Összesarazott tornazsák, megrongált tolltartó, egy kis összesúgás, egy kínos fotó a közösségi médiában, de valójában „semmi komoly”. Az iskolapszichológushoz és az osztályfőnökhöz általában csak az elhúzódó fizikai bántalmazás híre jut el, holott a kevésbé látványos bullying is maradandó sebet ejthet egy fiatal lelkén.
A témáról Dr. Jármi Évával, a Hol a helyem iskolapszichológiai központ alapítójával és szakmai vezetőjével, bullying-szakértő pedagógussal, valamint Szlankó Violával, az UNICEF Magyarország gyermekvédelmi igazgatójával beszélgettünk.
Néhány szám az UNICEF Magyarország 2022. őszi, reprezentatív felméréséből, 1000 gyerek megkérdezésével:
- a magyar fiatalok 66 százaléka számol be arról, hogy az iskolai életútja során rendszeresen érte fizikai, lelki vagy verbális erőszak
- ezer fiatalból csak minden ötödik állítja, hogy nem ismer bántalmazót vagy bántalmazottat
- minden harmadik bántalmazott gyerekkel előfordult már, hogy nem ment iskolába bántalmazás miatt
- magyar tizenévesek 85 százalékát már minimum egyszer bántották az iskolában
- az esetek 58 százalékában a bántalmazó egy osztálytárs
- a bántalmazások 21 százalékában a tanárok is részt vesznek
- a zaklatás általában nem áll meg az iskolaterem falai között, hanem az online térben is folytatódik
- a válaszadó gyerekek kétharmada ítéli csak el az iskolai és online zaklatást
- a válaszadók negyede érzi úgy, hogy nem tud kihez fordulni
Bár elsőre azt gondolnánk, megnövekedett számokról van szó, Szlankó Viola elmondja: minden kutatásnak más a fókusza, ezért nehéz a különböző kutatásokat összehasonlítani, de a korábbi kutatásokban ennél alacsonyabb számok látszódnak.
Ez még csak hecc, vagy már bullying?
Ahhoz, hogy megértsük a bántalmazás természetét, először fontos tisztáznunk, mi számít egyáltalán bullyingnak. A megkérdezett gyerekek és felnőttek számára nem kérdés, hogy az explicit erőszak elítélendő, de vannak helyzetek, amik sokkal árnyaltabbá teszik a kérdést. Ilyen például az, hogy szabad-e valakit vicc tárgyává tenni úgy, hogy azon sokan nevetnek, vagy szabad-e piszkálni valakit azért, mert ő is piszkál másokat.
„Mérei Ferenc pszichológus azt mondja, a gyerekek szocializációja során természetes, hogy megjelennek a konfliktusok a kortárs kapcsolatokban.
A társadalmi együttélés bonyolult dolog, az empátia, a kompromisszumkészség, az együttműködés képessége egy tanulási folyamat része. Emellett minden csoportban zajlik egy természetes pozicionálódás, lesznek vezető egyéniségek, megjelenik az erőfitogtatás. A kérdés az, hogy ez átlép-e egy bizonyos szintet, sérül-e a gyerek méltósága, vagy történik-e szisztematikus bántalmazás” – mondja el Szlankó Viola.
Dr. Jármi Éva szerint három próbát kell kiállnia egy viccelődésnek, hogy meg tudjuk különböztetni a bullyingtól. Ehhez ajánl három kérdést.
- Mennyire rugalmasak a szerepek a heccelődésben?
Ide tartozik az, hogy a hecc tárgya mennyire van benne a poénkodásban, és mennyire történik ez az akarata ellenére. Fel kell tenni a kérdést, hogy ő is jól szórakozik-e a vicceken, és időnként ő is kerül-e a heccelődő szerepébe. - Mi történik, ha a viccelődés tárgya jelzi, hogy elég?
Amennyiben a kicikizett gyerek jelzi, hogy számára már nem szórakoztató egy poén, ennek ellenére nem állnak le a szekálói, bullyingról beszélhetünk. Itt fontos megjegyezni, hogy sokaknak nehézséget okoz a nyílt kommunikáció és a határok kijelölése, éppen ezért fontos, hogy a nonverbális jelzésekre is figyeljünk. - Ha engem cikiznének ugyanígy, akkor is viccesnek tartanám?
Ez a kérdés segít az empátia és a beleérző képesség fejlesztésében.
A bántalmazó fél másik közegben bántalmazott
A bullying természetéről a Forbes × Mélylevegő Projekt sorozatunk egyik részében már olvashattatok hosszabban. Akkor Juhász Bettina pszichológus részben azzal magyarázta a bully viselkedést, hogy a zaklató gyerekek nagy része érzelmi elhanyagolásban szenved, és az otthonról hozott frusztrációit vezeti le a nála gyengébb társain.
