A napjainkban tapasztalható tendencia az, hogy a vezetők mindenkitől azt várják, hogy minden területen a maximumot teljesítsék. Ennek a végeredménye rövid távon látványos üzleti siker, hosszabb távon akár kiégés is lehet. De vajon létezik-e más út is a minőség növelésére?
Bizonyára létezik ilyen út, különben nem ezzel a kérdéssel vezetném fel a mondandómat. Mielőtt azonban teljes vehemenciával kezdenénk hozzá az alternatív megoldások bemutatásának, legyen bennünk egy egészséges kételkedés: mi van akkor, ha nem is akkora baj a kiégés, a túlhajszolás?
Alsó és felső határvonal
A minőség biztosításának, illetve fejlesztésének alapvetően két módja van. Az egyik mód, hogy a vezető meghúz egy felső határt, amit a kollégáknak el kell érnie. Ez nagyjából az ISO-típusú rendszerek logikája: akkor vagyunk rendben, ha az összes kockába bekerült a pipa, minden területen elértük a megkövetelt pontszámot. Hátradőlhetünk, nincs tovább dolgunk.
A másik mód pedig az, hogy a vezető az alsó határt jelöli ki, egy olyan minimumkövetelményt, amit lefelé már semmiféle esetben nem szabad átlépni. A két filozófia között az a különbség, hogy a való életben az első változat soha nem valósul meg teljes mértékben, mindig lesz valami hiba, elakadás.
Így mindenki a folyamatos lelkifurdalás vagy mulasztás-érzés állapotában van, ráadásul nincsen lehetőség fejlődésre, mert ha a vezető még emeli e felső határt, akkor egyre többen bedobják a törülközőt és csak eljátsszák a teljesítést, mondván „úgy sem tudom elérni ezt a követelményt”.
A második változat viszont olyan minimumot tartalmaz, amit el tudnak érni az emberek, s tisztában vannak azzal, hogy ha elérték, akkor már meg nem bukhatnak a vizsgán. Erről a japán kaizen, azaz a kis lépésekben történő folyamatos fejlődés juthat eszünkbe, mint párhuzam.
És a léc folyamatosan, finoman emelhető. A teljesítendő minimumot ezekben az esetekben mindig egy pufferzónát hagyva határozza meg a vezető, azaz a teljesítés után még marad idő, energia és főleg kedv másra, többre, érdekesebbre, de ha csak ennyit hoz a kolléga, akkor már rendben van.
Az egyetlen hibám, hogy maximalista vagyok…
Valószínűleg nem létezik olyan ember a munka világában, aki ne hallott volna az anekdota-beli munkainterjú-alanyról, aki hogy mégis mondjon önmagáról valami kedvezőtlen dolgot – ezáltal még hitelesebb figurának lefestve magát – azt nyilatkozza, hogy „az egyetlen hibám, hogy maximalista vagyok.”
És itt rejlik a döntő pont: ha a vezető kitűzi az elérendő maximumot, és emberei csak 70 százalékot teljesítenek, akkor már meg is nyerte a mérkőzést: ez volt az eredeti elvárás, s ha valaki a hetven fölött teljesített, hát az már bónusz.
Természetesen a folyamatos, tehát szünet és ünnep nélküli teljesítményhajszolás kiégéshez, depresszióhoz vezet, de az már legyen az egyén baja, s a coaching-, a pszichoterápia- vagy a mindfulness-ipar potenciális bevételi forrása!
A cég gördül, sőt, inkább dübörög tovább a profitszerzés útján, a kapuban pedig máris ott várakozik három friss munkavállaló, akiknek az az egyetlen hibája, hogy maximalisták. A szervezeti célok – például profitszerzés – elérése érdekében folyamatosan zajlik a minőség biztosítása vagy fejlesztése (lényeges különbség van a kettő között).
dr. Ligeti György
szociálpszichológus
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a szerkesztőség tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
Borítókép: Howard Bouchevereau / Unsplash
