 tájban vártuk a vonatokat, hogy megérkezzenek
mindenhonnan. Én reggel 9-kor bementem az üzletbe és félig
vásárlást csináltam, amit később előadtam stand up comedyben.
Dülöngéltek a nevetéstől. Így meg tudtam mutatni a hibákat,
amiket csinálnak, ez volt a pedagógia.
Innen
került a cég párizsi központjába?
Az
történt, hogy megérkezett Robert Salmon, a vállalat alelnöke,
aki később írt egy könyvet is a jó vezetésről. Tudott németül
és beült a kurzusomra. Nemcsak beült, hanem három nap múlva
hívott magához Párizsba. Fogtam a fogkefémet és a borotvámat és
elmentem Párizsba. Salmon kérdezi, hol vannak a csomagjai? Nem
mondták, hogy áthelyeztük? Ja, azt elfelejtették. Mint később a
jezsuitáknál, addigra én már megszoktam. (Nevet.)
A
L’Oréalnál majdnem tíz évet töltött vezető beosztásban.
Miért távozott?
Mielőtt
elhagytam a céget, volt egy projektem, a Paradis, azaz Édenkert.
Kiderült, hogy a név nem volt levédve, úgyhogy levédettem a cég
ügyvédeivel és összehívattam mindenkit, hogy találjanak nekem
egy olyan illatot, ami a Paradicsomot előidézi.
Szóval
előbb volt meg a név, mint az illat.
Igen,
pont fordítva csináltam, mint ahogy az egész ipar. Az „orrok”
nagyon belelkesültek. Megkérdeztem őket, hogy kinek mi jut eszébe,
ha azt hallja, „Paradicsom”. Fehér virágok, szivárvány,
ilyeneket mondtak. Mondom Siegfriednek, aki a Bayer leányvállalatának
volt a párizsi képviselője, maga nem mond semmit? Szerintem egy
nagy csülök és egy nagy korsó sör, nekem ez! Mindenki elkezdett
röhögni, de lehetett tudni, ő se lesz a pályázat nyertese.
(Nevet.)
A
nagy nevek pályáztak?
Igen.
Ha bármelyik nagy cég az Yves Saint-Laurent-tól kezdve a Chanelig
parfümöt akar, nem maguk állítják elő, hanem keresnek egy
illóolaj-céget, mert ezeknek általában több „orra” is van.
Különböző megközelítések voltak, hogy hogy állsz neki. Volt,
hogy pingpongoztak a parfümőrrel, amíg egy olyan illatot nem
kaptak, amire azt mondták, ez lesz az idei. Akkor nézzük meg,
melyik brand! Mert a L’Oréalnak volt egy pár. És ha ez megvolt,
mi legyen a neve. És milyen a csomagolás. Tehát pont fordítva
csináltak mindent. A reklám hozta létre a harmóniát a név meg
az illat között, nem a kreatív poézis. Én ezt megfordítottam.
Ha
már csomagolás. Erre mit talált ki?
Az
illat megvolt és hasonló rendhagyó módon teremtettem meg a
csomagolást is. Két dizájner felosztotta egymás közt a piacot és
gyakorlatilag egymás közt megbeszélték, hogy ezt te viszed, ezt
én. Ehelyett én egy szobrásszal terveztettem, aki a változatosság
kedvéért szintén magyar volt, Liptay Mátyás. Egy gyönyörű
szép kis flakont teremtett, ami teljesen egyedülálló volt.
Kitaláltam, hogy üveg helyett porcelánból gyártatjuk. Ehhez
tudni kell, hogy egykor a francia udvarban, Versailles-ben is így
volt, visszatértem tehát a gyökerekhez.
A saját parfüm egyedileg tervezett porcelán csomagolást kapott. Fotó: Sebestyén László
Akkor
minden elég formabontó volt.
Minden
különleges volt, és pont ez volt kicsit a baj, hogy megijedtek.
