Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]


Bővebben

Sebestyén László

Feszülten várod, hogy hátha valami csoda folytán vesz egy levegőt

Ultrahangvizsgálatkor az orvos vagy a szonográfus csak hallgat, hümmög, aztán megint hallgat, a percek óráknak tűnnek, majd behív egy kollégát, hogy nézze meg ő is. „A babának nincs szívhangja” – világszerte minden negyedik terhesség során szembesülnek az édesanyák ezzel a sokkoló mondattal. A 25 százalékos vetélési arány gyakorinak mondható, a társadalomban mégis tabutémának számít a magzati veszteség. Az #1a4ből kampány, amelyet egy szülési és magzati gyászra szakosodott tanácsadó terapeuta, Heim Tímea indított, ezeket a tabukat szeretné ledönteni szülész-nőgyógyászokkal, szülésznőkkel és egészségügyi szakjogászokkal együttműködve. Céljuk, hogy segítsenek a kommunikációban az egészségügyi dolgozóknak és az érintett családoknak.

Empátiával sokat lehet segíteni az elvetélő édesanyáknak. Fotó: Sebestyén László

Persze már most is vannak jó példák az abbamaradt vetélésen (orvosi kifejezéssel missed abortion) vagy vetélésen áteső kismamák egészségügyi ellátásában, de sok esetben nem tudnak vele mit kezdeni az édesanyákat ellátó egészségügyi dolgozók sem, pedig már empátiával is sokat lehetne segíteni. Ráadásul miután a nő a kórházból hazamegy saját családjához, gyakran ott is tabuként kezelik a veszteséget, így egyedül maradhat a fájdalommal, gyásszal. A közbeszédben elő-elő jön a téma, legutóbb például Mundruczó Kornél és felesége, Wéber Kata közös filmje, a Pieces of a Woman irányította rá a figyelmet, de messze vagyunk még Európától. A zsigerből jövő, „Majd lesz másik”, „Fiatal vagy még”, vagy „Örülj, hogy van már 1-2-3 vagy akárhány gyermeked” mondatok ütnek a legnagyobbat az ilyen helyzetekben, és nincs is helyük. 

De akkor mit lehet ilyenkor mondani? Ki segít a Facebookon megtalált sorstársakon kívül? Heim Tímea terapeutával és az #1a4ből kampányhoz szülész-nőgyógyászként csatlakozó dr. Kopp Dórával beszélgettünk.

Egyszer csak elkezdtek beszélgetni

Forbes.hu: Az #1a4ből kampányt tavaly hirdették meg, tanácsadó terapeutaként hogyan fordult az érdeklődése a magzati gyász felé?

Heim Tímea (H.T.): Igen, az #1a4ből kampány tavaly év elején indult. Személyesen is érintett vagyok vetélésben, és bár az egészségügyi intézményekben soha nem volt negatív tapasztalatom az ott töltött idő alatt, a tágabb családom nem volt támogató. Ezért hoztam létre négy éve a Facebookon egy vetéléssel kapcsolatos önsegítő, gyászfeldolgozó csoportot, ahol egy témafelvetés kapcsán egyszer csak elkezdtek arról beszélgetni a nők, hogy milyen szülészeti erőszakot éltek meg a vetéléssel, halva szüléssel kapcsolatban, illetve arról, hogy utána kaptak-e otthon, a saját környezetükben bármilyen támogatást. Nagyon meglepett, hogy hány olyan történet jött, amelyekből kiderült, az egészségügyi intézményben nem megfelelően bántak az anyukával vagy a babával. Megdöbbentett ez a hozzáállás, azt pedig már saját tapasztalatból is tudtam, hogy a környezet sem tud ezzel mit kezdeni, mert van egy társadalmi tabu jellege. 

Tímeát is meglepték a kórházi történetek. Fotó: Sebestyén László

Forbes.hu: Hogyan hat az édesanyákra az, hogy a társadalom tabusítja ezt a jelenséget?

