Mit ad a futás? A versenysportolóknak leginkább a siker, a győzelem ízét. De mi a helyzet azzal a hobbifutóval, aki felnőttként kapott rá a futásra, aki a középmezőnyben ér az utcai futóversenyeken a célba? Őt mi motiválja? Vendégszerzőnk, Lőrincz Olivér, a Plandurance.hu vezetőedzőjének cikke motivációról, egészséges hozzáállásról, teljesítményről, boldogságról és az edző szerepéről.
Aki benne van, érti, miért jó és élvezetes a futás. Akik viszont nem futnak, számukra többnyire elég érthetetlen, hogy mi a futásban a pláne. Hisz minden baja van közben az embernek, ne mondja senki, hogy ez jó. Zihál, leizzad, elfárad, kiszárad a szája, feltöri a lábát a cipő, fájnak a combjai. És még a futó térde is elkopik. (Egyébként nem kopik el, sőt, a kutatások azt mutatják, a futás optimális adagokban, kifejezetten jót tesz a térdízületnek.)
Hogy ki mit szeret a futásban, összetett és minden futónál egy kicsit más a válasz. Mi több, egy adott futó válasza is idővel és tapasztalással alakul. Nem is mindig könnyű megtalálni a választ. Sok esetben nehéz és elgondolkodtató kérdés ez, a közhely, egyszerű válaszokon túl.
A sportokhoz kapcsolódó viszonyunk gyerekkorunkban több helyről kap impulzusokat. Leginkább a családból, az iskolából és a sportegyesületekből. Ebből a szemszögből két nagy táborra bonthatók a felnőtt hobbifutók. Azok, akik mindig is szerettek sportolni, futni és azok, akik sosem szerettek, de hogy, hogy nem, rátaláltak a futásra.
Mivel én is futó vagyok, és edzőként futókkal foglalkozom, ezért a futás a sorvezetőm a témában, de úgy gondolom, sok más hobbisportolónak is hasonló válaszokat adhat a saját sportjában történő részvétel. // Fotó: Orbital Strangers
Az első csoport tagjai, akik nem hagyták abba a sportolást a legeredményesebb éveiket követően. Ez egy viszonylag szűk tábor. A versenysportot – bár ez sokat javult az utóbbi évtizedekben – mind a mai napig a versenyzők jellemzően teljesen abbahagyják a legnagyobb eredményeiket követően, „a csúcson kell abbahagyni” jeligére. Még az olyan sportokban is ez a jellemző, melyek rekreációs sportok lehetnének a későbbiekben. A súlylökőtől nem életszerű, hogy ötvenévesen is lejárjon a pályára súlyt lökni, de az úszó, a kajakos, a kerékpáros vagy a futó minden további nélkül folytathatná egészségének megőrzése és a sport szeretete, élvezete okán az alapsportját.
Mégis viszonylag kevesen teszik.
Miért hagyjuk abba?
Ennek, úgy gondolom, két fő oka van. Az egyik, hogy pillanatnyilag itthon a sport gyerekeknél, fiataloknál is az eredményességről szól. Az egyesületek, a szövetségek állami és szponzori finanszírozása a sportolók győzelmein alapulnak, így az eredményesség értékét helyezik általában előtérbe gyerekeknél, serdülőknél, ugyanúgy, mint a felnőtt élversenyzőknél. Az eredményességet győzelmekben és bajnokságokban mérik, és nem azt az egyesületet díjazzák, amelyiknek a legtöbb gyerekkel sikerül megingathatatlanul, életre szólóan megszerettetni az adott sportot.
A külföldi kutatások szerint nagyjából a sportoló gyerekek negyede egyik évről a másikra lemorzsolódik a szervezett sportedzések világából.
Ebből kis számolással megkapjuk, hogy 100 kissrácból, akik nyolcévesen evezni kezdtek (nagyjából bármilyen versenysportot írhatnék), tíz év múlva, 18 évesen hányan sportolnak még mindig. Hozzávetőlegesen öten. Ennek a lemorzsolódásnak persze sok más oka is van, a korai elvárt eredménycentrikusság csak az egyik a sok közül.
Persze sporttal nemcsak egyesületeknél, de az iskolában és a családi környezetben is találkoznak a fiatalok. A testnevelésórákat nem minden gyerek szereti, a futást ezen belül még kevesebben. A testnevelőknek a legfontosabb feladata az alapsportok alapelemeinek megtanítása mellett a sportolás szeretetének átadása. Így, bár a helyzetnek azért egyértelmű javuló tendenciája van, itthon a rendszeres mozgás, a futás (pláne felnőttként), leszámítva a legfrekventáltabb helyeket, mint mondjuk a Margitsziget, még mindig kicsit csodabogárságnak számít.
Érdekes azonban, hogy a felnőtt hobbifutók között ezen másik tábor jelentős mértékben képviselteti magát.