Szlankó Viola ugyanezt erősíti meg:
„Ha a bántalmazó fél maga is bántalmazott egy másik közegben, akkor az erőszakos viselkedés könnyen egy eltanult normává válhat számára.
A tény, hogy az UNICEF Magyarország 2020-as, szülői attitűdöket vizsgáló kutatása szerint a szülők 32 százaléka gondolja úgy, hogy »egy-két pofon nem árt meg a nevelésben« (holott 2005 óta zéró tolerancia van jogszabályi szinten), magáért beszél.”
Hozzáteszi: ez nem csak a családi közegen múlik, de különösen jellemző az olyan iskolák közösségeire is, ahol versenyszellemben nevelik a gyerekeket, hatalmas terheket tesznek rájuk, folyamatosan hajtják őket. Ez még a kortárs ifjúsági irodalomban is megjelenik, példaként említi a Harry Pottert, ahol szintén láthatjuk, ahogy a különböző házak versenyeznek egymással, és az intézményi szinten megjelenő versengés és az ebből következő frusztráció, majd agresszió a gyerekek sajátjává is válik.
„A magyar iskolákból hagyományosan hiányzik az érzelmi dimenzió. Csak az van terítéken, hogy mit kell megtanulni, de arról nem beszélgetnek a gyerekekkel, hogy ki hogy van”
– teszi hozzá Szlankó Viola.
A legtöbb szülő tudja, miért válik áldozattá a gyereke
Míg az osztály által szeretett, mindig kedves és jó családból származó kislányt nagy valószínűséggel megvédik társai a bullying során, minden közösségben van pár olyan gyerek, aki nehezen lel szövetségesre. Még ha elvben a bántalmazást elítélendő magatartásformának is tartják a gyerekek, egyes személyek esetén könnyen érezhetik úgy, hogy az megérdemli a bánásmódot, amiben részesül.
„Egy irritáló viselkedésű, elutasító magatartású, agresszív, esetleg ügyetlen gyereket érő kritika, kiközösítés könnyen validálódik.
Szintén ide tartoznak azok a gyerekek, akik valami miatt undort váltanak ki a társaikból – ez lehet például a szaguk vagy a ruházatuk –, így látszólag érthető módon senki sem akar a párjuk lenni. Az sem ritka, hogy a bullying egy elmérgesedett konfliktus eredménye. Ha az osztály egyik tagja beszólt a másiknak vagy elszerette a párját, könnyen közös ellenséggé válhat” – mondja el Dr. Jármi Éva. Hozzáteszi:
„szintén ide sorolandók azok a gyerekek, akik identitásuk vagy csoporthovatartozásuk miatt kapnak elutasítottságot.
Ezt hívjuk előítéletes bullyingnak, ami leginkább a romákat, a bevándorlókat vagy a nem heteronormatív gyerekeket érinti.”
A pszichológus szerint a szülők sokszor tisztában vannak azzal, hogy miért válik célponttá a gyerekük, és talán még azt is tudják, min kellene változtatnia ahhoz, hogy elfogadottabb legyen. Nem ritka, hogy a bántalmazást az áldozat „beilleszkedési nehézségének” könyvelik el, ez azonban veszélyes terep, ami könnyen vezet áldozathibáztatáshoz. Holott a megoldás nem a bántalmazott viselkedésének megváltoztatása, hanem a bántalmazás leállítása lenne.
„Nem az áldozatnak kell elfednie a személyiségét, titkolnia az irányultságát, ami bizarrá vagy irritálóvá teszi mások számára.
Nem az áldozatnak kell komformnak lennie ahhoz, hogy legyenek barátai. Minden gyerek és ember más, mindenkinek másmilyen az egyénisége, és fontos az önazonosság. Márpedig, ha egy gyerek megjátssza magát, nem lesz boldogabb akkor sem, ha véget ér a bántalmazás” – mondja el. „A szakma közösségi problémaként értelmezi a bántalmazást, ami nyilván nehezebbé teszi a gyerekek megvédését. A szülő nem tud a közösségre hatni, csak a saját gyerekére.”
Egy gyerekközösség sosem tud jobban funkcionálni, mint a felnőttközösség, ami őket vezeti
Az UNICEF Magyarország adatai közül leginkább talán a pedagógus bystanderek 21 százalékos részvételén akadt meg a szemem. Szlankó Viola szerint ennek az az oka, hogy a magyar oktatási rendszer tradicionálisan nem partnerségre, hanem hatalmi beállítódásra épül diákok és tanárok között, bár ebben már történt elmozdulás az utóbbi időszakban. A tanárok korlátlanul gyakorolhatják a hatalmukat, és – különösen a jelenlegi helyzetben – a személyes frusztrációjuk is megjelenhet az osztály dinamikájában.