Később rájöttem, hogy ez hogy működik. Ezek konglomerátumok,
volt iskolatárssakkal, nem egészen a tesztek alapján döntenek,
hanem hogy mit mondott a vezérigazgató. Úgyhogy nem sok esélyem
volt a projekttel, nem volt senkinek az érdeke, hogy új utakra
menjek.
Ez
történt ebben az esetben is?
Most
jön az érdekes fordulat! Átmentünk egy pár ülésen és nagy
támogatás volt a felsővezetés részéről, amikor jön egy
tanulmány Olaszországból, hogy nem jó név a Paradis, mert
vallási mellékzöngéje van. Aki a „tanulmányt”megrendelte,
előzőleg az Unilevernél dolgozott. A reklámban hitt és semmi
másban. Elég az hozzá, hogy megfúrta az én projektemet. El
voltam keseredve, mert nagyon hittem a projektemben.
Ezzel
vége is volt?
Nem.
A fehér virág akkor megvolt már. Réunion szigetén, Madagaszkár
mellett termett és addig nem használták a parfümiparban, pedig
desztillálható volt, mert olyan húsos fehér virága volt, mint a
liliomnak. Kiderült, hogy a párizsi botanikus kertben pont
virágzott ez a virág és elmentem egy fotóssal, aki pont magyar
volt, Kovács Ferenc, és lefényképeztük. Ez nagyon poetikus volt.
Azt fogjuk csinálni a reklámban, amit sose csináltak, hogy nem
színészeket mutogatunk, hanem a virágot. El is neveztük második
menetben Longozának, de ismét jött egy hatszáz oldalas tanulmány,
hogy nem jó, mert a spagettire emlékeztet. Akkor mérges lettem és
elhatároztam, hogy piacra dobom én.
Sikerült?
Az
történt, hogy Mitterand 81-ben megnyerte a választást, ami
hatalmas kulturális sokk volt, ami abban is átjött, hogy még
aznap felhívott a magánbankár barátom, és közölte, hogy reggel
a kommunista szakszervezeti titkár bejött hozzá, hogy ez a bank
már az államé. Ezzel a nekem ígért hitel is ugrott. Ekkor abba
kellett volna hagynom, csak ekkora már beleszerettem a projektbe.
Csak más L’Oréal igazgatójaként menni egy parfümériába és más
egy ismeretlen brandként. A régi kliensek, akikkel sok éjszakát
együtt töltöttünk párizsi mulatókban – mert ugye ez
hozzátartozott a bizniszhez –, teljesen belelkesedtek, amikor
hoztam a projektet. Minden stimmelt, jobb árrésük volt,
gazdaságilag is izgalmas projekt volt.
Mennyi
pénzre lett volna szüksége, hogy beindítsa az üzletet?
Be
kell vallanom őszintén, ezt nem számoltam ki megfelelően.
Alábecsültem.
Nagyon
sokkal?
Nagyon
sokkal. Úgy számoltam, hogy működő gazdaságban, ahogy
megszoktam, megrendelem és megkapom. Tulajdonképpen átmeneti
forgótőkére lett volna szükségem, fenn kell tartani a butikot,
amíg be nem jön, de valójában sokkal több kellett, mert
mindenkinek előre kellett fizetni, ami nem volt normális. A
porcelán előnye volt egyébként az is, hogy nem kellett több
százezer eurós öntőforma, mint az üvegnek, hanem félkézművesen
gyártották le, darabszámra megrendelhettem. Minden nagyon ki volt
gondolva, csak épp az nem, hogy azért hívják kapitalizmusnak a
rendszert, mert tőke kell hozzá, ezt megtanultam egyszer s
mindenkorra. Mindig mondom is az ifjú vállalkozóknak, hogy
gyerekek, ne fogjatok bele pénz nélkül. Rámegy a gatyátok is és
nem értek el semmit.
Mi
történt azután, hogy látta, a L’Oréalnál nem megy tovább a
terve?