Ők iskolás korukban nem szerettek sportolni, pláne nem futni. Valószínűleg érettebbek, egészségtudatosabbak, türelmesebbek lettek és felnőttként könnyebb ráhangolódniuk a futás ciklikus, monoton, befelé figyelős hangulatára.
Persze a futásnak ez a meditatív, jókat-lehet-közben-gondolkodni jellemzője nem jelentkezik már az első alkalommal, de még az ötödiknél sem. Nem is ezt keresik a kezdők a futásban. Ez majd csak idővel érkezik. A legjellemzőbb ok a súlykontroll, az egészségesebb élet célja, vagy egy adott versenytáv teljesítésére történő felkészülés. Vannak, akiket a haverok vették rá a futásra és vannak, akiknek futóversenyt, versenyzőket látva tetszett meg a futás és vannak, akik stresszlevezetés miatt kezdenek futni.
Versenyezni jó – de mi az, ami már nem egészséges?
A sportban az egyik legerősebb mozgatórúgó a versenyzés. Nem csak a profiknál, a hobbi sportban is. Egy kezdő is már viszonylag hamar versenyeken indul, hasonlít és ezek alapján pozicionálja és értékeli magát a sportközösségben. Köztudott, ez a másokhoz viszonyítás frusztrációkkal is járhat, ha nem figyelünk rá.
A versenyek természetes módon arról szólnak, ki a jobb. Viszont sosem szabad elfelejteni, hogy egy jó versenyeredmény egyedül az élet ezen papírvékony szeletében jelent magasabb pozíciót.
Nem szabad rágörcsölni, a hobbisport nem az olimpia. Nem egészséges, ha a 758. helyezett kezdő futó nem játéknak fogja föl és frusztrált lesz, mert nem sikerült jobb eredményt elérnie, mint amit várt magától. Ugyanúgy az sem egészséges, mikor az élet fontosabb feladatait látom háttérbe szorítani hobbifutóktól azért, hogy a még több edzés által végre dobogóra állhassanak. Több mint harminc éve versenyzem, tudom, hogy nem ér annyit.
Mit tehet az edző?
Nekünk, edzőknek, bár alapvetően azért keresnek meg minket a tanítványok, mert a versenyeredményeiken szeretnének javítani, az is feladat, hogy ne csak fiziológiailag készítsük fel a sportolókat, hanem pszichésen is megtanítsuk számukra a sportot jól kezelni és értékelni. Sokan úgy képzelik, a sporteredmények boldogítanak és valakivé tesznek.
Ezért is hajszolják magukat. Azt feltételezik, ha sikerül átúszni a Balatont, lefutni a maratont, ez a teljesítmény majd boldoggá teszi őket.
Ez valamennyire igaz. A siker boldogít, de sajnos nem hosszú távon. Hamar elillan. Ezért nekünk edzőknek a sport, a napi mozgás, edzés szeretetét kell megtanítsuk, hogy a mindennapok adjanak és jelentsenek olyan élményt a sportban, ami kis apró napi örömforrással látja el a sportolót. Az a tapasztalat, amelyik sportoló élvezi az edzéseit, az a versenyeken többnyire jól is teljesít. Amelyik sportoló viszont görcsösen, a fogait összeszorítva készül, kisebb eséllyel lesz eredményes és ezáltal összességében a boldog a sport által.
Van egy régi angol mondás: „No pain, no gain”. Ma már tudjuk, mert a sportpszichológusok felhívták rá a figyelmünk, hogy ez egyáltalán nem igaz. Persze az eredményekért meg kell dolgozni, de inkább okosan, az arányokat megtalálva, mintsem zsigerelve.
A legjobb viszonyítás a sportban is, ahogy sokszor elhangzik mostanában, nem önmagunk másokhoz, hanem önmagunk saját magunkhoz viszonyítása. Jobb lettem -e, mint amilyen tegnap voltam. Fejlődni, alakulni ráadásul a futásban sok szempontból lehet, nem csak versenyeredményekben. A versenyidőkben, vagy helyezésekben mérhető eredmények a fejlődés lehetőségének csak egy része. Sajnos a versenyeredmények a hobbifutásban túlhangsúlyozottak, a sport által elérhető többi erénnyel szemben. Pedig a hobbifutónak érdemes a versenyeredmények melletti fejlődési lehetőségekre, örömforrásokra különösen figyelniük. Azért is, mert ezek nem akadnak meg a korral, mint ahogy ez a versenyeredményeknél természetes.
Mennyi idő belerázódni?
