A Mona Lisa, élethű és annál nagyobb emberi alakokat formázó szobrok, egy hat méter hosszú dinoszaurusz, mindez Lego-kockákból. Nathan Sawaya továbbgondolta a mindannyiunk gyerekszobájában nagy szerepet kapott építőkockás játékot és megélhetést adó művészetté változtatta.
Ami a stresszes New York-i ügyvédi munka utáni levezetésként indult, arra ma már több százezren – gyerekek és régebb óta gyerekek – kíváncsiak világszerte. The Art of the Brick című kiállítása jelenleg Budapesten látható, szeptember óta több mint százezren voltak rá kíváncsiak. A Los Angelesben élő művész volt az első, aki ezt a hétköznapi eszközt tette alkotásai alapanyagává, munkáit azóta számtalan díjjal ismerték el. Interjú.
Forbes.hu: Vannak speckó bőrkeményedések a kezeiden a sok legózás miatt?
Nathan Sawaya: Igen, vannak, de jellemzőbbek a karcolások, sérülések, mert amikor egy szobor belsejében dolgozom, az éles részek felsértik a bőrömet. Veszélyes munka ez (nevet).
Fotók: The Art of the Brick (19 kép)
Hogyan lesz valaki a profi Legószobor-építő? Többet legóztál kisfiúként, mit mások?
Ötévesen kezdtem legózni, volt egy nagy legóvárosom. Suli után ehhez menekültem, ez kapcsolt ki. Igen, egy kicsit talán többet játszottam vele, mint mások. De sok minden mást is csináltam, mindig megvolt bennem a kreativitás iránti vágy: rajzoltam, festettem, gyurmáztam.
Aztán ügyvéd lettem, ami nem tipikus út a művészet felé. Amikor egy nehéz nap után hazamentem, rettentően pihentető volt, hogy legózhattam. Így engedtem ki a felgyűlt feszültséget: míg mások edzőterembe vagy bárba jártak, én játszottam. Az jelentette a kikapcsolódást, hogy kicsit máshogy használhattam az agyamat.
Kicsiben kezdted és egyre nagyobb volumenű dolgokat készítettél, mint amikor Forrest Gump csak egy kicsit akar futni, de nem áll le, átszeli az Egyesült Államokat? Vagy volt egy pillanat, amikor eldöntötted, hogy ebből akarsz megélni, ez lesz a hivatásod?
Egy kicsit mindkettő. Még jogászként készítettem egy honlapot, egy virtuális galériát, amiben bemutattam az addig elkészült kis szobrokat. Ennek hatására elkezdtem megbízásokat kapni, úgyhogy miután egész nap az ügyvédi irodában dolgoztam, éjszaka órákat töltöttem a megbízásos, legós munkákkal. Amikor ez a honlap egyszerűen összeomlott a leterheltségtől, rájöttem, hogy wow, ezzel kezdeni kell valamit, itt az idő a változtatásra.
Ekkor, 2004-ben döntöttem el, hogy otthagyom az irodát, hogy teljes munkaidőben ezt csináljam. De nem gondoltam, hogy ennyire sikeres lesz, ennyi helyre eljutok általa a világban.
Hogyan tudtad áthidalni, finanszírozni azt az időszakot, amikor a jogi pályát már otthagytad, de még nem voltál világhírű Lego-építő?
Kemény volt, mert egy nagyon jó New York-i ügyvédi fizetésből, egy egészen más életvitelből váltottam a művészlétre, amiről nem tudhattam, meg lehet-e belőle élni. De előre terveztem, hiszen nagyjából két év telt el onnan, hogy konkrétan elkezdtem már Lego-szobrokat építeni odáig, hogy otthagytam az ügyvédi irodát. Volt időm kitalálni a tervet. Ettől függetlenül ijesztő volt, de direkt kényszerítettem magam: hagytam, hogy lejárjon az ügyvédi engedélyem, nem újíttattam meg, hogy ne mehessek vissza, ne legyen biztonsági hálóm.
Mikor érezted először, hogy jó úton vagy?
Jó érzés volt, amikor először adtam el egy munkámat, 2002 környékén. De az igazi ilyen pillanat az első szóló kiállításom volt 2007 tavaszán a Lancaster Museum of Artban. Azt gondoltam, ez az első és utolsó art showm, ezért úgy kezeltem, mint valami esküvőt. Meghívtam az összes barátomat, ismerősömet, nagy vacsorát rendeztem.
Nem tudtam, mire számítsak, de ez a kis lancasteri múzeum évente átlagosan 35 ezer embert vonz, az én két tucatnyi tárgyat bemutató kiállításomra viszont hat hét alatt jöttek 25 ezren.
A játék ismerőssége miatt az emberek nagyon jól tudnak kapcsolódni a legóhoz, szerintem ez volt a titka.
Amikor elkezdtél ezzel komolyabban foglalkozni, gondolom nem azonnal jöttek a sikerek. Voltak eleinte harcaid, hogy ne csak a Legóval játszó pasi legyél, hanem művészként tekintsenek rád?
Igen, nehéz volt bekerülni a galériákba művészként. Volt, hogy kinevettek, az orromra csapták az ajtót. Ha elmondtam, hogy Lego-kockákból építem a műveimet, akkoriban csak a játékboltok korlátozott kínálatát, a vonatokat, kastélyokat látták maguk előtt az emberek. Hiszen a kétezres évek elején nem volt még ennyire fejlett ez a piac, sokkal inkább gyerekközpontú volt. Eltartott egy darabig, mire művészként tekintettek rám.