Azt
gondoltam, hogy ahol ilyen szakszerűtlenül dolgoznak, abban nem
veszek tovább részt. Ekkor keresett meg a fejvadász, hogy nincs-e
kedvem elmenni a Cartier-hoz. De nem voltak korrektek, mert egy más
feladattal bíztak volna meg, mint amiben megállapodtunk. Rám
akarták bízni az európai leányvállalatokat, ami
karrierszempontból jobb volt, de kapkodáson alapult. A cég egy
nagy átalakulásban volt. Addig csak az öngyújtó volt a
termékünk, ekkoriban lett globális brand, ami nagyon messze van az
eredeti ékszertől. Ebből kiszálltam, de a tőlük kapott
végkielégítés volt az alaptőkém a saját parfümhöz.
A
Paradis név maradt a L’Oréalnál. Milyen nevet választott?
Az
Opus Anni latin nevet adtam neki. Vagyis az év alkotása. Azt mondta
a L’Oréal egyik igazgatója később, hogy ha ezt ők dobták
volna piacra, világsiker lett volna. Csak ismeretlen szobrász,
ismeretlen dizájn, ismeretlen illat, ismeretlen márka.
Nem
hittek benne. Mi lett a sorsa?
Hát
csőd.
De
legyártották?
Igen,
karácsonykor bedobtam a piacra. A Diners Club tagságának adtam el,
úgy vették, mintha ingyen volna. Pedig 678 márka volt egy üveg.
Az akkor nagyon sok pénz volt.
És
úgy ment csődbe, hogy végül nullszaldóval szállt ki?
Nem
egészen.
Akkor
oktatja is, hogy milyen hibákat kell elkerülni.
Bármelyik
startupnak tudok adni tanácsokat, mert a játékszabályok mindig
ugyanazok. Az az érdekes, hogy a fontainebleau-i tanulmányaim
alapján pontosan tudtam, mit kellett volna csinálnom, de az
ösztöneimre hallgattam, mert úgy földühítettek.
Hogy
emlékszik vissza a L’Oréalra?
A
L’Oréalt mindig végsőkig tiszteltem, de egy furcsa multi volt,
családi vállalatként működött egy óriási világvállalat. Ma
már nagyon más. A cégnél egyébként mindig az újdonságokat
bízták rám. Új brandeket dobtak a piacra, így bővítették a
piacot. Például ilyen volt a Biotherm. Tudták, hogy be tudok
lelkesedni, mintha életemben csak ezt csináltam volna. Mindig tele
voltam ötletekkel, hogy hogyan lehet mindezt kis büdzsével, mert a
L’Oréal nem úgy csinálta, mint az amerikaiak, hogy belenyomott
tízmillió dollárt és akkor majd kijön minden, hanem nagyon
óvatosan piacra dobott, megnézték, hogy megy, ha jól ment, adtak
a reklámra. Ezért az volt a hírünk a piacon, hogy nálunk csak
siker van. Ami nem volt igaz, csak ami nem sikerült, azt azonnal
visszavontuk nyom nélkül, hogy ne is emlékezzenek, hogy volt
ilyen. Szóval én voltam a specialista.
Fotó: Sebestyén László
Mit
nem ismert föl a saját parfüm bevezetésekor?
Amit
nem ismertem föl, hogy a gazdaságban nem úgy megy, mint a
szakkönyvekben, hogy racionálisan, hanem rengeteg irracionális
tényező van, például hogy a szóban forgó dizájner az
iskolatársa volt, egy padban ült vele, az mennyit is számít. És
akkor csinálták ezt a marketinges hókuszpókuszt, a piackutatást,
amiben egy pillanatig nem hittem, mert az volt a véleményem, ha
elmegy az ember tíz szaküzletbe, ott öt perc alatt rájössz, hogy
lesz-e ebből valami vagy nem, mert azok a viszonteladók ötven éve
a piacon vannak és a reakcióikból ki lehet találni. Akkor még az
egész gazdaság olyan volt, hogy a közepes méretű szaküzletek
vezették a piacot. Ma már a Douglas, ami akkoriban indult
Németországban. És én ismertem a Douglast akkor, amikor kis
drogéria volt Hamburgban. a Deutsche Lancôme 49 százaléka
magántulajdonban volt, a német Sturm házaspár tulajdonában. A
háború után, amikor Németország szét volt lőve, lecsaptak erre
a brandre, amikor senkinek nem kellett és megszerezték az exkluzív
importot. És ők a nulláról indultak, nem volt tőkéjük,
szudétanémet menekültek voltak. Tényleg egy kis kofferral
kezdték, mint a mesekönyvben. Ugyanígy kezdték a parfümériák,
saját kezűleg építették újra és együtt nőttek.