H.T.: Vannak olyan régről hozott, “belénk nevelt” jelenségek, mint például az “ez még nem is volt baba, csak egy késett menstruáció”. Ezt általában akkor tapasztaljuk, amikor egy pár hetes várandósság esetén elvetél a kismama, és annak hatására, hogy a környezet így tekint a várandósságára, ő is megpróbál rá így nézni. A következő terhességnél viszont többen számoltak be olyanról az ismerőseim között is volt ilyen hogy folyamatosan wc-re járkált nézegetni a bugyiját, hogy nem véres-e. Ezzel foglalkozni kell, mert a vetélés pszichésen nem akkor ér véget, amikor befejeződik a terhesség. Lehet, hogy nem ér véget soha, mert kihat a következő terhességre, vagy akár a későbbi gyermekekre is. Ha a vetélés nincs megfelelően kezelve, be tud indítani sok olyan fizikai vagy mentális folyamatot, aminek az a vége, hogy szubklinikaiból klinikaivá válik az eset. A gyász patológiássá válik, pedig, ha támogató közegben van a kismama (egészségügy és saját környezete), akkor ez egy teljesen természetes folyamat. 

Forbes.hu: A kampányhoz aztán egészségügyi és jogi szakemberek is csatlakoztak. Doktornő, Ön miért tartotta fontosnak ezt a témát? Sok ilyen esettel találkozott a praxisában?

Kopp Dóra (K.D.): Sajnos igen. Mindig is nagyon frusztrált, hogy sokan nem tudtak hogyan hozzáállni egy olyan pácienshez, akinek magzati vesztesége volt, beleértve egyébként magamat is, mert én sem tudtam mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel. Sokszor nem találja az ember a helyes szavakat, a helyes bánásmódot, de ez szerencsére tanulható és tanulandó. Körülöttem nagyon sokan – orvosok, szülésznők, beteghordók – jelezték, hogy ők is sután érzik magukat ilyenkor, elakad bennük a szó, tétováznak, hogy mit lehet mondani és mit nem. Engem nagyon érdekel ez a vonal és a kiváltó okok kivizsgálása. 

H.T.: Így van, sokszor a szakemberek is eljutnak hozzám, illetve egyre aktívabbak a gyászfeldolgozó csoportunkban is. Tehát valóban, amit Dóri is mondott, én is meg tudom erősíteni, hogy a szakemberek sem tudnak az ilyen helyzetekkel mit kezdeni. Pedig sokszor nem kell bonyolult dolgokra gondolni, az empátia mindig segít. 

Segítő és nagyot ütő mondatok

Forbes.hu: Doktornő, fel tudja idézni az első ilyen helyzetet, amikor páciensénél magzati veszteséggel szembesült? 

K.D.: Konkrét esetet nem tudok felidézni, csak az érzést tudom feleleveníteni, hogy ha volt például egy méhen belül elhalt magzat, akit meg kellett szülni, sokszor csak némán asszisztáltunk, nem tudtunk mit mondani. Mint utóbb megtudtam Timitől, ez nem is feltétlenül gond, mert néha csak arra van szükség, hogy jelen legyél. Aztán már én is tudtam segíteni: volt, hogy amikor éppen nem dolgoztam, egy kolléganő hívott fel, hogy van egy halva születéses esete, a kismama zokog a szülőszobán, mit csináljon. Ez sajnos sokszor többnapos folyamat, hosszú szülőszobai tartózkodást igényel, és az is idő, míg megnyugszik a kismama. Jó érzés volt, hogy tudtam segíteni ebben a helyzetben. 

Forbes.hu: A jelenléten túl mit lehet ilyenkor mondani és mi az, amit inkább érdemes kerülni?

H.T.: Mindenféleképpen validálunk, elismerjük és nem vonjuk kétségbe a kismama érzéseit. Ha az egészségügyi dolgozó azt tapasztalja, hogy a szülés, vetélés után még zokog a kismama, akkor nyilván nem teszik ki addig a szülőszobáról, amíg egy kicsit jobban nem lesz. Mivel olyan helyzetben van, amiben elvész a választási lehetősége, kontrollvesztett állapotban van, segít, az olyan helyzetek megteremtése, amiben ő tud dönteni. Kér-e inni, le szeretne-e ülni, maradna-e még benn; kedvesen, empatikusan, toleránsan kell ilyenkor szólni. „A legalább magának már van gyereke, maga még fiatal, és az örüljön,hogy..” kezdetű mondatokat mindenképpen ki kell hagyni, mert ez csökkenti az épp átélt helyzet súlyát. Ilyenkor inkább a „nagyon sajnálom, miben tudok segíteni, mi esne jól Önnek”, „behívjuk-e a párját, kísérőjét? Mondjuk-e el neki mi a rossz hírt?” jellegű kérdések azok, amelyeknek helyük van. 