A kezdő futók lemorzsolódási rátája nagyon nagy. Tapasztalatom szerint, aki legyőzve a nehézségeket, rendszeresen, legalább heti két-három alkalommal, három-hat hónapon át ráveszi magát a futásra, már valószínűleg futó lesz és nem csak egy hirtelen fellángolás volt a futócipő vásárlás. Fél év hosszú idő, de még a negyed év is. Jó hír, van, akiknek kevesebb is elég, de nagyjából ennyi szükséges, mire a szervezet a futást nem erős stresszhelyzetként éli meg és már alkalmazkodott hozzá annyira, hogy jó érzéseket is adjon. A stresszhormonok mellett már kannabionidok és endorfinok is megjelennek a futás közben.
A futó kezdi jól érezni magát sport közben. Jönnek a sikerélmények, mint hogy egyre hosszabb távot képes lefutni és méghozzá egyre gyorsabban.
Már nem fáj a második kilométertől a táv, csak a nyolcadiktól és már nem is fájdalom ez, csak egy kis sportos diszkomfort. Egy kis tudatos mazochizmus, akaraterő, a szükséges stressz, amire fejlődéssel reagál a szervezet.
A szív erősödése, a vér oxigénszállítása, az izomsejtek mitokondriumainak működés javulása időigényes folyamat. Ehhez is szükséges ez a néhány hónap és a türelem. Ez sajnos nincs meg elég kezdő futónak. Mielőtt elkezdhetné élvezni a futást, a többség abbahagyja. Mert hozzászoktunk, hogy manapság a legtöbb dolog instant és azonnali, illetve megvehető. Az egyik nagy szépsége a futásnak, hogy az általa elérhető eredmények és élmények nem közelíthetők meg gyorsabban kiskapukon keresztül. Persze van, aki kicsit gyorsabban fejlődik, mert fiatalabb, vagy genetikailag szerencsésebb, vagy ideálisabbak a sporthoz az életkörülményei. Ezért a kép azért árnyalt. Nem pont annyit vehetünk ki a futásból, mint amennyit beleteszünk.
Sok esetben találkozni ezzel a romantikus megközelítéssel, de nem az a sportoló lesz az olimpián sem feltétlen a legjobb és nem az lesz a győztes, aki a legkeményebben és a legtöbbet edzette.
Ez ennél sokkal összetettebb, de azért elnagyoltan mégis igaz, aki több energiát fektet be, az jobban is fog fejlődni.
Mi motivál a sokadik év után?
Egy szinten túl viszont senki sem képes tovább javítani az eredményein. Az idősebb futóknak már a szinten tartás is kunszt és azért, hogy öröme a sportban töretlen maradjon, a futás versengés melletti értékeire nagyobb hangsúlyt helyeznek a masters kategória versenyzői. Mint például a társaság öröme, a táj szépségeinek élvezete, és a mindennapos, rendszeres mozgás öröme. Persze attól, hogy nem tudnak már jobb eredményeket felmutatni, a versenyzést nem kell abbahagyni. A versenyek sok értéket adnak az eredményeken túl is. Többek között az önmagunkkal kapcsolatos tapasztalás és tanulás különleges lehetőségét. A versenyek közben olyan fizikális és pszichés állapotban vagyunk, mikor legmélyebb önmagunkkal találkozhatunk. Tényleg a részvétel a fontos. Persze olyan távon, azon a versenyen, amire felkészült a futó.
Akik a legjobb éveiket követően is bent maradnak a sportban és tovább versenyeznek, a részvétel fontosságára éreztek rá. Az ego sokszor ellenkezik, a régi eredmények és dobogók már nem jönnek könnyen, ennek elfogadásán folyamatosan dolgozni kell, megértetni önmagunkkal az idő múlását, viszont a napi edzések motivációja a legtöbb futónál ebben a korban már annyira nem is a versenyekre történő felkészülésről szól. Egyrészt egy másik versenyről, a múló idővel történő harc felvételéről, másrészt ami még inkább jelen van, de leginkább tudat alatt, hogy egyszerűen szeretünk edzeni, a mindennapok rutinhoz tartozik a sportolóknak az edzés, mint a reggeli kávé.
Szeretjük a megszokott folyamatosságot, a napi edzésrutint, a megszokott futóköreinket, a napi endorfin fröccsöt.
Persze sok minden másban is ki lehet teljesedni hobbiszinten az életben. Legyen akár ez egy más sport, vagy egy sporttól független hobbi. A lényeg mindig az, hogy többet adjon hosszú távon, mint amennyit belefektetünk, vagy amennyit egyszer-egyszer elvesz tőlünk. Ezek az arányok belül érezhetők. Objektíven mérni úgy sem lehet. Viszont biztosan tudom, hogy rajtunk áll, a mi hozzáállásunkon, hogy sikerül-e megfelelően alakítsuk az arányokat ahhoz, hogy egy életre szóló építő hobbi maradhasson a futás, vagy kinek melyik hobbi.
Lőrincz Olivér, vezetőedző
Plandurance.hu
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