Mi
is készítettünk interjút Erwin Müllerrel, illetve Dirk
Roßmannal. Müller egyébként borbély volt, Roßmann pedig egy
eladó. Ismerte őket?
Hogyne,
ezek mind kliensek voltak. Akkoriban a nagyobb városokban, volt egy
elegáns nagy parfüméria, a nulláról épült föl, de egyébként
meg a fölépítésnél, mondjuk egy nagyobb kisvárosban, ha nem
volt megfelelő partner, akkor mi nyomtuk föl a megfelelő
drogériát, ha láttuk, hogy a vezető agilis, fiatal és az se
ártott, ha az eladónő a szeretője volt. Mert nagyon sokszor ez
volt. Akkor kitanítottuk a leányzót kozmetikusnak és megkapta a
Lancôme-ot. Ez olyan volt, mintha nemességet kapott volna. Így
volt a két drogista Hamburgban is, csak nekik kezdettől fogva egy
üzemgazdasági víziójuk volt, ami nem volt meg a normális
üzleteknek. A blue ocean ekkor még nem volt föltalálva, nem
törődtek azokkal, akik még nem voltak kliensek. Mi megtanítottuk
nekik, hogy hogyan kell racionálisan vezetni az üzletet. Például
arra, hogy milyen fontos az árukészlet forgása. Hiába keresnek
többet egy másik branddel, ha az ott porosodik a polcon három
évig.
Milyen
volt tárgyalni mondjuk Erwin Müllerrel?
Hát
amikor nagyok lettek, akkor más. Müller maga tárgyalt, kemény
tárgyalófél volt. Ezekkel már nem arról beszéltünk, hogy
melyik parfüm a legjobb, hanem hogy melyiken lehet a legtöbbet
keresni.
Roßmann
is ilyen volt?
Vele
akkor még nem álltunk szóba. A Lancôme egyike volt a három
gráciának. A Lauder, a Lancaster és a Lancôme, ez volt a
burzsoáziának a crème de la crème. Ha ez a három brand megvolt
egy drogáriának, az azt jelentette, hogy ő piacvezető abban a
városban. Ekkoriban még nagyon kevés bolthálózat volt, ekkor
kezdtek el fiókokat nyitni. Úgy volt, mint régen a nemességnél,
hogy a barátnőt, színésznőt el kellett tartani, akkor nyitottak
neki parfümériát. Ez volt a francia parfüméria titka, így
jöttek létre Párizsban, hogy a balettáncosnőknek adtak egy
üzletet. Németországban nem így volt. Ott, ha rájött az illető,
hogy egy új városnegyedből nem fognak bejönni azért, hogy
vegyenek egy üveg parfümöt, nyitott üzletet az új lakónegyedben
és elkezdtek a dinamikusabbak növekedni. De az tabu volt, hogy
áruházban mi nem árusítunk, kivéve a luxusáruházakat, mint a
berlini KaDeWe meg a hasonlók. A normális áruházak rangon
alulinak számítottak. Volt egy ilyen véd- és dacszövetség a
szaküzletek meg a luxuscégek között, hogy egymásnak kölcsönösen
garantáltuk a növekedést és a magas árrést. De tudtuk, hogy ez
fog változni.
Ma
már egyházi személy, de remélem nem veszi tiszteletlenségnek, ha
megkérdezem, hogy a párizsi mulatós időszakban ivott is,
dohányzott is?
