A Dunakanyar nem csak a sűrű börzsönyi hegyek miatt a túrázók zarándokhelye. Itt, egy csendes nagymarosi utcában készülnek a legprofibb magyar túrabakancsok. Mosonyi Annamária műhelyében családias a hangulat, de a Mauna bakancsait nemcsak a Kéktúrán, hanem még a Mount Everesten is koptatják.
Bevallom, mindig is tetszett a Mauna szó. Az indoeurópai eredetű szanszkrit nyelven csendet, a polinéz eredetű hawaii nyelven hegyet jelent, de a legtöbben valószínűleg nem egy szótár lapozgatása közben találkoztak vele, hanem mint nekem is, a földrajzóráról lehet ismerős: a 4205 méter magas Mauna Kea és a 4169 méter magas Mauna Loa a szigetvilág két legmagasabb vulkánja.
„A név úgy lett, hogy böktem a térképen” – mondja Mosonyi Annamária, vagy ahogyan mindenki szólítja: Panni. Nem volt tehát különösebben tudatos a választás, amikor új nevet keresett bakancsmárkájának. „De Hawaii azért máig bakancslistás” – teszi hozzá ártatlan arccal, mi pedig, mint két szóvicchéja, lecsapunk a zsákmányra, és röhögve nézünk egymásra Sebestyén Laci fotós kollégámmal.
Nagymaros egy csendes kis utcájában járunk, a Duna-parttól távolabb, inkább már az erdő közelében. Az időnként a Mount Everestet is megjáró bakancsok itt, egy barátságos téglaház műhelyeiben készülnek. A műhelyben meglepően nagy, zöldre festett régi gépek, hidraulikus szabászgép, talpalógép, csiszológép, elnyűhetetlen varrógépek, javításra váró és új lábbelik. Az egyik falra egy régi naptár van kiszögezve, rajta egy kedves sor és egy aláírás: Erőss Zsolt.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Nem sokkal alatta egy pár simára koptatott talp. Mécs László viselte a Himalájában, egy hónapig tartott az út csak az alaptáborig. Az ottani sziklák azért rendesen koptatják a bakancsokat – mesélik. Az egyik sarokban egy mini túrabolt új bakancsokkal, különböző hosszúságú cipőfűzőkkel, térképekkel és néhány, túrához való alapfelszereléssel. Nem egyszer érkezett már olyan vásárló, aki az új bakancsával egyenesen az erdőbe ment kirándulni egyet. De hogyan téved valaki a bakancsgyártás terepére?
Rögtön vállalkozni kezdtem
„Nemigen hittem a szocializmus működőképességében. Láttam, hogy előbb-utóbb ennek vége lesz” – meséli Panni, akit építész apja és tanár anyja eredetileg hasonló pályára szánt volna. Ő mégis a Könnyűipari Műszaki Főiskola bőrfeldolgozóipari szakára ment, ahol gyártmányfejlesztő üzemmérnökként végzett. Azt is látta, hogy egy nagy állami gyárhoz nincs értelme elmenni. „Rögtön vállalkozni kezdtem.”
Régi álom volt, hogy színes bőrből is készüljön bakancs. A fotón balra fent Mécs László egykori bakancsának elkopott talpa, Panni mögött egy Erőss Zsolttól kapott naptár. Fotó: Sebestyén László / Forbes
A szocializmus utolsó évei voltak ezek, ezért egy GMK-t alapított, amit Sevró néven jegyeztek be. (A sevró egy finom, cserzett gidabőr.) Nemcsak név volt, piaci rés is. Kifejezetten zavarta, hogy csak ronda női cipőket talál: „Ha bementél egy boltba, minden sorban ugyanaz a szovjet exportból visszamaradt cipő volt.” Így, meg is volt a mesterterv: csinál szépeket, méghozzá manufakturális körülmények között.
A rendszerváltás után először egy üzlettárssal, Kliment Lászlóval dolgozott, később egy kereskedővel társult, a női cipők után a férfi cipők felé vette az irányt, Gödön, majd Pesten is működött, de végül visszatért a szülőföldjére, és egyre inkább a túrázás került a középpontba. „Nagymaros abszolút inspirál, ezért is jöttem vissza a városból. Én a természetet szeretem. Hiányzott a hegy, a Duna. Rájöttem, hogy olyan lábbeliket szeretnék csinálni, ami ezt az érzést, az utazást, a kintlétet folyamatosan hozza.”
„Akkoriban még sokan gyártottak túrafelszerelést az országban, de a jó bakancs akkor még hiánycikk volt. Azt tudtuk, hogy saját márkát csinálunk.” Panni közel huszonöt éve, 1998 körül kezdett el túrabakancsokat gyártani, ekkor még Pam’s néven. Az utcai cipőkről megvolt a szaktudás, de a komoly igénybevételnek kitett bakancsok esetében az alapanyagválasztás és a szerkesztés is más. Nem félt kérdezni sem, így amikor megtudta, hogy a svájci Raichle cég felszámolja magyarországi gyárát, az Alföldre utazott, és az ottani művezetőtől sokat tanult. De volt egy furcsa szokása is, aminek talán a legtöbbet köszönhette:
„Nagyon sok bakancsot vettem meg és szedtem szét. Ezt nagyon szerettem.” Ez hobbinak drága volt, de a szerkezetek lényegét ebből sikerült megértenie.