Forbes.hu: Számos olyan történetet is olvasni, hogy kismamákkal vagy abortuszra várókkal kerül egy kórterembe a vetélésen vagy halva szülésen átesett kismama, de persze vannak jó példák is. Hogyan zajlik a vetéléssel bekerült nők kórházi elhelyezése?

K.D.: Mindig figyelünk arra, hogy kismamáktól távolabb lévő kórterembe helyezzük el az ilyen pácienseket, vagy ha beindult egy halvaszülés, akkor azt egy távolabbi szülőszobán kísérjük, hogy ne nagyon lásson esetleg egy egészséges szülést, ne zavarják a hangok. Erre mindig igyekeztünk törekedni, de nyilván minden kórházban limitált a hely és elő-elő fordul, hogy helyhiány miatt ez nem megoldható, de a törekvés az mindig megvan.

Dr. Kopp Dóra: a jó kommunikáció tanulható és tanulandó. Fotó: Sebestyén László

Én szólok rá, hogy menj és kérj segítséget

Forbes.hu: A kórházakban elérhető-e pszichológus a vetélésen átesett nők számára? Később mennyire mernek segítséget kérni a nők a lelki feldolgozáshoz? 

K.D.: Sajnos nem minden kórházban van pszichológus, de sok helyen elérhető, akár már ott a vajúdás, a halvaszülés ideje alatt. Ez azért is fontos, mert sokszor a lelkünk befolyásolja a testünk működését, és ha a kismama fejben nem tudja még elengedni a babát, akkor kell a segítség. Nemcsak neki, az apukának is, aki vele van, hiszen őket is megviseli lelkileg egy ilyen folyamat. 

H.T.: Vannak nagyon jó intézmények, ahol vannak pszichológusok és ott van is haszna, de van, hogy én szólok rá a kismamára, hogy menj és kérj segítséget, akár később is. 

Forbes.hu: Ha minden orvos és segítő szakember „belehalna” az eseteibe, nyilván nem tudna dolgozni. Mégis érdekelne, hogy nőként, anyaként hogyan lehet, és egyáltalán kell-e függetlenedni egy ilyen helyzettől? 

H.T.: Itt azért van miből visszatöltekezni, nagyon sokan küldenek vetélés utáni pozitív történeteket a szivárványbabájukról (a veszteség után megszülető élő gyermek – a szerk.). Volt olyan is, hogy én is zokogtam a vonal túlsó végén, miközben az anyuka éppen halvaszült, én pedig igyekeztem segíteni neki. Nincs olyan ember, akit ez ne viselne meg, mindegy, hogy melyik oldalon áll.

K.D.: Ha az ember együtt szeretne érezni, vagy jól kommunikálni a pácienssel, akkor akarva akaratlanul be kell vonódnia, de abból tudsz töltekezni, hogy majd lesz egy szivárványbabája, megtaláljuk a kiváltó okot, lesz majd még happy end. Nyilván ezt ott abban a pillanatban nem kommunikáljuk, mert a veszteséggel kell éppen megbirkózni, de nekem tudat alatt mindig ott van, hogy van azért fény az alagút végén.

A szivárványbabákból töltekeznek. Fotó: Sebestyén László

Forbes.hu: Mi a protokoll azzal kapcsolatban, hogy az édesanya megnézheti-e a halott babáját, kell-e tájékoztatni a pácienst arról, hogy itt milyen lehetőségei vannak?

K.D.: Nincs rá protokoll, hogy fel kell-e ajánlani vagy nem, de általában felajánlják, esetleg a szülésznő hozzáteszi, hogy ő nem javasolná a fejlődési rendellenesség vagy a maceráció miatt. Az a tapasztalat, hogy ha a kismama nem nézi meg, akkor utána a legtöbbször megbánja. 

H.T.: Ha természetes vetélés esetén felkészítik arra a kismamát, hogy mi az, amivel találkozni fog, akkor nem éli meg sokként. Ha kórházban zajló vetélés, halvaszülés esetén rongálódik vagy komolyabban deformálódik a magzati test, akkor elképzelhető, hogy nem szeretné látni. Bár külföldön az a gyakorlat, hogy olyankor is biztatják a kismamát és úgy csomagolják be, mutatják meg a kisbabát, hogy a szép, épen maradt részekre irányítják a figyelmét. Azonban, ha utólag jön az a gondolat, hogy szerette volna megnézni, és bűntudata lesz, akkor vannak technikák, amelyekkel segíteni lehet.