Nem,
soha nem dohányoztam. Na persze, nagy ebédek után megkínáltak
egy kubai szivarral, azt igen. Ez egy ilyen szociális kényszer
volt. Csak illett egy párezer frankos vacsora után.
De
ivott? Kivette a részét az éjszakából?
Az
ünneplésből igen. Meg az is hozzátartozott menedzserléthez, hogy
üzleti megbeszélések többsége a fehér asztalnál történt, ez
a francia kultúra. Ott 3-4 órás ebédek voltak, utána még
elmentünk valahova kávézni. Ez nem a német munkaritmus, ahol 20
perc alatt elintézik az ebédet. A franciák megadják a módját.
A
mulatozásra visszatérve. Miután belépett a rendbe, megváltozott
az élete.
Minden
megváltozott! (Nevet.)
De
előtte egy fegyelmezett életet élt vagy bohém életet?
Bohémnak
nem nevezném. Ezeket szociális költségnek tekintettem.
Hozzátartozott, a Kundenservice része volt, hogy meg kellett
táncoltatni a kozmetikuslányokat és a tulajdonosnőket.
És
akkor ezek szerint ehhez értett.
Szerencsére
még Magyarországon megtanultam táncolni, ami nagyon nagy előny,
ha a társas életbe bekerülsz. Ez látszik most a Két pápa című
filmben is, ahogy tangóznak.
Párizsban
egyébként hová jártak?
A
Crazy Horse-ba, csak a legdrágábba. Fel kellett vágni, mutatni
kellett a klienseknek, hogy ez a top. Meg ezeknek a lányoknak egy
életre szóló élmény volt. Nekem meg mindig fájt a szívem, mert
ugyanannyiba került a kóla, mint a legdrágább francia pezsgő, mi
menedzserek persze mindig azt ittuk. Ez egy showbiz volt.
Szóval
volt az életének egy ilyen nagyon mozgalmas időszaka.
Most
is mozgalmas, csak másképp!
De
jött egy más hivatás. A vallás milyen szerepet játszott korábban
az életében?
A
családban én voltam az egyetlen, aki járt templomba. Hívő gyerek
voltam, de olyan átlag.
Volt
valami közvetlen kiváltó ok, amiért belépett?
Volt.
Akkor még egyetemista voltam Leuvenben és meg volt hirdetve egy
zarándoklat Chartres-ba, Franciaországba. Ezen 40 ezer fiatal vett
részt. 1968 májusában járunk. Miközben mi gyalog zarándokoltunk
Párizsból, a város égett, Cohn-Benditék akkor gyújtogattak épp
a Sorbonne-on. Én ott a zarándoklaton kaptam a hivatásomat, volt
egy azonnali bizonyosság, hogy nekem ott a helyem. De már hazafelé
menet elkezdtem morfondírozni, hogy eddig tanultam, mást nem is
csináltam egész életemben. Most megint kezdjek el tanulni? Az
biztos eltart megint vagy tíz évig, amíg kiképeznek. Lebeszéltem
magam róla és a következő húsz évben egy állandó vívódás
volt, hogy igen is, meg nem is. Ez volt az oka, hogy elkerültem a
nagy kísértést, tehát nem házasodtam.
Nem
házasodott, de barátnői voltak?
Igen,
de amikor komolyabb lett volna, mindig áthelyeztek. Amikor a hölgy
kiszemelt magának, akkor áthelyeztek.
A
L’Oréal és a Jézus Társaságba való belépése között
azonban így is eltelt jó néhány év.
A
csődöm után öt évig csak azért dolgoztam, hogy kifizessem az
összes adósságomat. De az azért volt jó, mert ezt már nem egy
multinál töltöttem, hanem családi vállalkozásoknál. Az első
állásom a csődöm után az All optic nevű amerikai cégnél volt.