Dr. Jármi Éva szerint a tanárok mentálhigiéniás állapota szörnyű szinten van, és részben ennek is köszönhető, hogy a bántalmazás sokszor elfajul, és akár súlyos testi sértéshez vagy öngyilkossághoz vezet.
„A pedagógusok manapság rosszul érzik magukat az iskolában, a bőrükben, a közösségükben. Rengeteg ellenségeskedés megy a rendszereken belül is, akárcsak a sztrájk kapcsán. A serdülőkorosztály pedig a legsérülékenyebb, a covid óta különösen.
Kiszámíthatatlan a környezet, a labilis gyerekeket pedig nehezen tartják meg a családok, amik meg az infláció és a háború miatt szoronganak.
És tessék, ezek a gyerekek összegyűlnek egy helyen, ahol meg ezek a pedagógusok várják őket. Egy gyerekközösség sosem tud jobban funkcionálni, mint a felnőttközösség, ami őket vezeti.”
A megoldás a többségi érzékenyítés
Dr. Jármi Éva szerint a megoldás a többségi érzékenyítésben rejlik. Hangsúlyozza: ez nem ugyanaz, mint az edukáció, hiszen itt nem csak információátadás, sokkal inkább attitűdformálás zajlik. „A cél, hogy a közösségek érzékenyebben álljanak a kisebbségi csoportokhoz és mentális egészségügyi kérdésekhez, és
a legnagyobb természetességgel kezeljék azt, ha van az osztályban autista, nonbináris vagy roma társuk.
Az általános érzékenyítés nagyon hiányzik, és éppen emiatt bizalmatlanok egymással a közösségek tagjai, és nem tudják, hogyan viszonyuljanak valakihez, aki mondjuk fejlődési rendellenességgel küzd.”
Arra is felhívja a figyelmet: sosem tudhatjuk, hogy a közösség tagjai milyen puttonyt, milyen traumákat cipelnek, és kinek mekkora a teherbírása. Ha bántalmazásra derül fény, az iskolapszichológus bevonása és az iskolával való közös munka szükséges, de ez nagyfokú bizalmat igényel a családok részéről.
Szlanló Viola szerint a megoldás része kell, hogy legyen az is, hogy a tanárok tudatosan és nyíltan kommunikálnak a gyerekekkel.
„Beszélni kell arról, hogy kinek mi a felelőssége, hogy a szemlélődő hogy védheti meg a társát, milyen eszköztárból válogathat az, aki szeretne segíteni.
A pedagógusképzésen belül fontos lenne a bántalmazással kapcsolatos tudnivalók átadása. Az UNICEF például kifejlesztett egy ötrészes anyagot, amivel szülők és tanárok figyelmét hívják fel a veszélyre és a lehetséges megoldásokra.”
Így csinálják máshol
- A 70-es évek Svédországában volt egy társadalmi kampány, ahol a fizikai fegyelmezésnek aposztrofált családon belüli erőszakot egy-két év alatt nagyon jelentősen sikerült csökkenteni. Egy széleskörű – általános figyelemfelhívó kampány mellett – edukatív brossúrákat küldtek ki családokban, amikben felhívták a figyelmet a fizikai fegyelmezés káros következményeire, pozitív nevelési eszközöket osztottak meg a szülőkkel. Amennyiben pedig csökken a családon belüli erőszak, az iskolai abúzus is csökkenni fog.
- Több iskolában bevett szokás (például a hazai AKG-ben is), hogy minden nap nyitókörrel kezdenek, majd zárókörrel zárnak, és átbeszélik a nap legfontosabb történéseit. Ha helyben rendezhetők a konfliktusok, sokkal kisebb esély van rá, hogy a későbbiekben elburjánzanak.
- Ehhez hasonló modellt alkalmaznak a Kentucky állambeli Lakewood Általános Iskolában, ahol a gyerekek beérkezésük után egy érintőképernyőn feltett kérdéseken keresztül számolnak be arról, hogy érzik magukat. A táblagép különböző hangulatú emojikat dob fel, a tanulóknak ki kell választaniuk a rájuk jellemzőt, az eredményt pedig továbbítják a pedagógusok felé.
- Belfast egyik általános iskolájában egy pedagógus, Nicola McKeown bevezette a tananyagba a mentális egészségügy-tanórát, és a tanév során mentális egészség fókuszú tematikus hetet is szervez a gyerekeknek. A programok között van például meditáció, előadás a döntésekről, sportprogram és dietetikai tanácsadás – mindez olyan köntösben, ahogy az érthető és szórakoztató már a 6-7 éves korosztály számára is.
- Az UNICEF Magyarországnak is van lelki egészség órája, erről bővebb információ itt olvasható.