Manufaktúra ma is
Már az első bakancsok sem sikerülhettek rosszul. Erre utal többek között az is, hogy a legjobb magyar hegymászók közül többen is az ő bakancsaikat hordták valamelyik ismert márka helyett, így például ők szponzorálták a 2001-es Millenniumi Mount Everest Expedíciót is. Erőss Zsolttal haláláig megmaradt a kapcsolat, több bakancsuk fejlesztésében aktívan is részt vett.
A csapatot baráti szálak fűzik egymáshoz. A törzsgárda mindössze öt főből áll. Fotó: Sebestyén László / Forbes
A fejlődés mégsem volt töretlen. Az ezredforduló utáni években egy korábban letesztelt szandáltalpat rendeltek nagyobb tételben, amire elkészítették az egyik modelljüket. Máig sem tudni pontosan, valószínűleg egy anyagváltoztatás miatt a talpak idő előtt feladták a harcot, ami az ő nevüket is megtépázta. Elhatározták, hogy mindenáron kártalanítanak mindenkit, de a nevet már nem lehetett megmenteni. Ekkor jött a térképre bökős megoldás, és ekkortól datálódik a Mauna név és a logó.
A világ bakancsgyártását két–három nagy név uralja, akik létrehoznak egy módszert, amivel komoly gépparkkal felszerelve, folyamatos mérések mellett tudnak gyártani. Ezzel szemben a Maunánál a bakancsok ugyanúgy kisipari módszerekkel készülnek ma is, mint a kezdetekkor.
„Sokat simogatjuk a bakancsokat. Ez nem mindig gazdaságos. De legalább ott van az ember mögötte.”
A jó túrabakancsokat nemcsak varrják és ragasztják, a stratégiai pontokon szögelik is. Kívül alapanyagnak marha- vagy bivalybőrt, belül pedig a puhább borjúbőrt használják. A bakancs akkor lesz a legtartósabb, ha az orrhoz használt részt minél nagyobb bőrből, egyben vágják ki, és mivel a bőr nem egységes felület, ezért az sem mindegy, hogy ez eredetileg az állat melyik részén volt és milyen irányban állt. Legjobb, ha a hátrészt használják fel, az a legerősebb.
„Annál drágább egy bakancs, minél nagyobb egyben lévő felületek vannak rajta. Ezért van a mostani nagyüzemi bakancsokon rengeteg pici apró alkatrész kombinálva, mert olcsóbban, gyengébb minőségű bőrből is tudnak bakancsot készíteni. Minél több a varrás, annál több a hibalehetőség is.”
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Őket nem zavarja, ha kicsit más a bőr színe, mint az előző gyártás alatt, hiszen azzal tudnak dolgozni, amit kapnak. Most éppen kaptak színes bőrt, így végre kék és bordó bakancsokat is készíthetnek, ami régi tervük volt. „Tényleg nagyon jó bőrgyáraink voltak Magyarországon, szerintem jobbak, mint Európában bárhol.”
De nemcsak a bőrgyárak a hiányoznak, nem gyártanak már itthon talpanyagot, talpbetétet, bélést sem, szinte mindent külföldről kell hozni. Az egyik nehézségük ráadásul az, hogy az ilyen kis cégeknek nem nagyon adnak el a nagy gyárak. Ezért például Goretex helyett Sympatexszel dolgoznak, bizonyos modelleknél ebből készül a lélegző belső rész, emellett pedig szivacsokat és különböző kierősítőket is beépítenek. Végigmegyünk a gyártási folyamaton, és bevallom, sosem gondoltam volna, hogy ennyi lépés kell egy jó bakancshoz. Egy pár legyártásához – még bejáratott modell esetén is – legalább 20–22 órára van szükség.
„Ma is hoznak vissza olyan húsz éves bakancsokat, amin csak talpat kell cserélni”
– mondja Panni, és a műhelyben alaposan szemügyre lehet venni a régi modelleket is, jó néhány ilyen pár áll a polcokon. Nagyjából egy évtizede fogalmazódott meg az igény, hogy ne csak új bakancsokat készítsenek, hanem a régiek javításával is foglalkozzanak, ha már a felsőrész tényleg szinte mindent kibír. Ma a forgalmuk körülbelül felét teszi ki a gyártás, a másik felét a javítás. Manufakturális gyártáshoz „kézműves” kereskedelem jár: a bakancsokat csak náluk, és a budapesti Tengerszem túraboltban lehet megvenni.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
A cég lassan huszonöt éve gyárt bakancsokat, Panni mégis lendületben érzi magát, sok terve van a jövőre nézve. Igaz, azt is bevallja, őt a kreatív része, a rajzolás, a tervezés, az új modellek megalkotása köti le, ezért szívesen társulna olyannal, akinek pedig a kereskedelem az erőssége. Mindenesetre az biztos, hogy a műhelyt kinőtték: a gyártás a falun belül marad, de néhány házzal arrébb kerül.
„Panni jól kezeli az embereket, emberközeli, nem egy személytelen vállalkozás – mondja róluk Heim Tamás, a Tengerszem tulajdonosa. – A minőségi szintet hosszú ideje tartják. Erről sokat elárul, hogy huszonéve alapították a céget. Ez egy jó brand, visszatérő vásárlókkal.” Ő úgy látja, hogy a termelési forma, a kicsi piac, a hazai gyártás, a mennyiségi kedvezmények elmaradása miatt nem tudnak egy bizonyos árszint alá menni, ráadásul a gyártók sem mindig foglalkoznak a kis cégekkel. Nehezített pályán haladnak, az egyeduralkodó talpgyártónál sem férnek hozzá minden modellhez. „De a munka minősége felveszi a versenyt a legjobbakkal is.”