Na, ott megtapasztaltam a rablókapitalizmust, nagyon rövid ideig
voltam a cégnél. Ezután a fejvadász révén kiderült, hogy a
Menrad szemüveg cég keres egy menedzsert. Elkerültem egy sváb kis
családi vállalkozáshoz, ez is harmadik generációs volt,
időközben ötödik már egyébként, és azért fontos ez a
tapasztalat, mert különböző gazdasági ágazatokban, családi
vállalkozásokat láthattam, mind más kultúra. A következő
állomásom, a Rajna-vidéki Wirtz-család, akik száz éve szappant
főztek, és más a Menrad szemüvegkeret-gyártó, akik a kis
családi vállalatból csináltak egy nagyon modern marketinggel
rendelkező, globális vállalatot. Gyáruk volt Írországban és
jelen voltak Máltán. Ez nagyon nagy tanulság volt, láttam, hogy
működik egy ilyen családi vállalkozás a harmadik generációban,
utódlási problémák, satöbbi. Voltam még közben a
Robbe&Berkingnél, az egy ezüstműves cég. Sok tapasztalatot
szereztem és mindez nagyon jól jött a Management by Jesushoz. Ha
csak a multis tapasztalatom volna, akkor kicsit nehéz volna
alkalmazni a menedzsmentben. Akik jönnek hozzám a kurzusra, az 80
százalékban családi vállalkozásból jönnek, mert tudják, hogy
ahhoz értek.
Mert
látta testközelből.
Igen
és láttam, hogy hogyan jut az a cég, ami nem önmaga finanszíroz,
hanem a bank. Azóta a bankok kerülését ajánlom, mindig elmondom,
ha maga azért lett vállalkozó, hogy önálló legyen, akkor ne a
bankkal dolgozzon, mert azok elveszik az önállóságát.
Hogy
lépett be végül a rendbe?
A
volt főnököm felhívott, hogy meg kellene tartani még egyszer a
parfümkurzusom Bonnban. Mondom, de hát Herr Müller, délután 5
óra van. Akkor repüljön, mondta, de igen ám, csak a franciáknál
nemzeti specialitás az általános sztrájk és nem működött
semmi, még a földalatti sem, úgyhogy beültem a kocsimba és
elaludtam az autópályán. Teljesen fáradtan. Előző este egy
ilyen Crazy Horse-os mulatás volt, úgyhogy arra ébredtem föl
Belgiumban, hogy csörömpöl az autó. Ott az autópálya közepén
van egy ilyen vízelvezető, mert sokat esik az eső. Megmutatták a
csendőrök, hogy azon, mint egy sínen száguldottam el tizenegy
betonoszlop mellett. És akkor gondolkoztam rajta, hogy ez máshogy
is történhetett volna. Nem csak hogy nekem nem lett bajom, másnak
is lehetett volna. És akkor eszembe jutott, hogy nekem nem ez lett
volna a feladatom, hogy parfümökről tartsak előadást, van egy
ennél komolyabb feladatom.
Sok
iskolát elvégzett még.
A
jezsuitáknak filozófiát és teológiát kell tanulni. Filozófiát
visszaküldtek Leuvenbe, a két évet elvégeztem egy év alatt
angolul. 43 vizsgám volt, amikor jönnek most a fiatal jezsuiták,
hogy sokat kel tanulni, megmosolygom őket. Aztán közölték velem,
hogy Szabó Ferenc, aki a vatikáni rádió magyar műsorait vezette,
megkérte a provinciálist, hogy képezzenek ki, hogy az utódja
legyek, mert 25 éve csinálja. Mondtam, hogy gyerekkoromban újságíró
akartam lenni, úgy látszik, hogy Istennek van humora. (Nevet.)
Úgyhogy
párhuzamosan a teológiával elvégeztem Rómában a kommunikációs
tudományokat is. Miután kiképeztek rádiós kommunikátornak,
elküldtek a Szent Ignác Kollégiumba, ami akkor még nem volt
jezsuita kollégium. Szereztem pályázati úton pénzt, és
átépítettük a kollégiumot. Végeztünk néhány reformot, erős
diákbizottságot hozunk létre és vállaltuk, hogy szakkollégium
leszünk.