Ezek a családi fotók kicsit mások

Forbes.hu: Melyek azok a dolgok, amelyek nem kizárólag, vagy csak kisebb részben múlnak az anyagi erőforrásokon, mégis segíthetnék vele az anyukákat a kórházakban? 

K.D.: Ha valaki vetéléssel kórházba kerül, akkor részletes tájékoztatás után, minden kérdést megválaszolva kellene felvenni a beteget. Fontos, hogy a pszichológus non-stop elérhető legyen, és a lelki utógondozás is elengedhetetlen lenne, ha igény van rá, akár tb- alapon. 

H.T.: Amellett, hogy kisebb vetélésnél is megkérdezik az anyukát, szeretné-e látni a babáját, fontos lenne az is, hogy az összes orvosi tanácsot írásban is megkapja a kismama, mert egy vetélés olyan stresszhelyzet számára, hogy közben nem tud gondolkozni, még kevésbé tanácsokat, előírásokat megjegyezni. Kellene adni egy olyan telefonszámot is, amin tud beszélni az orvosával, hogy ha bármi kérdése van. 

Forbes.hu: Milyen külföldi jó gyakorlatok vannak a búcsúra, a szeretetteljes lezárásra?

H.T.: Van olyan szülésznőnk az #1a4ből kampányban, aki korábban Ausztriában dolgozott, ő is hozott nekünk ötleteket jó példákra. A szülők ott emléklapot kapnak, készítenek a magzatról talp- és/vagy kézlenyomatot, bepólyázzák a kis testet. Mi is felhívtunk több kórházat és nagyon nyitottak voltak erre, csak jött a Covid…, jelenleg nincs erőforrásuk erre. Sok országban az embrió vagy a magzat korától függetlenül adott a búcsú lehetősége nemcsak a szülők, hanem a testvérek, és más családtagok számára is. Az Egyesült Államokban és Ausztráliában például teljesen normális, hogy a babát, ha lehetséges, együtt megfürdetik és felöltöztetik, majd közös családi kép készül. Ez a folyamat azon testvérek számára is segíti a feldolgozást, akik tudtak arról, hogy testvérük lesz, mert így nem azt látják, hogy az egyik pillanatban anya és a tesó van, a másikban pedig már csak anya..Sok olyan fotós van, aki önkéntes alapon ilyen családok megörökítésével is foglalkozik. Van, ahol papot is be lehet hívni, és meg lehet keresztelni az elhunyt gyermeket, illetve létezik egy úgynevezett cold  cradle, hűtött mózeskosár is, amiben egy ideig el lehet tárolni a baba testét, akár haza is lehet vinni, és a saját környezetben is elbúcsúzhatnak tőle a szülők vagy megkeresztelhetik. 

Forbes.hu: A halálhoz való kulturális hozzáálláson is sok múlhat, Magyarországon mi lenne ebből átültethető ezekből a szép példákból? 

H.T.: Nekem van több fotós ismerősöm, próbáltam őket megkérdezni arról, hogy mi a véleményük az ilyen fotózásról, de mindenki elzárkózott. A mi kultúránkban a halál tabunak számít, pedig az élet része. Amellett a fotózásban – gondolom – ez egy teljesen másik műfaj, ennek az elsajátítására is szüksége lenne az arra nyitottaknak illetve az akkor és ott mutatott viselkedést is meg kell, hogy tanulják. Nem lehetnek jobban kiborulva, mint a gyászoló család, erre vannak praktikák.  Szép példák vannak arra itthon is, hogy a kórházban milyen méltóságteljesen bánnak halvaszülés esetén a pácienssel: amikor az édesanya megkapja a nem élő babát, ráteszik a mellkasára és mindenki visszatartja a levegőt. Ilyenkor szinte vágni lehet a csendet, mindenki azt várja, hogy hátha valamilyen csoda folytán vesz egy levegőt a baba, de ez sajnos nem történik meg. Annak ellenére, hogy vannak, akik félvállról veszik, és akiknek ez darab-darab, sokan vannak, akiket megvisel és a nagyon megérint, ami ott történik, csak nem tudja, hogy hogyan adja tudtára együttérzését. Koraszülöttek, illetve olyan babák, akik a 24. hét előtt életjelenséggel jöttek a világra, alapítványoktól kapnak kis pólyát, amibe bebugyolálják őket. Sokszor az édesanyák aztán évekig azzal alszanak, mert ennyi maradt.