Nagy lépés volt, amikor először jelent meg kritika a műveimről egy lapban. Elég kemény hangvételű volt, gyerekes dolognak tartották, amit csinálok. Ennek ellenére nagyon izgatott lettem, hiszen vették a fáradságot, hogy kritikát írjanak rólam – és néhány szobrom még tetszett is nekik! Szóval ez volt az első alkalom, hogy komolyan vettek.
Aztán maga a Lego is egyre jobban megjelent a művészetekben, multimédiás alkotások részévé vált, ez nekem is segített az előrelépésben.
Ha a magánéletet nézzük, kezdetben egyenesen kínosnak éreztem egyáltalán beszélni arról, mit csinálok. Egyedülállóként, amikor még randizol és először mutatod meg az otthonodat az aktuális barátnődnek, akkor azért nem akarod, hogy gyereknek higgyen a több doboznyi Lego miatt.
Ma már felnőtt gyerekeim vannak, akik a legnagyobb rajongóim.
Hogyan készül el egy szobor, mennyit dolgozol az ötleten és magán az építésen?
Ez természetesen szoborfüggő. A sok utazás, az emberek inspirálnak. De az ötlettől odáig, hogy lerakjam az első kockát, eltelhet néhány nap, de akár hónap is. Először fejben vizualizálom, mit is szeretnék, aztán vázlatokat, terveket készítek papíron vagy számítógépen. Ha egy meglévő alkotás, például a Milói Vénusz Lego-mását akarom megcsinálni, akkor elutazom a Louvre-ba, hogy élőben megnézhessem, hiszen fotón általában csak egy oldaláról láthatod, nem a teljes formáját.
Amikor elkezdek dolgozni a Lego-kockákkal, mindegyiket egyesével össze is ragasztom. Nagyon lassú folyamat, óriási türelmet igényel. Ha hibázom, ekkor vehetem elő a kalapácsot és a vésőt, hogy órák vagy napok munkáját szedjem darabjaira.
Kell ehhez mérnöki szintű tervezés? Egy hat méter hosszú dinoszaurusz-szobornak gondolom nem csak úgy hasraütés-szerűen állsz neki.
Igen, az egy hatalmas „csontváz”, ott nagyon fontos volt az egyensúlyok biztosítása a nagy méret és az összetettsége miatt is. Összesen három hónapot dolgoztam azon a szobron, nagyjából 80 ezer kockából áll. A művészi oldal itt nem elég, igen, kell egy mérnöki látásmód is. Édesapám mérnök, talán genetikailag hozom tőle ezt a képességemet.
Van, hogy te is megunod a legózást?
Megunni soha, esetleg csak frusztrált leszek. De ez is csak azért van, mert bár művész vagyok, mégis a saját vállalkozásomat vezetem. Eladok, értékesítek, a kiállításokon dolgozom, tehát van az egésznek egy üzleti oldala. Van egy szuper csapatom, akik segítenek az logisztikai dolgokban a kiállítások körül, hogy a szállítás rendben legyen. De például a raktárkészletem feltöltésével, a pénzügyek rendezésével én foglalkozom.
De mindig boldog vagyok, ha elvonulhatok a Los Angeles-i vagy manhattani stúdiómba dolgozni egyedül, lábam mellett a kutyámmal. Olyan ez, mint valami terápia, egy meditáció. Ha ezt valaha megunom, váltani fogok másra.
Milyen kapcsolatban állsz a Legóval? Karriered elején néhány hónapig konkrétan nekik dolgoztál.
Szerződésben állok velük és időnként ellátogatok a dániai központba a jó üzleti kapcsolat fenntartása érdekében. Időről időre dolgozom is közvetlenül velük, legutóbb áprilisban volt egy közös projektünk.
Amikor a kezdetekkor – kevesebb mint fél évig – a Legónak dolgoztam, nagyon sokat tanultam náluk, jó tapasztalat volt, de szerettem volna jobban kiélni a kreativitásomat, a saját projektjeimet csinálni. Könnyebb volt egyedül, a saját utamat járni.
Szerinted mi ezeknek a színes kockáknak az évtizedeken és generációkon átívelő titka?
Univerzálisak: minden ember vagy pattintott már össze két kockát, vagy legalább rálépett egyre. Ez a műanyag kocka 1949 óta van velünk és egy akkor készült darabot gond nélkül összeilleszthetek egy maival. Ez elképesztő. Az én egykori készletemmel ugyanúgy játszhat a gyerekem és majd az unokám is, ami szintén bámulatos érzés.
A kiállítás kulcsdarabja, a Yellow (Sárga) Sawaya önportréja Fotó: The Art of the Brick
Mit akarsz üzenni a kiállításaiddal?
A művész feladata, hogy inspiráljon. Remélem, hogy aki eljön és megnézi, úgy megy haza, hogy ő is alkot valamit. Lehet, hogy csak összerak két kockát, vagy rajzolgatni kezd, vagy festeget a gyerekkel.
Mindig azt mondom, hogy a kreativitás nem opcionális, mert szerintem sokkal több művészetre van szükségünk ebben a világban.
Olyan műveket akarok csinálni, amikhez kapcsolódni tudnak az emberek, ami ismerős számukra. Hogy jusson eszükbe, hogy hé, ilyet akár én is készíthetek. Lehet, hogy nem egy másfél méteres dinoszauruszt három hónap alatt, de a kicsi dolgok is számítanak.
A kreativitás csak jobb emberré tesz.