El
kell még mesélnem egy anekdotát. Elmentem a Rajkba, Chikán Attila
ott ült a sarokban, pipázott és elmesélte, hogy amikor rájöttek,
hogy vissza kell adni az épületet nekünk, akkor elment az akkori
provinciálishoz, hogy mik az elképzelések, mire kiderült, hogy
rövid távon akár bérbe is adnák. Chikán kérdezte, hogy na jó,
de mi a rövid táv? 15 év! Ezt a Chikán aztán el is nevezte
jezsuita rövid távnak. Hát igen, más dimenzióban gondolkoznak,
mint a politikusok, akik meg négy évben gondolkoznak, vagy a
bankok, akik fél évben. Kicsit rövid. A Szent Ignác nagy kaland
volt.
Fotó: Sebestyén László
Végül
beszéljünk a Management by Jesus-ról. Az kiderült, hogy milyen
állomásokon keresztül jutott el ide, de hogy érlelődött meg,
hogy jött, hogy így fogja átadni a tapasztalatait?
A
mélyben ott érlelődött, aztán kitört, mint egy vulkán. Az
egész úgy kezdődött, hogy 2004-ben megkértek, hogy tartsak egy
lelki gyakorlatot menedzsereknek Kolozsváron. Most a
hetvennegyediknél tartok a tizenöt év alatt. Ebben nincs benne,
amit a cégeknek tartok zártkörűen.
Vannak
ezek között ismert nagyvállalatok?
Középvállalatok
inkább.
Mi
foglalkoztatja? Mit tanít a szemináriumokon?
Nagyon
fontosnak tartom a hosszú távú szemléletet. Azt gondolom, hogy a
kapitalizmus válsága onnan ered, hogy rátértünk a negyedéves
gondolkodásmódra. A japán, kínai, német vállalatoknál régen
megvolt a tíz–húszéves távlatokban gondolkozás. A családi
vállalkozásoknál ez ma is megvan, ők nem úgy indulnak, hogy fél
év alatt meggazdagodunk. Akik így indulnak, a magyar éttermek
például, be is csődölnek. Engem mindig izgatott, hogy a
kapitalizmusban néhány kivétellel, mint a General Electric, kevés
cég marad meg száz évig. A nemesi családok ötszáz évig
fönnmaradtak. Miért van az, hogy a polgári vállalkozások
többsége harminc éven belül tönkremegy? Rájöttem, hogy két
oka van. Az egyik, hogy a generációváltás nincs megoldva.
Ezt
Thomas Mann regényeiből remekül ismerjük. Mi a másik?
Meg
magából a Mann családból, igen. A másik pedig az, hogy ha a
társadalomban nem érték a maradandó, például a takarékosság.
Amikor negatív kamat van, hogy akarsz te hosszú távon gondolkozni.
Fiatal koromban emlékszem, az összes napilap tele volt azzal, hogy
sparen, sparen, sparen, vagyis spórolni. Emlékszem, mennyire más
volt a mentalitása a kiskereskedőknek, akiket látogattam. Ez
teljesen kihalt, amikor jött a fogyasztási láz.
Ki
vehet részt a szemináriumokon?
Bárki.
Látja a programot, hogy veszélyes terület, mert itt hitről is van
szó, van mise is reggelente, de az önkéntes.
Miért
épp Márk evangéliumát helyezik a középpontba?
Több
okból. Márk evangéliuma a tényekre szorítkozik, a lényegre tör,
kevés a mese benne meg a teológia. Kevés történetet mesél el,
de első kézből, én a leghitelesebbnek érzem. Másrészt pedig
elővettem és strukturalista analízist készítettem. Kiderült,
hogy ez egy startup forgatókönyve, Jézus új társasága az egy
startup volt. Kezdettől fogva azzal a szándékkal indul el, hogy
nem a lokális piacot szolgálja ki, hanem a világpiacot. A
katolikus egyház is startup. A struktúra segíti a megértést. Ez
persze nem tűnik fel, mert a történetekre figyelsz, de nagyon
gondosan van szerkesztve. Egyebek között mutatja lépésről
lépésre, hogy Jézus, amikor elhagyja a szülői házat és elmegy
Kafarnaumba, hogy akkor mi minden történik. Ezek pontosan azok a
lépések, amit meg kell tennünk, amikor egy új vállalatot
indítunk.