K.D.: Azt gondolom, hogy több segítségnyújtási lehetőséggel lehet előre lépni, a láblenyomat készítés egy itthon is átültethető, szép gyakorlat lehetne. Fontos, hogy a köztudatban is elterjedjen, hogy ez nem tabu, hogy megtörténik sok mindenkivel, és máshogy, empatikusabban bánjunk egymással.

Forbes.hu: Mi következik most az #1a4ből kampányban? 

H.T.: Mindenképpen szeretnénk majd a járványhelyzet elmúltával a kórházakkal együttműködni. Ezzel segítjük az ő munkájukat, a szolgáltatásuk színvonalát is növeljük és a családok gyászának megélését is támogatjuk. Ahogyan Dóri is mondta, a célunk, hogy oldjuk a vetélés körüli tabut, mert látjuk, hogy ennek mind  a gyászfolyamatban, mind a későbbi várandósságok megélésében nagyon nagy szerepe van. Az is célunk, hogy ha utána a kismama hazamegy a saját környezetébe, megkapja azt a segítséget, amire szüksége van. Egyre kiterjedtebb támogató közeget szeretnének biztosítani kommunikációval és pszichoedukációval. 


Segítség Covid idején „Volt, aki kedves volt, de volt, aki úgy beszélt velem, mint a kutyával”

Heim Tímeánál pro bono, vagyis térítésmentes a magzati gyászhoz kapcsolódó tanácsadás, de a koronavírus miatt, személyes találkozások hiányában most ő is kevesebbet tud segíteni. „Online, illetve sokszor csak chaten, mert vannak témák, amik nem egy kisgyerek fülének valók” – utal arra, hogy a vetélésen átesett édesanya mellett sokszor ott van egy másik gyermek is, aki éppen otthon tanul, vagy otthon „jár” oviba, bölcsibe. Dr. Kopp Dóra úgy látja, azokban az intézményekben, kórházakban, ahol eddig is volt segítő szándék és empátia, ott most még inkább szeretnének segíteni, míg „aki eddig is rohant és szalagmunka-szerűen végezte a dolgát, az még inkább elhatárolódik egy ilyen helyzettől.” Tímea kérésünkre a koronavírus alatt vetélésen vagy halvaszülésen átesett édesanyáktól kért történeteket arról, hogyan élték meg ezt az időszakot, milyen volt az ellátás. Most a beérkezett történetekből idézünk. 

  •  „Mindenki empatikus és kedves volt szerencsére, a nőgyógyászaton kaptam külön szobát. Orvosilag elmondtak mindent, hogy mi fog történni, a neonatológus (újszülöttgyógyász – a szerk.) is bejött, hogy mire számítsak szüléskor. (…) Viszont nagyon hiányoltam egy tanácsadót, pszichológust ott helyben, aki segített volna, hogy mik a jogaim, mit kérhetek, ugyanis nem kértem, hogy megfoghassam vagy megnézhessem a babát, de fel sem ajánlották. (…) A bűntudat azóta is megvan, hogy nem búcsúztam el tőle, hisz egy szinte életképes babát kellett megszülnöm.”
  • Egy elhalt terhességről, amit műteni kellett: „A doki a Covid miatt mondta, hogy a klinikán halasztható műtétként kezelik az ilyen eseteket, így bepróbálkoztunk egy magánklinikán is de sajnos ott is több nap lett volna! (…) Hozzáteszem még, hogy akkor aki az ambulancián dolgozott doki annyit mondott »nagyon kedvesen«, hogy ha nincs Covid teszt és nem dől belőlem vér, nem nyúlnak hozzám!”
  • Egy vetélésen átesett, de még műtét előtt álló édesanya: „volt, aki kedves volt, de volt, aki úgy beszélt velem, mint a kutyával. (…) Ott kellett várni, ahol azoknak, akik abortuszra mennek, órákat. Megkérdeztem kedvesen egy ápolónőt 9-kor, hogy az orvosom, akivel 7-kor kellett volna találkoznom, bejött-e. Közölte, hogy várjak csak, ha már megcsináltam magamnak ezt. Köpni nyelni nem tudtam, két diplomás jól szitualt nő vagyok, de így senkivel nem beszélhet senki.”

 


Oszd meg!

"A szabadság hajlandóság arra, hogy másokért felelősséget vállaljunk."

Friedrich Nietzsche, filozófus