Szóval
akkor értelmezhetjük Jézust úgy, mint egy vállalkozót?
Tekton
volt. Ácsnak szokták fordítani ezt a görög szót, de az nem jó,
építési vállalkozót jelent. A görögben a szavaknak mindig több
jelentése van és az igazi a szövegösszefüggésekből derül ki.
De a modern fordításokban megmagyarázzák, hogy ez inkább
vállalkozó.
Aki
csapatot is szervezett.
Igen.
Nyilván családi vállalkozás volt.
Milyen
az a vállalkozó, aki kijön a szemináriumról?
Az
üzenet többrétű. Az egyik, hogy ez egy hivatás. Ez nem egy job,
ez nem egy lehetőség kamatoztatni a tőkédet. Ha olyan termékeket
állítasz elő vagy olyan szolgáltatást nyújtasz, ami valós
igényeknek felel meg, és tisztességes az ár, amiben benne van a
haszon is, ami a fennmaradás költsége. A másik, hogy a
munkatársakból csapatot kovácsol. Tulajdonképpen a modern
társadalomban a legfontosabb közösség a család mellett a
vállalat. Se Rómában, se a régi Kínában vagy Indiában nem
voltak vállalkozók. Kézműipar volt, ahol dolgoztak a családtagok,
de hogy egy vállalatban idegeneket alkalmazzanak, akikkel együtt
valósítod meg az álmod, ezt a kapitalizmus tette lehetővé. A
következő lépés az volt, hogy a hollandok, akik protestánsok
voltak, kitalálták a részvénytársaságot. Összeálltak
kereskedők, akik nem is annyira tehetősek, de együttesen képesek
finanszírozni egy hajót annak az összes kockázatával. Amit a
hollandok hozzátettek, az egy fogyasztási ethosz.
Ugyanakkor
takarékossági is.
Igen,
hogy nem hivalkodtak, mint az olaszok, nem selyembe–bársonyba
jártak, hanem a lehető legegyszerűbb ruhában. A pénz is
megmaradt, amit újból beforgattak.
Miért
olyan erősek a családi vállalkozások? Miért maradnak fenn
tovább, mint a nagyvállalatok?
A
családi vállalkozásban van egy olyan atmoszféra, hogy az emberek
önként vállalnak dolgokat. Ott nem azt kérdezik a gyerektől,
hogy dolgoztál eleget, különben nem kapsz vacsorát. Az igazi
szülő szeretetből adja, beruház a jövőbe. A család nem más,
mint a jövőbe való beruházás. A vállalat ugyanez, csak kicsit
nagyobb léptékben. A vállalkozó felelősséget érez a
munkatársai iránt, akkor is, ha egy kis étteremről van szó, ha
egy cukrászdáról vagy cipőműhelyről. A keresztény többlet nem
a jótékonykodásban áll. Festheted az óvoda kerítését zöldre,
ezek a társadalmi felelősségvállalás néven futó akciók egy
szemfényvesztés. Abban áll a társadalmi felelősségvállalás,
hogy nem szennyezed a környezetedet. Ezeket az egész világ vallja
elméletileg, ehhez nem kell kereszténynek lenned, fordítva.
Keresztényként nem csinálhatod ezt.
Meg kell nézni egy Black Fridayt. Sokan bele se gondolnak, hogy amit vásárolnak, milyen utat tesz meg és lehet, hogy nem is fogják használni.
A középkorban az etika az egy egységes egészet képzett. Persze a főurak nem nagyon tartották magukat hozzá. Náluk az ideál közös volt. Ma nincs közös ideál, csak az, hogy minél többet fogyasszunk. Megveszed az évi kütyüdet és állítólag ez viszi előre a gazdaságot.
